Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PAUL AVRICH: KRONSTADT 1921 (3. rész)

2017.10.24

3. Kronstadt és az orosz emigráció

 

 

A szovjet hatóságok már a kezdet kezdetén felismerték a kronstadti zavargások veszélyes voltát. Az orosz népet átható heves elégedetlenség közepette a tengerészek lázadása szikra­ként lángba boríthatja az egész országot: a külső intervenció lehetősége további okot jelentett a figyelemre, és a Néva tor­kolatánál fekvő Kronstadt stratégiai helyzete komoly veszély­forrás volt Pétervár számára. A történelmi párhuzamokat kedve­lő bolsevikoknak eszébe kellett, hogy jusson, hogy négy évvel korábban a korábbi fővárosban kitört sztrájkok és utcai tün­tetések mellett a haditengerészet lázadása vezetett az autokrácia bukására. Most saját rendszerük került szembe hasonló veszéllyel. Ha a „Vörös Kronstadt” és a „Vörös Pityer” szembe­fordul a kormánnyal, akkor mit lehet várni az ország többi részétől?

 

Semmi csodálnivaló nincs ezért abban, hogy komoly erőfeszítéseket tettek a felkelők hitelének lejáratása érdekében. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen Kronstadt hosszú időn át a forradalom iránti hűség szimbóluma volt. 1917-ben maga Trockij nevezte el a kronstadti tengerészeket az orosz forradalom „büszkeségének és dicsőségének”. Most azon fáradozott, hogy kimu­tassa: ezek már nem a négy évvel ezelőtti forradalomhoz hű tengerészek, hanem azoktól alapvetően különböző tulajdonsá­gokkal rendelkező új elemek. A kronstadti bátrak ezrei pusz­tultak el a polgárháborúban, érvelt Trockij, a túlélők több­sége pedig szétszóródott az ország különböző részeiben. Így a legjobbak eltűntek, és a flotta sorait Ukrajnából, és az ország nyugati határvidékeiről származó primitív parasztokkal töl­tötték fel, akiknek túlnyomó része közömbös volt a forradalmi küzdelem iránt, sőt az osztály- és nemzetiségi különbségek következtében nyíltan szemben állt a szovjet rendszerrel. To­vábbi vádpont volt az, hogy a besorozottak közül sokan azokból a körzetekből jöttek, ahol Mahno, Grigorjev és más kommunistaellenes partizánok nagy tömegeket vonzottak táborukba, és megfertőzték őket „anarcho-bandita gondolkodásmóddal” - sőt sok besorozott ténylegesen harcolt is ezekben a partizán bandákban vagy Gyenyikin és Vrangel fehér hadseregeiben.[1]

 

A bolsevikok rajzolta portré szerint így az 1921-es év kronstadti tengerésze forradalmi és polgárháborúbeli elődjé­től „társadalmi származását és lelki beállítottságát tekintve alapvetően” különbözött; a legrosszabb esetben korrupt és demoralizálódott vagány volt, fegyelmezetlen, ostobaságokat szajkózó, kártyát és italt kedvelő; a legjobb esetben pedig „tengerészruhába öltözött parasztlegény”, egyszerű vidéki fajankó, aki harangozó nadrágjával és vastag pomádéval akarta megszédíteni a tengerészeket csodáló nőket.[2] A bolsevikok állítása szerint ezekre az éretlen vidéki besorozottakra azután a „vén tengeri medvék” válogatottan gyalázkodó jelzőket aggattak… az általuk kedvelt széles szárú nadrág után klesznyikinek, zsonyikinek vagy dendiskedő bugrisoknak, és ami a legrosszabb, ivanmorinak /tengeri paraszt/ nevezték őket, ami a polgárháborús veteránok megtisztelő vojenmori /tengeri harcos/ nevének gúnyos paródiája.[3]

 

Mennyire volt pontos ez a jellemzés? Kevés kétség lehet aziránt, hogy a polgárháborús évek során a Balti Flottán be­lül nagyarányú személycsere zajlott le, és hogy a régi tenge­részek helyére vidéki körzetekből származó olyan besorozottak kerültek, akik magukkal hozták az orosz parasztság mély elége­detlenségét. 1921 táján hivatalos adatok szerint a tengerészek­nek több mint háromnegyed része volt paraszti származású, mely arány sokkal magasabb, mint 1917-ben, amikor a Pétervár körzetéből származó ipari munkások alkották a flotta állomá­nyának túlnyomó részét.[4] Petricsenko is elismerte később, hogy sok fegyvertársa déli származású paraszt volt, akit izgatott hátrahagyott otthona helyzete. Mindez azonban mégsem jelenti azt, hogy a flotta viselkedési normái alapvető változásokon mentek volna keresz­tül. Ellenkezőleg, a technikai kezelőszemélyzet mellett, amely nagyrészt a munkásosztályból jött, mindig is nagyszámú és engedetlen paraszt volt a tengerészek között, olyan parasztok, akikből hiányzott a fegyelem és a legkisebb provokáció is ámokfutásba hajszolta őket. 1905-ben és 1917-ben valójában ezeknek a vidékről származott fiataloknak köszönhette Kronstadt, hogy a forradalmi szélsőségesség melegágyának hírne­vére tett szert. A polgárháború idején pedig a kronstadtiak mindvégig független és önfejű tömeget alkottak, amit nehéz volt ellenőrizni, és amely távolról sem állt mindig a kormány oldalán. Éppen ez volt az oka annak, hogy közülük sokat - mindenekelőtt a krónikus zavarkeltőket és elégedetlenkedőket - új posztokra helyeztek a bolsevik hatalom távoli központjaiban. Az erődben maradtak közül sokan vágyódtak az 1917-ben kivívott szabadságok után, amiket azt megelőzően élveztek, hogy az új rendszer az egész országban megkezdte megszilárdítani egypárti diktatúráját.

 

Valójában igen nehéz volt megkülönböztetni az öreg tengerészek és az újonnan besorozottak gondolkodásmódját. Mind­két csoport többsége paraszti származású volt; mindkettő - az egyik szabadságon otthon járva, a másik bevonulása előtt - látta szűkebb szülőföldjének nyomorúságos helyzetét, és mindkettő elutasította a központi kormányzat erőszakkal alá­támasztott tekintélyét. Nem volt váratlan, hogy amikor a fel­kelés végül is kirobbant, élére az öreg tengerészek, sokévi szolgálatot maguk mögött tudó veteránok /sok esetben már az I. világháború előtt is a flottánál szolgáltak/ álltak.

 

Petricsenko 1912 óta szolgált a flottában és a Petropavlovszk legénységének 1918 óta volt tagja. Titkárhelyettese az Ideig­lenes Forradalmi Bizottságban egy Javenko nevű öreg „tenge­ri medve” volt, aki 1917-ben a barikádon harcolt. Érettsé­gük és tapasztaltságuk miatt, nem is beszélve a forradalmi harcokban való részvételük során szerzett kiábrándító tapasz­talataikról, természetes volt inkább, hogy ezek az edzett kékkabátosok a felkelés élvonalában lesznek majd. Ez különö­sen a magasabb rangú tengerészek és a képzett műszaki személy­zet esetében volt igaz /Petricsenko például írnok volt egy hadihajón/, akiket gondosan válogattak ki a legóvatosabb és legképzettebb besorozottak közül, és akiket felruháztak azzal a joggal, hogy saját kezdeményezésükre cselekedhessenek. A forrongó szellemi és politikai életet élő Pétervár közelsége hozzájárult ahhoz, hogy politikailag tudatossá váljanak és kö­zülük nagyon sokan tevékenyen kivették részüket az 1917-es és az azt követő évek forradalmi tevékenységéből.[5] A kronstadtiakat hosszú időn át a forradalmi harcosság fáklyavivőinek tekintették, és ez a hírnevük csorbítatlan maradt a polgárháború évei során illékonysága és a fegyelem hiánya ellenére. Emma Goldman visszaemlékezései szerint 1920 őszéig a tengerészeket még a kommunisták is a vakmerőség és a megin­gathatatlan bátorság ragyogó példáinak tekintették; november hetedikén, a bolsevik hatalomátvétel harmadik évfordulóján a felvonulók első soraiban voltak, és a Téli Palota elleni roham bemutatását a tömeg nagy ovációval fogadta.[6] Ebben az időszakban még senki nem beszélt Kronstadt „osztály-degenerálódásáról”. Az az állítás, hogy a politikailag elma­radott muzsikok megváltoztatták a flotta forradalmi jellegét, a jelek szerint nagyrészt arra szolgált, hogy segítségével megmagyarázzák a tengerészek közötti ellenzéki mozgo­lódásokat, és 1913 októberében ugyanúgy alkalmazták ezt a ma­gyarázatot, mint a pétervári tengerészeti bázis elvetélt lázadása esetében, amikor a flotta társadalmi összetétele még nem mehetett keresztül semmiféle radikális változáson.

 

Alaposabb vizsgálódás után az a vád is megalapozatlannak minősül, hogy a kronstadtiak zömükben nem voltak oroszok, hanem Ukrajnából, Litvániából, Észtországból és Finnország­ból származó besorozottak, akik a szovjet rendszerrel erős nacionalizmusuk miatt álltak szemben. Három-négyszáz név je­lent meg a felkelő mozgalom lapjában cikkek, kiáltványok, levelek, versek és ehhez hasonló közlemények aláíróiként. Amennyire meg lehet ítélni a helyzetet ezekből a névaláírásokból, túlnyomó többségben voltak a nagyoroszok. Rend­kívül ritkán fordulnak elő ukrán, német, baltikumi vagy más nevek. A kép azonban mégis valamennyire differenciáltabb­nak tűnik akkor, ha egy pillantást vetünk a felkelés főparancsnoksága, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság, tagjainak névsorára:[7]

 

1. PETRICSENKO, írnok, Petropavlovszk hadihajó

2. JAVENKO, telefonkezelő, kronstadti kerület

3. OSZOSZOV, gépész, Szevasztopol hadihajó

4. ARHIPOV, főgépész

5. PEREPJOLKIN, villanyszerelő, Szevasztopol hadihajó

6. PATRUSEV, fővillanyszerelő, Petropavlovszk hadihajó

7. KUPOLOV, főszanitéc

8. VERSINYIN, tengerész, Szevasztopol hadihajó

9. TYUKIN, munkás, elektrotechnikai gyár

10. ROMANYENKO, szárazdokk éjjeliőr

11. ORESIN, a Harmadik Munkásiskola vezetője

12. VALK, munkás, fűrészmalom

13. PAVLOV, munkás, lőszergyár

14. BAJKOV, az erőd építési részlegének szállításvezetője

15. KILGASZT, mélytengeri navigátor

 

A bizottság tizenöt tagja közül három /Petricsenko, Jakovenko és Romanyenko/ viselt ukrán, és kettő /Valk és Kilgaszt/ né­met nevet. Petricsenko, Jakovenko és Kilgaszt továbbá kulcs­szerepet játszott a bizottságban elnökként, elnökhelyettesként és titkárként. A szovjet források szerint Petricsenko nemzeti érzelmei olyan erősek voltak, hogy hajóján tengerész­társai „Petljurának” csúfolták a jól ismert ukrán vezető után.[8] És magától Petricsenkotól tudjuk, hogy a kronstadti helyőr­ség „háromnegyede” ukrajnai születésű, és hogy többségük a bolsevikellenes fegyveres erőknél harcolt délen, mielőtt belépett volna a tengerészek közé.[9]

 

Mindez azt jelzi, hogy a nemzeti érzelmek valószínűleg szerepet játszottak a felkelés lángra lobbanásában. De pontosan az a kérdés marad megválaszolatlan további adatok hiányában, hogy mekkora volt az a szerep. Sokkal tisztázottabb a bizottság tagjainak alacsony társadalmi származása. A tengerészek - általában paraszti vagy munkásszármazásúak - alkották a túlnyomó többséget: kilencven, túlnyomórészt a Petropavlovszk és a Szevasztopol képzettebb altisztjei voltak a bizottságban. Mellettük volt még négy munkás és két fehérgalléros /iskolavezető és szállítási tiszt/. Így a mozgalom vezetése tagadhatatlanul plebejus volt, eltérően a fehérek vezetésétől, és ez rendkívül kényelmetlen volt a hatóságok számára, akik semmi erőfeszítéstől nem riadtak vissza annak bizonyítása érdekében, hogy a vezetők proletárellenes társadalmi csoportok tagjai. Versinyinről azt mond­ták, aki a felkelés korai szakaszában került a bolsevikok ke­zébe, hogy „spekuláns” és pipiskedő paraszt, vagy zsorzsik. Ami még rosszabb, Pavlovot egy korábbi detektívvel és kronstadti földbirtokossal azonosították, Tyukint pedig ex-csendőrnek akarták beállítani, akinek nem kevesebb, mint kilenc háza és három üzlete volt régebben Péterváron. A bizott­ság másik tagjáról, Kilgasztról azt terjesztették, hogy a kormánypénzek elsikkasztása miatt elítélték, de általános amnesztiával kiszabadult a börtönből a forradalom harmadik évfordulóján.[10]

 

Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság lejáratására tett erőfeszítések még a felkelés leverése után is hosszú időn át folytatódtak. Amellett, hogy becsmérelték tagjainak jellemét, a szovjet szerzők még a politikai ellenzékkel is kapcsolatba igyekeztek hozni őket. Petricsenkot ismételten baloldali eszernek minősítették. Valk és Romanyenko mensevik, Oresin pedig népi szocialista volt. Egy másik tag, Lamanov, akit a mozga­lom főideológusának tekintettek, és napilapját szerkesztette, eszer makszimalista volt.[11] Sajnos nincs olyan megbízható forrás, aminek alapján ezeket az állításokat cáfolni vagy igazolni lehetne. Petricsenkoról azonban a korabeli szovjet feljegyzésekből tudjuk, hogy „ko­rábban kommunista volt”, akit az 1919. augusztusi párttag­felvételi kampány „párthetében” vettek fel a pártba, amikor a korábbi felvételi követelményeket felfüggesztették, és hogy a következő tagkönyvcsere idején hagyta el a pártot.[12]

 

Petricsenko kommunistákkal való rövid ideig tartó együttműködése nem volt egyedi eset - Kilgaszttal, a Forradalmi Bi­zottság titkárával ugyanez volt a helyzet. A balti tengerészek ezrei is bejárták ezt az utat. 1921 márciusában Kronstadtban a párttagok száma alig volt fele a fél évvel korábbinak. A hitehagyottak közül sokan megragadták az első alkalmat, hogy hazamenjenek szabadságra. Petricsenko 1920 áprilisában tért vissza szülőfalujába és szeptemberig vagy októberig maradt otthon, s így elég ideje volt ahhoz, hogy munka közben lássa az élelmiszer-rekviráló osztagokat, és hogy heves gyűlölet éb­redjen benne a kormánnyal szemben. A hatóságok, mint később egy amerikai újságírónak elmondta, többször letartóztatták ellenforradalmi tevékenység gyanújával. Még a fehérekhez is megpróbált csatlakozni, csak az tartotta vissza, hogy koráb­ban bolsevik volt. Mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a kronstadti Forradalmi Bizottság egyetlen politikai csoporthoz sem tartozott. „Felkelésünk”, mondta, „a bolsevik elnyomás ellen tiltakozó elemi mozgalom volt, abban, ami történt, a nép akarata jelent meg.”[13]

 

xxx

 

A bolsevik propaganda fő célja annak kimutatása volt, hogy a felkelés nem a tömegtiltakozás spontán kitörése, hanem új ellenforradalmi összeesküvés eredménye volt, ami a polgárháború idején kialakult gyakorlatot követte. A szovjet sajtó szerint a köztük lévő mensevikek és eszerek befolyása alatt állva szemérmetlenül a korábbi cári tábornok, Kozlovszkij ve­zette „fehér gárdák” mellett kötelezték el magukat. „Az eszerek és a mensevikek háta mögött”, jelentette ki a Pravda, „a volt cári tábornokok már karmaikat élesítik”.[14] Így, mondták, részeivé lettek annak az összeesküvésnek, amit a francia kémelhárítással szövetkező párizsi emigránsok ter­veltek ki gondosan. Emellett a Vöröskereszt bizonyos szervezeteit - a Nemzetközi Vöröskeresztet, az Amerikai Vöröskeresztet és a finnországi Orosz Vöröskeresztet - is vádolták azzal, hogy az összeesküvők számára fedezéket szolgáltatnak. Március 2-án a Munkaügyi és Védelmi Tanács Lenin és Trockij aláírásával rendeletet adott ki, amiben törvényen kívül helyezték Kozlovszkij tábornokot és társait, és a Petropavlovszk határozatot „feketeszázas-eszer” dokumentumként bélyegezték meg. A rendkívüli állapotot Pétervár városáról ki­terjesztették az egész tartományra, és Zinovjev Védelmi Bizott­sága korlátlan hatalmat kapott kezébe a felkelés elfojtására.[15]

 

Annak bizonyítására, hogy a felkelést párizsi szovjetellenes csoportok irányítják, a bolsevikok olyan, francia újságokban közölt beszámolókra hivatkoztak, amelyek a kronstadti fel­keléssel foglalkoztak, és amelyek két héttel azelőtt jelentek meg, hogy az eseményekre ténylegesen sor került volna. Ezek a beszámolók, mondta Trockij egy brit és amerikai lapnak adott nyilatkozatában, egyértelműen árulkodnak az orosz emigránsok és antant támogatóik aljas terveiről. Azt, hogy céljukul Kronstadtot választották, az erőd Pétervárhoz való közelsége és nyugatról való könnyű elérhetősége, valamint a Balti Flotta megbízhatóságának csökkenése okozta.[16] Trockij vádjait megismételte Lenin is a X. Pártkongresszuson március 8-án. A felkelés hátterében, jelentette ki, „a fehér­gárdista tábornok ismerős alakja áll”. „Tökéletesen világos”, mondta a Le Matin-ben és a L'Echo de Paris-ban megjelent történeteket idézve, „hogy az eszerek és az emigráns fehérgárdisták műve ez.”[17]

 

Mivel a párizsi újságok beszámolói központi szerepet játszottak a bolsevikok fehér összeesküvésről szóló kijelentéseiben, érdemes megvizsgálni ezek tartalmát és eredetét. Ténylegesen miről is beszéltek? A Le Matin-ben február 13-án megjelent közlemény „Moszkva intézkedéseket tett a kronstadti felelők ellen” címmel arról számolt be, hogy felkelés tört ki a kronstadti haditengerészeti támaszponton, és hogy a bolsevik hatóságok lépéseket tettek annak érdekében, hogy megakadályozzák átterjedését Pétervárra. Február 14-én a Le Matin második cikke a felkelést annak a tengerészdelegációnak bebörtönzéséhez kapcsolta, amely Moszkvában járt, hogy a fejadagok felemelését kérje. Kronstadtban a hely­zet időközben megromlott, mondta a Le Matin, és a felkelők „Pétervár ellen fordították fegyvereiket”. A L'Echode Paris-ban ugyanezen a napon szintén megjelent egy beszámoló a történtekről azzal a további hírrel kiegészítve, hogy a tengerészek letartóztatták a flotta komisszárját, és hogy több hadihajót /feltehetően egy jégtörő segítségével/ útnak indítottak Pétervár ellen. A felkelők egy, február 15-én megjelent másik cikk szerint, számítottak a pétervári helyőr­ség támogatására, és a hatóságok tömeges letartóztatásokat haj­tottak végre a pétervári területen. Február 13. és 15. között hasonló beszámolók jelentek meg más nyugati újságokban is. A New York Times-ban megjelent beszámoló odáig ment, hogy azt állította: a tengerészek egész Pétervart ellenőrzésük alá vonták, és szembeszálltak a Trockij által eltávolításukra küldött csapatokkal.[18]

 

Természetesen semmi ilyesmi nem történt Kronstadtban vagy más baltikumi támaszponton február folyamán. Az ilyenfajta rémhírek - amelyek a kívánságot valóságnak látó gondolkodás és az Oroszország-szerte általános nyugtalanság eredményei voltak - egyáltalán nem voltak ritkák ebben az időszakban. Mégis Kronstadt esetében előre megjósolták - még a flotta komisszárjának letartóztatását is beleértve - mindazt, ami két héttel később történt. Több történész szerint valószínűleg a Balti Flotta kommunistáinak viharos második konferenciája váltotta ki ezeket, ahol is a tengerészek a flotta po­litikai irányításának demokratizálását követelték.[19] De ez a feltevés egyértelműen elvethető, mivel a hamis beszámolók néhány nappal korábbra datálták a /február 15-én tartott/ konferenciát. Az orosz emigráns sajtóban már jóval korábban is hasonló történetek jelentek meg, amik a nyugati beszámolók for­rásául szolgáltak. Február 12-én a Volja Rosszi /Orosz Szabadság/, egy prágai eszer lap, „nagy felkelés kitöré­séről” számolt be „az orosz Balti Flottában”. Két nappal koráb­ban pedig a párizsi, a veterán narodnyik Vlagyimir Bucsev szer­kesztette, Obscseje Gyelo /Közös ügy/ közölte ugyan­ezt a hírt „Tengerészek felkelése Kronstadtban” cím alatt. Valószínűleg ez volt a legkorábbi ilyen beszámoló, és tényle­gesen mindazokat az elemeket tartalmazta, amelyek a két hét­tel későbbi események során előfordultak: hogy a kronstadti tengerészek felkeltek a kormány ellen, elfoglalták a kikötőt, és letartóztatták a flotta komisszárját; hogy katonai hadműveleteket terveztek Pétervár ellen, és hogy a pétervári ható­ságok ostromállapotot hirdettek a városban, és széleskörű letartóztatásokra került sor.[20] A jelek szerint a rémhírek egyetlen forrásból származtak: a Helsingforsban székelő - a szovjetellenes propaganda egyik fő központja - „Russunion” hírügynökség egyik levelezőjétől. Az azonban, hogy mi váltotta ki ténylegesen ezeket a rémhíreket, tisztázatlan maradt. A flottán belüli általános nyugtalanság ténye mellett a Kronstadtból Moszkvába érkezett kül­döttség letartóztatásáról szóló beszámoló részben valótlan volt. Raszkolnyikov, a Balti Flotta parancsnoka, a történet szerint figyelmeztetett arra, hogy a tengerészek tüzet nyithatnak Pétervárra, ha elvtársaikat nem engedik szabadon, de a kormány visszautasította ezt, és ellenintézkedésekkel fe­nyegette Kronstadtot.[21]

 

A kronstadti Forradalmi Bizottság visszautasította az összeesküvés vádját, rágalomnak minősítve azt, amit egyetlen tény sem támaszt alá, viszont rávilágít a hatóságok alávalóságára és rosszindulatára. Egy, az orosz parasztokhoz és munkásokhoz címzett kiáltványában a bizottság felháborodott han­gon ezt válaszolta: „Ellenségeink megpróbálnak becsapni benneteket. Azt mondják, hogy a kronstadti felkelést a mensevikek, az eszerek, az antant ügynökei és fehér tábornokok szervezték. Szerintük Párizs irányít minket; ha felkelésünket Párizsban szervezték, akkor a Holdat Berlinben készítették.”[22] Arra a vádra, hogy a mozgalomban fehér tisztek játsszák a vezető szerepet, a bizottság hasonló élességgel válaszolt: „Kronstadtban minden hatalom a forradalmár tengerészek, a Vö­rös Hadsereg katonái és a munkások, nem pedig a Kozlovszkij tábornok vezette fehérgárdisták kezében van, ahogy azt hazugon a moszkvai rádió állítja”. „Itt csak egyetlen tábornok van”, jelentették ki a lázadók kajánul, „a Balti Flotta komisszárja, Kuzmin, de ő is letartóztatásban”.[23] Annak érdekében, hogy bizonyítsák a felkelés népi jellegét, a Forradalmi Bizottság közzétette tagjainak teljes névsorát. Mint már tudjuk, közöttük nem volt egyetlen tiszt sem, tá­bornokról nem is beszélve, és csak egyszerű katonák és mun­kásemberek. „Ezek a mi tábornokaink: a mi Bruszilovjaink, Kamenyevjeink stb.”, jelentette ki a konstadti Izvesz­tyija a bolsevik táboron belüli korábbi cári tisztekre célozva.[24]

 

Ennek ellenére Kozlovszkij tábornok ténylegesen létezett, és 1921 márciusában Kronstadtban volt. Játszott-e valamilyen szerepet a felkelésben, és ha igen, akkor milyet? Alekszandr Nyikolajevics Kozlovszkij a hadseregben futott be tiszti pályát, és hosszú és dicső katonai szolgálat állt mögötte. 1861-ben született a Petrográd melletti Karsznoje Szelo városában, a Tüzérségi Kadét Iskolában, a Tüzérségi Tisztiiskolában és a Birodalmi Katonai Akadémián folytatta tanulmányait, és az I. világháború idején vezérőrnagyi rangot ért el. A bolsevik forradalmat követően egyike volt a sok korábbi tisztnek, aki engedett a nyomásnak, hogy „katonai szakértőként” /vojenszpeci/ dolgozzon, és 1921-ben a tüzérség parancsnoka volt a kronstadti erődben. Amikor március elején kitörtek a zavargások, a bolsevikok azonnal őt kiáltották ki a mozga­lom rossz szellemének. Kozlovszkijt megfosztották parancsnoki megbízatásától, feleségét és gyermekeit pedig túszként fogva tartották Péterváron. Három, parancsnoksága alatt szolgáló korábbi tiszttársát /Burkszert, Kosztromitinovot és Sirmanovszkijt/ összeesküvő társaiként kezelték. Kozlovszkij mindvégig kitartott amellett, hogy a hatóságok azért szemelték őt ki, mert történetesen ő volt ebben az időszakban az egyetlen volt cári tábornok Kronstadtban, az egyetlen arra alkalmas személy, akinek a forradalom ellen támadó fehérgárdista parancsnok fiktív szerepe tulajdonítható.[25]

 

Ez igaz lehet. Mégis, a hozzáférhető források alapján világos, hogy Kozlovszkij és társai részben ténylegesen szere­pet játszottak az 1921. márciusi eseményekben. Amikor a felke­lés első óráiban az erőd parancsnoka a szárazföldre szökött, Kozlovszkij nem követte, hanem a tüzérség parancsnokaként he­lyén maradt. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság az erőd tüzér­ségi parancsnokának egy másik tüzérségi szakértőt nevezett ki, E. N. Szolovjanov alezredest, akivel Kozlovszkij szorosan együtt­működött. Vojenszpeci társainak többsége - különösen a tüzérek közül - követte őt, és a felkelők rendelkezésére álltak, ellátva azokat technikai tanácsokkal és segítséget nyújtva nekik. Ezeknek a volt tiszteknek kevés hasznát látta a bolsevik rendszer. Álláspontjukat jól jellemzi az a koráb­ban idézett kijelentés, amit Kozlovszkij március 2-án tett az erőd komisszárjának: „Az önök ideje lejárt. Azt fogom tenni, amit tennem kell.”

 

A felkelést támogató szakértők kezdettől fogva a katonai hadműveletek megtervezésének feladatával foglalkoztak. Március 2-án, mint Kozlovszkij maga is elismerte, ő és társai azt tanácsolták a Forradalmi Bizottságnak, hogy azonnal indítson támadást annak érdekében, hogy átvegye a kezdeményezést a bolsevikoktól.[26] A tisztek kidolgozták az azonnali oranienbaumi /egy déli irány­ban alig ötmérföldnyire (kb. 8 kilométernyire) fekvő szárazföldi település/ partraszállás tervét, aminek célja a hadianyagok megszerzése, és a velük rokonszenvező fegyveres egységekkel való kapcsolat fel­vétele volt, amit a Pétervár elleni hadmozdulatok követtek volna, azt megelőzően, hogy a kormányzat meg tudta volna szer­vezni az ellenállást. A tisztek javaslatot tettek az oranienbaumi malmok meglepetésszerű megtámadására is, hogy így biztosítsák a szűkös élelmiszertartalékok feltöltését. Egy másik terv értelmében pedig, mivel egyetlen jégtörő sem állt rendelkezésükre a munka elvégzéséhez /a nagy kronstadti jégtörőnek, a Jermaknak üzemanyag-felvétel végett már korábban Pétervárra kellett mennie/, a tüzérségi szakértők arra igye­keztek rávenni a tengerészeket, hogy az erőd ágyúinak és a többi ütegnek a segítségével szabadítsák ki a Petropavlovszkot és a Szevasztopolt, ame­lyeket mozgásképtelenné tett a jég, és egymást is akadályoz­ták a tüzelésben, és hogy a sziget körül a jég szétlövésével várárkot hozva létre akadályozzák meg a gyalogos támadást.[27]

 

Minden aktivitásuk ellenére azonban a tisztek a felkelés során mindvégig csupán tanácsadói szerepet töltöttek be. Nem vettek részt, mint ahogy ezt mondhatták volna, a lázadás kezdeményezésében vagy irányításában, vagy politikai programjának - ami teljes mértékben idegen volt gondolkodásmódjuktól - megfogalmazásában. Egyetlen tiszt sem vett részt a Petropavlovszk-határozat megfogalmazásában, nem szó­lalt fel közülük senki a Horgony téri tömeggyűlésen és senki sem volt közülük tagja az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak. Szerepük, akárcsak a bolsevikok idején, inkább technikai tanácsadásra korlátozódott. A felkelők közül sokan mondták Fjodor Dannak később, amikor ugyanabban a pétervári börtön­ben raboskodtak, hogy Kozlovszkij, akárcsak korábban, pusz­tán kötelességét teljesítette, és a mozgalomban semmilyen egyéb szerepe nem volt.[28] A tengerészek független szellemisége és a tisztek elleni hagyományos gyűlölete kizárta, hogy Kozlovszkij és társai bármi­féle valóságos befolyásra szert tehessenek közöttük. Az Ideig­lenes Forradalmi Bizottság, amely a felkelés alatt mindvégig szilárdan a helyén maradt, kimutatta a szakértőkkel szembeni ellenszenvét azzal, hogy ismételten elutasította mégoly he­lyénvaló és bölcs tanácsaikat. A tisztek tanácsa ellenére sem robbantották fel a tengerészek a szigetet körülvevő jég­mezőt, és nem tettek kísérletet a jég által fogvatartott hadi­hajók kiszabadítására. Arra sem tettek kísérletet, hogy híd­főállást építsenek ki a szárazföldön, és hogy kihasználják a bolsevikok kezdeti zavarodottságát. Ehelyett támadó jellegű tevékenységük arra korlátozódott, hogy a jégen keresztül egy kis csapatot küldtek Oranienburgba március 2-ról 3-ra virradó éjjel, miután értesültek arról, hogy a Haditengerészeti Légi­erő a felkeléshez való csatlakozás mellett szavazott, de a csapatot géppuskatűz fogadta és visszavonulásra kényszerítette.[29]

 

Ezek után azonban még megválaszolatlan maradt a legfontosabb kérdés: mennyi az igazság abban a bolsevik vádban, hogy a felkelést a Párizsban élő orosz emigránsok tervelték ki? Biztos, hogy a menekültek átadták magukat egy szovjetel­lenes felkeléssel kapcsolatos képzelgésnek. Sokat beszéltek és írtak erről, különösen az Országos Központ /vagy Országos Szövetség/ néven ismert csoport tagjai, mely csoport a kade­tok, az oktobristák és más mérsékeltek laza szövetsége volt, Párizsban működött központja és más európai fővárosokban is voltak csoportjai. Vegyük például F. I. Ragyiscsev, az egyik legfontosabb kadet vezető cikkét, amely az Obscseje Gyelóban - az Országos Központ fő orgánumában - jelent meg tíz nappal a felkelés kirobbanása előtt. „Pétervár elfoglalása” írta Ragyiscsev, „nem lenne nehéz. A város élelmiszer­rel való ellátása és a városi élet megszervezése jelenti a fő nehézséget. Ha egyszer erre felkészültek, akkor a cselek­vés pillanata már nincs messze. Petrográd esik a legközelebb a nyugati határhoz. Szovjet-Oroszországnak ez a pontja az, amely a legkönnyebben elérhető, ha a helyreállítás munkájába akarunk fogni... Itt az idő, hogy hozzákezdjünk ehhez.”[30]

 

Ekkoriban azonban az ilyenfajta nyílt fenyegetőzések egyáltalán nem keltették fel a bolsevik vezetők figyelmét. Sokkal riasztóbb volt az a felderítetlen összeesküvés, amiről gyanították, hogy a száműzöttek között nagy titokban szer­veződik. Gyanakvásuk nem volt teljesen alaptalan. Ez idáig fel­táratlan bizonyítékok arra utalnak, hogy egy ilyen felkeléssel kapcsolatos tervek készültek az Országos Központban néhány héttel a kronstadti felkelés kitörése előtt. E bizonyítékok bemutatása előtt azonban rövid áttekintést kell adnunk az Or­szágos Központ múltbeli tevékenységéről.

 

Az Országos Központ eredetileg 1918-ban, a polgárháború kezdetekor jött létre, s önmagát „Oroszországban a bolsevikok elleni harc céljából létrejött földalatti szervezetnek” kiál­totta ki.[31] A Moszkvában A. V. Katrasov, P. B. Sztruve és a kadet párt egyéb korábbi vezetői által alapított szervezet fő célja az volt, hogy eltávolítsa Lenin kormányát, és helyére alkotmányos rendszert állítson. A Központ erőforrásainak döntő része Moszkvában és a Baltikumban összpontosult; voltak csoportjai Péterváron, valamint a krasznaja gorkai és a kronstadti erőd­ben. 1919-ben részt vettek Jugyenics tábornok brit felszere­léssel és tengeri erőkkel támogatott, Pétervár elfoglalására irányuló kísérletében. Kartasov, a Pétervári Teológiai Aka­démia korábbi egyháztörténeti professzora és az 1917. évi Ideiglenes Kormány vallásügyi minisztere tagja volt Jugyenyics öt személyből álló Politikai Tanácsának; és szovjet források szerint[32] a Központ Kronstadtban lévő tagjai között volt D. D. Grimm professzor, a Pétervári Egyetem korábbi rektora, aki állandóan szerepelt az 1921. évi eseményekben.

 

Jugyenyics offenzívája idején Kronstadt mindvégig hű maradt a bolsevikokhoz, szembeszállt a brit légi- és torpedó támadásoknak, amelyek során több hajója elsüllyedt és meg­sérült. Krasznaja Gorka ezzel szemben átállt a fehérek olda­lára, és tüzet nyitott Kronstadtra, amikor az visszautasította, hogy kövesse. Bizonyíték van arra, hogy az Országos Központ­nak feltehetően a brit titkosszolgálat segítségével, szerepe volt ebben.[33] De a lázadást elfojtották akkor, amikor a Petropavlovszk pusztító erejű ágyúzása után a kronstadti tengerészekből és vöröskatonákból álló csapat rohammal elfoglalta az erődöt.

 

Jugyenyics vereségét követően a Központ sok hívét letartóz­tatta a Cseka, és halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélték őket. De a vezetők többsége, köztük Kartasov professzor is, el tudott menekülni az országból, és Párizsban állítva fel új főhadiszállásukat, haladéktalanul hozzákezdtek szervezetük új­jáépítéséhez. 1920 végére az Országos Központ önálló csoporto­kat hozott létre Londonban, Berlinben, Helsingforsban /ahol fő képviselője Grimm professzor volt/, és a fehér emigráció más központjaiban. Kartasov, Sztruve és Rogyicsev mellett ve­zetőségébe tartoztak olyan kiemelkedő kadetok és oktobris­ták, mint V. D. Nabokov és A. I. Gucskov, továbbá több jobbol­dali populista, mint V. L. Burcsov, az Obscseje Gyelo szerkesztője. A legtöbb kiemelkedő liberális azonban, mint Pavel Miljukov és M. M.Vinaver, nem voltak hajlandók csatlakozni a szervezethez, és letettek a reményről, hogy Oroszországot fegyveres támadás révén fel lehet szabadítani.[34]

 

1920 végén az Országos Központ eléggé talpra állt ahhoz, hogy felkészüljön az Országos Szövetség összeurópai Kongresszusára. A kongresszust 1921 júniusában tartották Párizsban és megválasztották az Orosz Nemzeti Bizottságot Kartasov professzor elnökletével, aminek célja „Oroszország felszabadítása a kommunista rabszolgaság alól” volt.[35] Ez természetesen az Országos Központnak 1918-as megalakulásá­tól kezdve célja volt. De a fehér parancsnokok - Jugyenyics, Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel - egymás után szenvedtek vereséget. Vrangel tábornoknak azonban sikerült evakuálni Orosz Hadsere­gének - ahogy nevezték - nagyobb részét fegyverzetével együtt. Körülbelül 70 vagy 80 ezer embert internáltak Konstantinápoly­ban, Gallipoliban és Menosban, további ezreket pedig Szerbiában és Bulgáriában, s itt a csapatok megőrizték katonai szervezett­ségüket és fegyelmüket. Franciaország - amely 1920 augusztusá­ban elismerte rendszerét Dél-Oroszország de facto kormányzati rendszereként - védenceként Vrangel erőit francia védelem alá helyezte. A haditengerészeti erőket, melyek segítségével elmenekült, és amibe beletartozott egy nagyobb hajó, számos romboló és a Fekete-tengeri Flotta több tucatnyi egyéb hajója mintegy ötezer tengerésszel, a tuniszi Bizerta kikötő­jében horgonyzott. 1920 novemberében Párizs megvonta elisme­rését Vrangel nem működő kormányzatától, de továbbra is gondos­kodott csapatainak ellátásáról „emberbaráti alapokon”, miköz­ben sürgette a hadsereg feloszlatását.[36]

 

De ezek az erőfeszítések semmiféle eredménnyel nem jártak. „Vrangel tábornok”, jegyezte fel 1921 márciusában, a kronstadti felkelés idején egy brit kiküldött Konstantinápolyban, „várha­tóan határozottan ellenzi majd az összes olyan javaslatot, ami csapatainak feloszlatására irányul, azt állítva, hogy különösképpen kívánatos, hogy hadserege, amely az egyetlen bolsevikellenes erő Oroszországon kívül, készen álljon arra, hogy kihasználja az országban zajló események nyújtotta le­hetőségeket”.[37]

 

Az Országos Központ tevékenységére visszatérve, a szervezet iratai között található egy „Szigorúan Bizalmas” feliratú aláíratlan és „Memorandum egy kronstadti felkelés megszervezésé­nek kérdéséről” címet viselő irat.[38] A szöveg alapján világos, hogy a tervezetet 1921 januárjában vagy februárjában készítette a Központ egy vagy Viborgban, vagy Helsingforsban élő ügynöke. Megjósolta, hogy a tenge­részek felkelése „tavasz folyamán” kirobban. A bolsevikokkal szembeni elégedetlenségnek „számos és tévedhetetlen” jele van, írta, és ha „egy kis létszámú csoport gyors és határozott fel­lépésével magához ragadná a hatalmat Kronstadton”, a flotta és a helyőrség állománya követni fogja a csoportot. „A ten­gerészek között”, teszi hozzá, „már létrejött egy ilyen csoport, amely kész és képes a legenergikusabb fellépésre is”. És ha sikerült külső támogatást biztosítani, vonja le a végkövet­keztetést, akkor „számítani lehet a felkelés sikerére”.

 

A szerző miden bizonnyal alaposan ismerte a helyzetet Kronstadtban. Hosszú és jól tájékozott elemzést ad a támaszpont erejéről, aminek során gondosan foglalkozik a krasznaja gorkai tüzérségi tűz veszélyeivel, és nem tekintheti komoly fenyegetésnek a felkelésre nézve. A dokumentum továbbá hangsúlyozza a felkelők élelemmel való ellátására történő felkészülés szükségességét. A szerző e ponton a leginkább empatikus. Francia segítséggel, írja, élelmiszerkészleteket kell szállítóhajókra rakni a Balti-tengeren, és a hajóknak felkészülten kell vár­niuk a Kronstadtba hajózásra vonatkozó rendelkezéseket. Katonai feladat, folytatja, hogy Vrangel tábornok Orosz Had­seregét mozgósítsák, amit francia haditengerészeti egységek­nek és a Bizertában állomásozó Fekete-tengeri Flottának kell támogatnia. /A memorandum előfeltevése, hogy a felkelés nem tör ki a tavaszi olvadásig, amikor a jégmező széttöredezik és Kronstadt védetté válik a szárazföldről kiinduló invázióval szemben, és amikor a szükséges élelmiszerkészleteket előkészí­tették, és Vrangel fegyveres erői is olyan állapotba kerülnek, hogy készek a cselekvésre./

 

Az Orosz Hadsereg érkezésével, folytatja a Memorandum, Kronstadtban minden hatalomnak a hadsereg parancsnokainak kezébe kell kerülnie. Az erőd azután „sebezhetetlen bázisként” szolgál majd az „oroszországi szovjethatalom megsemmisíté­sét” célul kitűző szárazföldi partraszálláshoz. A hadművelet sikere azonban a francia kormány azon hajlandóságán múlik, hogy biztosítja-e a szükséges pénzt, élelmiszert és haditen­gerészeti támogatást. A felkelés ez esetben is ki fog törni és el fog bukni. Ha a francia kormány egyetért, vonja le a következtetést a Memorandum, akkor kívánatos lenne kinevez­ni „egy olyan egyént, aki a felkelés szervezőinek képviselői­vel e kérdésben részletesen megállapodhatna, és akivel részletesen megvitathatnák a felkelés és a további műveletek tervét, továbbá aki pontos információkat kapna a szervezés és a felkelés további finanszírozásához szükséges pénzalapokról”.

 

Bár a szerző kiléte ismeretlen, a bizonyítékok C. F. Cejdler professzor szerzőségét valószínűsítik, aki Viborgban élő orosz menekült volt. Cejdler volt az Orosz Vöröskereszt igazgatója Péterváron a bolsevik forradalomig, amikor Finn­országba emigrált és az ottani Orosz Vöröskereszt csoport vezetője lett. Szorosan együttműködött David Grimm-mel, aki korábban kollégája volt a Pétervári Egyetemen, és aki ekkor Helsingforsban az Országos Központ /amivel Cejdler is kap­csolatban állt/ fő ügynöke és Vrangel tábornok finnországi tiszti képviselője volt. A Vöröskereszt hivatalnokaként Cejdler elsősorban Kronstadt és Pétervár élelmiszerellátásának kérdésével foglalkozott, aminek központi helye van a Titkos Memorandumban. 1920 októberében például jelentést kül­dött az Amerikai Vöröskereszt párizsi központjának a pétervá­ri élelmiszerhiányról.[39] Ennél sokkal fontosabb az a távirat, amit az Országos Köz­pontnak Párizsba néhány hónappal később küldött: „A helyzet azonnali döntést követel az élelmiszerellátással foglalkozó memorandumomból következő kérdésekkel kapcsolatban. Bár­mikor kirobbanhat a tényleges tevékenység.”[40] A távirat dátuma 28./ /1921.” Sajnos a hónap hiányzik, de nagyon valószínű, hogy február, mivel 28-a volt az a nap, amikor a pétervári sztrájkok elérték csúcspontjukat, és amikor a Petropavlovszk-határozatot elfogadták Kronstadtban. A távirat tetején G. L. Vlagyimirov, egy korábbi cári tábornok, aki az Országos Központ katonai tanácsadója volt, aláírása után egy kézírásos „Helyes!” megjegyzés található. Az „élelmiszerellátással foglalkozó memorandum”, amire Cejdler hivatkozik, valószínűleg a fentebb leírt Titkos Memorandum lehet. További bizonyíték Cejdler szerzősége mellett az a tény, hogy 1921. április 5-én, röviddel azt követően, hogy a bolsevikok visszafoglalták Kronstadtot, közzétett Viborgban egy röplapot, amiben amiatt panaszkodott, hogy az emigránsoknak sem sikerült a felkelők ellátásáról gondoskodni, és egy új tervről beszélt,  Pétervár ellátásának kérdéseivel foglalkozott abban az esetben, ha új robbanásra kerülne sor.[41] A márciusi felkelés idején, mint látni fogjuk, komoly erő­feszítéseket tettek annak érdekében, hogy a katasztrófa el­kerülése érdekében ellássák a felkelőket.

 

A Titkos Memorandum mellett egyéb bizonyítékai is vannak annak, hogy az Országos Központ odafigyelt Kronstadtra 1921 első heteiben. Így például fiktív újságcikkek jelentek meg februárban a tengerészek felkeléséről, amelyek a Russzunion hírügynökségtől származtak, amely az Országos Központhoz szorosan kapcsolódó emigráns újságíró szervezet volt. Vlagyimir Burcev, a Központ egyik vezető alakja és a történeteket elő­ször megjelentető lap, az Obscseje gyelo szerkesztője, egyidejűleg a Russzunion egyik vezetője volt és az Obscseje gyelo szerkesztőhivatala a párizsi főhadiszállás ügynöksége volt.[42] A rémhírekben minden bizonnyal csupán az emigránsoknak az a heves vágya tükröződött, hogy egy ilyen felkelés hamarosan ki fog törni. A londoni Daily Heraldnak, egy baloldali lapnak, amely jól tájékozott volt, még ha időnként kritikátlan is bolsevik rokonszenve miatt, más volt a véle­ménye. A Matinben és más lapokban megjelent történetek, írta a Herald diplomáciai levelezője, megmutatja, hogy a várakozások szerint „minek kell történnie Kronstadtban”, mivel a történtek elárulják egy, a Szövetségesek által báto­rított fehér száműzöttek kotyvasztotta ellenforradalmi terv létét.[43] Bármennyire is kétes értékű ez az állítás, az teljes mérték­ben lehetséges a Titkos Memorandum fényében, hogy az Országos Központ legalábbis tájékoztatta a franciákat baltikumi ter­veiről, és segítséget kért azok végrehajtásához.[44]

 

Bárhogy is volt, az kétségtelen, hogy az Országos Központ­ban tervek készültek egy várt kronstadti felkelés támogatására. És a Titkos Memorandum alapján a Központ baltikumi ügynökei­nek nem állt szándékukban, hogy tevékenységüket puszta segítségnyújtásra korlátozzák; céljuk inkább az volt, hogy a lehe­tő legkorábbi pillanatban tevékeny együttműködést teremtsenek a felkelőkkel, miután biztosították a francia Főparancsnokság együttműködését „a felkelés elkészítésében és irányításában”. Végső soron teljes mértékben nyilvánvaló, hogy a Központ saját céljaira akarta felhasználni a felkelést.

 

De vajon ténylegesen fennállt-e kapcsolat a felkelést végrehajtó tengerészekkel? A Titkos Memorandumban, amely 1921 első heteiben íródott, a szerző „a felkelést energikus szerve­zők szorosan szervezett csoportjának létéről” beszél, és azt mondja, hogy információja „Kronstadtból származik”, feltehető­en egy, a Központ iránt baráti forrásból. Az, hogy a leendő felkelők egy szervezett csoportja már létrejött, egyáltalán nem lehetetlen, sőt valószínű, mivel a tengerészek között az elégedetlenség hónapok óta növekedett. Az is valószínű, hogy az a szervezett csoport, ha egyáltalán létezett, magába fog­lalta az Ideiglenes Forradalmi Bizottság jövendő tagjait is. Petricsenkonak a felkelés első pillanatától kezdődő kiemelke­dő szerepe - aláírása a Petropavlovszk-határozaton, beszéde a Horgony téren, elnöki szerepe a március 2-i konferencián és az ebből született Forradalmi Bizottság­ban - valószínűsíti, hogy már a felkelés kirobbanása előtt is tevékenykedett. Azután itt egy másik bizottsági tag kijelentése is, hogy „mi” érvénytelenítettük Kalinyin letartóztatá­sát március 1-jén - egy nappal azt megelőzően, hogy a bizott­ság megalakult.[45]

 

Elképzelhető ezek után, hogy Petricsenko és társai alkották azt a „szorosan szervezett csoportot”, amibe a Titkos Memorandum reményeit fektette, sőt még az is, hogy 1921 ja­nuárjában vagy februárjában közeledtek hozzá az Orszá­gos Szövetség ügynökei. Kétségbevonhatatlan bizonyítékai van­nak annak - amiket később vizsgálunk majd meg -, hogy a For­radalmi Bizottság megállapodást kötött a Központtal a felke­lés leverését követően, és tagjai közül többen Finn­országban találtak menedékre, és nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy ez egy régóta fönnálló kapcsolat tovább folytatása volt. Az alapos vizsgálódás azonban nem eredményezett olyan bizonyítékot, ami ezt a feltevést támasztaná alá. Sem­mi sem utal arra, hogy a Titkos Memorandum gyakorlati megvalósítására kísérlet történt volna, vagy, hogy a felkelés előtt kapcsolatban álltak volna egymással az emigránsok és a felke­lők. Éppen ellenkezőleg, a felkelés a spontaneitás ismertetőjegyeit viseli magán, és az a tény, hogy gyorsan előtérbe került az elszánt vezetők egy csoportja, nem bizonyíték ennek ellenkezőjére. Minden felkelésnek, még a leginkább elementárisnak is, megvannak a maga „agitátorai” és „főkolomposai”, akik az elégedetlenséget cselekvéssé változtatják, akik szer­vezik és irányítják a tetteket. Kronstadt esetében a felkelők magatartásában semmi sem utal arra, hogy gondos előkészületek állnának a háttérben. Ha lett volna valamilyen előzetes terv, ak­kor a tengerészek vártak volna még néhány hétig, amikorra a jég elolvad, s így megszüntetik a gyalogos támadás veszélyét, és ezzel párhuzamosan cselekvőképessé válik a két cirkáló, és megnyílik nyugat felé az ellátás útvonala. A felkelők továbbá engedték visszatérni Kalinyint Pétervárra, bár értékes túsz lett volna a kezükben. Továbbá még meg sem kíséreltek támadást in­dítani, csak egy kisebb csapatot küldtek a jégen át Oranienbaumba. Fontos az is, hogy a kommunisták igen nagy számban vettek részt a felkelésben. Az első időszakban a kronstadtiak nyilvánvalóan egyáltalán nem forradalmár összeesküvőknek, hanem társadalmi és politikai reformokért síkra szálló pressure groupnak tűntek. Mint Grigorjev Katkov is rámutatott erre, a pétervári hatóságok is ezt hitték, másként nem küldték vol­na Kalinyint és Kuzmint március 1-jén Kronstadtba, és nem Vasziljev, a Kronstadti Szovjet bolsevik titkára elnökölt volna a Horgony téri tömeggyűlésen, ahol megszavazták a Petropavlovszk-határozatot.[46]

 

A tengerészeknek nem volt szükségük külső segítségre ahhoz, hogy felemeljék a felkelés zászlaját. Sérelmeik hónapokon át halmozódtak: nem megfelelő élelmiszer- és üzemanyag ellátás, a zsold csökkentése, a flotta bürokratikus irányítása, az ott­honi helyzet, a bolsevik elnyomásról szóló beszámolók. Mint már láttuk, 1921 januárjában nem kevesebb, mint 5.000 balti tengerész lépett ki a Kommunista Pártból, nem értve egyet a rend­szer politikájával. A dezertálások és a visszatérés megtaga­dásának száma növekedett. Eltávozásuk alatt a katonák közelről is látták az élelmiszer rekvirálását, és maguk is ki vol­tak téve annak, hogy a mindenütt jelenlévő útlezáró csapatok üldözik vagy lefogják őket. 1921 februárjára azonban Kronstadt megérett a felkelésre. Az emigránsok összeesküvéseinek és a külföldi titkosszolgálatoknak semmi jelentősége nem volt az országban terjedő parasztfelkelésekhez és a szomszédos pé­tervári munkászavargásokhoz képest. És ahogy a felkelés kibontakozott, a központi kormány elleni - az 1905-től kezdődő és a polgárháború időszakáig tartó, a cári kormány és a bolsevik rendszer elleni - felkelések gyakorlatát követte. 1921 márciu­sának különösen kiemelkedő előzménye az 1918. októberi pétervári haditengerészeti támaszponton kitört zendülés volt, ami előrevetítette Kronstadt árnyékát, tiltakozva a gabona rekvirálása és a politi­kai biztosok felülről történő kinevezése ellen, a „szabad szov­jetek” és a „Le a komisszárokráciával!” jelszavaival, és az­zal, hogy benne kiemelkedő szerepet játszottak a baloldali eszerek, a makszimalisták, az anarchisták és a pártokhoz nem tartozó ultraradikális lázadók.

 

A kronstadtiak maguk mind a felkelés alatt, mind pedig száműzetésük idején felháborodottan visszautasították azokat a kormányzat által megfogalmazott vádakat, hogy együttműködtek a hazai vagy külföldi ellenforradalmi csapatokkal. Különösen nyomatékosan tagadták, hogy szándékukban állt volna visszaál­lítani a régi rendet. „A munkások hatalmának védelmezői va­gyunk”, jelentette ki a lázadó Izvesztyija, „és az egypárti türannikus autokrácia ellen harcolunk.”[47] Lázadásuk kezdettől fogva mindvégig teljes mértékben spontán volt, hangoztatták. A robbanást megelőzően nem tevékenykedett agitátor közöttük, nem terjedt köreikben bolsevikellenes iro­dalom, és sosem kaptak külföldi pénzt vagy segítséget. Ez azoknak a túlélőknek a tanúságtétele, akik Finnországba me­nekültek a végső bolsevik roham idején.[48]

 

Különösen érdekesek Petricsenko száműzetésében tett kijelentései. „Mi, kronstadti tengerészek, mondta egy 1925-ben írott cikkében, egyáltalán nem vagyunk ellenforradalmárok, hanem a forradalom igazi védelmezői vagyunk. A polgárháború idején határtalan bátorsággal harcoltunk Pétervár és Orosz­ország védelmében a fehérek ellen, és 1921 márciusában az ügy iránti elkötelezettségünk ugyanolyan erős volt. A külvi­lágtól elvágva még akkor sem kaphattunk volna segítsé­get külföldről, ha akarjuk is ezt. Nem voltunk valamilyen külső csoport: tőkések, mensevikek vagy eszerek ügynökei. Nem volt előre kidolgozott akciótervünk, hanem a körülmények kényszerítésének engedve cselekedtünk. Lehetséges, hogy má­sok kidolgozták saját felkelési tervüket - ilyen helyzetek­ben ez gyakran megtörténik. De ennek semmi köze nem volt az Ideiglenes Forradalmi Bizottsághoz. A felkelés során a kezdeményezés egyetlen pillanatra sem csúszott ki a kezünkből. És amikor tudomást szereztünk arról, hogy jobboldali ele­mek igyekeznek kihasználni felkelésünket, azonnal figyelmez­tettük támogatóinkat egy „Urak vagy elvtársak” című cikk­ben.”[49]

 

Itt a lázadó Izvesztyija március 6-i szer­kesztőségi vezércikkére hivatkozott. Ebben a következőket ol­vashatjuk:

 

„Ti elvtársak, most a kommunista diktatúra felett aratott nagy és vértelen győzelmet ünneplitek, de ellenségeitek veletek együtt ünnepelnek. De a ti és az ő örömüknek egészen ellentétes okai vannak. Míg benneteket a szovjetek igazi hatalmának helyreállítása iránti égető vágy és annak nemes reménye vezetett, hogy a munkások munkája szabad­dá váljék, a parasztok jogot kapjanak a földjükkel és munkájuk eredményével való szabad rendelkezésre, őket az a remény mozgatja, hogy visszaállítsá­k a cári korbács és a tábornokok kiváltságait. Érdekeitek különbözőek, és ezért ők nem is lehetnek útitársaitok. Ti a kommunista uralmat a békés újjáépítés és az alkotó munka érdekében akarjátok lerombolni; ők a munkások és parasztok szolgaságát akar­ják. Ti a szabadságot keresitek, ők ismét rabságba akar­nak vetni benneteket. Legyetek résen! Ne engedjétek, hogy a báránybőrbe bújt farkasok elvegyüljenek a nyájban!”[50]

 

Ha az orosz emigránsok a Titkos Memorandum ellenére se nem szervezték, se nem kezdeményezték a felkelést, nem ma­radtak tétlenek akkor, amikor az kitört. A felkelők nagymér­tékben eltávolodtak a kezdeti célkitűzéseiktől: a tengerészek a szabad szovjetek olyan rendszerét akarták, amiben csak a munkásoknak és a parasztoknak van képviselete; nem esett szó az Alkotmányozó Gyűlés visszaállításáról, sem pedig a földbirtokosok és középosztálybeliek szabadság és politikai jogairól, s ezek továbbra is tulajdonuktól megfosztott és kiátkozott kisebbséget kellett, hogy alkossanak. Mindazonáltal a felkelés új reményeket ébresztett a menekültek körében. Alekszandr Kerenszkij, a balvégzetű Ideiglenes Kormány miniszterelnöke beharangozta a bolsevizmus küszöbön álló bukását.[51] Ehhez hasonlóan Miljukov, a kadet vezető, aki feladta a fegy­veres intervencióhoz fűzött reményeket, a felkelést az orosz tömegek ellenállhatatlan felszabadítási mozgalmának nyitánya­ként üdvözölte. A New York Times párizsi levelezőjének adott interjújában hangot adott optimizmusának, hogy Lenin rendszerének napjai meg vannak számlálva, és felszó­lította az amerikai kormányt, hogy küldjön élelmet a felkelők­nek, bár csapatokat és fegyvereket nem kért. Kollégája, Vinaver azonban sokkal óvatosabb volt. „A jelen pillanatban lehetetlen megmondani, hogy e mozgalom sikerének milyenek a kilátásai”, mondta, „a bolsevikok megtörhetik ugyan egy időre, de nem semmisíthetik meg.”[52]

 

Az Országos Központ a maga részéről ujjongott. Ami Kronstadtban történt, az pontosan az volt, amit a Titkos Memoran­dum szerzője néhány hónappal korábban megjósolt, még ha a vártnál hamarabb is került sor az eseményekre. A közvetlen feladat segélyeket szerezni a felkelők számára. „A kronstadti felkelés”, állapította meg egy bizalmas körlevél a Központi irattárából, „válaszra talált valamennyi orosz menekült szívében”. Haladéktalanul élelmiszert és orvosságot kell küldenünk, folytatta a dokumentum, a Vöröskereszt égisze alatt, emellett el kell látnunk a felkelőket repülőgépekkel, motoros hajókkal, üzemanyaggal és ruházattal annak érdekében, hogy segítséget nyújtsunk a felkelés szárazföldre történő kiterjesztéséhez azt megelőzően, hogy a bolsevikok összeszedhetnék erőiket.”[53] Március 6-án Burcsov Obscseje gyeló-ja, a Köz­pont félhivatalos orgánuma szenvedélyes hangú felhívást adott ki valamennyi emigráns csoporthoz címezve, hogy egyesítsék erőiket a felkelés támogatására annak érdekében, hogy Oroszország megmentésének utolsó esélyét el ne szalasszák:

 

„Olyan órákat élünk át, amelyek sosem ismétlődnek meg töb­bé. Nem maradhatunk az események tétlen szemlélői. Felhí­vást intézünk valamennyi oroszhoz - és rajtuk keresztül szövetségeseinkhez -, hogy nyújtsanak aktív anyagi támogatást a kronstadti forradalmároknak. Biztosítsunk a felkelők számára fegyvereket, biztosítsunk élelmet Pétervár számára. A bolsevikok elleni harc közös ügyünk! Ha fecsegéssel töltjük e szörnyű napokat, ha nem tudunk ki­lábalni a viták és határozati javaslatok mocsarából, ak­kor jaj nekünk, jaj Oroszországnak! Ha Európa, amely már oly sok lehetőséget elszalasztott, ezt a lehetőséget is elszalasztja, akkor jaj neki, jaj az egész világnak.”[54]

 

Bár az emigránsok túlságosan megosztottak voltak ahhoz, hogy összehangolt erőfeszítéseket legyenek képesek tenni, Burcsov felhívása nem maradt pusztába kiáltott szó. A kiált­vány megjelenését követő napon, március 7-én az Orosz Kereskedelmi és Ipari Szövetség Párizsban kinyilvánította szándé­kát, hogy élelmet és más ellátmányt küld Kronstadtba, és erről a döntéséről tájékoztatta Helsingforsban lévő képviselőit. Ugyanakkor rádiógrammot küldött a kronstadti Forradalmi Bizott­ságnak /a Petropavlovszk rádiósának sikerült vennie a Revalon át továbbított üzenetet/, amiben a felkelő­ket teljes támogatásáról biztosította. A rádiógramm közölte, hogy „Oroszország felszabadításának szent ügyéhez már ígéretet tettek egy kétmillió finn márkás segély összegére, és hogy az Ideiglenes Kormány párizsi nagykövete, V. A. Maklanov ígére­tet kapott a francia külügyminisztertől arra, hogy segítenek a felkelők élelmezésében”. Március 9-én az Ipari és Kereskedel­mi Szövetség különbizottságot állított fel abból a célból, hogy egy, a Kronstadt és Pétervár ellátását biztosító ellátási rendszert szervezzen meg. Más bolsevikellenes csoportok is gyorsan csatlakoztak, és a következő napon együttes tanácsko­zást tartottak egy közös terv kidolgozása érdekében.[55]

 

Időközben az Országos Központ helsingforsi csoportja egy bizottságot hozott létre a szükséges eszközök felkelőkhöz va­ló eljuttatásának feladatával. Grimm professzort, Vrangel finn­országi fő képviselőjét választották meg elnöknek és Cejdler lett ennek legszorgalmasabb tagja, aki azonnal Párizsba rohant, az orosz emigráció pénzügyi központjába, hogy pénzt szerezzen a vállalkozáshoz. N. H. Gyenyiszovtól, az Ipari és Kereskedelmi Szövetség vezetőjétől rögtön kapott egy 100.000 frankos össze­get. Cejdler Finnországba történt visszatérését követően V. N. Kokovcov herceg, aki II. Miklós cár uralkodása idején pénzügy­miniszter és miniszterelnök volt, ekkor pedig a Párizsi Inter­national Bank elnöke, 5.000 brit fontot küldött neki, és az Orosz-Ázsiai Bank is hozzájárult az alapokhoz 250.000 frankkal. További összeget küldtek más orosz bankok, biztosítótár­saságok és az európai orosz pénzügyi vállalkozások, valamint a befolyt összegeket Cejdlerhez, finnországi képviselőjéhez továbbító Orosz Vöröskereszt. Március 16-án Kokovcov már arról tájékoztathatta a párizsi Orosz Bankbizottságot, hogy a Kronstadtnak szánt összeg már meghaladta a 775.000 frankot, vagyis az Ipari és Kereskedelmi Szövetség által a felkelőknek ígért kétmillió finn márkás összeget.[56]

 

Energikus pénzgyűjtő kampányuk mellett az emigránsok az antant országok segítségét is igyekeztek megszerezni. Az Or­szágos Központ képviselői sürgető hangú táviratot küldtek Harding elnöknek és Herbert Hoovernek, az amerikai kereske­delmi titkárságnak a kronstadti tengerészek élelmezése ügyében. Hasonló kérések érkeztek a párizsi Orosz Parlamenti Bi­zottságtól és Vrangel tábornoktól Konstantinápolyból, aki Kozlovszkijnak is küldött egy üzenetet Kronstadtba, Orosz Hadseregének segítségét felajánlva, amint azt mozgósítani tudják.[57] A Párizsban ülésező szétzavart Alkotmányozó Gyűlés konferenciája táviratot küldött Borisa Bahmetyjevnek, az Ideiglenes Kormány washingtoni nagykövetének, hogy próbálja meg az amerikaiakat rávenni arra, hogy járjanak közben. De a polgárháború idősza­kának intervencionista politikájával felhagyó amerikai kormánynál minden ilyen kívánság süket fülekre talált. A brit se­gítség kilátásai még ennél is halványabbak voltak, és a jelek szerint az emigránsok igen kevés erőfeszítést tettek annak ér­dekében, hogy támogatást szerezzenek Londonban. Ekkor már küszöbön állt a brit és szovjet - orosz kereskedelmi szerződés megkötése a korábbi évek ellenségeskedéseinek befejezése óta folytatott modus vivendi tükröződéseként.

 

A külföldi támogatás reménye Franciaország esetében tűnt a legsokatígérőbbnek, amely a szövetkezett hatalmak közül a legmakacsabbul állt szemben a bolsevik rendszerrel. Archív dokumentumokból ismert, hogy az Országos Központ a felkelés fo­lyamán mindvégig állandó kapcsolatban állt a francia Külügyminisztériummal.[58] Kerenszkij Berlinben megjelenő újságja beszámolt arról, hogy egy francia hajóraj parancsot kapott arra, hogy fusson ki a balti-tengeri Reval kikötőjéből Kronstadt megsegítésének cél­jával,[59] de nincs bizonyíték, ami alátámasztaná ezt. A munkáspárti Daily Herald szerint a felkelők anyagi segítsé­get kaptak a franciáktól. „Határozottan kijelenthetem”, írta a Herald diplomáciai levelezője, „hogy a francia kor­mány foglalkozik Kronstadttal, és hogy a felkelők számára nagy pénzösszeget küldött egy bizonyos professzornak /nyilvánvalóan Cejdlernek/ Viborgba, felszereléseket is küldtek a Vöröskereszt égisze alatt.”[60]

 

Természetesen lehetséges, hogy a párizsi emigránsok által oly gyorsan összegyűjtött, és a Viborgban élő Cejdlernek kül­dött nagy pénzösszeg a francia kormánytól származott. /Meg kell jegyezni, hogy a franciák ebben az időszakban továbbra is el­látták Vrangel Törökországban állomásozó erőit élelemmel./ Másfelől Franciaország már lépéseket tett - bár a briteknél kisebb ütemben - a szovjet rendszerrel való megegyezés felé, és nem látszott különösebben üdvözlendőnek egy olyan gesztus, hogy valamilyen érzékelhető segítséget nyújtson a kronstadtiaknak. Pável Miljukov jól tájékozott lapja szerint a franciák elutasították, hogy akár politikailag, akár katonailag beleavat­kozzanak a válságba, de kötelezettséget vállaltak arra, hogy ráveszik Finnországot, engedje keresztül területén az éhező kronstadti népesség számára küldött élelmiszerszállítmányokat. Ezekről a mendemondákról részletesen és megbízható módon számol be Harold Quarton, a viborgi amerikai konzul a washingtoni Államtitkárságnak küldött jelentéseiben; miközben elismeri, hogy az összes külföldi hatalom közül Franciaország kevere­dett bele leginkább az ügybe, Quarton mindazonáltal arra a következtetésre jut, hogy ténylegesen semmiféle segítséget nem nyújtott.[61]

 

A Vöröskereszt szerepét illetően azonban a bolsevikok /és a Daily Herald/ szilárdabb talajon állt. Nem kétséges, hogy az Országos Központ erőfeszítéseket téve Kronstadt ellátásának megszervezésére, az Orosz Vöröskeresz­tet használta fel álcázásul. Ezt a Központ ügynökei Baltikummal kapcsolatos magánlevelezésükben elismerték.[62] Másfelől azoknak a szovjet vádaknak, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt és az Amerikai Vöröskereszt is részt vett ebben, nincs alapjuk. Cejdler professzor azt remélte, hogy felhasználhatja a Nemzetközi Vöröskereszt stettini és narvai élelmiszerkész­leteit a felkelők megsegítésére, és párizsi Orosz Vöröskereszt táviratozott Genfbe engedélyért, de más nem történt. Cejdler az Amerikai Vöröskereszt baltikumi megbízottját, név szerint Ryan ezredest is kérte, hogy engedje át viborgi készleteiket. Az Országos Központ kétségkívül úgy érezte, hogy jogos az igénye ezekre a készletekre, amiket eredetileg Jugyenyics tá­bornok halmozott fel 1919-ben Pétervár lakosságának a bolse­vikok kiűzése utáni élelmezésére, mely készlet később az Amerikai Vöröskereszt kezelésébe került azzal a céllal, hogy belőle támogassák a balti területeken élő orosz menekülte­ket.[63] Segíteni akarva, Ryan március 11-én Párizsba utazott, hogy megbeszéléseket folytasson az Amerikai Vöröskereszt főhadi­szállásán lévő feletteseivel. A megbeszélések azonban eredmény­telenek voltak. Mint Ryan az Obscseje Gyelo egyik riporterének beszámolt, két akadály tornyosul az úton; először is szervezete alapszabályzata tiltja, hogy segítséget nyújtsanak bármiféle politikai vagy katonai csoportnak, és má­sodszor, még ha ez valahogyan meg is oldódna, a finn kormány nem engedne át területén élelmiszer-szállítmányokat.[64] A bolsevik vádak ellenére, hogy Finnország összejátszik a fe­hérekkel, a felkelés ideje alatt, Harold Quarton szavaival él­ve, a finnek „körültekintően betartották a „szovjet kormánnyal” nemrégiben megkötött békeszerződés előírásait” /1920. október 14./. A finn főparancsnokság éretlennek és bukásra ítéltnek minősítette a felkelést, és nem akart a bolsevikoknak ürügyet adni a katonai visszavágásra. Mint Cejdler később megjegyezte, a finnek emberbaráti gesztusként hajlandóak vol­tak gyógyszereket és kötszert átengedni területükön, de ezen kívül semmi egyebet.[65]

 

Párizsban az Országos Központ és a vele rokonszenvezők elszánt erőfeszítéseket tettek ezeknek az előre nem látott akadályoknak az elhárítására. G. E. Lvov herceg, Kerenszkij elődje az Ideiglenes Kormány élén, a finn követet ostromolta azért, hogy bírálják felül döntésüket, azután újra a franciá­kat igyekezett rávenni a beavatkozásra. Ő is felkereste az Amerikai Vöröskereszt főhadiszállását, azzal a kéréssel, hogy engedje át viborgi készleteit, de minden erőfeszítése eredménytelen maradt.[66] Közben kifutottak az időből. Az ellátás Kronstadtban egyre rosszabb volt - olyan rossz, hogy március 13-án Petricsenko rádiógrammot küldött Grimm professzornak és felhatalmazta, hogy segélykérelemmel forduljon Finnországhoz és más orszá­gokhoz. Quarton szerint a finn főparancsnokságnak az volt a véleménye /helyesen, mint az események is ezt igazolták/, hogy a felkelők élelmiszerkészlete nem tart ki a hónap vé­géig. Quarton mindazonáltal azt tanácsolta Washingtonnak, hogy ne tegyenek kísérletet arra, hogy szánokon küldjenek segítséget, mert félő, hogy lefogják azt.[67] Az Egyesült Államok berlini megbízottjának ugyanez volt a véleménye, mivel bizonyos emigráns körök arról győzték meg, hogy bármiféle beavatkozás csak Lenint segítené abban, hogy a nehézségek révén egyesítse Oroszországot egy új intervencióval szemben; ennek következtében a párizsi menekültek se­gélykérésének teljesítése volt végkövetkeztetése, még emberbaráti alapokon is „idő előtti lenne és tévesen értelmeznék”.[68] Mellesleg ezt az üzenetet továbbította az Államtitkárság az Amerikai Vöröskereszt országos központjának Washingtonba és minden bizonnyal kihatással volt ez a szervezet beavatkozás elleni állásfoglalásának kialakításában. „A Vöröskereszt”, írta országos titkára néhány héttel a felkelés után, „semmiféle segítséget nem nyújtott a kronstadti lázadóknak, és még kísérletet sem tett erre.”[69]

 

Az Orosz Vöröskereszt másfelől minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy megsegítse a felkelőket, amíg nem késő. Finnországi csoportjának vezetőjeként Cejdler to­vábbra is pénzt gyűjtött a szimpatizánsoktól, de elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy valamilyen módot találjon a külön­féle felszereléseknek az ostromlott tengerészekhez való el­juttatására. Március 16-án, amikor a felkelés végső szakaszába jutott, P. V. Vilken báró, Cejdler és Grimm társa az Orosz Vöröskereszt képviselőjeként a jégen át Kronstadtba ment. Vilken, a Cári Haditengerészet korábbi kapitánya, a Szevasztopol parancsnokaként és a Balti Flotta akna­rakó osztályának vezetőjeként szolgált. A bolsevikok jogosan nevezték fehér ügynöknek, bár ő, állításukkal ellentétben, nem használta fel önmaga fedezésére az Amerikai vagy a Nemzetközi Vöröskeresztet. „Titkos küldetése” az volt, hogy az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak élelmiszert és gyógyszereket ajánljon fel, amint az ellátó útvonalat sikerül kialakítani.[70] Korábban egy ilyen közeledési kísérlet minden bizonnyal gyors visszautasítást eredményezett volna. De a tengerészek élelmi­szerkészlete ekkor már nagyon szűkös volt, és egészségügyi felszerelésük már egyáltalán nem volt. A Vilken indítékai­val /tiszti múltja ismert volt a felkelők vezetői előtt/ kap­csolatos fenntartásokat félretették, és a Forradalmi Bizottság elfogadta ajánlatát. A Vöröskereszt, jelentette ki Petricsenko, „emberbaráti és nem politikai szervezet”.[71]

 

De, mint Petricsenko erre rámutatott, és mint a kommunisták is elismerték, a felkelőkhöz nem jutott el semmiféle kül­ső segítség.[72] Néhány tonna lisztet és zsírt finn csempészek megkíséreltek ugyan eljuttatni az erődbe, de még ez az elenyésző mennyiség is későn érkezett, és a bolsevikok kezébe került.[73] Így a kadet emigránsok hatalmas erőfeszítései, hogy segítsé­get nyújtsanak Kronstadtnak, teljes kudarcba fulladtak. A Vöröskereszt nem engedte át készleteit; Finnországon keresztül nem szállíthattak, és jégtörők és szállítóhajók megszerzésére tett kísérleteik sem vezettek eredményre. A végső csapást a március 16-án aláírt angol-szovjet kereskedelmi szerződés je­lentette, a „hátba döfés”, ahogy az Obscseje gyelo keserűen reagált,[74] ami egyértelműen visszariasztotta Finnországot és más orszá­gokat attól, hogy felülvizsgálják semlegességi álláspontjukat. Röviden, semmi sem valósult meg a Titkos Memorandumból, és szerzőjének figyelmeztetései teljes mértékben igazolódtak. Bizonyos, hogy a szükséges előkészületek megtétele esetén nem tört volna ki ilyen korán felkelés, és az emigránsok is cselekedhettek volna. Bárhogy is lett volna azonban, a felke­lőknek szánt egyetlen segélyszállítmány felkelésük leverése után jutott el hozzájuk a finn menekülttáborokban.

 

Burcsovnak a „közös ügy” érdekében megfogalmazott egységfelhívása ellenére az orosz hazátlanok reménytelenül megosz­tottak maradtak. A felkelés idején mind a mensevikek, mind a szociálforradalmárok, mind pedig az Országos Központ liberálisai saját útjukat járták; nem volt együttműködés közöttük, nem egyesítették erőforrásaikat és energiáikat. Az eszerek azonban kidolgozták saját - végül is sikertelen - tervüket a felkelők megsegítésére.

 

A kronstadti események új életre keltették a száműzetés­ben működő eszer szervezetet. Párizsban, Berlinben és Prágában a legnevesebb pártvezetők - Alekszandr Kerenszkij, az Ideigle­nes Kormány vezetője, és Viktor Csernov, a rövid életű Alkotmányozó Gyűlés elnöke, a felkelés életben tartásához szükséges élelmiszerek és egyéb felszerelések beszerzéséhez szükséges alapok összegyűjtésének feladatába vetették magukat. A szov­jet titkosszolgálat által elfogott és közzétett magánlevelek­ből tudjuk, hogy tekintélyes nagyságú pénzösszeget sikerült összegyűjteniük. V. M. Zenzinovnak, az eszer igazga­tási központ egyik tagjának Prágából Párizsba küldött /március 8-án és 13-án kelt/ két levelében 100.000 francia frankot meghaladó összegről és Kerenszkij Egyesült Államokbeli nagykövete, Borisz Bahmetyjev által küldött 25.000 dollárról tett említést. A levelek jelzik azt is, hogy több mint 50.000 pud lisztet gyűjtöttek össze Amszterdamban Kronstadtba hajózása céljából.[75]

 

Valamennyi segélyküldemény a baltikumi Revalban tartózkodó Viktor Csernov kezén ment keresztül, aki hasonló szerepet játszott az eszer szervezetben, mint Cejdler és Grimm a kadet Országos Központban. A felkelés első hetében Csernov a következő szövegű rádiógrammot küldte az Ideiglenes Forra­dalmi Bizottságnak:

 

„Az Alkotmányozó Gyűlés elnöke, Viktor Csernov, testvéri üdvözletét küldi a hős tengerész elvtársaknak, a Vörös Hadsereg tagjainak és a munkásoknak, akik 1905 óta har­madszor rázták le a zsarnokság igáját. Emberek és fel­szerelések formájában segítséget ajánl fel Kronstadtnak. Tájékoztassatok arról, hogy miből mennyire van szüksége­tek. Készen állok, hogy személyesen is odautazzak, és energiámat és tekintélyemet felajánljam a népforradalom szolgálatára. Hiszek a dolgozó tömegek végső győzelmében. Dicsőség azoknak, akik először emelik fel a nép felsza­badításának zászlaját! Le a bal- és a jobboldali despotizmussal!”[76]

 

A Forradalmi Bizottság külön ülésen tárgyalta az ajánla­tot. Egyedül Valk szavazott mellette, míg Perepjolkin határozottan ellene foglalt állást, míg a többiek Petricsenkot és Kilgasztot követték, akik véleménye szerint a legjobb megoldás az ideiglenes visszautasítás.[77] Ennek következtében Csernov azt a választ kapta: „Kronstadt Ideiglenes Forradalmi Bizottsága valamennyi határon túli barátjának mély köszönetét fejezi ki rokonszenvéért. Az Ideig­lenes Forradalmi Bizottság köszöni Csernov ajánlatát, de ideiglenesen, amíg a további fejlemények világossá nem vál­nak, elutasítja. Addig is foglalkozunk a kérdéssel.”[78] A válasz hangvétele nem volt barátságtalan. Bár a tengerészek azt várva, hogy felkelésük átterjed a szárazföldre is, nem tar­tották a külföldi segítséget szükségesnek, de a később esetleg szükségessé váló ajtót nem akarták becsapni. Végül azonban nem kértek segítséget az eszerektől, és segélyszállítmány nem is jutott el Kronstadtba.

 

A kadetokkal és az eszerekkel ellentétben a száműzetésben élő mensevikek távol tartották magukat a bolsevikellenes szervezkedéstől, és nem tettek kísérletet a felkelők megsegítésére. Attól kezdve, hogy Lenin és követői hatalomra kerül­tek, a mensevikek legális ellenzéki pártként viselkedtek arra törekedve, hogy szabad és akadálytalan szovjetválasztások ré­vén a politikai hatalom részeseivé váljanak. A polgárháború idején a fehéreket a bolsevikoknál nagyobb rossznak tekintve ellenezték a rendszer elleni fegyveres felkelést, és kizárás­sal fenyegették tagjaikat arra az esetre, ha az ellenforradalomhoz csatlakoznának. /Ivan Majszkijt, a későbbi szovjet diploma­tát kizárták a pártból azt követően, hogy egy bolsevikellenes eszer kormány tagja lett Szamarában./ 1921-ig a bolsevik despotizmus és terror elleni minden tiltakozásuk dacára a mensevikek kitartottak azon hitük mellett, hogy a Lenin kormányzat elleni fegyveres harc csak az ellenforradalom malmára hajtja a vizet; és a Szocialiaztyicseszkij Vesztnyik /Szocialista Hírnök/, a legfontosabb külföldi mensevik lap, miközben rokonszenvezett a kronstadti tengerészek egypárti diktatúra és hadikommunizmus elleni fel­lépésével, elhatárolta magát a kadetek és eszerek intervenciós erőfeszítéseitől. „Célunk, - jelentette ki a lap - az, hogy a bolsevizmus ellen ne fegyverekkel, hanem a dolgozó tömegek ellen­állhatatlan nyomásával küzdjünk.”[79]

 

xxx

 

Összegezve az elmondottakat, a száműzetésben élő oroszok /a mensevikek jelentette részleges kivétellel/ örömmel fogad­ták a felkelést, és az összes lehetséges eszközzel segíteni igyekeztek a felkelőket. Ebben az értelemben az ellenük felhozott szovjet vádak jogosak. De nem igaz az, hogy az emig­ránsok irányították a felkelést. Éppen ellenkezőleg, a párizsi és helsingforsi üzelmekkel együtt a kronstadti felkelés kezde­tétől végig spontán és önerőre támaszkodó mozgalom volt. A bi­zonyítékok azt mutatják, hogy a lázadás nem összeesküvés következménye volt, hanem a külföldön élő oroszok köreiben nyil­vánvalóan egy összeesküvés csirái alakultak ki, és hogy az összeesküvők, miközben osztották a tengerészek fennálló rend­szerrel szembeni ellenszenvét, egyáltalán nem játszottak sze­repet a felkelésben. Az Országos Központ előre látta a robba­nást, és terveket készítettek arra, hogy francia segítséggel ellátják a résztvevőket élelemmel, gyógyszerrel, csapatokat és katonai felszereléseket küldenek. A Központ végső célja az volt, hogy átvegye az ellenőrzést a felkelés felett, és hogy Kronstadtot - a bolsevikokat hatalomból kivető - új intervenció ugródeszkájává tegyék. Mint kiderült azonban, nem volt idő a tervek megvalósítására. A robbanásra túl hamar került sor, he­tekkel azelőtt, hogy az összeesküvés alapvető feltételei - a jég olvadása, az ellátó vonalak kialakítása, francia támogatás biztosítása, a Vrangel szétszórt hadseregének egy közelebbi te­rületre szállítása - megvalósultak volna.

 

Hogy a kadetek és az eszerek megkísérelték volna a felkelést saját céljaikra felhasználni, nem meglepő. De végül a tengerészek és Forradalmi Bizottságuk határozta meg az alap­hangot. Amíg a helyzet nem vált kétségbeejtővé, nem kértek kül­ső segítséget, mivel bíztak abban, hogy példájuk tömegfelkelést vált ki a szárazföldön. Segítséget sem kaptak, amit az emigránsok igyekeztek eljuttatni hozzájuk, és Vilken báró már­cius 16-i látogatásától eltekintve csak nagyon ritkán kerültek közvetlen kapcsolatba potenciális támogatóikkal az események ideje alatt. A hozzáférhető bizonyítékok tanúsága szerint mel­lesleg semmiféle kapcsolat nem volt a menekültek és a kronstadti cári tisztek között, ami pedig bármely fehér összees­küvésben az együttműködés leglogikusabb forrása.

 

Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy valamilyen fajta meg­egyezés született a felkelők és az emigránsok között a felke­lés leverése és vezetőinek Finnországba történt menekülése után. 1921 májusában Petricsenko és menekült társai az inói erődben úgy határozott, hogy önként felajánlja szolgálatait Vrangel tábornoknak. A hónap végén írtak Grimm professzornak, Vrangel helsingforsi képviselőjének, és felajánlották, hogy egyesítsék erőiket a bolsevikok eltávolítására és „az 1917. márciusi forradalom célkitűzéseinek” megvalósítására. A ten­gerészek hatpontos javaslatot terjesztettek elő bármiféle közös fellépés alapjaként: /1/ Minden föld a parasztoké; /2/ A munkások szabad szakszervezetei; /3/ Teljes függetlenség min­den államnak; /4/ Cselekvési szabadság a kronstadti menekülteknek; /5/ A rangjelzések eltávolítása minden katonai egyen­ruháról; /6/ Jelszavuk, a „Minden hatalmat a szovjeteknek és nem a pártoknak!” jelszó megtartása. Meglepő módon azonban a jelszót csak addig akarták megtartani „helyénvaló politikai manőverként”, amíg a kommunistákat el nem távolítják. Ha ki­vívták a győzelmet, akkor a jelszót félre kell tenni, és ideiglenes katonai diktatúrát kell bevezetni, hogy megakadá­lyozzák az ország anarchiába süllyedését. Ez az utolsó pont kétségtelenül Vrangelnek tett engedmény volt. A tengerészek kitartottak amellett mindvégig, hogy az orosz népnek „szabadságot kell biztosítani arra, hogy maga határozza meg, milyen fajta kormányzatot akar.”[80]

 

Grimm rögtön egyetértett e feltételekkel, és maga Vrangel is kedvező választ küldött néhány hét múlva. A megállapodás mindazonáltal nyilvánvalóan nem jött létre. 1921 nyarán Petricsenko Grimm-mel és Vilken báróval együttműködve a mene­kült tengerészekből egy csoportot toborzott és Pétervárra csempészte, hogy az a megfelelő időpontban a kommunisták el­leni új hídfőállásként működjön, ha a szovjet titkosszolgálat jelentéseinek hinni lehet. A városba jutva a tengerészek a Pétervári Harci Szervezet irányítása alatt működtek. Ez a földalatti szervezet együttműködött az Országos Központtal, és az élén V. N. Tagancov, a Pétervári Egyetem korábbi földrajz professzora állt. Vrangel tábornok erői ismét akcióba léptek, de ezt megelőzően a Harci Szervezetet leleplezték és felszá­molták.[81]

 

A menekültek azonban nem veszítették el bátorságukat. 1921 júniusában az Országos Szövetség kongresszusa, amit az Országos Központ hívott össze abból a célból, hogy egy bolse­vikellenes keresztes hadjáratra egyesítse a hasonlóan gondol­kodó emigránsokat, üzenetet kapott a Finnországban élő kronstadtiak egy csoportjától, amiben melegen üdvözölték prog­ramjukat.[82] Emellett az Országos Központ levéltárában található egy 1921. október 30-án kelt és Petricsenko és Jakovenko /az Ideiglenes Forradalmi Bizottság titkára és titkárhelyettese/ által aláírt hiteles dokumentum, amiben felhatalmazzák Vszevolod Nyikolajevics Szkoszirjovot, hogy a menekültek képviselője­ként csatlakozzon Párizsban az Orosz Országos Központhoz annak érdekében, hogy „hangolják össze az aktív munkát más, a kommunisták elleni fegyveres harc platformján álló szervezetekkel.”[83]

 

Mindez természetesen egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a Központ és a Forradalmi Bizottság között bármiféle kapcsolat is fennállott volna a felkelés előtt vagy alatt. Inkább úgy tűnik, hogy a keserűség és a vereség közös tapasztalatai és a szovjet rendszer lerombolása iránti közös elkötelezettség vezette őket arra, hogy a bukás után kezet nyújtsanak. A bolsevikok kitartóan tagadták a felkelés spontán természetét, a felkelés kirobbantásával az ellenzéki csoportok egész - a jobboldali monarchistáktól a baloldali anarchistákig terjedő - sorát vádolták kirobbantásával, melyek együttműködtek az antant kémszolgálataival. De egyetlen meggyőző bizonyítékot sem mutattak fel, amely alátámasztotta volna e vádat. Lenin maga is elismerte ezt, amikor március 15-én a X. Kongresszu­son azt mondta, hogy Kronstadtban „nem akarják a Fehér Gárdát, és nem akarnak más hatalmat sem.”[84] Bár kitartott amellett, hogy az emigránsok fontos szerepet ját­szanak az eseményekben. Lenin felismerte, hogy a felkelés nem a polgárháborús fehér mozgalmak puszta megismétlődése. Inkább a pártot az orosz néptől elválasztó mély szakadék jelét látta benne. Ha a Fehér Gárdák részt vesznek is benne, mondta, a „moz­galom ugyanakkor a kispolgári ellenforradalmiság, a kispolgári anarchista spontaneitás megjelenése”. Ez végül is azt jelenti, hogy a lázadás az orosz parasztság, a kistulajdonosok elége­detlenségét tükrözi, akiknek nincs hasznukra az állam és az állami ellenőrzés, és akik saját belátásuk szerint akarják földjeiket használni. „Nem lehet kétségünk”, tette hozzá Lenin, „hogy ez a kispolgári ellenforradalom sokkal veszélyesebb, mint Gyenyikin, Jugyenyics és Kolcsak együttvéve. Olyan országgal van dolgunk, amiben a paraszti tulajdon megsemmisült, s amit emellett a hadsereg leszerelésével potenciális lázadó elemek tömege özönlött el.”[85]

 

Kollégájának, Buharinnak ugyanez volt az álláspontja. Kronstadtnál is fontosabb, mondta a X. Kongresszuson, az „a kispolgári fertőzés”, ami a parasztságról átterjedt a munkás­osztály bizonyos részeire. Ez, mondta, sokkal nagyobb veszély, mint hogy Kronstadtban tábornokok vagy mások katonai lázadást robbantottak ki. Néhány hónappal később Buharin visszatért ehhez a témához. „Az azóta napvilágra került dokumentumok”, mondta 1921 júliusában a Komintern harmadik kongresszusán, „világosan megmutatják, hogy az ügyet fehérgárdista közpon­tok ösztönözték, de ugyanakkor a kronstadti lázadás kispolgá­ri megmozdulás volt a gazdasági kényszer szocialista rendsze­re ellen”.[86]

 

Lenin és Buharin e megjegyzéseinek a hivatalos propagandagépezet törekvései ellenére sikerült megragadnia a kronstadti felkelés lényegét. A tengerészlázadás nem a fehér összeesküvésekkel, hanem az ekkoriban az országon végigsöprő spontán parasztfelkelésekkel és munkáselégedetlenséggel állt kapcsolatban. E mozgalmak együttesen tömegtiltakozást teste­sítettek meg a bolsevik diktatúra és a hadikommunizmus idejét múlt programja ellen. A nép tiltakozott a kormányzat ellen, és a kronstadti felkelés e tiltakozás legsokatmondóbb és legdrámaibb kifejeződése volt.

 

 

[1] Trockij: Kak vooruzalasz revoljucija, 3. kötet, 1. rész, 203-204. o., Puhov: Kronstadtszkik mjatyezs o. Kornatovszkij szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 12-13. o M. L. Lurje: "Kronstadtszklj mjatyezs 1921 goda v szovjetszkoj i beloj lityerature i pecsatyi", In: Krasznaja letopisz, 1931., 2. szám, 226. o.

[2] Slepkov: Kronstadtszkij mjatyezs, 20. o.; Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs 42. o., Leon Trockij: "Hue and Cry Over Kronstadt", In: The New International, 1928. április, 104. o. (Magyar fordításban Trockij: Vaklárma kronstadt körül - http://radikalisbal.blogspot.hu/2009/11/vaklarma-kronstadt-korul.html  ;2017.08.15. letöltés -RH megj.)

[3] Kornatovszkij, ed.: Kronstadtszkij mjatyezs, 21. o M. Kuzmin: Kronstadszkij mjatyezs, Leningrád, 1931., 171 o., Katkov: The Kronstadt Rising, In:St. Antony's Papers, 6. szám, 21. o.

[4] Lásd az adatokat In: Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 43. o., Petras: Morjaki Ba1tyiszkovo flota, 20-21. o., és A.V. Bogdanov: Morjaki-baltyijci v 1917 g., Moszkva, 1955., 15. o.

[5] D. Fedotoff White: The Growth of the Red Army, Princeton, 1944., 155. o., és Voline: La Révolution inconnue, 411-412. o.

[6] Emma Goldman: Trotsky Protest Too Much, Glasgow, 1938., 7. o.

[7] Pravda o Kronstadte, 131., 158. o. Egy másik, az egyes tagokhoz érdekes megjegyzéseket fű­ző lista található, In: Kak nacsalosz vosztannyije v Kronstadte, Miller Archives, File 5 M. No. 5.

[8] Krasznaja gazeta, 1921. március 11.

[9] Petricsenko és mások, Vrangel tábornoknak, 1921. május 31. Giers Archives, File 88; U.S. Chargé d'Affaires in Helsingfors to Secreatary of State, 1921. április 22. National Archives, 861.00/8623.

[10] Petrogradszkaja Pravda, 1921. március 11; Kornatovszkij ed, Kronstadtszkij Mjatyezs, 156. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 77. o.

[11] Slapkov: Kronstadtszkij mjatyezs, 33. o., Kornatovszkij ed., Kronstadtszkij mjatyezs, 156.o., I. Vardin: Revolucija i menysevizm, Moszkva, 1925., 140. o., Lomanovról és a makszimalistákról lásd bővebben az 5. fejezetet.

RH megjegyzése: A Forradalmi Makszimalisták, az eszer (SZR) párt radikális szárnya volt. 1906-ban váltak ki a SZR pártból Szociálforradalmi Makszimalisták Uniója néven. A szakadás okai: az anyapárt (eszerek) a föld szocializációját tette első helyre és a többi termelőeszközét „kitolta” a jövőbe. Ennek megfelelően kétlépcsős forradalomban gondolkodott: az első egy népi-demokratikus, a második „munkás-szocialista”. Ezzel szemben a makszimalisták teljes szocializációt követeltek (ipar és föld egyaránt). A föld az obscsináé, a gyár a munkásoké! A szovjetek „vezetésével” egy nagy munkás köztársaságot hirdettek. Elvetették a két fokozatot, és egy mindent tagadó szocialista forradalomban hittek. Támadták a reformizmust, elvetették a szakszervezeti formát és módszertant, anti-parlamentaristák voltak, pártolták a politikai terrorizmust (direkt akció). Titkos, fegyelmezett szervezet alkottak. A szervezet 1911-ben megszűnt, és csak 1917-ben a februári forradalom után alakultak újjá. 1917-ben a bolsevikok mellett harcoltak, de nem törekedtek a hatalomra. 1918-ban már támadják a bolsevik kormányt (szovjetválasztások meghamisítása stb.). 1919-ig működtek együtt a bolsevikokkal, ekkor egységük megtört. Egy részük a baloldali eszerekhez csatlakozott, a maradék 1920-ban belépett a bolsevik pártba. Néhány vezetője: E.Iu. Lozinszkij, M.I. Szokolov, D.V. Vinogradov, V. Mazurin, M.M. Engelgard (Alekszandrovics).

[12] Krasznaja gazeta, 1921. március 11. Archív dokumentum, In: Kornatovszkij ed., Kronstadtszkij mjatyezs, 228. o.

[13] New York Times, 1921. március 31., Quarton to Secretary of State, 1929. április 9., National Archives, 361.00/8740.

[14] Pravda, 1921. március 5.

[15] U.o. 1924. március 3.

[16] Trockij: Kak vooruzsalasz revoljucija, 3. kötet, 1. rész, 203-204. o.

[17] Gyeszjatyij szjezd RKP/b/, 33. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának politikai tevékenységéről március 8.b – LÖM 43. köt. 21. o.)

[18] New York Times, 1921. március 14.

[19] Lásd Mett: La Commune de Cronstadt, 80. o., és Katkov: The Kronstadt Rising, In; St. Anthony's Papers- 5. szám, 55. o.

[20] Obcseje gyelo, 1921. február 10.

[21] U.o. 1921. január 2.

[22] Pravda o Kronstadte, 120. o.

[23] U.o. 57., 65. o.

[24] U.o.,131., 158. o.

[25] A. Sz. Puhov: Kronstadt vo vlasztyi vragov revoluclii, In: Krasznaja letopisz, 1931., 1. szára, 23. o., Pravda o Kronstadte, 14. o.

[26] Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. április 5., 5-6. o.

[27] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 83-85. o Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23. National Archives, 861.00/8619.

[28] Dan: Dva goda szkitanyij, 154. o.

[29] Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 3-9. o.

[30] Obscseje gyelo, 1921. február.

[31] "Obrazovanyija szevero-zapadnogo Pravityelsztva" Archiv ruszkoj revolucii, I. 1922., 295. o. Különösen A. Sz. Lukomszkij: Voszpominanyija, 2. kötet, Berlin, 1922. II. 116. o.

[32] A. Sz. Puhov: Baltyijszkij flot na zacsite Petrograda /1919 g./, Moszkva, 1958., 65-66. o.

[33] I.m. 68-74. o.: Izvesztyija VCIK. 19 21. június 18. Lásd még Louis Fischer: The Soviet in World Affairs, 2. kötet, Princeton, 1951., I. 206. o. Paul Dukes, aki ebben az időszakban brit ügynök volt Oroszországban, és akit a szovjetek azzal vádoltak, hogy bűnrészes az eseményekben, tagadja, hogy szerepe lett volna az eseményekben, és hogy a briteknek bármiféle kapcsolatuk lett volna az Or­szágos Központtal. Lásd Red Dusk and the Morrow, New York, 1922., 125-126. o.

[34] P. S. Miljukov: Russia Today and Tomorrow, New York, 1022., 125-126. o.

[35] Obscseje gyelo, 1921. június 6.

[36] P. N. Vrangel: The Memoirs of General Vrangel, 1930., 338-339. o.

[37] Sir II. Rumbold Lord Curzonnak, 1921. március 17., Great Britain, Documents on British Foreign Policy, 1919-1939. Első sorozat, XII. 838.

[38] "Dokladnaja zapiszka po vaproszu ob organizacii vossztannyija v Kronstadte", kézirat, Columbia Russian Archive. A Memorandum teljes szövegének angol nyelvű fordítását lásd a B. függelékben.

[39] New York Times, 1921. október 7.

[40] Columbia Russian Archive

[41] G. Cejdler: O sznabzsenyii Petyerburga, Viborg, 1921. Bizonyíték utal azonban arra is, hogy a szerző egy magát "L. G." kezdőbetűkkel jelölő személy is lehet. A felkelés idején "L. G." aláírással meg­jelent egy cikk a Kartasov és Grimm közreműködésével ké­szült egyik helsingforsi lapban, és tartalma sok hason­lóságot mutat a Titkos Memorandumhoz. Lásd L. G. , "Bojeszposzobnosztyi Kronstadta", Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 15. és 17.

[42] Megjegyzendő, hogy a Kartasov professzor elnöksége alatt álló Orosz Nemzeti Bizottság 1921 nyarán itt tartotta üléseit. Lásd az Obscseje gyelo -ban 1921. június 23-án megjelent beismerést.

[43] Daily Herald, 1921. március 7.

[44] A Daily Herald rigai levelezője szerint a kronstadti felkeléssel kapcsolatos terveket 1921 januárjában mind a franciákkal, mind a britekkel közölte a jól­ismert eszer, Borisz Szavinkov: i.m. 1921. március 13.

[45] "Intervju sz cslenami Vermennovo revolicionnovo komityeta", kézirat Hoover Library. Különösen a titokzatos utalás egy 1921. február 22-én Kronstadtban kelt levélre, amiben a "felkelés egy résztvevője" kijelenti, hogy ő és elvtársai a bolsevikok teljes legyőzéséig fognak har­colni: Rozen báró M. N. Giersnek 1921. március 12., Miller Archives, File M.5., Mo. 5.

[46] Katkov: "The Kronstadt Rising", S. t. Antony's Papers, 6. szám, 27. o. Lásd még Daniels: "The Kronstadt Revolt", American Slavic and East Eupopean Review, X., 246-247.o.

[47] Pravda o Kronstadte, 120. o.

[48] Beszámoló az Államtitkárnak, 1921. április 23. National Archives, 861.00/8619. Lásd még "Intervju sz cslenami Veremennovo revolucionnovo komityeta", Hoover Library

[49] Petricsenko: "O pricsinah Kronstadszkovo vossztanyija", Znamja borbi, 1925. december - 1926. január, 4-3. o.

[50] Pravda o Kronstadta, 61. o.

[51] Golosz Rosszii, 1921. március 13.

[52] New York Times, 1921. március 9.

[53] Cím nélküli kézirat, Columbia Russian Archives

[54] Obscseje gyelo, 1921. március 6.

[55] Ruly, 1921. március 9., 11. és l2., Poszlednyije novosztyi, 1921. március 9. 1919-ben a viborgi Országos Központ kapott pénzt az Ipari és Ke­reskedelmi Szövetségtől Jugyenyics Észak-keleti Hadseregének megsegítésére: Archiv russzkoj revo1ucii, I. 296. o.

[56] Ruly, 1921. március 18.; Grimm Kartasovnak, 1921. már­cius 11., Maklakov Archives, Series A, Packet 5., No. 13. A Grimm bizottság egyik tagja kapcsolatban állt Borisz Szavinkov lengyelországi kommunistaellenes szervezetével: Grimm Giersnek, 1921. március 15., Giers Archives, File 88.

[57] E. K. Miller tábornok, Párizs, a heisingforsi Országos Köz­pontnak, 1921. március 14., Miller Archives, File 5M, No. 5.; Obscseje gyelo, 1921. március 7., Ruly, 1921. március 9.; Za narodnoje gyelo, 1921. március 15.

[58] Lásd a Miller tábornok és a francia külügyminisztérium közötti levelezést, In: Miller Archives, File 5M, No.5.

[59] Golosz Rosszii, 1921. március 13.

[60] Daily Herald, 19 21. március 14.

[61] Poszlednyije novosztyi, 1921. már­cius 9.; Za narodnoje gyelo, 1921. már­cius 15.; Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/85199 "Analysis of Foreign Asaistance Rendered to the Cronstadt Revolution".

[62] Klujev tábornok Miller tábornoknak, 1921. március 14., Miller Archives, File 5M, No. 5; Grimm Giersnek 1921. már­cius 15., Giers Archives, File 88.

[63] Poszlednyije novosztyi, 1921. már­cius 15., Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 12. Lásd még az Országos Központ párizsi és finnországi vezetői /Kartasov, Kljujev, Miller, Grimm, Cejdler közötti levelezést In: Maklakov Archives, Series A, Packet 5, No. 13 és in: Miller Archives, File 5M, No.5.

[64] Obcseje gyelo, 1921. március 17. A felkelés után egy, a párizsi Orosz Vöröskereszt elnökének írott levelében Cejdler elismerte, hogy semmiféle segítséget nem kapott sem a brit, sem az Amerikai Vöröskereszttől. Cejdler azt írta, hogy sosem felejti el az Amerikai Vörös­kereszt egyik hivatalnokának /név szerint Kopkinsnak/ "diadalittas hangját", aki ezt mondta neki: "Jó lesz, ha nem adjuk oda Önöknek lisztünket". Cejdler B.E. Ivanickijnak 1921. március 20., Giers Archives, File 88.

[65] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 11. National Archives, 861.00/8319; Chargé Helsingforsból az Állam­titkárságnak, 1921. április 22., u.o., 861.00/86 28; Cejdler, Osznabzsenyije Petyerburga.

[66] Poszlednyije novosztyi, 1921. már­cius 3; Ru1y, 1921. március 10., Obscseje gye1o, 1921. március 17.

[67] Petricsenko Grimmnek, 1921. március 13., Grimm Archives; Quarton az Államtitkárságnak, március 11., National Archives, 361.00/8318.

[68] Dresel az Államtitkárságnak, 1921. március 14., u.o. 861.00/8323.

[69] Amerikai Vöröskereszt, Országos Titkárság, az Államtitkár­ságnak, 1921. május 21., u.o. 861.00/8572. Egy másik le­vélben /május 24., 861.00/8627/ megjegyezte, hogy csak a Finnországban lévő kronstadti menekülteknek nyújtottak segítséget.

[70] Krasznij arhiv, 1527., 6. szám, 93. o., Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., Natio­nal Archives, 861.00/8619.; Krasznaja gazeta, 1921. március 20.; Puhov: Kronstadtszkij Mjatyezs, 59. o.

[71] Znamja borbi, 1925. december - 1926. január, 8. o.

[72] Lásd Jane Degras, ed.: The Communist In­ternational, 1919-1943., 3. kötet, London, 1956-1965. 1. kötet, 213-215. o.

[73] Chargé Helsingforsból az Államtitkárságnak, 1921. április 22., National Archives, 861.00/3623.

[74] Obscseje gyelo, 1921. március 18.

[75] Rabota eszerov zagranicej, Moszkva, 1922., 66-70. o.

[76] Revolucionnaja Rosszija, 1921., 8. sz., 3-4. o., Berkman: The Kronstadt Rebellion, 16. o.

[77] Pravda, 1921. április 7.

[78] Revolucionnaja Rosszija, 1921., 8. szám., 3-4. o.

[79] Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. március 18., 1-3. o.

[80] Petricsenko és mások Grimmnek, Ino erőd, 1921. május 31. és Vrangelnak, 1921. május 31.- Grimm Archives és Giars Archives, File 88.

[81] Iz isztorii Vszerosszijszkoj csrezvicsajnoj komisszii 1917-1921 gg.: Szbornyik dokumentov, Moszkva, 1958., 433-436-, 445-458. o., "O rasszkritom v Petrogragye zagovore protyiv Szovjetszkoj vlasztyi", Vecheka Presidium, 1921. augusztus 29., Columbia Russian Archive. Tagancovot 1921 augusz­tusában kivégezték. A Pétervári Harci Szervezetről lásd még Vardin: Revolucija i menysevizm, 141-154. o. Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 117-118. o Krasznaja letopisz, 1931. 3. szám, 18-19. o és Voproszi isztorii, 1968., 1. szám, 133-136. o.

[82] Obscseje gyelo, 1921. június 13.

[83] "Mandat", 1921. október 30., Columbia Russian Archive

[84] Gyeszjatij szjezd, RKP/B/, 414. o. (Magyarul: Lenin: Előadói beszéd a terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának terményadóval való helyettesítéséről március 15. – LÖM 43. köt. 66. o. -RH megj.)

[85] I.m. 33-34. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 16. o. –RH megj.)

[86] I.m. 224-225. o. N. Buharin: The New Policies of Soviet Russia, Chicago, 1921., 56. o.