Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PAUL AVRICH: KRONSTADT 1921 (2. rész)

2017.10.24

2. Pétervár és Kronstadt

 

 

1921 februárjában nyílt összeütközésre került sor a bolsevik rendszer és fő támogatója, a munkásosztály között. A tél kezdete óta a még moszkvai mércével mérve is rendkívüli hideg és éhség a hadikommunizmus töretlen szigorúságával pá­rosulva rendkívül feszült légkört teremtett a nagyvárosokban. Különösen Moszkvában és Péterváron volt rossz a helyzet, ahol egyetlen szikra is elég lett volna a robbanáshoz. Ez a szikra fel is lobbant 1921. január 22-én, amikor a kormány bejelentet­te, hogy az amúgy is szűkös kenyérfejadagokat egyharmadukra csökkentik.[1] Bármilyen drasztikus intézkedés is ez, a csökkentés nyilvánva­lóan elkerülhetetlen volt. A havazás és az üzemanyaghiány meg­akadályozta, hogy Szibériából és az Észak-Kaukázusból útnak indítsák a központi és északi területek éhező nagyvárosai szá­mára összegyűjtött élelmiszert. Február első tíz napjában olyan mértékűek voltak a szállítási nehézségek, hogy egyetlen vagon gabona sem érkezett Moszkva üres raktáraiba.[2] Mindenesetre tény, hogy a fejadagok csökkentését égető szükség diktálta és ennek az éhező városi lakosságra gyakorolt hatá­sait előre láthatatlan körülmények csak kismértékben mérsékelték. A robbanás elkerülhetetlennek látszott.

 

Az első komoly zavargásokra Moszkvában került sor február közepén. Spontán gyári gyűlések sorozatával kezdődött, ahol a dühös munkások a hadikommunizmus azonnali felváltását követelték a „szabad munka” rendszerével. Ez a követelés olyan erőteljes volt, hogy a kormány kiküldötteket irányított a gyá­rakba azzal a céllal, hogy igazolják politikája jogosságát. Ez azonban nem volt könnyű feladat. A rendkívül ellenséges hallgatósággal szembekerülő hivatalos szónokoknak nem enged­ték befejezni beszédüket a gúnyolódó és fujjoló kórusok. Lenin, aki egy moszkvai acélüzem viharos gyűlésén beszélt, megkérdez­te hallgatóságát, hogy vajon szívesen fogadná-e a fehérek visszatérését. Kérdésére keserű választ kapott: „Jöjjenek, akik akarnak - fehérek, feketék vagy akár maga az ördög -, csak maguk tűnjenek el innen”.[3]

 

A nyugtalanság gyorsan terjedt a fővárosban, ahogy a gyá­ri gyűléseket sztrájkok és tüntetések követték. A munkások az utcára vonultak „szabad szakszervezeteket”, magasabb fejada­gokat és a gabonarekvirálás azonnali beszüntetését követelő jelszavakkal. De nem álltak meg a gazdasági követeléseknél. Sok tüntető követelte a politikai jogok és polgári szabadsá­gok visszaállítását, és feltűntek az Alkotmányozó Gyűlés ismé­telt összehívását követelő transzparensek is, sőt a „Le a kommunistákkal és zsidókkal” visszataszító jelszava is.[4] A hatóságok először ígéretekkel próbálták meg leszerelni a tüntetéseket, de ezek hatástalanok maradtak és reguláris csa­patokat és tisztiiskolás egységeket /kurszant/ kellett bevet­ni a rend helyreállítása érdekében.

 

A moszkvai zavargások elfojtására tett intézkedésekkel egyidőben a korábbi fővárosban, Péterváron sokkal komolyabb sztrájkhullám söpört végig. Tragédia előérzete ülte meg a vá­rost, amely „árnyéka volt korábbi önmagának”, mint egy kortárs írja, „lakosságát megtizedelte a forradalom és az ellenforra­dalom, jövője teljesen bizonytalan volt”.[5] Az ország északnyugati csücskében fekvő, az élelmiszer- és üzemanyag forrásoktól távol eső Pétervár Moszkvánál sokkal jobban szenvedett az éhségtől és a hidegtől. A rendelkezésre álló élelmiszerkészletek csupán egyötödét tették ki az I. világháború előttinek.[6] A városlakók meleg ruha és sokszor cipő nélkül járták a várostól mérföldekre lévő szomszédos erdőket azért, hogy fát gyűjt­senek lakásaik fűtéséhez. Február elején a legnagyobb pétervári üzemek közül hatvannál is több kényszerült arra, hogy üzemanyaghiány miatt leállítsa a termelést.[7] Közben teljesen megszűnt az élelmiszerellátás. A mensevik szemtanú, Fjodor Dan szerint a munkások és a katonák az ut­cákon kéregettek kenyeret.[8] Dühös polgárok tiltakoztak az egyenlőtlen fejadagok rendszere ellen, amely egyeseknek előnyt biztosított másokkal szemben. A feszültséget fokozta az a jelentés, hogy a párttagok új cipőket és ruhákat kaptak. Az ilyenfajta, a város utcáin és az üzemekben nagy számban terjedő rémhíreknek széles körben hi­telt adtak, és ezek fontos szerepet játszottak a kronstadti felkelést megelőző zavargásokban.

 

Moszkvához hasonlóan az utcai tüntetéseket itt is tilta­kozó gyűlések sorozata előzte meg Pétervár számos kimerült üzemében és gyárában. A listát gazdasági követelések, minde­nekelőtt a kenyér követelése vezette. A szónokok egymás után követelték a gabonarekvirálás megszüntetését, az útakadályok eltávolítását, a kiváltságos fejadagok eltörlését és a szemé­lyi tulajdonban lévő javak élelmiszerre cserélésének engedélye­zését. Február 23-án zajos gyűlésre került sor a Trobucsnij gyárban, Pétervár legnagyobb acélüzemében, amelynek munkás­létszáma a három-négy évvel korábbinak töredékére csökkent. Befejeződése előtt a gyűlés az élelmiszer-fejadagok rendszeré­nek felszámolását és a rendelkezésre álló cipők és ruhaneműk azonnali szétosztását követelő határozatot fogadott el. Az emberek másnap ismét munkába álltak, de hamarosan letették szerszámaikat, és az utcára vonultak. A Néva északi oldalán lévő Vasziljevszkij-szigeten vezető útjuk során tömegtüntetést próbáltak szervezni szenvedéseik demonstrálására. Kül­döttség ment a finn hadosztály laktanyájába, de nem sikerült megnyerni a katonákat a tüntetésben való részvételhez. Ennek ellenére a közeli üzemekből munkások, a Bányászati Főiskolá­ról pedig diákok csatlakoztak nagy számban a tüntetőkhöz, és hamarosan mintegy 20 ezres tömeg gyűlt össze a kormányt támadó jelszavakat kiáltozva. Az egyik beszámoló szerint a pétervári szakszervezeti tanács bolsevik titkára, N. M. Ancelovics megjelent a helyszínen, és igyekezett rábírni az embereket, hogy térjenek vissza munkájukhoz, de kirángatták autójából és megverték.[9] Mielőtt a helyzet ellenőrzése teljesen kicsúszott volna kezéből, Zinovjev, a pétervári pártbizottság titkára és a szovjet el­nöke fegyveres tisztiiskolásokat vezényelt az utcára azzal a paranccsal, hogy verjék szét a tüntetést. Némi küzdelem és néhány levegőbe leadott sortűz után a sztrájkolók szétosz­lottak anélkül, hogy vérontásra került volna sor.[10]

 

A Vasziljevszkij-szigeten lezajlott tüntetés csak ízelítő volt az elkövetkező eseményekből. Másnap, február 25-én a Trobucsnij gyár munkásai ismét az utcára vonultak és bejárták a környező gyárakat felszólítva az ott dolgozókat, hogy hagyják abba a munkát. Erőfeszítéseiket azonnal siker koronázta. A La Ferme dohánygyár, a Szkohorod cipőgyár és a Balti és Patronnij acél­üzemek munkásai is az utcára vonultak, majd amikor  később el­terjedt a rémhír, hogy előző nap a Vasziljevszkij szigeti tün­tetők közül sokat megöltek és megsebesítettek a tisztiiskolá­sok, a sztrájk más nagyüzemekre, többek között az Admiralitás Hajógyárra és a Galernij szárazdokkra is átterjedt. Több helyen gyűlt össze a kormány politikáját támadó szónokokat hallgató tömeg, és ismét kivezényelték a tisztiiskolásokat a tüntetés szétverésére.

 

A moszkvai sztrájkok hírétől megriadt pétervári hatóságok Zinovjev vezetésével feszült figyelemmel kisérték az események alakulását a zavargások jeleire várva. Amikor ezek érezhetővé váltak, gyorsan cselekedtek. Február 24-én, a Vasziljevszkij szigeti tüntetés napján a kommunista párt pétervári bizottsága ülést tartott és Védelmi Bizottságot hozott létre, aminek M. N. Lasevics, a Szovjet Köztársaság Forradalmi Hadügyi Bizott­ságának tagja, D. N. Avrov, a pétervári katonai körzet parancs­noka és N. M. Ancelovics, a szakszervezeti tanács titkára voltak tagjai. A teljhatalommal felruházott Pétervári Védelmi Bizott­ság utasítást adott ki, hogy a város minden kerületében alakítsanak „forradalmi trojkákat” a zavargások továbbterjedésének megakadályozására. A Védelmi Bizottság mintájára a revtrojkakat a kerületi pártvezetőből, a kerület katonai parancsnokából és a kerületi szovjet titkárából vagy a helyi katonaiskola komisszárjából alakították meg. Ugyanezen a napon a Zinovjev elnökletével ülést tartó Pétervári Szovjet Végrehajtó Bizottsága kihirdette a szükségállapotot a város egész te­rületén. Este 11 óra után kijárási tilalmat vezettek be, és betiltották az utcai gyűléseket.[11]

 

Miközben a Trobucsnij sztrájkolói körbejárták a környező üzemeket és igyekeztek rávenni a munkásokat, hogy csatlakoz­zanak a hatóságok elleni tömegtüntetéshez, Zinovjev és kollé­gái a vérfürdő elkerülését biztosító kiutat kerestek. Február 25-én a Pétervári Szovjet, a Szakszervezeti Tanács és a pártbizottság „Vörös Pétervár munkásaihoz címmel közös kiáltványt adott ki, amelyben a munka felvételét sürgette. A felhívás elismerte, hogy a munkások komoly nélkülözést szenvedtek, de leszögezte, hogy ez volt az ára a forradalom ellenségeitől való megvédésének. Most pedig, jelentette ki, a fehérgárdis­ták, a mensevikek és a szociálforradalmárok segítségével élelmezési válságot akarnak kirobbantani saját rosszindulatú cél­jaik elérése érdekében. Vajon a „Vörös Pityer” munkásai már elfelejtették a Jugyenyicseket és a Kolcsakokat, a Gyenyikineket és a Vrangeleket? Mit adhat a népnek egy fehér restauráció? „Csak a földesurak korbácsát és a cári koronát.” Mi lesz az eredménye annak, hogy a munkások elhagyják gyáraikat? Még na­gyobb éhség és még nagyobb hideg. A munkások valóban hatalmas áldozatokat hoztak, de ez csak egy okkal több arra, hogy ne hagyják cserben a forradalmat akkor, amikor a győzelem pillanata már elérkezett.[12]

 

E felhívással egy időben a pétervári bolsevikok nagy propagandakampányt kezdtek, hogy lecsillapítsák a nyugtalanságot a városban. Minden kerületben külön figyelmeztették a sztrájkolókat, hogy ne játsszanak az ellenforradalom kezére. Az éh­ség, a kimerültség és a hideg, hangzott a kormány érvelése, annak a „hatéves háborúnak” a szükségszerű következménye, amely végigsöpört az országon. Vajon szükségét érezték-e a „fehérgárdista disznók” és támogatóik, hogy kárpótlást fizessenek azért a drága győzelemért? A sztrájkolók és tüntetők fellépésének kizárólagos haszonélvezői, jelentette ki a Péter­vári Szovjet, a lengyel földbirtokosok Rigában és az angol tőkések Londonban voltak, akik a tárgyalóasztaloknál a nagyobb kedvezmények követelésével léphetnek fel. A pétervári kurszantok kiáltványa hasonló módon támadta a mun­kások akcióit, amik csak „az angol, francia és más nemzetisé­gű földesurak, a mindenütt lesben álló fehérgárdista ügynökök és a kapitalizmus lakájai - az eszerek és a mensevikek - szá­mára hozhatnak hasznot.”[13] A Pétervári Védelmi Bizottság arra figyelmeztetett, hogy brit, francia és a lengyel kémek ellepték a várost azzal a céllal, hogy zavart keltsenek. Ezzel egy időben a napi sajtóban megje­lent egy sor, különböző pétervári gyárból és szakszervezet­ből érkezett határozat, amelyek elítélik a zavargásokért felelős „provokátorokat” és „naplopókat”.[14] Az állítólagos zavarkeltők kedvenc jelzője a „Skurnyiki”, vagy „haszonleső” volt - a kifejezést azokra használták, akik csak saját hasznukkal törődtek. A megszokott „sztrájk” /Sztacska vagy zabasztovka/ szó helyett pedig a volünka kifejezést használták, amelynek je­lentése nemcsak a szabályos utcai tüntetésen való részvételt, de az ülősztrájkot és a munkalassítást is felöleli. Fjodor Dan szerint a hatóságok inkább ezt a pejoratív kifejezést használták, annak elismerése helyett, hogy igazi sztrájkok folynak a „munkások kormánya” ellen.[15]

 

Február 26-án, a zavargások növekedése közepette a Pétervári Szovjet ülést tartott a további teendők tisztázása érde­kében. Baljóslatú megjegyzést tett N. N. Kuzmin, a Balti Flot­ta komisszárja, aki a következő hetek során hírhedtté vált akkor, amikor felhívta a figyelmet a tengerészek növekvő nyugtalanságára és figyelmeztetett arra, hogy robbanásra ke­rülhet sor, ha engedik, hogy a sztrájkok folytatódjanak. Ezt a gondolatmenetet folytatva Lasevics, a Pétervári Védelmi Tanács tagja kijelentette, hogy a szigorú intézkedések jelentik az egyetlen eszközt a sztrájkolókkal való leszámoláshoz. Követelte, hogy a Trobucsnij gyár munkásait, a mozgalom kezdeményezőit, bocsássák el és ezzel automatikusan fosszák meg őket fejadagjuktól. A szovjet beleegyezett ebbe és azonnal kiadta a szükséges utasításokat. A Baferme gyárat, a proletár elégedetlenség második melegágyát, szintén bezártak, és a többi üzem dolgozóit munkájukhoz való visszatérésre kényszerítették, vagy szintén elbocsátották.[16] Az alig leplezett kísérlet, hogy a munkásokat kiéheztetve vessék alá akaratuknak, csak olaj volt a tűzre. Február hátralévő napjaiban a mozgalom továbbterjedt, újabb és újabb üzemeket kényszerítve arra, hogy abbahagyják a munkát. A ra­gály február 23-án elérte a hatalmas Putyilov fémművek 6.000 munkását, ami hatalmas tömeg volt, bár az I. világháború alatti létszámnak ez csak mintegy egyhatoda volt.

 

A Februári Forradalom negyedik évfordulójának közeledtekor Péterváron az elégedetlenség olyan magasra csapott, hogy az, mint Dan mondta, az autokrácia összeomlása előtti 1917-es Pétervárra emlékeztetett.[17] A másik, a hatóságok figyelmét magára vonó jelenség az volt, hogy megváltozott a munkáskövetelések jellege. Kezdetben a gyári gyűléseken elfogadott határozatok túlnyomórészt az ismerős gazdasági kérdésekkel foglalkoztak: a fejadagok rend­szeres elosztása, cipő és meleg ruha juttatása, az útakadá­lyok eltávolítása, a vidékre való szabad utazás és a falusiak­kal való szabad csere engedélyezése, a munkások egyes kategó­riáinak járó felemelt fejadagok eltörlése stb. Február utolsó két napján ezek a gazdasági követelések nyomatékosabbá váltak: egy röplap például felsorolt egy sor olyan esetet, amikor munkások megfagytak vagy éhen haltak lakásaikban.[18] Ami azonban sokkal riasztóbb volt a hatóságok szempontjából, az az, hogy a sztrájkmozgalomban egyre inkább kiemelkedő he­lyet foglaltak el a politikai sérelmek. Többek között a mun­kások az ez idáig tisztán rendőrségi feladatokat ellátó speciá­lis fegyveres bolsevik egységek kivonását követelték az üze­mekből, továbbá a munkás hadseregek feloszlatását, amelyek közül több még ekkor is a nagyobb pétervári üzemekben táborozott. Egy másik alapvető terület a politikai és polgári jo­gok helyreállításának követelése volt, ami kezdetben csak elszórtan hangzott fel, később azonban általánossá és széleskö­rűvé vált.

 

Nem meglepő, hogy egy ilyen pillanatban cselekvésre szán­ta el magát a politikai ellenzék. A rendőrség által megtize­delt pétervári mensevikek és eszer szervezetek kiáltványokat kezdtek terjeszteni a munkások között. 27-én például a követ­kező kiáltvány jelent meg a város utcáin:

 

„Alapvető változás szükséges a kormány politikájában. Min­denekelőtt szabadság kell a munkásoknak és a parasztok­nak. Nem akarnak többé a bolsevikok dekrétumai szerint élni. Ellenőrizni akarják saját sorsuk alakulását. Elv­társak, támogassátok a forradalmi rendet! Szervezkedje­tek és elszántan követeljétek: engedjék szabadon az összes szocialista és párton kívüli munkást; töröljék el a szükségállapotot; biztosítsanak minden munkás számára szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot; az üzemi bizottságokat, szakszervezeteket és a szovjeteket sza­badon válasszák! Hívjatok össze gyűléseket, fogadjatok el határozatokat és indítsatok küldöttségeket a hatóságokhoz követeléseitek megvalósítása érdekében!”[19]

 

Bár a kiáltványt nem írták alá, a követelések erősen hasonlítanak annak az agitációs kampánynak a követeléseire, amit - saját bevallása szerint - Dan folytatott mensevik vezető társaival együtt február végén. Szimpatizáns nyomdá­szok segítségével, akik között a mensevikeknek mindig is sok követőjük volt, a pétervári szervezet sok röplapot és felhívást tudott kiadni, amelyek a szovjetek és a szakszervezetek szabad választására, a polgári jogok helyreállítására, a terror befejezésére és a szocialista és más baloldali po­litikai foglyok szabadon bocsátására szólították fel a kommunistákat. A gazdasági kérdések területén a mensevikek azt kö­vetelték, hogy a kormány vessen véget a gabonarekvirálásoknak és az állami gazdaságok erőszakos megalakításának, és hogy a spekulációt akadályozó rendszabályok bevezetésé­vel együtt állítsa helyre a város és a falu közötti kereske­dés szabadságát.

 

Ezek olyan követelések voltak, amiket a mensevikek már a polgárháború kezdete óta hangoztattak és amiket Fjodor Dan és David Dallin olyan nyomatékosan fogalmazott meg a szovjetek 1920. decemberi VIII. Kongresszusán. A mensevikek lénye­gileg azt követelték, hogy szerezzenek érvényt az alkotmány­nak, aminek értelmében a szovjet rendszerben minden szocialista pártnak helye van, és amelyben a munkásosztály élvezi a bolsevik diktatúra által önkényesen megtagadott szabadságokat. Törvényes ellenzéki szerepüket megtartva, amely szerepet 1917 óta töltöttek be, a mensevikek tartózkodtak minden, a kor­mány fegyverekkel történő megdöntésének követelésétől. Mint az idézett kiáltvány mutatja, inkább arra hívták fel Pétervár munkásait, hogy tartsanak gyűléseket, fogadjanak el határoza­tokat és küldjenek petíciókat a hatóságoknak - röviden: „szer­vezett és elszánt módon” használjanak ki minden törvényes esz­közt a politikai és gazdasági reformok keresztülvitele érdeké­ben. Ezzel együtt azonban bírálatuk magára vonta a kormány figyelmét és dühét, mivel nem kevesebbet állított, mint hogy a bolsevikok elárulták a forradalom alapvető elveit. Ezenkívül, ki garantálhatja, hogy a munkások, ha egyszer cseleked­ni kezdenek, megállnak a tiltakozás törvényes módszereinél, és nem robban ki nyílt lázadás?

 

A mensevikektől eltérően a szociálforradalmárok már régóta egy tömegfelkeléstől remélték Lenin rendszerének hatalom­ból való eltávolítását. Céljuk az általános választójog alap­ján megválasztott Alkotmányozó Gyűlés helyreállítása volt, ahol többségben voltak, de amit a bolsevikok 1918 januárjában feloszlattak. 1921-ben ez a két cél - a bolsevikok eltávolí­tása a hatalomból és az Alkotmányozó Gyűlés újjáélesztése - programjuk központi eleme maradt és a következő, a Pétervári házak falára február 28-án kiragasztott és a „Névai Kerület Szocialista Munkásai” aláírást viselő kiáltvány valószínűleg eszer eredetű:

 

„Tudjuk, hogy kik félnek az Alkotmányozó Gyűléstől. Azok, akik többé már nem rabolhatják ki a népet, hanem felelniük kell a nép képviselői előtt csalárdságukért, rab­lásaikért és valamennyi bűnükért.

Le a gyűlölt kommunistákkal! Le a szovjetkormánnyal! Éljen a Népi Alkotmányozó Gyűlés!”[20]

 

Ez a röplap /és más hozzá hasonlók is/ sokkal harcosabb szellemű és kompromisszumot kevésbé ismerő volt, mint a mensevikeké. Hangja és tartalma tényelegesen az olyan földalatti szervezetek propagandájához hasonlított, mint a Szövetség Oroszország Fellazítására, a liberálisok és jobboldali szo­cialisták szövetsége, akik véget akartak vetni a bolsevik ura­lomnak.

 

A februári sztrájkok idején elszabaduló antikommunista propaganda felvetette a mozgalom vezetésének kérdését. Vajon a mensevikek és a szociálforradalmárok voltak azok, mint a kormány állította, akik az utcára vitték a munkásokat? Nem kérdéses, hogy mindkét csoport minden tőle telhető eszköz­zel támogatta a sztrájkokat, ha egyszer már kitörtek. Ez min­denekelőtt a mensevikek esetében volt igaz, akik 1921-ben sok­kal több munkás támogatását tudhatták maguk mögött, mint amennyi támogatását 1917-ben elveszítették. A pétervári zavar­gások idején a Trubocsnyij gyárban és a többi, a mozgalomban résztvevő gyárban a mensevik befolyás rendkívül erős volt.[21] A mensevik agitátorokat rokonszenvező tömegek hallgatták a munkásgyűléseken és röplapjaikat sokan olvasták. Mégis, a zavargások fokozódásában kétségtelenül szerepet játszó tevé­kenységük ellenére sincs bizonyíték arra, hogy a mensevikek vagy valamilyen más csoport szervezte vagy tervezte volna a megmozdulásokat. A pétervári munkásoknak, mint láttuk, éppen elég okuk volt arra, hogy nyíltan tiltakozzanak a kormány el­len. Abban az értelemben, hogy nem tervezték meg előre, a februári sztrájkok a népi elégedetlenség spontán kifejeződé­sei voltak.

 

Egy hét zűrzavar után a pétervári hatóságoknak végül sikerült a helyzeten úrrá lenni. Ezt az erő és az engedmények kombinálásával érték el, amit Zinovjev és társai elszánt haté­konysággal alkalmaztak. Feladatukat bonyolította, hogy a helyőrség jó részét, amit magával ragadott az általános izgalom, nem lehetett kiengedni a laktanyákból, hogy hajtsák végre a kormány rendelkezéseit. A megbízhatatlannak tekintett egységeket lefegyverezték és laktanyáikba zárták. Az a hír is járta, hogy csizmáikat is elvették, hogy megakadályozzák a katonákat laktanyáik elhagyásában és abban, hogy elkevered­jenek a tömegben, ami négy évvel korábban olyan végzetes ered­ménnyel járt.[22] A rendes csapatok helyett a hatóságok a kurszantokra, a kommunista tisztiiskolásokra támaszkodtak, akiket ezrével vezényeltek a szomszédos katonai akadémiákról őrjáratozni a városba. Ráadásul a terület valamennyi kommunista párt­tagját is mozgósították arra az esetre, ha jelenlétük szüksé­ges lenne a rend helyreállításában.

 

Éjszakára Pétervár katonai táborrá vált. A kerületekben a gyalogosokat megállították és ellenőrizték irataikat. A színházakat és a mozikat bezárták, a kijárási tilalmat szigorúan betartották. Időről-időre magányos kiáltás hallatszott az utcákon. A feszültség növekedésével fokozódott az antisze­mitizmus, elsősorban az ipari munkások között, amit a Péter­vári Szovjet a fehér ügynökök által terjesztett zsidógyűlölő irodalomnak tulajdonított.[23] Ez bizonyos mértékig igaz volt, de az antiszemitizmus az orosz parasztok és munkások szokatlanul nehéz helyzetekre adott ha­gyományos válasza volt. Pétervár zsidó lakói nyugtalankodtak, sokan elhagyták a várost attól tartva, hogy pogromra kerül sor, ha a kormány összeomlik, és a csőcselék elszabadul az utcákon.[24]

 

Miután nagy katonai erőket összpontosítottak a városban, a bolsevikok még több sztrájkoló elbocsátásával akarták megfé­kezni a tiltakozó mozgalmat. Ez - mint a Trubocsnyij és a La Ferme gyár esetében - egyet jelentett azzal, hogy a munkásoktól megvonják fejadagjukat. Ezzel egy időben a pétervári Cseka széleskörű letartóztatásokat hajtott végre. A gyári gyűléseken és az utcai tüntetéseken a rendszert bíráló szónokokat őrizet­be vették. Február utolsó napjaiban Dan szerint körülbelül 500 makacs munkás és szakszervezeti tisztségviselő került a börtönfalak mögé.[25] A letartóztatott diákok, értelmiségiek és más nem munkások száma valószínűleg meghaladta az ezret, a többségük ellenzé­ki pártokhoz vagy csoportokhoz tartozott. A pétervári mensevik szervezet különösen nagy veszteségeket szenvedett a Cseka akciója során. Gyakorlatilag a letartóztatástól eddig megmene­kült összes aktív vezetőt börtönbe zárták. Kazukovot és Kamenszkijt február végén tartóztatták le, miután megszervez­tek egy munkástüntetést. Néhányan, mint Rozskov és Dan, még egy vagy két napig szabadlábon maradt, lázasan rohangált a vá­rosban és terjesztette a kiáltványokat és röplapokat, míg végül őket is letartóztatta a rendőrség. Az összes forrás úgy becsüli, hogy 1921 első három hónapja során Oroszországban mintegy 5.000 menseviket tartóztattak le, beleértve a párt egész Köz­ponti Bizottságát is.[26] Ezzel egy időben azt a néhány ismert eszert és anarchistát is őrizetbe vették, akik ez idáig szabadlábon maradtak. Victor Serge azt írja a „Memoirs of a Revolutionary”-ben, hogy a Cseka agyon akarta lőni a mensevik foglyokat, mint a sztrájkok fő felbujtóit, de Makszim Gorkij közbelépett, és megmentette őket.[27]

 

Közben a bolsevikok még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy propagandájukkal rábírják a sztrájkolókat a munka felvéte­lére, és ezzel elkerüljék a vérontást. Az újságok mellékleteit, a - népszerűségnek örvendő - párttagokat felhasználták az agitációra az utcákon, a gyárakban és a laktanyákban. Fogadtatá­suk általában nem túl szívélyes volt, bár Mihail Kalinyin, az Összorosz Szovjetkongresszus elnöke nagyobb sikerrel járt kollégáinál /feltehetően plebejus származása miatt/ a város üzemeiben és laktanyáiban tartott gyűléseken. Az agitátorok központi témája a sztrájkok és tüntetések elítélése volt, ami­ket a fehérgárdisták és mensevik és eszer szövetségeseik aknamunkájára vezettek vissza. Ez az érvelés hároméves ismételgeté­se miatt már unalmassá vált, írta Emma Goldman, de mégis volt bizonyos hatása, különösen azért, mert a mensevikek és az eszerek kísérletet sem tettek annak tagadására, hogy aktív szerepet játszanak a zavargásokban.[28]

 

De nemcsak propaganda-erőfeszítéseket tettek Péterváron a rend helyreállítása érdekében. Legalább ilyen fontos volt az ellenzéki mozgalom elbizonytalanításához elegendő nagyságú engedmények sorozata. Azonnal külön élelmiszeradagokat osz­tottak szét a katonák és a gyári munkások között, megnövelték az élelmiszer és a kenyéradagokat, ami, mint a viborgi ameri­kai konzul jelentette, „teljesen kiürítette a pétervári élelmiszerraktárakat”.[29] Ugyanakkor a végszükség esetére tartalékolt készleteket más területekről a városba szállították, hogy a raktárak kiürülése után fel tudják használni.

 

Emellett Zinovjev február 27-én sok további engedményt jelentett be, amelyek a munkások legsürgetőbb követeléseit teljesítették. Engedélyezték, hogy a lakók elhagyják a várost élelmiszer-beszerzés céljából. Ezt megkönnyítendő Zinovjev ígé­retet tett arra, hogy személyszállító különvonatokat indítanak a város körüli területekre. Az utakat ellenőrző alakulatok Pétervár körül utasítást kaptak, hogy ne kobozzák el az élel­miszert a munkásoktól, ehelyett a spekuláció megakadályozására fordítsanak figyelmet. Zinovjev azt is bejelentette, hogy 18 millió tonna szenet hoznak be külföldről, ami hamarosan megérkezik és enyhíteni fogja a fűtőanyaghiányt Péterváron és a többi városokban. De a legfontosabb az volt, hogy beje­lentette: elérkezett az ideje, hogy az erőszakos gabonabegyűjtést felváltsák a terményadóval.[30] Más szavakkal a hadikommunizmus rendszerét egy új gazdaság­politikával váltják fel, olyan politikával, amely legalább részben helyreállítja a város és a vidék közötti kereskedelem szabadságát. Március 1-jén e szándék igazolására a Pétervári Szovjet bejelentette, hogy kivonták az útellenőrző egységeket az egész pétervári területről. Ugyanezen a napon továbbá a Péter­váron munkára kötelezett vöröskatonákat - összesen két- vagy háromezer embert - leszerelték és engedélyezték, hogy hazatér­jenek szülőfalujukba. A hivatalos magyarázat szerint a termelés csökkenése szükségtelenné tette további jelenlétüket.[31]

 

Ennek eredményeként a jó néhány napos feszültség után a pétervári zavargások gyorsan megszűntek. Március 2-án és 3-án szinte valamennyi sztrájkoló üzem dolgozni kezdett. Az enged­mények megtették hatásukat, mivel elsősorban a hideg és az éh­ség váltotta ki a széleskörű népi elégedetlenséget. Nem tagad­ható azonban az sem, hogy a katonai erő alkalmazása és a széles­körű letartóztatások is, nem beszélve a hatóságok fáradhatatlan propagandatevékenységéről, lényeges szerepet játszottak a rend helyreállításában. Különösen a helyi pártszervezetek fegyelmezettsége volt meggyőző. Belső vitákat félretéve a pétervári bolsevikok szorosra zárták soraikat és egységesen láttak neki annak, hogy hatékonyan és gyorsan végezzenek az elnyomás kellemetlen feladatával. Ez épp annyira igaz volt Zinovjevre, a helyi pártvezetőre, mint alárendeltjeire. Annak ellenére, hogy gyávának és a veszélyes helyzetekben ingadozónak tartották, Zinovjev rendkívüli lélekjelenléttel lépett fel a zavar­gások elfojtása érdekében.

 

Emellett a mozgalom nem bukott volna el ilyen gyorsasággal, ha Pétervár lakossága nem demoralizálódik teljesen. A munkások egyszerűen túl kimerültek voltak ahhoz, hogy képesek legyenek hosszú ideig politizálni. Az éhség és a hideg olyan közömbössé tette őket, hogy már a teljes apátia határán áll­tak. Ezenkívül hiányzott a hatékony vezetés és az átgondolt akcióprogram. A múltban e feladatokat a radikális értelmiség látta el. 1921-ben, mint Emma Goldman írta, a pétervári értel­miségieknek nem volt lehetőségük arra, hogy komoly támogatást biztosítsanak a munkásoknak, még kevésbé arra, hogy vezessék a mozgalmat. A forradalmi tiltakozás egykori fáklyavivői most túl fáradtnak és megfélemlítettnek érezték magukat, túlságo­san megbénította őket az a tapasztalat, hogy egyéni erőfeszítéseik teljesen eredménytelenek, és így nem emelték fel til­takozó hangjukat. Elvtársaik többsége börtönben vagy száműze­tésben volt, sokukat már ki is végezték, és a néhány túlélő nem akart ugyanilyen sorsra jutni különösen akkor, amikor velük szemben túl nagy erő állt, és amikor a legkisebb tilta­kozás is azt eredményezhette, hogy családjukat megfosztják a fejadagjától.[32] Ezenkívül sok értelmiségi és munkás számára még mindig a bol­sevikok jelentették összes hibájukkal együtt a fehér restau­ráció és a forradalom bukása elleni leghatékonyabb védelmet.

 

A sztrájkok Péterváron ezek miatt az okok miatt fejeződ­tek be gyorsan. Majdnem olyan hirtelen fejeződtek be, ahogy elkezdődtek és sosem jutottak el a rendszer elleni fegyveres felkelésig. Ennek ellenére a mozgalom rendkívüli következményekkel járt. A régi főváros forradalmi fejleményeire mindig odafigyelő szomszédos Kronstadt tengerészeit felrázta ez a moz­galom, és színrelépésük szempontjából a legkomolyabb felkelés volt a szovjet történelemben.

 

xxx

 

Kronstadt a Finn-öbölben lévő Kotlin-szigeten, Pétervár­tól húszmérföldnyire, nyugatra épült megerősített város és haditengerészeti támaszpont. A Nagy Péter által a XVIII. szá­zad elején épített erőd eredeti rendeltetése az volt, hogy a Néva partján lévő új orosz fővárost - Péter ünnepelt „nyu­gatra nyíló ablakát” - védje a nyílt tenger felől. Maga a sziget azonban már a IX. századtól kezdve stratégiai jelentő­ségű, amikor a Néva torkolata volt a „vikingektől a görögökig vezető” híres vízi út kiindulópontja. Ma a Péterhofba, Péter Kotlintól délkeletre a parton fekvő csodálatos palotájába látogató turista megállhat a tengerparton és láthatja a korábbi fővárost a tenger felől védelmező sziget távoli körvonalait. Ez a szűk földdarab, amely mintegy nyolc mérföld hosszú és legszélesebb pontján fél mérföld széles, szabálytalanul elnyú­ló háromszög alakot formáz. Az idegenek elől elzárt erőd partját jól védi a tengerben délre és északra húzódó sziklasorra telepített erődök és ütegek lánca.

 

A sziget Pétervár felőli, keleti végét Kronstadt városa foglalja el. Vastag régi várfal fogja körül a várost, aminek főbejárata a keleti oldalon lévő Pétervári Kapu. A déli olda­lon terül el a kikötő és a Balti Flotta hajóinak szárazdokk rendszere. A Finn-öblöt négy hónapon át, november végétől március végéig vagy április elejéig jég borítja. Az I. világháború előtt a nyári hónapokban rendszeres kirándulóhajók közlekedtek Pétervár és Kronstadt között. Télen a szokásos útvonal a kö­vetkező volt: vonaton Oranienbaumba, a szárazföldön a Kotlin-szigettől öt mérföldre, délre fekvő városba és katonai támasz­pontra, majd onnan az öböl vékony jegén vezető havas úton át a szigetre. A beszámolók egybehangzó állítása szerint Kronstadt a XX. század elején nagyon festői város volt. Csatornáival, háromsávos utcáival és méltóságteljes középületeivel a közeli birodalmi fővárosra emlékeztetett. Fő nevezetességei között volt az aranykupolás és okkersárga falu Szent András katedrális, a régi Arzenál és az Admiralitás épületei, valamint a Hajómérnöki Iskola /amit 1917-ben Kultúra Házára keresztel­tek át/. A város központját a hatalmas Horgony tér uralja a XIX. század végén épített Tengerész Székesegyház /Morszkoj Szobor/ óriási épületével. A tér a XVIII. század közepén kapta nevét, amikor nagy boltokat építettek, ahol horgonyokat árusítottak.[33] A több mint 25.000 ember befogadására alkalmas erődöt gyakran használták kiképzés és katonai szemlék céljára. 1905-ben és 1917-ben a Horgony tér Kronstadt forradalmi fórumává vált, ahol a lelkes tengerészek, katonák és munkások naponta üléseztek, és egy olyanfajta közvetlen demokráciát valósítottak meg, ami a középkori kozák népgyűlésekre emlékeztetett.

 

1921-ben Kronstadt a Balti Flotta fő támaszpontja volt. Népessége mintegy 50.000 főre rúgott, ezek fele civil, fele katona volt. Ez utóbbiak közül a többséget a flotta tengerészei alkották, míg a többiek zömükben tüzérek voltak, akik az erődben és a környező sziklákon lévő erődítményekben és tüze­lőállásokban szolgáltak. A polgári lakosság többsége az erőd­ben vagy a kikötőben polgári alkalmazottként vagy munkásként a dokkokban dolgozott, vagy a raktárakban és a város boltjai­ban. A többiek gyári munkások, kézművesek, halászok, kiskeres­kedők és a szövetkezetek és a városban lévő kormányintézmények alkalmazottai voltak.[34]

 

A Kotlin - katlan vagy üst - név tökéletesen ráillett a szigetre, amire Kronstadt épült, mivel fő lakói, a balti tengerészek állandóan forrongtak. A minden kiváltságot és tekintélyt megvető nyughatatlan és független fajta mindig kész volt nyílt erőszakot szegezni tisztjeinek vagy a közpon­ti kormánynak, amit idegennek és kényszerítő erőnek tekintet­tek. Vérmérsékletük azoknak a régmúlt korokbeli merész sza­badoknak, a XVII. és XVIII. századi kozákoknak és a sztreleceknek vérmérsékletére emlékeztetett, akik­nek táborai mindig a buntarsztvo, vagyis spontán felkelés melegágyai voltak. Szilaj elődeikhez hasonlóan a ten­gerészek volnisztyik, vagyis megfékezhetetlen szelleműek voltak, ösztönösen ellenálltak a külsődleges fe­gyelemnek és vágytak a szabadságra és a kalandra. Amikor a hírek vagy az ital feltüzelte őket, elődeikhez hasonlóan a tengerészek is hajlamosak voltak fellázadni és dühüket a gaz­dagokra és a hatalmasokra zúdítani.

 

A kronstadti állhatatlan radikalizmus története a XX. századi Oroszország első nagy megmozdulásáig, az 1905-ös forrada­lomig nyúlik vissza. Az illegális irodalom 1901-ben jelent meg első ízben a haditengerészeti támaszponton és a tengerészek ezután köröket kezdtek alakítani politikai és társadalmi kér­dések megvitatására, és azért, hogy kifejezésre juttassák sé­relmeiket; mindenekelőtt az alacsony bért, a rossz élelmiszer­ellátást és a szigorú fegyelmet, aminek állandóan alá voltak vetve. Az országban 1902 és 1905 között végigsöprő sztrájkok, parasztfelkelések és terrorcselekmények rokonszenvet keltettek bennük, és növelték társadalmi és politikai tudatosságukat. A tiszteknek és a fegyelmi előírásoknak való engedelmeskedés megtagadása mindennapossá vált. 1905-ben, a háború és a for­radalom kitörése után a morálisan züllésnek indult hajóhad megsemmisítő vereséget szenvedett a Csuzima-szorosban, ahol a japánok a flotta nagy részét elsüllyesztették. A forradalmi tevékenységnek további ösztönzést adott - ha ilyesmire egyál­talán még volt valami szükség - a Patyomkin cirkáló 1905. júniusi Fekete-tengeri drámája.

 

Az első zavargásokra Kronstadtban 1905 októberében, a for­radalom tetőpontján került sor. Ezek a későbbi évek során egy­re inkább megszokottá vált módon folytak le. Először tömeggyűlést tartottak a Horgony téren. Elégedetlen tengerészek és ka­tonák ezrei gyűltek össze hangot adni sérelmeiknek. A jobb ellátást és ruhát, magasabb fizetést és rövidebb szolgálatot, valamint a katonai fegyelem enyhítését követelő jelszavak keveredtek az autokrácia azonnali megdöntésének és a minden­ki számára polgári szabadságokat biztosító demokratikus köztársaság megteremtésének követelésével. A következő napokban fokozódott a feszült hangulat. Október 25-én nyugtalanság támadt a tengerészek között, miután valaki panaszkodott az élelemre. „Halál a parancsnokokra” kiáltás hallatszott a dobogó lábak és az ütemesen egymáshoz vert tálcák keltette zaj közepette.[35] Másnap Kronstadtban nyílt felkelés tört ki. A teljesen spon­tán eredetű felkelés hamarosan a fosztogatás és a pusztítás orgiájává fajult, ami erősen hasonlított a Nagy Péter uralma alatt kitört sztrelecfelkelésekhez. A tengerészek tömege végigvonult a város utcáin, betörte a kirakatokat és felgyújtotta a házakat. Barikádokat emeltek és sok házat megszálltak azért, hogy védekezzenek a Pétervárról várhatóan megérkező büntetőkülönítmények ellen. A felkelés két napig tartott és a rendet helyreállító kormánycsapatok vesztesége 17 halott és 82 sebesült volt. Közel 3.000 tengerészt tar­tóztattak le. Sokukat évekig tartó börtönbüntetésre vagy szám­űzetésre ítélték, de halálos ítéletet nem hoztak.[36]

 

1906. július 19-én, az 1905-ös forradalom alkonypírjában egy második és az elsőnél sokkal komolyabb robbanásra került sor Kronstadtban, amihez a szikrát Vibrogban lévő testvérerődjében kitört lázadás szolgáltatta. Mint októberi elődje, az új kitörés is spontán és szervezetlen volt, amit a kormány csak két nap után tudott leverni. A felkelők követelései, mi­közben lényegüket tekintve azonosak voltak a korábbiakkal, alkalmazkodtak a korábbi hónapok kudarcait követő kiábrándult­sághoz. A hatalom és a fegyelem iránti gyűlölet volt a ten­gerészek dühének fő mozgatóereje akkor is. „Elég hosszú ideig szívtátok a vérünket” kiáltotta oda egy kékblúzos egy tisztnek a felfordulás közepette és ez jól jellemzi a tengerészek érzel­meit.[37] Mindkét oldal példa nélküli kíméletlenséggel harcolt, a tenge­részeket sérelmeik és dühük vezette, a hatóságokat pedig hitük abban, hogy a felkelést gyorsan leverik most, hogy a forradalmi hullám Oroszországban elült. Az elnyomás légkörét jellemzi, hogy ezután 36 hangadót kivégeztek és ezreket börtönöztek be vagy deportáltak Szibériába.[38]

 

Szükséges hosszasabban foglalkozni a kronstadti spontán felkeléseknek ezekkel a korai eseteivel, mert, mint látni fogjuk, sok szempontból előrevetítették az 1921. márciusi viharos eseményeket. Ez különösen az 1917-es felkelés eseté­ben igaz, amikor ismét Kronstadt volt a szabadjára engedett forradalmi aktivitás központja. A Kotlin-szigeti vérmes népes­séget éveken át ideológiai befolyása alatt tartó szélsőbaloldal hatására Kronstadtban a társadalmi felkelések történelmé­ben és legendáriumában nagy becsben tartott 1871-es Párizsi Kommün példáját követve forradalmi közösség jött létre. 1917 májusában az életerős Kronstadti Szovjet, amit bolsevikok, anarchisták, baloldali eszerek és anarchista, népi hajlamú pártokhoz nem tartozó radikális értelmiségiek vezettek, nem volt hajlandó alávetni magát az Ideiglenes Kormánynak és ma­gát deklarálta „az egyetlen hatalomnak a városban”.[39] Ezután a Szovjet teljhatalmat gyakorolt és működésében a Horgony téren szinte minden nap tartott általános gyűlésre támaszkodott. A Horgony tér - ahogy Jefim Jarcsuk, a Kron­stadti Szovjet egyik ismert anarchista tagja beszámol róla - „szabadegyetemmé” vált, ahol a legkülönfélébb pártállású forradalmi szónokok beszéltek a lelkes tengerészek, katonák és munkások előtt. A helyi bolsevik vezető, Ivan Flerovszkij büszkén nevezte a teret „Kronstadt vecséjének”, utalásképpen a középkori orosz városokban működött népgyűlések intézményére.[40]

 

A Szovjet és a Horgony téri fórum kielégítette a kronstadti lakosok politikai szükségleteit. A jelek szerint nem igényelték egy országos parlament vagy más központi irányító testület létét. A város gazdasági és társadalmi életé­nek kérdéseit a polgárok maguk intézték a liberter atmoszférában gomba módra szaporodó különféle bizottságok - házbizottságok, hajóbizottságok, élelmezési bizottságok, gyá­ri és üzemi bizottságok - révén. Népi milíciát állítottak fel a sziget szuverenitását fenyegető veszély elhárítása cél­jából. Kronstadt lakói rendkívüli tehetségről tettek tanúbi­zonyságot a spontán önszerveződés területén. A különböző bi­zottságokon kívül az azonos munkahelyen dolgozó és az azonos lakóhelyen élő férfiak és nők kis mezőgazdasági kommunákat alakítottak, amelyek körülbelül 50 főből álltak és művelés alá vettek minden talpalatnyi mezőgazdaságilag hasznosítható földterületet a szigeten. A polgárháború idején, mondja Jarcsuk, ezek a közösségi zöldségeskertek mentették meg a várost az éhezéstől.[41]

 

Helyi autonómiájukat nagy becsben tartva a kronstadtiak lelkesen fogadták a Lenin és pártja által 1917-ben kiadott „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszavát. A jelszót a szó eredeti értelmében fogták fel, vagyis hogy azt jelenti, hogy minden egyes helyi közösség maga intézi saját ügyeit, amibe a központi hatalom nem vagy csak kismértékben szól bele. Ezt tekintették, mondja Jarcsuk, a „szocializmus” igazi lényegé­nek.[42] Saját forradalmi közösségüket a decentralizált önigazgatás modelljének tekintették és bíztak abban, hogy az ország többi része is követi majd őket. „Forradalmi erényeik mellett”, jegyez­te meg Ivan Flerovszkij, „a kronstadti tengerészeknek volt egy komoly fogyatékosságuk: naivan hittek abban, hogy saját lelkese­désük ereje elegendő lesz a szovjetek hatalmának egész Orosz­országban történő megteremtéséhez”.[43] Az ilyen remények azonban nem teljesültek be és a bolsevik diktatúra következő évei alatt az 1917-es liberter közös­ség forradalmi utópiává vált. Az 1921-es felkelés mindenek­előtt a kronstadtiak a spontaneitás ezen aranykorának visszaál­lítására irányuló kísérlete volt, és jelszavuk ez volt: „Minden hatalmat a helyi szovjeteknek!”

 

Az 1917-es forradalom idején a Balti Flotta mindvégig forrongott és erőszakos kitörésekkel válaszolt a politikai és katonai hatalom minden megnyilvánulására. Mint 1905-ben, a tengerészek most is tisztjeikre zúdították minden dühüket, akiket az idejét múlt kiváltságok és az önkényuralom eleven szimbólumainak tekintettek. A kronstadtiak különösen a szigorú fegyelem és a büntető szolgálat légköre miatt háborogtak, ami miatt a Kotlin-szigetet a „tengerészek Szahalinjának” tekintették.[44] Így amikor kitört a Februári Forradalom, megragadták az alkal­mat, hogy véget vessenek a parancsolgatás rendszerének és le­számoljanak népszerűtlen elöljáróikkal. Február 28-án a kék­kabátosok dühös tömege elhurcolta házából a támaszpont parancs­nokát, R. N. Viren admirálist és a Horgony térre vitte, ahol a tömeg végzett vele. Ez jeladás volt az általános vérfürdőre, aminek során több mint 40 kronstadti tengerészt és katona­tisztet öltek meg. 200 további tisztet börtönbe vetettek. A februári zavargások során erőszakhullám söpört végig a Balti Flotta támaszpontjainak mindegyikén, összesen 76 tengerésztisztet - a katonákról most nem beszélve - vertek agyon sa­ját beosztottaik. Viren mellett köztük volt Sveaborg parancs­noka, Butakov admirális és Nepenyin admirális, a Balti Flotta parancsnoka, akinek főhadiszállása Helsingforsban /Helsinkiben/ volt.[45]

 

Ez a személyes bosszúvágy csak az egyik oldala annak a forradalmi szélsőségességnek, amit a februári forradalom sza­badított el Kronstadtban. A liberterianizmus szelleme vált uralkodóvá az erődben. A bolsevikok, az anarchisták, az eszerek és a többi ultraradikális csoport természetesen mindent meg­tett bátorítása érdekében, és erős hatást gyakoroltak a tenge­részre és a többi kronstadtira. E csoportok fő célpontja természetesen nem a katonai tisztikar, hanem maga az Ideigle­nes Kormány volt. És az októberig tartó időszakban mindvégig számíthattak arra, hogy a tengerészek támogatják az új rendszer ellen irányuló forradalmi felhívásokat. A kronstadtiak jelen voltak az 1917. áprilisi pétervári utcai tüntetéseken, és meg­jelentek júniusban is, amikor egy csoport anarchista megsegítésére érkeztek, akik a kormánycsapatok várható támadása el­leni védekezés céljából elbarikádozták magukat. A zavaros jú­liusi napokban, pedig ők hozták a friss híreket Pétervárra és központi szerepet játszottak az elvetélt felkelési kísérletben, s ezért nevezte őket Trockij „a forradalom büszkeségének és dicsőségének”. (Közismert, hogy a tengerészek egy csoportja elfogta[46] Viktor Csernovot, az eszer mezőgazdasági minisztert, és csak Trockij megérkezése mentette őt meg a lincseléstől).[47]

 

Augusztus végén, amikor Kornyilov tábornok a főváros fe­lé vonult, a tengerészek csatlakoztak a forradalom védelmezői­hez. A Petropavlovszk csatahajó legénysége, mely a júliusi felkelés élcsapata volt, ismét a hatalom szovjeteknek történő azonnali átadását, Kornyilov letartóztatását és kivégzését követelte. Négy ez ellen tiltakozó tisztet elfog­tak és kivégeztek.[48] Október 25-én elérkezett a pillanat, amikor Lenin sikeresen megragadta a hatalmat. Hajóikat elhagyva a tengerészek a fő­városba rohantak, hogy erejükkel a felkelők segítségére le­gyenek, csatlakoztak a vörösgárdistákhoz a Téli Palota ostro­mánál, miközben az Auróra vaktöltéssel lövéseket adott le, hogy demoralizálja a védőket. Októberben játszott szerepükkel a kronstadtiak megerősítették azt, hogy „a forradalom dicső­sége és büszkesége” cím jogos, amivel Trockij jutalmazta őket a júliusi napok idején.

 

Kerenszkij bukása után Kronstadt forradalmi harci kedve töretlen maradt. A győzelem csak fokozta a tengerészek étvá­gyát, hogy bosszút álljanak azokon a társadalmi elemeken, aki­ket elűztek a hatalomból. Az erőszakos tettek iránti vonzalmuk különösen tragikus eredményre vezetett 1918. január 6-ról 7-re virradó éjszaka, amikor forrófejű kronstadtiak betörtek egy pétervári kórházba, ahol az Ideiglenes Kormány két koráb­bi kadet miniszterét, Singarjovet és Kokoskint tartották őri­zet alatt és ágyukban meggyilkolták őket. Lenin utasításra I. N. Steinberg, az igazságügyi népbiztos vizsgálatot indított, de Lenin újra fontolóra vette az ügyet, és úgy határozott, hogy inkább leállítja az eljárást, minthogy összeütközésbe kerüljön a tengerészekkel.[49] Pontosan kíméletlenségük miatt akarta Lenin a maga oldalán tudni a tengerészeket. Nem kis jelentőséget tulajdonított an­nak, hogy egyfajta pretoriánus gárdaként lehet használni őket, akik minden percben készek fegyvert ragadni a szovjetek ügyé­nek védelmében. A gyilkosságot megelőző éjszaka ő maga küldte a kronstadtiak egy különítményét a harcos fiatal anarchista, Anatolij Zseleznyakov[50] vezetésével az Alkotmányozó Gyűlés fel­oszlatására, ahol a bolsevikoknak nem sikerült megszerezniük a többséget.[51] A tengerészeknek természetesen megvoltak a maguk érvei is a gyűlés ellen. Mint láttuk szükségtelennek tartották bármi­féle központi politikai intézmény létét, különösen akkor, ha abban az ízlésükhöz képest túl konzervatív pártok voltak többségben. Szemükben a helyi szovjeteken keresztül érvényesülő közvetlen demokráciáé a jövő, egy országos parlament ezzel szemben visszalépést jelentene, visszalépést a „burzsoá” társadalmat képviselő Ideiglenes Kormány felé, aminek megsemmisí­tésében maguk is tevékenyen részt vettek.

 

Az 1918-1920-as polgárháborúban a kronstadti tengerészek és a Balti Flotta matrózai mindvégig a forradalmi harci szel­lem fáklyavivői voltak. Több mint 40.000 kékkabátos vett részt a fehérek elleni harcban.[52] A harcban tanúsított bátorságukról és kíméletlenségükről nevezetes tengerészek folyami hajókon, páncélvonatokon a Vörös Hadsereg veszteségeinek pótlására küldve harcoltak a polgár­háború összes frontján. A svjazski kritikus ütközetben - „az orosz forradalom Valmyjában” - ők biztosították Trockij legnagyobb veszteségeket szenvedett csapatait, segítettek visszavetni egy nagy ellenséges egységet, amely a bolsevik terü­let szívébe való betöréssel fenyegetett.

 

Ugyanakkor azonban komoly súrlódások is voltak a tengerészek és a kormány között. Az első egyet nem értő hangok ak­kor szólaltak meg, amikor Lenin, közvetlenül az októberi puccs után, kizárólag bolsevikokból nevezte ki a kormányt. Nem bízva az egy kézbe összpontosított hatalomban a Kronstadti Szov­jet fellépett a valamennyi szocialista csoport képviseleté­vel alakult koalíciós kormányzás mellett - ami ízelítő volt az 1921. márciusi kronstadti programból. A tengerészek zúgolódtak, fel kívántak lépni egy új diktatórikus rendszer létre­jöttének lehetőségével szemben. Ha az új Népbiztosok Tanácsa ar­ra vetemedik, hogy elárulja a forradalom demokratikus eszmé­nyeit, mondták, akkor a Téli Palota ellen fordult fegyverek könnyen a Szmolnij Intézet, az új közigazgatás főhadiszállása ellen fordulhatnak.[53] Lenin nyilvánvalóan figyelemmel volt ezekre az ellenséges érzelmekre akkor, amikor 1917 novemberében azt követően, hogy néhány kollégája elzárkózott attól, hogy más szocialisták részt vegyenek a kormányban, azzal fenyegetőzött, hogy a „tengerészekhez fordul”.[54]

 

1918 elején a kommunista uralom önkényes és bürokratikus jellege elleni tiltakozás már nem volt elszigetelt jelenség. Márciusban súlyossá vált a helyzet, amikor a flotta saját választott központi bizottságát /Centrobal/ feloszlatták, és funkcióit a párt által kijelölt Komisszárok Tanácsa vette át. Egyre több tengerész gondolta, hogy a forradalmat elárulták, és ezt a nézetet a hónap végén kötött breszt-litovszki béke csak alátámasztotta. Sokan álltak a Baloldali Kommunisták,[55] az anarchisták és a baloldali eszerek mellett, akik ellenezték a szerződést, amiben a német imperializmusnak való behódolást és a világforradalom céljainak feladását látták. Ápri­lisban több balti hadihajó legénysége egy olyan erős kifeje­zéseket használó határozatot fogadott el, amely azzal vádolta a kormányt, hogy a német követeléseknek megfelelően a flotta felszámolását tervezi. A határozat olyan messzire is elment, hogy az általános felkelésre szólított fel, aminek célja a bolsevikok eltávolítása és egy olyan új rendszer megteremtése, ami híven ragaszkodik a forradalom elveihez. Nem került sor erre, de sok tengerész csatlakozott a baloldali eszer felkelés­hez Moszkvában 1918 júliusában, amikor megrohamozták a Cseka főhadiszállását, és rövid időre letartóztattak egy magas rangú hivatalnokot, M. I. Latiszt.[56]

 

További bonyodalmak következtek be októberben, amikor a pétervári haditengerészeti támaszponton tartott tömeggyűlés határozatot fogadott el arról, hogy a breszt-litovszki békét fel kell mondani, és harcba kell szállni az Ukrajnát, a tenge­részek többségének szülőföldjét elözönlő németekkel.[57] Ugyanakkor a tengerészek tiltakoztak a politikai hatalom bol­sevik monopóliuma ellen is. Az anarchisták és az ellenzéki szocialisták elnyomását elítélve szabad szovjetválasztások megtartására hívtak fel annak érdekében, hogy a különféle baloldali pártok képviselve legyenek a politika színterén. Végül elítélték a kormány által éppen ekkor bevezetett köte­lező beszolgáltatás rendszerét, és a rekviráló osztagokat „tolvajoknak” és a „parasztok kirablóinak” bélyegezték.[58]

 

Az 1918. októberi zendülés nem vált komolyabb üggyé: csapatokat küldtek a támaszpontra, amelyek gyorsan rendet teremtettek a tengerészek között. De követeléseiket teljes mértékben átvette az 1921-es kronstadti program a „szabad szovjeteket” és a „Le a komisszárokráciával!” jelszavaival. A két esemény egy régi történelmi beállítottság megnyilvánu­lása. A Balti Flotta viselkedése 1905 és 1921 között sok pon­ton folyamatosságot mutat, amire Pavel Dibenko, a kronstadti tengerészből lett bolsevik katonai vezető utalt akkor, amikor a tengerészek „örökös lázadó szelleméről” beszélt.[59] Mindig elevenen élt közöttük a kiváltságok és a tekintély el­utasítása, a parancsolgatás iránti gyűlölet és a helyi autonómia és az önigazgatás álma. Hatalmas ellenérzés élt bennük a központi kormány és kinevezett hivatalnokai iránt, ellenér­zés, amely a hatalmas bürokratikus állam XVII-XVIII. századi kialakulásától kezdve mélyen gyökerezett az alacsonyabb osz­tályok anarchisztikus és népi hagyományaiban. A szárazföldtől elszigetelt Kronstadt még baltikumi testvértámaszpontjainál is nagyobb mértékben vált a primitív anarchista lázadás erős­ségévé. A forradalmiságukat és független szellemüket megőrző kronstadti tengerészek nem viselték el az önkényt, vagy kény­szert, bármi is volt forrása. A spontaneitás és a decentrali­záció volt a jelszavuk. A helyi szovjeteken alapuló szabad tár­sadalmi rend hívei voltak, a kozák krug vagy a középko­ri vecse hagyományait folytató közvetlen demokráciáé. Mindig is hajlamosak voltak arra, hogy erőszakot alkalmazzanak a hatalom birtokosai, a tisztek, a bürokraták, a tulajdonosok és a kiváltságosok ellen. 1921 márciusában ezek a késztetések törtek végzetes és ellenállhatatlan módon felszínre.

 

Időközben a polgárháború kiterjedésével sokasodtak a ten­gerészek sérelmei is. Az elégedetlenség, mint a múltban is, a katonai fegyelem kérdése körül összpontosult. Az 1917-es forradalom a hadsereget és a tengerészetet a legteljesebb dezorganizáltság állapotába sodorta. A parancsnoklás szokásos rendje megszűnt és a légüres teret a parancsnokaikat maguk választó és a fentről érkezett parancsnokokat semmibe vevő katonák és tengerészek megszámlálhatatlan számú bizottságai töltötték be. Az ezt eredményező káosz hasonlított az ipar­ban kialakult helyzethez, ahol a helyi üzemi bizottságok a gyárakban egymás után hozták létre a „munkásellenőrzés” rend­szerét. Az októberi forradalom utáni első hónapokban a bolse­vik politika támogatta a decentralizáció e spontán folyamatát. A kormány rendeletével eltörölték a hagyományos katonai címe­ket és rangokat, és „a tisztek választásának és a kölcsönös elvtársi fegyelemnek és tiszteletnek elvére alulról felfelé felépülő”, „szocialista” fegyveres erő megteremtését tűzték ki célul.[60] A gyakorlatban ez a központi hatalom és a parancsolás normális rendjének végső összeomlásához vezetett, és bátorította a régóta szolgálatot teljesítő oroszok között meglévő ámokfutásra, fosztogatásra és rablásra való hajlamot.

 

A polgárháború kitörése 1918-ban azonban gyors változást eredményezett a bolsevik katonapolitikában. A rendszer túl­élése megkövetelte, hogy véget vessenek a hatalom kaotikus decentralizálódásának, és helyreállítsák a fegyelmet. Hadügyi népbiztosként Trockij volt a legfőbb ellenzője a fegyveres erőket átható „partizán szellemnek” /partizanscsina/. A hagyományos katonai eljárásokat követve gyorsan sike­rült létrehoznia egy új és hatékony fegyveres erőt. A régi ran­gokat nem állították vissza, de sok ezer korábbi birodalmi tiszt tért vissza a szolgálatba, hogy „katonai szakértőként” /vojenspeci/ dolgozzék a politikai tisztek közvetlen ellenőrzése alatt. Ily módon biztosították a nehezen nélkülözhető parancsnoki tapasztalatot és technikai hozzáértést addig, amíg nem sikerül kiképezni a vörös parancsnokok tömegeit. A Vörös Hadseregben megszüntették a bizottsági rendszert, a parancsnoknak való engedelmeskedést szigorúan megkövetelték, és a fegyelem egyik napról a másikra kötelezővé vált újból.[61]

 

A kormány ezeket az intézkedéseket hamarosan a haditengerészetre is elkezdte kiterjeszteni. E törekvése azonban itt heves ellenállással találkozott. Mint Dibenko beszámolt erről, a hajóbizottságok felszámolására és a központilag kinevezett komisszárok hatalmának megteremtésére tett bolsevik kísérle­tek viharos tiltakozást váltottak ki a Balti Flottánál.[62] A tengerészek számára, akiknek a kívülálló hatalommal szembe­ni ellenszenvük közmondásos volt, a fegyelem helyreállítására tett kísérlet annak a szabadságnak elárulását jelentette, amiért 1917-ben harcoltak. Nemcsak a cári idők nyers parancsolgatására emlékeztette őket, de emellett úgy is érezték, hogy a katonai hatékonyságot jobban szolgálná, ha engednék, hogy saját elképzeléseik szerint tevékenykedjenek. El voltak szánva arra, hogy a győzelem gyümölcseit még annak a pártnak sem engedik megtagadni tőlük, amelyet hatalomra segítettek. Ennek következtében állandó volt a súrlódás a katonák és a bolsevik komisszárok és parancsnokok között, és gyakoriak vol­tak az összeütközések a polgárháború tetőpontján a reguláris csapatok mellett harcoló Cseka egységekkel.

 

A polgárháború befejeződése után a helyzet nemhogy javult volna, hanem ellenkezőleg, sokkal rosszabbá vált. A kormány szigorú politikája elveszítette raison d'etrejét (létjogosultságát- a szerk. megj.). Ahogy a parasztok nem látták továbbá szükségesnek a termények rekvirálását és a szabadpiac elnyomását, ahogy a munkások dühösek voltak szakszervezeteik alárendelt szerepre kárhoztatása és a gyári fegyelem, az egyszemélyi vezetés visszaállítása és a „burzsoá” szakemberek megjelenése miatt, a tengerészek és a katonák is a katonai élet demokratikus elveihez való vissza­térést követelték. A Balti Flotta lázas szembehelyezkedése a fegyelem megerősítésével, a hajóbizottságok feloszlatásával és a komisszárok és a „katonai szakértők” kinevezésével katonai posztokra, gyorsan veszélyes méretűvé vált. Több új tényező is volt továbbá, amely táplálta a hajók legénységének és a balti erődök csapatainak lázadó szellemét. Mindenekelőtt a fehér veszély elmúltával az emberek első ízben kaptak hónapok óta eltávozási engedélyt, és hazatérve falujukba saját szemük­kel látták az élelmiszer-rekvirálási politika és az ezt vég­rehajtó erőszakos módszerek eredményét. Sokukat megállítot­ták az utakat ellenőrző osztagok, és élelmiszerek után kutattak náluk. A városokban a maga valóságában kerültek szembe a háború okozta emberi nyomorúsággal. Mindenütt nyugtalankodó és elégedetlen emberekkel találkoztak. Meghallgatták szüleik és testvéreik panaszait, amik sokban hasonlítottak a hatósá­gokkal szembeni saját ellenérzéseikhez. „Négy éven át”, jegyez­te meg Petricsenko, a kronstadti felkelés vezető alakja, „elhallgatta előlünk a bolsevik cenzúra, hogy mi történt ott­hon, amíg mi a frontokon vagy a tengeren harcoltunk. Amikor hazatértünk, szüleink azt kérdezték tőlünk, hogy miért harcoltunk az elnyomókért. Ez az, amin gondolkodnunk kellett”.[63] Nem nehéz elképzelni, hogy milyen mértékben fokozták a Petricsenkohoz hasonló emberek állomáshelyükre való visszatérésük után tartott beszámolói a nyugtalanságot elvtársaik körében. Ténylegesen olyan drasztikus hatással volt ez a morálra, hogy a kormány lépéseket tett az eltávozások korlátozására a flottában. 1920 decemberében ez dühös tiltakozást váltott ki a kronstadti kikötőben horgonyzó két nagy hadihajó egyikén, a Szevasztopolon, amely a következő évi februá­ri és márciusi események során központi szerepet játszott. 1920-1921 telén a Balti Flottában a dezertálók száma nagymértékben megnövekedett, 1921 elejére a flotta lényegileg megszűnt szervezett katonai erőként létezni.[64]

 

Egy másik, a kérdéses időszakban nagy veszélyt jelentő tényező volt az élelmezési és üzemanyagválság flottára gya­korolt hatása. A tengerészek csak alig szenvedtek kevésbé az éhségtől és a hidegtől, mint a polgári lakosság általában. A tél kezdetétől a fűtés hiánya szinte elviselhetetlenné tette az életet a laktanyában és a hajókon. Nem állt rendel­kezésre kiosztható csizma és meleg ruhakészlet, aminek ki­osztásával ellensúlyozni lehetett volna a baltikumi területen november és április között szokatlanul hideg telet. Súlyosbította a helyzetet, hogy csökkentették az emberek élelmiszer-fejadagját, és romlott annak minősége is.[65] Az orosz haditengerészetnél hagyományos sérelem, a rossz élelmezés már nem egyszer váltott ki zavargásokat a múltban. Decemberben, helsingforsi emigráns források szerint, a kronstadti tengerészek delegációt küldtek Moszkvába az élelmezés megjavítását kérve, de amikor a küldöttség megérkezett, a ha­tóságok letartóztatták. Saját embereiért közbenjárva a flotta parancsnoka, F. F. Raszkolnyikov figyelmeztetett arra, hogy ha a küldötteket nem engedik haladéktalanul szabadon, Kronstadt Pétervár ellen fordíthatja fegyvereit. Profetikus szavai azon­ban süket fülekre találtak.[66]

 

Még a Kommunista Párthoz tartozó tengerészek sem marad­tak érzéketlenek a flottában terjedő ellenzékiség iránt. Osztva elvtársaik független szellemiségét ők sem voltak haj­landóak alávetni magukat a pártnak vagy a katonai fegyelemnek. 1920 végén létrejött a „flotta ellenzék” a hadseregen kiala­kult „katonai ellenzékhez” és a gyárakban kiformálódott „mun­kásellenzékhez” hasonlóan, s ezek mindegyike a helyi kezde­ményezés, a párton belüli demokrácia mellett és a parancsolgatás, a merev központi ellenőrzés ellen foglalt állást. A „flotta ellenzék” egy „szocialista” alapon szervezett szovjet haditengerészet híve volt, amely különbözött attól, amit múltbeli hierarchikus és autoriter modellnek tekintettek. A választott hajóbizottságokat védelmezve elutasították a „katonai szakemberek” bevonását és a flotta politikai irányításában működő bizonyos bolsevik hivatalnokok „diktatórikus viselkedését” /gyiktatorsztvo/.[67]

 

Ami ennél riasztóbb volt, az az, hogy egyre több bolse­vik tengerész adta vissza párttagsági könyvét, akik számára a „flotta ellenzék” nem volt megfelelő közeg elégedetlenségük kifejezésére. Egyedül 1921 januárjában 5.000 balti tengerész lépett ki a kommunista pártból. 1920 augusztusa és 1921 már­ciusa között a 4.000 fős kronstadti pártszervezet tagjainak több mint felét veszítette el.[68] A bolsevik hivatalnokok ezért az exodusért a polgárháború idején, amikor a tagság feltételein nagymértékben enyhítettek vagy esetleg semmiféle feltételt nem támasztottak, mint pél­dául az 1919. augusztusi tagfelvételi kampány idején, a párt­ba került felelőtlen elemeket hibáztatták. A párt forrásai szerint az új párttagok okozták ezt a kilépési hullámot. Megelőző intézkedésként továbbá több mint ezerre tehető azoknak a száma, akiket kizártak és ezek többségét átvezényelték a Fekete-tengeri vagy a Kaszpi-tengeri flottához vagy távol-keleti állomáshelyekre.[69]

 

A párt tekintélyét az a harc is gyengítette, amit a flotta feletti politikai ellenőrzés megszerzéséért folyta­tott egymással Trockij, a hadügyi népbiztos és Zinovjev, Pétervár pártvezetője. Zinovjev 1917 októbere óta neheztelt Trockijra, amikor az helyette Lenin legközelebbi munkatársa lett. 1920 utolsó hónapjaiban - a Trockijhoz hű - Fjodor Raszkolnyikov, a flotta parancsnoka és E.I. Batisz, a poli­tikai igazgatóság /Pubalt/ vezetője szerint Zinovjev megpróbálta lejáratni riválisát azzal vádolva, hogy „diktátorként” viselkedik, miközben önmagát a párton belüli demok­rácia és a helyi kezdeményezés elszánt bajnokának tüntette fel. 1920 novemberében Zinovjev sürgetésére a pétervári párt­bizottság követelte, hogy a Balti Flotta politikai irányítása a Pubalttól kerüljön át a pártbizottsághoz, amely követelés ellen Trockij támogatói hevesen tiltakoztak.[70]

 

E vita eredményeként is sokat veszítettek tekintélyük­ből a párttagok előtt a komisszárok és a párthivatalnokok. Ez már december elején nyilvánvalóvá vált, amikor a pétervári haditengerészeti támaszponton tartott tömeggyűlésről a ten­gerészek egy nagy csoportja kivonult, így tiltakozva a Szov­jetek VIII. Kongresszusára küldendő delegátusok megválasztá­sának módja ellen /a választást a jelek szerint a flotta he­lyi politikai csoportjának párthivatalnokai irányították/. Az idő multával a nyugtalanság fokozódott egészen a viharos kitörésig, amire a Balti Flotta Kommunistáinak Péterváron február 15-én tartott II. Konferenciáján került sor. A komoly erővé vált „flotta ellenzék” itt túlnyomó többséggel elfogad­tatta a politikai ellenőrzés azonnali decentralizálást követelő határozati javaslatát. Ezt úgy kellett végrehajtani, hogy az előző év novemberében Zinovjev és társai által javasolt módon a Pubalt és politikai részlegeinek hatalmát a helyi pártbizottságokra ruházzák át. A határozat bírálta a Pubaltot azért, hogy nincs kapcsolata a tömegekkel, és hogy elzárkózik a tengerészek között élő pártaktivisták elől. A határozat szavai szerint a Pubalt a tömegek között „tekintéllyel nem rendelkező, bürokratikus szervezetté” vált, és a helyi kezdeményezés helyreállítása érdekében a flotta egész politikai struktúráját a „demokratikus elvnek megfelelően” át kell alakítani. A küldöttek közül sokan követelték a flotta politikai ügyosztályának megszüntetését, ami röviddel később a kronstadti felkelőknek is követelése lett. És az egyik párthivatalnok figyelmeztetett arra, hogy hacsak nem vezetnek be reformokat, „két vagy három hónapon belül felkelés tör ki”.[71]

 

1921. február közepén a feszültség a Balti Flottánál már forrpontig hevült. A hónap végén söpört át Péterváron a sztrájkhullám. A zavargások híre szinte azonnal eljutott Kronstadtra, ahol a „Vörös Pityer” munkásosztályával való forradalmi szolidaritás 1905 és 1917 óta hagyomány volt. Az első beszámolókkal olyan rémhírek is érkeztek, amelyek gyorsan felkorbácsolták a tengerészek szenvedélyeit. Így például elterjedt, hogy a kormánycsapatok tüzet nyitottak a Vasziljevszkij-szigeti tüntetőkre, és hogy a sztrájk vezetőit agyonlőtték a Cseka celláiban.[72] A nyugtalanság általános légkörében az ilyen történetek szé­les körben terjedtek, riadalommal töltve el a helyi komisszárokat, és arra késztetve Kuzmint, hogy figyelmeztesse a Pétervári Szovjetet: a robbanás bekövetkezik, ha a sztrájkokat nem fojtják el gyorsan. De Kuzmin figyelmeztetése későn érkezett. Február 26-án a Petropavlovszk és a Szevasztopol legénysége rendkívüli gyűlést tartott, és úgy határozott, hogy delegációt küld Pétervárra megtudni, hogy mi történt. A kronstadti kikötőben jégbe fagyva egymás mellett álló két csatahajó már hosszú ideje a lázadó érzelmek és tevékenység melegágya volt. A júliusi na­pok idején, 1917-ben, mint láttuk, a Petropavlovszk már harci kedvének példáját adta, amikor szembeszállt az Ideiglenes Kormánnyal, és a következő hónapban négy tisztjét agyonlőtték azzal a bizonyítatlan váddal, hogy támogatja Kornyilov tábornokot. Ezért azután nem túloz Pavel Dibenko, aki korábban maga is a legénység tagja volt, amikor visszaemlékezéseiben „az állandóan háborgó Petropavlovszkról” beszélt.[73] A Szevasztopolon is hagyományai voltak a nyughatatlanságnak, legénysége a közelmúltban a szabadságolások időtartamának megrövidítése miatt tiltakozott.

 

Amikor a kronstadti küldöttség megérkezett Pétervárra, látta, hogy a gyárakat katonai egységek és tisztiiskolások csapatai veszik körül. A még működő üzemekben fegyveres kom­munisták figyelték árgus szemekkel a munkásokat, akik csend­ben maradtak, amikor a tengerészek közeledtek hozzájuk. „Bárkinek az juthatott az eszébe”, mondta Petricsenko, a fel­kelés vezetője, „hogy ezek nem gyárak, hanem a cári idők kény­szermunka börtönei”.[74] Február 23-án a látottakon felháborodott küldöttek visszatér­tek Kronstadtba, és beszámoltak tapasztalataikról a Petropavlovszk fedélzetén tartott történelmi gyűlésen.

 

Beszámolójukban természetesen minden rokonszenvük a sztrájkolók követeléseié volt, és nagyobb önrendelkezést köve­telt a gyárakban és a flottánál egyaránt. A gyűlés azután megszavazott egy hosszú határozatot, amit arra szántak, hogy a kronstadti felkelés politikai kartája legyen: „A hajók le­génységének általános gyűlése által Pétervárra, a helyzet tisztázása végett küldött képviselők beszámolóját meghallgat­va a következőket határozzuk:

 

1. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi szovjetek nem feje­zik ki a munkások és a parasztok akaratát, azonnal új válasz­tásokat kell tartani titkos szavazással és a munkások és parasztok számára az előzetes agitáció szabadságának biztosításával;

2. Szólás- és sajtószabadságot kell biztosítani a munkások és parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialista pár­tok számára;

3. Szervezkedési szabadságot a szakszervezetek és a pa­rasztszervezetek számára;

4. Párton kívüli konferenciát kell összehívni legkésőbb 1921. március 10-ig Pétervár, Kronstadt és a pétervári kerü­let munkásainak, vörös katonáinak és tengerészeinek részvételé­vel;

5. Szabadon kell engedni a szocialista pártok politikai okokból bebörtönzött tagjait és mindazokat a munkásokat, parasztokat és katonákat, tengerészeket, akiket a munkás- és parasztmozgalmakkal kapcsolatban börtönöztek be;

6. Bizottságot kell létrehozni a börtönökben és koncent­rációs táborokban fogva tartottak ügyeinek felülvizsgálatára;

7. Meg kell szüntetni minden politikai ügyosztályt, mert egyetlen párt sem kerülhet kiváltságos helyzetbe eszméi pro­pagálása során, és nem kaphat állami anyagi támogatást ilyen cé­lokra. Ehelyett helyileg választott és államilag támogatott kulturális és oktatási bizottságokat kell létrehozni;

8. Azonnal fel kell oszlatni valamennyi útellenőrző osz­tagot;

9. Minden dolgozónak azonos fejadagot kell biztosítani, kivéve az egészségre ártalmas területeken dolgozókat;

10. Fel kell oszlatni a hadsereg összes egységénél a kom­munista fegyveres osztagokat és a gyárakban létesített kommu­nista egységeket. Ha szükségessé válik ilyen osztagok létesítése, akkor azoknak tagjait a hadsereg legénységéből és a munkások akaratának megfelelően a gyárak és üzemek munkásai kö­zül kell kijelölni;

11. A parasztoknak teljes cselekvési szabadságot kell biztosítani földjüket illetően, és biztosítani kell az állattartás jogát azzal a feltétellel, hogy a paraszt saját eszkö­zeivel dolgozik, vagyis hogy nem alkalmaz idegen bérmunkát;

12. Kérjük, hogy határozatunkat a hadsereg valamennyi egysége és katonai tisztiiskolás elvtársaink /Kurszant/ hagyják jóvá;

13. Követeljük, hogy a sajtó határozatainknak biztosítson széles nyilvánosságot;

14. Követeljük, hogy hozzanak létre utazó ellenőrzési irodát;

15. Engedélyezzék a saját munkán alapuló kisipari tevékenységet.

 

Petricsenko, a hajóraj gyűlésének elnöke.

Perepjolkin, titkár.”[75]

 

A Petropavlovszk határozat nemcsak a Balti Flotta elégedetlenségét juttatta kifejezésre, hanem az ország városaiban és falvaiban élő orosz tömegekét is. Maguk a ten­gerészek is népi származásúak voltak, és paraszt- és munkástestvéreiknek akartak segítséget nyújtani. A határozat 15 pontja közül csak egy - a flotta politikai ügyosztályainak megszüntetését követelő - vonatkozott egyedül sajátos helyze­tükre. A dokumentum többi pontja a hadikommunizmus legszélesebb értelemben felfogott politikájával foglalkozott, ami szemükben már régen elveszítette jogosultságát. Tény, hogy a határozat megfogalmazói közül többen, így Petricsenko is, nem sokkal korábban járt otthon eltávozáson, és szemtanúja volt a falusiak helyzetének, ami nyilvánvalóan befolyásolta a parasztokkal kapcsolatos követelések tartalmát. Ez különösen a 11. pont esetében igaz, amely azt követeli, hogy engedélyezzék a pa­rasztoknak földjük szabad használatát, amennyiben műveléséhez nem vesznek igénybe bérmunkát. Ebből nem kevesebb következett, mint az élelmiszer-rekvirálás eltörlése és az állami gazdaságok felszámolásának lehetősége. Ugyanígy elmondható, hogy a péter­vári gyárakban járt tengerészek beszámolójának tudható be a munkások fő követeléseinek - az útellenőrzés beszüntetése, a kiváltságos fejadagok eltörlése és a fegyveres gyári őrség feloszlatása - bekerülése programjukba.

 

De nem ezek a gazdasági követelések riasztották meg igazán a bolsevikokat, amikor a Petropavlovszkon tartott gyűlés híre eljutott hozzájuk. A követelések közül többet, mint például az útellenőrző osztagok feloszla­tását /8. pont/ Zinovjev és pétervári alárendeltjei helyesel­ték. Emellett a kormány éppen az új gazdasági politika kiala­kításának kellős közepén volt, amely nagymértékben túlment a tengerészek követeléseiben megfogalmazott népi kívánságokon. Sokkal inkább a bolsevik diktatúra lényegét támadó politikai követelések voltak azok, amelyek sürgették a hatóságokat, hogy haladéktalanul lépjenek fel a kronstadti mozgalom el­fojtása érdekében. Igaz, a tengerészek nem hívtak fel a szovjet kormány megdöntésére, az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívására, vagy politikai jogok biztosítására a földesurak és a középosztályok számára. Az orosz társadalom mérsé­kelt és konzervatív elemeit ugyanúgy megvetették, mint régen, és eszükbe sem jutott, hogy új életlehetőségeket biztosítsa­nak számukra. De a határozat első pontja, hogy „a jelenlegi szovjetek nem fejezik ki a munkások és a parasztok akaratát”, világos kihívás volt a politikai hatalom bolsevik monopóliu­ma ellen. Az új szovjet-választásokra való felhívás, amely a munkások, parasztok és a baloldali politikai csoportok számá­ra szervezkedési szabadságot követelt, olyasmi volt, amit Lenin és követői nem tűrhettek. A Petropavlovszk határozat a szovjet kormányt ténylegesen arra szólította fel, hogy léptesse életbe saját alkotmányát, azoknak a jogoknak és szabadságoknak merész foglalatát, amiket Lenin 1917-ben nyíltan vallott. Szellemében Októberhez való visszatérés volt, amikor ismét megfogalmazta a „Minden hatalmat a szovje­teknek!” régi leninista jelszavát. De a bolsevikok mindezt egészen más megvilágításban látták: mivel [a kiáltvány] elutasította azt a törekvésüket, hogy a forradalom egyedüli védelmezőiként lépjenek fel, és hogy kizárólagos módon képviseljék a munkásokat és a parasztokat, számukra ez nem egyéb volt, mint az ellenforradalom kiált­ványa, amivel ennek megfelelően is kellett bánni.

 

A Petropavlovszk határozat elfogadásával az események felgyorsultak. A következő napon, március 1-jén a tengerészek, a katonák és a munkások tömeggyűlést tartottak a Horgony téren. Körülbelül 15.000 ember vett részt ezen, Kronstadt polgári és katonai népességének több mint egynegye­de. Sok kommunista és nem-kommunista szemtanú beszámolója áll rendelkezésünkre, amelyek együttesen eleven és részletes leírását adják a történteknek.[76] A szónoki emelvényen két magas rangú bolsevik hivatalnok, M. I. Kalinyin és N. N. Kuzmin álltak, akiket Pétervárról küldtek a helyzet megmentése érdekében. Számos beszámoló szerint Zinovjev és kollégái Oranienbaumban gyűltek össze, de úgy döntöttek, hogy nem mennek Kronstadtba, mert tartottak at­tól, hogy a tengerészek erőszakosan lépnek fel velük szemben.[77] Kalinyin, a Szovjetköztársaság elnöke paraszti családban szü­letett a tveri kormányzóságban, korábban maga is munkás volt, és így bizonyos mértékben vonzódott hozzájuk. Az előző héten ő volt az egyike annak a néhány bolsevik szónoknak, akik meg tudták nyerni hallgatóságuk rokonszenvét. Minden bizonnyal úgy gondolták, hogy népszerűsége segíthet abban, hogy észre térítsék a tengerészeket.

 

Amikor Kalinyin megérkezett, zenével, zászlókkal és katonai tiszteletadással fogadták, ami reményteli jele volt annak, hogy a komolyabb zavargásokat ez idáig sikerült elkerül­ni. Emellett a Horgony téri gyűlés barátságos légkörben zaj­lott, és P. D. Vasziljev, a Kronstadti Szovjet bolsevik elnöke vezette a gyűlést. De a légkör feszültté vált, amikor a péter­vári zavargások ügyében tájékozódni küldött delegáció jelenté­sét felolvasták. Amikor a gyűlés elé tárták a Petropavlovszk határozat szövegét, az izgalom tetőfokára hágott. Kalinyin felállt és a határozat ellen kezdett be­szélni, de ismételten félbeszakították a különféle közbekiál­tások: „Fogd be a szád, Kalinyin, mert kihűl!”, „Nézz inkább a munkád után! Fogadok, hogy meggazdagodtál belőle!”, „Tudjuk, amit tudnunk kell. Te pedig öregem, menj vissza a feleségedhez!”. Kalinyin megpróbálta túlkiabálni a hangzavart, de kísérlete nevetésbe és füttykoncertbe fulladt.

 

Kuzminnal, a flotta Forradalmi Haditanácsának soros komisszárjával ugyanez történt. A tömeg figyelmét felkelteni akarva emlékeztette az embereket a forradalomban és a polgárhá­borúban játszott hősi szerepükre. Hirtelen félbeszakította egy hang: „Elfelejtetted, hogyan lövetted agyon minden tizedik embert az Északi Fronton? Le vele!” E közbekiáltás értelme nem világos, de a polgárháború idején Kuzmin az Északi Fronton /az arhangelszki és murmanszki körzetben/ szolgált komisszárként, és részt vett a bolsevik csapatok megbüntetésében lázadások és a fegyelem megszegésének egyéb esetei kapcsán. Az ilyen esetek nem voltak általánosak. Nevezetes eset volt, amikor pétervári sorkatonák hatalmukba kerítettek egy gőzhajót, és a Volgán Nyizsnyij Novgorod felé indultak, amikor Trockij parancsára egy hadihajó elfogta a dezertőröket, és a rögtönítélő Bíróság halálra ítélte a parancsnokot, a komisszárt és a legénység minden tizedik tagját.[78] Bármi volt is a helyzet, Kuzmin fenyegetően így válaszolt: „A dolgozó nép az ügy érdekében mindig is agyonlőtte az árulókat. Az én helyemben ti nem minden tizedik, hanem minden ötödik embert agyonlőnétek.” „Elég volt!” kiáltotta valaki, „Ne fenyegess minket! Lökjétek le onnan!” A pfujolás és a füttykoncert percekre elhallgattatta Kuzmint. Végül utolsó kísérletet téve arra, hogy beszéljen, a Petropavlovszk határozatot ellenforradalmi dokumentumnak bélye­gezte, azt kiáltva, hogy a fegyelmezetlenségre és az árulásra a proletariátus vasökle sújt le - erre füttykoncert közepette eltávolították a szószékről.[79]

 

Kalinyin és Kuzmin távozásával a szónoki emelvény a tengerészeké és katonáké lett. Egyikük a másik után hibáztatta a hatóságokat az élelmiszer- és fűtőanyaghiányért, a gabona-rekvirálásokért, az útellenőrző osztagokért és mindenekelőtt azért, hogy hónapokkal a polgárháború befejezése után sincs semmi jele az enyhülésnek. Míg az egyszerű emberek szenved­nek, jelentették ki, addig a komisszároknak melegük van és jóllakottak. A fő szónokok között volt Petricsenko, a Petropavlovszk legénységének tagja és a felkelés egyik vezetője az első pillanattól kezdve. A régi népi mítoszt visszhangozva a bojárokról és a régi moszkvai hivatalnokokról, azzal vádolta a bolsevikokat, hogy „eltitkolják az igazságot a nép elől”. Az ilyesfajta népi legendák, mint a megfelelő he­lyen látni fogjuk, mélyen beleágyazódtak a felkelés lélekta­nába, és központi helyet foglaltak el annak inkább primitívnek tekinthető ideológiájában. Petricsenko arra igyekezett rávenni a tömeget, hogy fogadja el az /általa aláírt/ Petropavlovszk határozatot, és szabad szovjetválasztásokat követelt az egész országban.

 

A határozat felett szavazást tartottak, és a jelenlévők túlnyomó többséggel elfogadták azt Kalinyin, Kuzmin és Vasziljev tiltakozása ellenére. Ezt követően a gyűlés úgy döntött, hogy egy külön konferenciát hívnak össze a Kronstadti Szovjet újraválasztása ügyében, aminek időpontját a fennmaradt források szerint a közeli napokra tűzték ki. Végül olyan határozat született, hogy egy 30 tagból álló delegációt küldenek Péter­várra azzal a céllal, hogy a lakosságot tájékoztassák követe­léseikről, és hogy felkérjék őket: küldjenek pártonkívüli képviselőket Kronstadtba azért, hogy szemtanúként vegyenek részt az eseményekben. A küldötteket azonnal letartóztatták, és többé semmi hír nem érkezett felőlük.[80]

 

A gyűlés feloszlását követően Kalinyin és Kuzmin a he­lyi pártbizottságra ment, hogy onnan kísérje figyelemmel az eseményeket. Kalinyin, mondja Emma Goldman, az ismert anar­chista, aki a pétervári Astoria Szállóból kísérte figyelem­mel az eseményeket, a megbékélés híveként érkezett vissza Kronstadtból.[81] Tekintettel arra, ami ezután történt, ez nehezen hihető. A szovjet források szerint Kalinyint hosszú időn át visszatar­tották a Pétervári Kapunál, mielőtt engedték volna Pétervárra visszaérni, és maguktól a felkelőktől tudjuk - Finnországban adott nyilatkozataikból -, hogy sok tengerész börtönbe akarta zárni, de azzal az érveléssel sikerült őket lebeszélni erről, hogy ezzel a saját határozatukban megfogalmazott szabadság elvét sértenék meg.[82] Bármi történt is, ez a kérdés nem döntő jelentőségű. Ami világosnak tűnik, az az, hogy a tengerészek Horgony téri hatá­rozataival fordultak az események a felkelés kirobbanásának irá­nyába.

 

Ezzel kapcsolatban Victor Serge elsősorban Kalinyint és Kuzmint teszi felelőssé, akiknek brutális fellépése és elhibá­zott beszédei, mondja, semmi másra nem voltak alkalmasak, mint a matrózok dühének felkorbácsolására. A kronstadtiak dühét egyáltalán nem akarva csillapítani, írja Serge, a két hivatalnok árulókként kezelte őket, és kíméletlen visszavá­gással fenyegette őket arra az esetre, ha nem térnek észhez.[83] Biztos, hogy - némi túlzással - ez a kibontakozó felkelés szá­mára többet jelentett egyszerű provokatív beszédnél. A jelek szerint továbbá a tengerészek el voltak szánva arra, hogy nem hagyják békén a kommunistákat, és ritkán engedték meg, hogy befejezzenek egy megkezdett mondatot anélkül, hogy közbekiál­tásokkal vagy füttykoncerttel ne szakították volna félbe őket. Másfelől az sem kétséges, hogy Kalinyin és Kuzmin több körül­tekintéssel járhatott volna el egy ilyen izgatott hallgatóság előtt beszélve. Nemigen lehet kétséges, hogy egyáltalán nem taktikus beszédeikkel fokozták a tengerészek bolsevik hivatal­nokokkal szembeni ellenséges érzelmeit.

 

Közben a hatóságokat megriasztotta a kronstadti kommunis­ták kudarca, amikor megpróbálták megakadályozni a Horgony téri határozatok elfogadását. Bár nagy számban voltak jelen a párt­tagok, úgy tűnt, hogy magával ragadta őket a lázadás hulláma, és amikor Kalinyin és Kuzmin felemelte tiltakozó hangját, egyetlen bolsevik /Vasziljev/ kelt védelmükre. A többség a Petropavlovszk határozatra szavazott, míg a többiek tartózkodtak. Mint Leonard Schapiro rámutatott, ez a jelenség különböztette meg a kronstadti felkelést a szovjet kormány elleni összes korábbi lázadástól.[84]

 

A következő napon, március 2-án a kezdődő felkelés újabb lépést tett előre, amikor /a Horgony téri gyűlés határozata értelmében/ konferenciát tartottak a Kronstadti Szovjet újraválasztásának ügyében. Körülbelül 300 küldött vett részt ezen minden hajóról, katonai egységtől, szakszervezettől és egyéb szervezetektől kettő-kettő, akiket reggel vagy az éj­szaka folyamán választottak meg. A jelek szerint nem engedték, hogy e választási gyűléseket a kommunisták irányítsák és - mi­ként a múltban - saját jelöltjeiket választassák meg. Amikor elvtársaikhoz fordultak, ugyanúgy lehurrogták és félbeszakí­tották őket, mint Kalinyint és Kuzmint az előző napon. A leg­nagyobb laktanyában például a bolsevik komisszárnak nem adtak időt arra, hogy fellépjen a szabálytalan eljárás ellen, mert a tüzérségnél szolgálatot teljesítő „katonai szakember”, egy korábbi cári tábornok, Kozlovszkij, aki történetünkben a to­vábbiakban még jelentős szerepet játszik, félbeszakította. „Letelt az időd”, jelentette ki Kozlovszkij, „Azt teszem, amit tennem kell”. Ehhez hasonló jelenetekre került sor ezen a reg­gelen a többi katonai és tengerészeti egységnél is. Annak el­lenére, hogy a megválasztott küldöttek többsége pártonkívüli volt, a kommunisták erős kisebbséggel rendelkeztek a konfe­rencián: a küldöttek egyharmada volt bolsevik.[85]

 

A konferenciát a Kultúra Házának, a korábbi Tengerészmérnöki Iskolának, a város egyik leghíresebb épületének nagy­termében tartották. A Petropavlovszk csataha­jó fegyveres tengerészei őrizték kívül és belül az épületet, hogy megakadályozzák a konferencia munkájának megzavarását. Jelenlétük a fennálló rend lehetséges védelmezőinek megfélemlítését is szolgálhatta. Mint várható volt, a konferencián Petricsenko elnökölt. Mint láttuk, kezdettől fogva vezető sze­repet játszott a kronstadti mozgalomban, és e szerepét a két héttel később bekövetkezett keserű végig megtartotta. Az uk­rajnai parasztcsaládban született Sztyepan Makszimovics Petricsenko a felkelő vezető összes tulajdonságával rendelkezett. A körülbelül harmincéves fiatal tengerész heves vérmérsékletű, zömök és keménykötésű ember volt, akinek erős, varázsos személyisége elszánt követőket vonzott köré. Ukrán akcentusa ellenére egyszerű és közvetlen nyelven beszélt, amiben tük­röződött paraszti származása. Tapasztalat tengerész volt, 1911-ben, közel tíz évvel azokat a tragikus eseményeket meg­előzően került a haditengerészethez, amikbe most belesodró­dott. Ezt megelőzően vízvezeték- és gázszerelőként dolgozott a kormányzóságban, ahol szülőfaluja feküdt. Valamennyi beszá­moló megegyezik abban, hogy bár csak két évet járt gyerekko­rában iskolába, kiváló szellemi képességekkel rendelkezett. Mindenki megerősítette, aki valaha kapcsolatba került vele, hogy rendkívül energikus és fáradhatatlan ember volt.[86]

 

Petricsenko elnökletével a konferencia elsőként öttagú elnökséget választott. A küldöttek ezután néhány beszédet hallgattak meg, mielőtt rátértek volna a tulajdonképpeni fő kérdésre, a szovjet újjáválasztásának megszervezésére. A szónoki emelvényre elsőként a kommunista Kuzmin és Vasziljev lépett, akik előző nap ellenezték a Horgony téri gyűlésen a Petropavlovszk határozat megszavazását. A hallgatóság megdöbbenésére megismételték azt, amit előző nap mondtak. Kuzmin beszéde különösen felháborította a küldötte­ket. Emlékeztette őket arra, hogy eddig még nem kötötték meg Lengyelországgal a hivatalos békeszerződést, és figyelmeztetett arra, hogy a kormányhatalom bármiféle megosztása - dvojevlasztyije, kettős uralom - arra vezethet, hogy Pilsudski marsall újabb támadást indít. Nyugat, mondta, Szovjet-Oroszországra figyel, és csak a belső gyengeség je­lére vár. A pétervári zavargások jelentőségét és kiterjedtsé­gét illetően, mondta Kuzmin, Kronstadt teljesen téves infor­mációk birtokában van. Pillanatnyi fellobbanás volt az csupán, ami gyorsan elmúlt, és a város jelenleg teljesen csendes. Kuzmin e ponton a Balti Flottán belüli nyugtalanságra célozva védel­mébe vette az olyan komisszárok irányító szerepét, mint amilyen ő maga is volt, amit a tengerészek a közelmúltban tartott gyűléseiken hevesen támadtak. Ez nemigen nyerhette meg hall­gatói tetszését. De mindennél jobban felháborította őket Kuzmin befejező megjegyzése, ami ugyanolyan rejtett fenyege­tést tartalmazott, mint előző napi beszéde. „A kezükben tartanak”, mondta nekik. „Agyon is lőhetnek, ha ezt kívánják ábrándjaik. De ha a kormányra emelik kezüket, a bolsevikok min­den erejükkel lecsapnak önökre.”[87]

 

Kuzmin beszédének kihívó hangvétele mély idegenkedést keltett a hallgatóságban. A terem robbanásig feszült légkörére tekintettel sokkal taktikusabb fellépésre lett volna szükség. Megjegyzései azonban nem nélkülözték a valóságos alapot. Tény, hogy Lengyelországgal nem kötöttek békét /fegyverszünet volt érvényben október óta és béketárgyalások folytak Rigában/; egy új, francia tisztek által támogatott, lengyel támadás veszélye nem múlt el még. Pétervár továbbra is a fi­gyelem középpontjában állt, és a szovjet hivatalnokok őszin­tén tartottak attól, hogy a belső nehézségek erősítik a lengye­lek pozícióit a tárgyalóasztalnál vagy a háború kiújulását eredményezhetik. Igaz volt továbbá, hogy a pétervári sztrájkok február utolsó napjaiban véglegesen befejeződtek. De a lövöl­dözésekről és a széleskörű lázongásokról szóló rémhírek to­vábbra is terjedtek a tengerészek között, és március 2-án, amikor a zavargások már befejeződtek, tévesen egy olyan /más­nap nyilvánosságra hozott/ határozatot fogadtak el, ami sze­rint a városban „általános felkelés” bontakozik ki.[88] Ez a félreértés, a tengerészekben a szárazföldi felkelés téves elképzelését keltve, olyan komoly tettekre ösztökélte őket, amik később lehetetlenné tették a visszakozást.

 

Kuzmin után Vasziljev, a megszűnt Szovjet elnöke beszélt hasonló alapállásból. Amikorra befejezte beszédét, a gyűlés már nyíltan bolsevikellenessé vált, ami alól a résztvevő kom­munista küldöttek sem jelentettek kivételt. A tengerészek gyűlölete, mint Alekszandr Berkman megjegyezte, nem a párt, ha­nem a bürokraták ellen irányult, akiknek arroganciáját jól pél­dázta Kuzmin és Vasziljev beszéde. Kuzmin beszéde, mondta Berkman, „olaj volt a tűzre”.[89] A küldöttek olyan dühösek voltak, hogy a szerencsétlen hivatal­nokokat a kronstadti hajóraj komisszárjával /a bolsevik Korsunovval, akinek hatáskörébe tartozott a Petropavlovszk és a Szevasztopol is/ együtt letar­tóztatták és eltávolították a teremből. Ez az alávetettség kirívó megtagadása volt, Kalinyin előző napi elhallgattatásánál sokkal komolyabb dolog. Jelentős lépés volt a nyílt felkelés felé vezető úton. Másfelől viszont a küldöttek elvetettek egy javaslatot, amely a jelenlévő többi kommunista lefegyverzését és letartóztatását követelte. Bár egy hangos kisebbség határo­zottan kommunistaellenes volt, elvtársaik többsége el volt szánva arra, hogy hű marad a Petropavlovszk határozat, a mozgalom alapokmányának elveihez, ami biztosítani akarta, hogy az összes baloldali csoport, a bolsevikokat is beleértve, hallathassa hangját.

 

Bármilyen súlyú is volt a három tisztviselő letartóztatá­sa, nem jelentett végzetes lépést. Hamarosan sor került azonban erre is. Miután a fegyveresek kikísérték foglyaikat a terem­ből, Petricsenko rendre szólította fel a gyűlés résztvevőit. Immár szokásosnak tekinthető módon hangosan felolvasták a Petropavlovszk határozatot, és a küldöttek nagy lelkesedéssel ismét jóváhagyták. A konferencia ezután rátért fő napirendi pontjára, az új szovjet megválasztására. A gyű­lést azonban hirtelen egy földszintről érkező kiáltás szakí­totta félbe. A Szevasztopol egyik tengerésze adta hírül, hogy 15 teherkocsi van úton puskákkal és géppuskákkal felfegyverke­zett bolsevikokkal, akik a gyűlést akarják szétzavarni. Az újság bombaként hatott riadalmat és zűrzavart okozva a kül­döttek között, és csak hosszas kiabálás után állt helyre a rend annyira, hogy folytatni lehetett a tanácskozást. Valaki azt javasolta, hogy küldjenek újabb delegációt Pétervárra a sztrájkolókkal való kapcsolatfelvétel céljából, de a javas­latot a további letartóztatásoktól félve elvetették. Ezt kö­vetően a bolsevik támadásra számító konferencia végzetes lé­pést tett. Úgy határozott, hogy Ideiglenes Forradalmi Bizott­ságot hív életre, aminek az új Szovjet létrejöttéig a város és a helyőrség irányítása lesz a feladata. Nem lévén idő a választásra, a konferencia az öttagú elnökséget tette meg Ideiglenes Forradalmi Bizottsággá Petricsenko vezetésével. Ezzel a lépéssel a kronstadti mozgalom túlhaladta az egysze­rű tiltakozás kereteit. A felkelés megkezdődött.[90]

 

A rémhírek újra kritikus szerepet játszottak a kron­stadti események alakulásában. Kuzmin és Vasziljev beszédei, felháborodást keltve a küldöttekben, szabaddá tették a későb­bi indulatos tettek előtt az utat. De a kommunisták gyűlés elleni támadásra készülődéséről szóló valótlan hír okozta ténylegesen az Ideiglenes Forradalmi Bizottság megalakítá­sát, amivel a tengerészek átlépték a felkelés Rubikonját. Ki volt a felelős a rémhírekért? Petricsenko szerint ez a kommunisták műve volt, akik szét akarták robbantani a konferenciát.[91] Bár ez nem kizárt, semmiféle bizonyíték nem szól emellett. Az is lehetséges, hogy a hírt bekiáltó tengerész a kommunis­ták ellen akarta fordítani a résztvevőket. Azt is meg kell jegyezni, hogy maga Petricsenko is átvette a rémhírt, és ki­jelentette, hogy egy 2000 fegyveres kommunistából álló osz­tag útban volt a gyűlés szétverésére. Végül vége szakadt a po­koli zűrzavarnak, és a küldöttek izgatottan elhagyták a konfe­rencia színhelyét.[92]

 

Bárki kezdte is terjeszteni a rémhírt, tény az, hogy a kommunista hallgatók egy csoportja a kronstadti Cseka egyik tagjának vezetésével elhagyta a Pártfőiskola épületét, mi­közben a Kultúra Házában folyt a konferencia. Nem a gyűlést akarták azonban megtámadni, hanem Krasznaja Gorkába, a szá­razföldön délnyugatra lévő erődbe akartak Kronstadtról mene­külni. Egy előző napi incidens is hozzájárult a felkelők félelmének fokozásához. A Horgony téri gyűlés után több lojá­lis bolsevik foglalkozott a gondolattal, hogy fegyveres tá­madást hajt végre a felkelés vezetői ellen. Novikov, a kronstadti erőd komisszárja fényjelző lövedékeket és géppuskákat vitt el a fegyverraktárból. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen akcióhoz nincs elég emberük, Novikov csoportja úgy határozott, hogy elmenekül a szigetről. Novikovot Fort Totlebennél, közel a karéliai parthoz feltartóztat­ták, de végül sikerült lóháton elmenekülnie a jégen.[93]

 

Mindenesetre a felkelők nem tétlenkedtek. Az újonnan létrehozott Ideiglenes Forradalmi Bizottság a Petropav1ovszk fedélzetén állította fel főhadiszállását, ott, ahol két nappal korábban kezdetét vette a mozgolódás. A Bi­zottság sietve fegyveres osztagokat küldött a fegyverraktárak, - a telefonközpont, az élelmiszerraktárak, a vízművek, az erőművek, a Cseka főhadiszállása és más stratégiai fontosságú pontok elfoglalására. Éjfélre az egész városban megszűnt az ellenállás. Valamennyi hajó, erőd és üteg elismerte a Forra­dalmi Bizottság hatalmát. Hajnalban futár vitte a Petropavlovszk határozat példányait a szárazföldre és Oranienbaumba. Péterváron és a többi közeli városban terjesz­tették ezeket. Este az oranienbaumi tengerészeti repülőegy­ség is elismerte a Forradalmi Bizottságot, és a jégen át kép­viselőket küldött Kronstadtba. A felkelés terjedni kezdett.

 

A következő napon, március 3-án az Ideiglenes Forradalmi Bizottság kiadott egy napilapot, az Izvesztyija Vremennovo Revolucionnovo Komityeta Matroszov, Krasznoarmejcevi Rebocsih gor. Kronstadtát /Kronstadt Város Tengerészei, Katonái és Munkásai Ideiglenes Forradalmi Bizottságának Hírei/, ami 16-áig, a felkelők elleni döntő támadást megelőző napig folyamatosan megjelent. Az első számban Petricsenko, a bizottság elnöke felszólította Kron­stadt lakosságát, hogy támogassa a mozgalmat: „Elvtársak és polgártársak, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság elhatározta, hogy egyetlen csepp vért sem ont ki... Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság feladata az, hogy baráti és együttműködő módon megteremtse a városban és az erődben az új szovjet tisztességes és megfelelő megválasztásához szükséges feltéte­leket. Így elvtársak, a rend, a nyugalom, a határozottság, az új és becsületes szocialista építés biztosítani fogja az egész dolgozó nép jólétét.”[94] Ugyanezen a napon a Forradalmi Bizottság megtiltotta, hogy különleges engedély nélkül bárki is elhagyja a várost. Az összes eltávozási engedélyt visszavonták. Este 11 óra után kijárási tilalom volt érvényben, és helyi revtrojkákat hoztak létre, Zinovjev pétervári Védelmi Bizottságának min­tájára.[95] Kronstadt eljutott addig a pontig, ahonnan már nem volt visszaút. Miután három bolsevik vezetőt bebörtönöztek, és a város feletti ellenőrzést teljes egészében átvették, elkerülhetetlenné vált, hogy a felkelők összemérjék erejüket a kormánnyal.

 

 

[1] Pravda, 1921. január 22.

[2] Poljakov: Perehod k nepu, 233. o.

[3] New York Times, 1921. március 6.

[4] "Szobityija v Petrogragye", Maklakov Archives, Series A. Packet 5. No. 13; "Piszmo iz Petrograda ot poloviny fevralja 1921 goda", Miller Archives, File 5M, No.5; Novüj Mir, 1921. március 1; H.B. Quarton, Viborg, 1921. március 3., National Archives, 861.00/8245. Quarton szerint ezekről a tüntetésekről a szovjet sajtó számolt be, hogy megakadályozza továbbterjedésüket más városok­ra.

[5] Angelica Balabanoff: My Life as a Rebel, New York, 1938, 261.o.

[6] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 19. o.

[7] Pravda, 1921. február 12.

[8] F. I. Dan: Dva goda szkitanyij /1919-1921/, Berlin, 1922. 104-105. o.

[9] "Szobityija v Petrogragye" Maklakov Archives, Series A. Packet, 5. No. 13.; Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 8

[10] Pravda o Kronstadte, Prága 1921. 6. o.; Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 29-30. pp; Kornatovszkij szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 130. o.; Berkman: The Bolshevik Myth, 291-292. o.

[11] Petrogradszkaja Pravda, 1921. február 25. és 26.; Izvesz­tyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. február 26. Ancelovics a jelek szerint csak a megalakulását köve­tő első napokban volt tagja a Pétervári Védelmi Bizott­ságnak. A Bizottság dekrétumai ugyanis később Zinovjev, Lasevics és Avrov aláírásával jelentek meg.

[12] Krasznaja Gazeta, 1921. február 25.

[13] Izvesztyija Petrogradszkava Szovjeta, 1921. február 25.; Petrogradszkaja Pravda, 1921. február 26.

[14] Lásd például Kornatovszkij, ed.: Kronstadtszkij mjatyezs, 138., 144. o.

[15] Dan: Dva goda szkitanyij, 105. o.

[16] Pravda o Kronstadte, 6. o.; Berkman: The Kronstadt Rebellion, 7. o.

[17] Dan: Dva goda szkityanyij, 107.o.

[18] Berkman: The Bolshevik Myth, 292. o.

[19] Kornatovszkij, ed., Kronstadtszkij mjatyezs, 26. o.

[20] U.o. E röplap szövege és a korábban intézett mensevik kiáltvány szövege a Pravda o. Kronstadte című kötetben található. 6-7. o. Berkman: The Kronstadt Rebellion, 7-8. o. és Slepkov: Kronstadtszkij mjatyezs, in: Krasznaja letopisz, 1931. 3. szám 13-14. o. 

[21] Lásd P.I. Boldin, Menseviki v Kornstadtszkom mjatyezse, in: Krasznaja letopisz, 1931/3. sz. 13-14. o.

[22] Dan: Dva goda szkitanyij, 107. o.

[23] Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. március 1.

[24] Novaja russzkaja Zsizny, 1921. március 8.; Quarton az Államtitkárságnak 1912. március 5., National Archives, 861.000/8253. Az antiszemitizmusról szól még Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 32. o.; Emma Goldman: Living My Life, New York, 1934., 875-876. o.

RH megjegyzése: a könyvből magyarul csak részlet található. Emma Goldman: Élem az életem (részlet), http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1860.htm  (letöltés: 2017.08.15.). Egyébként a bolsevikok észlelték a mozgalom ezen gyengeségét, és felhasználták a „fehér Kronstadt” legendához. Avrich viszont könnyedén lép túl a problémán. Egyrészt, ha igaz Avrich állítása, hogy az antiszemitizmus valóban élő hagyomány volt e tömegekben s mozgalmaikban, akkor az igen komoly ellenforradalmi tendenciává vadulhatott egy internacionalista, kommunista irányultságú mozgalomnál - a kronstadti felkelés pedig az volt -, és a kommunista avandtgardnak erőteljesen fel kellett (volna) lépnie eme ellenforradalmisággal szemben. Másrészt magyar nyelven is megtalálhatóak azok a tanulmányok, miszerint sokszor ezeket a pogromokat felülről szervezték. Lásd pl. Bebesi György: A feketeszázak - Magyar Ruszisztikai Intézet, 1999., Zsidók Oroszországban - Magyar Ruszisztikai Intézet, ELTE Ruszisztikai Központ, 1995.

[25] Dan: Dva goda zkityanyij, 108. o.

[26] Leonard Schapiro: The Origins of the Communist Autocracy, Cambridge, Mass. 1956, 205. o.

[27] Victor Serge: Memoirs of a Revolutionary, 1901-1941, London, 1963, 130. o. Gorkij ezt követően elhagyta az országot.

[28] Goldman: Living My Life, 875. o.

[29] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 4., Natio­nal Archives, 861.00/3241.

[30] Krasznaja Gazeta, 1921. február 27. A szénvásárlásról szóló határozatot a Munka és Védelem Tanácsa hozta feb­ruár 1-én. Lásd Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 52. kötet, 63. o.

[31] Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. március 1., Krasznaja Gazeta, 1921. március 1.

[32] Goldman: Living My Life, 885. o.

[33] Kronstadt; Kratkij putyevogyityel, Leningrád, 1963. 77. o. Kronstadt leírása ezenkívül még megtalálható: Enciklopegyicseszkij szlovar, Szt.Pétervár 1895., XVI/A. kötet, 823-824. o.; Encyclopedia Britannica, 11. kiadás, 15. kötet, 927-928. o. és Voline: La Révolution inconnue /1917-1921/ Párizs, 1943., 408-410. o. Kronstadt korábbi történetére lásd A.V. Selov: Isztoricseszkij ocserk kreposztyi Kronstadt, Kronstadt, 1904.

[34] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 49.o.

[35] F. Kogan: Kronstadt v 1905-1906 g g., Moszkva, 1926., 7-13. o.

[36] V. Voronyevszkij és N. Henrikszon: Kronstadtszkaja kreposzty - Kljucs k Lenyingradu, 1926., 10-16. o.; J. Korabljov: Revolucionnoje vossztanyije na Baltyike v 1905-1906 g g. , Vosszpominanyija, Moszkva, 1956., 155-165. o; Az 1905-1906-os kronstadti felkelésekről további dokumentu­mok találhatók, in: Vojennije vosztanyija v Baltyike v 1905-1906 gg., Moszkva, 1933. és Vojennije morjaki v period russzkoj revoluciii, 1905-1907 gg. Moszkva, 1955.

[37] Kronstadtszkoje voasztanyije, 1906 g., In: Krasznij Archiv, 1936. 4. szám., 103. o.

[38] Korabljov: Revolucionnoje vossztanyije na Baltyike, 89-103. o.; Lencner: Kronstadt v 1905-1906 gg. 101-124.o. Lencner szerint mintegy 70 tengerészt ítéltek halálra /köztük többnek minden bizonnyal megkegyelmeztek/.

[39] R.P. Browder és A.F. Kerenszkij ed.: The Russian Provlsional Government, 1917. 3. kötet, Stanford, 1961. 3. kötet, 1296-1299. o.

[40] E. Jarcsuk: Kronstadt v rosszkoj revolucii i, New York, 1923., 54. o.; I.P. Florovszkij: Bolsevisztszkij Kronstadt v 1917 godu/po licsnim voszpominanyijam/, Leningrád, 1957., 17. o.

[41] Jarcsuk: Kronstadt v russzkoj revolucii, 22-23. o.

[42] I.m. 37., 50. o.

[43] I.P. Florovszkij: Julijszkij polityicseszkij urok. In: Proletarszkaja revoljucija, 126/7. szám, 5S-59. o.

[44] F.F. Raszkolnyikov: Kronstadt i Pityer v 1917 godu, Moszkva, 1925., 29-32. o.

[45] Baltyiszkije morjaki v podgotovke i provegyenyii Velikoj Oktyjabrszkoj szocialiazticseszkoj revolucii, 1957., 19., 22. o; V.V. Petras: Morjaki Baltyiszkovo flota v borbe za pobjedu Oktyjabrja, Leningrád, 1966., 52. o.

[46] Trockij „Életem” című önéletrajzi írásában máshogy emlékszik a történtekre: ”De Raszkolnyikov, a balti flotta bolsevik hadnagya, aki a kronstadti tengerészeket hozta a tüntetésre, meglehetősen izgatottan azt követelte, hogy nyomban szabadítsuk ki Csernovot. Ellenkező esetben azt állítják majd, hogy a kronstadtiak tartóztatták le.” Lev Trockij, Életem, Kossuth Könyvkiadó 1989. 265. oldal. -RH jegyzete

[47] N.N. Sukhanov: The Russian Revolution, 1917, New York, 1955., 444-446. o. A pétervári júniusi és júliusi eseményekről lásd Alexander Rabinowitch: Prelude to Revolution, Bloomington, Ind., 1968.

[48] Srowder and Kerensky: The Russian Provisional Government, 3. kötet, 1581-1532. o.

[49] I.N. Steinberg: Als ich Volkskomissar w a r, München, 1929. 138-163. o.

[50] Anatolij Zseleznyakovról magyarul: Nyesztor Ivanovics Mahno:

Hogyan hazudnak a bolsevikok (Az igazság Zseleznyakov anarchistáról) - http://szabadkonyvtar.ewk.hu/nyesztor-mahno/ és Alexandr Berkman: Az orosz forradalom és a kommunista párt - http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1857.htm (letöltés : 2017.08.15.) -RH jegyzete.

[51] Lásd Paul Avrich: The Russian Anarchists, Princeton, 1967., 156. o.

[52] P.G. Szofinov: Isztoricseszkij povorot/perehod k novoj ekonomicseszkoj polityike/, Moszkva, 1964. 45. o.

[53] Voline: La Révolution inconnue, 200.o.

[54] Lásd Schapiro: The origin of the Communist Autocracy, 74. o.

[55] A moszkvai területi pártvezetés, valamint a pétervári és uráli bolsevik aktivisták számottevő része nem csak a forradalmi háború vagy békekötés kérdésében bizonyult radikálisabbnak a többi bolsevik párttagnál. Például Nyikolaj Buharin 1918. január 11.-én így vélekedett: „…Hadd verjenek szét bennünket a németek, hadd nyomuljanak előre még száz versztet, minket az érdekel, hogyan fog ez hatni a nemzetközi mozgalomra... Bécsben általános sztrájk kezdődik a breszti tárgyalások miatt, s a béke aláírásával félbeszakítjuk ezt a harcot. Megőrizzük szocialista köztársaságunkat, de eljátsszuk a nemzetközi mozgalom esélyeit.” Általában meg akarták gyorsítani a forradalmi folyamatot Szovjet-Oroszországban és külföldön is. Ezért siettették a gyárak, s általában a régi uralkodó osztály vagyonának kisajátítását. Az 1918 februárjában végleges formát öltő baloldali frakció rendkívül népes volt: a több mint negyedmilliós bolsevik párttagság közel egyharmada tartozott hozzá. Frakcióalapítási kísérletük logikusan következett az 1917 előtti orosz munkásmozgalom fejlődéséből, többek között már korábban is létezett a párton belül baloldali frakció Bogdanov, Lunacsarszkij stb. részvételével. Lapjuk a Kommunyiszt volt. -RH jegyzete

[56] L.D. Trockij: Kak vooruzsalasz revoljucija, Moszkva, 1923-1925.,1. kötet, 140., 278. o.

[57] A. Sz. Puhov: Kak vooruzsalszja Petrograd, Moszkva, 1933- 36. o.

[58] I. Florovszkij: Mjatyezs mobilizovannih matroszov v Petyerburge 14 oktyabrja 1918 g., In: Proletarszkaja revolucija, 1926/8. sz. 213-237. o.

[59] P. E. Dibenko: Iz nyedr carszkovo flota k velikomu Oktyabrju, Moszkva, 1928., 69. o. 

[60] Wollenberg: The Red Army, 41. o.

[61] Lásd John Erickson: The Soviet High Command, London, 1962., 25-52. o.

[62] Dibenko: Iz nyedr carszkovo f1ota , 199. o.

[63] New York Times, 1921. március 31.

[64] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 44-54. o.

[65] I.m. 42. o.; Puhov: Kronstadt i Baltyiszkij flot pered mjatyezsom, 1921 goda, In: Krasznaja letopisz, 1930/6. sz., 150-153. o.

[66] Obscseje Gyéeo, 1921. január 2.

[67] Lazarevics: Kronstadtszkoje vossztanyije, In: Borba, 1921/1-2. sz. 3. o.

[68] Ida Mett: La Commune de Cronstadt: Crépuscule anglant des Soviets, Paris, 1949., 26.o.; Kornatovszkij, ed.: Kronstadtszkij mjatyez, 13-15. ő.

[69] Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. március 13., 1. o.

[70] Punov: Kronstadt i Baltyiszkij flot, In: Krasznaja letopisz, 1930. 6. sz. 174-194. o.; Schapiro: The Origin of the Communist Autocracy, 299.o.

[71] Puhov: Kronatadtszkij mjatyezs, 50-52. o.; G. P. Maximoff: The Guillotine at Work, Chicago, 1940., 169. o.

[72] Dan: Dva goda szkitanyij, 108. o.; Goldman: Living My Life, 876.o.

[73] Dibenko: Iz nyedr carszkovo flota, 159. o.

[74] Sz.M. Petricsenko: Pravda o Kronatadtszkij szobityijah, hely nélkül, 1921., 6.o. Petricsenko: O pricsinyah Kronstadtszkovo vosztanyija", In: Znamja borbi, 1925. december - 1926. január, 14-15. sz. 6-7. o.

[75] Pravda o Kronstadte, 46-47.o., Berkman: The Kronstadt Rebellion, 9-11. o.

[76] Kuznyecov: Iz voszpominyanyij politrabotnyika, Moszkva, 1930., 67-68. o. Revoljucionnaja Rosszija, 1921/7. sz. 20. o. G.A. Cseremsanszkij: Kronstadtszkoje vosztanyije 28 fevralja- 18 marta 1921, kézirat, In: Columbia Russian Archive. Lásd továbbá Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 61. o.; Kornatovszkij, szerk.: Kronstadtszkij mjatyezs, 71-72. o.

[77] "Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkih szobityij", kézirat, In: Hoover Library, Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/8619; Novaja Russzkaja Zsizny, 1921. március 6.

[78] Lásd Erickson: The Soviet High Command, 39. o.

[79] Berkman: The Bolsevik Myth, 294. o., Serge: Memoirs of a Revolutionary, 127. o.

[80] Pravda o Kronstadte, 10. o.

[81] Goldman: Living My Life, 877. o.

[82] Puhov: Kronstadtszklj mjatyezs, 62. o. "Intervju sz cslenami Vremennovo Revolucionovo Komityeta sz matroszami "Petropavlovszka" Jakovenko, Karpenko i Arhipovum/" kézirat, Hoover Library.

[83] Serge: Memoirs of a Revolutlon, 127. o.

[84] Schapiro: The Origin of the Communist Autocracy, 303. o., George Katkov: "The Kronstadt Rising", In: St. Anthony's Papers, 6. sz., London, 1959., 28. o.

[85] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 63. o. A március 2-i konferenciáról lásd részletesebben: Pravda o Kronstadte, 115-117. o. és Revolucionnaja Rosszija, 1921/7. sz. 21-22. o.

[86] Lásd Volja Rosszii, 1921. március 15; Revolucionnaja Rosszija, 1921/6. sz. 6-7.o., New York Times, 1921. március 31., National Archives, 861.00/3470.

[87] Pravda o Kronstadte, 116. o.

[88] Im. 47. o.

[89] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 12-13. o.

[90] Pravda o Kronstadte, 46. o., Robert V. Daniels: "The Kronstadt Revolt of 1921, A Study in the Dynamics of Revolution", In:American Slavic and East European Review, X. /1951. december/, 244. o., John G. Wright: The Truth About Kronstadt, New York, 1938.

[91] Revolucionnaja Rosszija, 1921/8. szám, 8. o.

[92] Pravda o Kronstadte, 117. o.

[93] I.m. 12., 48. o.

[94] I.m. 46. o.

[95] I.m. 49. o., Kunov: Kronstadtszkij mjatyezs, 69. o.