Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PAUL AVRICH: KRONSTADT 1921 (4. rész)

2017.10.24

4. Az első roham

 

 

A bolsevikok a megdöbbentő belső válsággal szembekerülve el voltak szánva arra, hogy a lehető leggyorsabban véget vetnek a felkelésnek. A kormányzati rendszer léte forgott kockán. A lázadó vezetők által március 2-án felvett „Ideig­lenes Forradalmi Bizottság” cím önmagában véve is provokáció és kihívás volt. De sokkal fenyegetőbbek voltak a Petropavlovszk-határozat kezdeti követelései. Új szovjet­választásokra szólítva fel, „tekintettel arra, a tényre, hogy a jelenlegi szovjetek nem képviselik a munkások és parasztok akaratát”, a felkelők ténylegesen megkérdőjelezték a bolsevik uralom legitimitását. Ugyanez a téma fogalmazódott meg újra március 3-án a kronstadti Izvesztyija első szá­mában. A kommunista párt, jelentette ki a szerkesztőségi ve­zércikk, teljes egészében elidegenedett a néptől. Csak a dol­gozó tömegek szabadon választott szovjetek révén kifejtett erőfeszítései képesek a nemzetet a további nyomorúságtól és elnyomástól megmenteni.[1] A moszkvai és pétervári zavargásokra és a vidéken zajló parasztfelkelésekre tekintettel az ilyen kijelentéseknek a hatóságok szemében felforgató felhangjuk volt. Attól féltek, hogy ha nem cselekszenek gyorsan, Kronstadt egy általános fel­kelés kiindulópontjává válhat.

 

A riadalomra további okot adott az emigrált oroszok köreiben tapasztalható ellenséges manőverek megélénkülése. A polgárháború közel három éve után az ellenforradalmi összeesküvésektől való félelem mélyen beleivódott a szovjet vezetés idegeibe. A nagytömegű rémhírek következtében a „fehér veszedelemtől” való félelem /a nyugati „vörös veszedelem” hisztériá­jához hasonlóan/ magával ragadta a párttagokat. Sok bolsevik számára - különösen a felkelés első napjaiban, amikor a helyzet zavaros volt és kevés volt a hiteles információ - Kronstadt bolsevikellenes összeesküvésként jelent meg. A fehér táborno­kok hosszú sora után - Kornyilov, Krasznov, Miller, Jugyenyics, Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel - akiket az antant és az orosz ellenzék támogatott, Kozlovszkij tábornok az addigi gyakorlatnak látszott megfelelni. Amikor a felkelés hírei először jutottak el Pétervarra, Zinovjev veje felkeltette Victor Serge-t a Hotel Astoriában. „Kronstadt a fehérek kezében van”, mondta izgatott hangon. „Mindannyiunkat készültségbe helyeztek”.[2]

 

A bolsevikoknak sejtelmük sem volt az Országos Központ Titkos Memorandumáról, különben fel kellett volna használniuk a felkelők elleni propaganda hadjáratukban. Nem tudtak a Kron­stadt ellátásával kapcsolatos tervekről, arról, hogy csapato­kat és felszerelést akarnak küldeni a felkelés megsegítésére. A szovjet ügynökök, mint láttuk, elfogták az eszer vezetők levelezését. Arról is tudtak, hogy Csernov segítséget aján­lott fel a felkelőknek. Továbbá a kadetok és oktobristák pénzgyűjtő kampányáról nyíltan beszámolt az emigráns sajtó, és Cejdler és Grimm finnországi tevékenységére is felfigyel­tek.[3] Az, hogy a menekültekben Párizsban, Berlinben és Helsingforsban új remény és izgalom ébredt, kétségtelenül növelte a sürgős cselekvés szükségességének érzését Moszkvában és Péterváron, és arra ösztökélte a kormányzatot, hogy a lázadás maradéktalan és határozott felszámolása mellett döntsön.

 

A jelek szerint az ellenforradalmi összeesküvés szovjet vádjai nem pusztán a felkelők elleni propaganda koholmányai voltak, inkább arról volt szó, hogy a propagandát áthatotta a fehér újjáéledés kilátásaitól való őszinte félelem. Bár­hogy is volt, a bolsevikok minden lehetséges úton-módon igye­keztek lejáratni Kronstadtot az emberek szemében. Különösen a felkelés hadseregre gyakorolt hatásától tartottak. Ha a szovjet csapatokat be kell vetni a lázadás leverésére, akkor ez azt veszélyes ellenforradalmi mozgalom színében tünteti fel. Így Kozlovszkijt a polgárháború fehér tábornokaihoz kapcsolták és „új Jugyenyicsnek” nevezték, aki baltikumi közeledésével Pétervárat fenyegeti.[4] Egy külön röpiratban, amit a Vörös Hadsereg katonái számára készítettek, azzal vádolták a felkelőket, hogy megkísérlik megszakíttatni a lengyelekkel Rigában folytatott béketárgya­lásokat; de Kronstadt miatt, mondták a katonáknak, leszerel­hetik és hazaengedhetik őket.[5]

 

A felkelés továbbá, mondták, „egy Oroszországon belüli zűrzavar kiváltására irányuló nagy terv része, ami nemzetközi helyzetének meggyengítését célozza”.[6] A fehérek nemcsak annak érdekében szőttek összeesküvést, hogy egy új lengyel intervencióra teremtsenek lehetőséget, hanem azért is, hogy szabotálják a Nyugattal megindult új enyhülési folyamatot. Egyik legfőbb céljuk az volt, hogy megakadályoz­zák az amerikai politikának a szovjetekkel való megállapodás felé történő irányváltoztatását. Az új republikánus elnök /Harding/, a bolsevik sajtó szerint helyre akarta állítani a kereskedelmi kapcsolatokat Oroszországgal, mely túlzott reményeket erősítette egy amerikai vállalkozó, W. B. Vanderlip látogatása, akit Lenin befolyásos washingtoni kapcsolatokkal rendelkező gazdag üzletembernek tartott. Lev Kamenyev ehhez hasonlóan arra figyelmeztette a X. Kongresszust, hogy az ellenforradalmárok célja a britekkel kötendő küszöbönálló ke­reskedelmi szerződés felborítása.[7] Mint Leonyid Kraszin, a londoni szovjet küldött kijelentette, „bizonyos baljós érdekek hatnak a tárgyalások hátráltatásának, és ha lehetséges, félbeszakítása irányába”. Kraszin azonban meg volt győződve arról, hogy Kronstadt sorsa ugyanaz lesz, mint az összes korábbi fehér összeesküvésnek: „Amikor visszaemlékszenek arra, hogy a szovjet kormány milyen nehézségekkel nézett szembe az elmúlt három év alatt, akkor ez a kronstadti ügy lényegtelen. És a szokásos módon kell elbánni vele.”[8] A bolsevikokat leginkább az foglalkoztatta, hogy az emigránsok el voltak szánva arra, hogy hatalmukba kerítik Kronstadtot, és a szárazföldi partraszállás támaszpontjává teszik. Ez nem jelentett volna kevesebbet, mint a polgárháború újrakezdését, amit, tekintettel az ország általános kimerültségére, a szov­jet rendszer nem lett volna képes túlélni. Amitől a hatóságok féltek, az más szavakkal nem maga a felkelés volt, hanem az, amire vezethetett. Az igazi veszély, mondta Lenin a X. Kong­resszus nyitóülésén, az, hogy Kronstadt egy fehér restaurá­ció „lépcsőfokául, létrájául, hídfőállásául” szolgálhat.[9] Elsősorban ebben az értelemben tekintették Lenin és társai ellenforradalmároknak a tengerészeket. „Mutasd meg, hogy ki támogat”, mondták a jelek szerint, „és megmondjuk, hogy te ki vagy”. Magukról a tengerészekről nem a nép gonosz ellen­ségeiként, hanem csökönyös testvérekként beszéltek, akiket éppannyira kell szánni, mint elítélni. „Addig vártunk, amíg csak lehetett”, mondta Trockij a felkelést leverő csapatok díszszemléjén, „hogy vak elvtársaink saját szemükkel lássák, hova vezet a lázadás”. Buharin hasonló módon beszélt a Komintern harmadik kongresszusán: „Vannak, akik azt mondják, hogy a kronstadti felkelés fehér felkelés volt? Nem. Eszméink ér­dekében, feladataink érdekében kényszerültünk arra, hogy le­verjük megtévedt testvéreink felkelését. A kronstadti tengerészeket nem tekintettük ellenségeinknek. Igaz testvérként, húsunkból és vérünkből való testvérként szerettük őket.”[10]

 

Az Oroszországban lévő külföldi kommunisták számára, mint amilyen Victor Serge és André Morizet volt, az ilyen kijelen­tések rendkívül zavarba ejtőek voltak. Mivel az a hit vezette őket, hogy Kronstadt pusztán a polgárháború bolsevikellenes mozgalmainak megismétlődését jelenti, „meglepettek és zavarodot­tak voltak” attól, hogy a szovjet vezetők körében nyomát sem találták annak a malíciának, amit a fehér légiók és a velük együttműködők iránt éreztek; beszélgetéseikre inkább a „rokonszenvező tartózkodás” volt jellemző, ami a látogatók szá­mára elárulta a párt zavart lelkiismeretét. A kívülállók is felismerték azonban bolsevik elvtársaik dilemmáját: a hata­lom megtartásának és forradalmi ideáljaik megőrzésének dilemmáját. Hosszas lelkiismereti tusakodás és „kimondhatatlan gyötrődés” után Serge a kommunisták oldalára állt a fel­keléssel szemben, még akkor is, ha Kronstadtnak - mondta - a maga szempontjából igaza is van - még ha a hatalmat megkaparintani akarók hulláma által elözönlött párt kevés bizal­mat is kelt az emberekben. Ha a bolsevik diktatúra elbukik, érvelt, akkor csak kis lépés hiányzik a zűrzavarhoz, az ál­talános parasztfelkeléshez, a régi típusú pugacsovscsinához, a kommunisták lemészárlásához, a steril és idejétmúlt politikai elképzelésekkel rendelkező emigránsok visszatéréséhez, és végül egy sokkal inkább proletárellenes, mint burzsoáellenes másik diktatúrához. Serge mégis megfo­gadta, hogy személy szerint nem fog fegyvert az éhező munkások és tengerészek ellen, akik türelmük végére értek, mondotta.[11]

 

xxx

 

Végül fegyvereket használtak a felkelők elnyomására. De vajon valóban szükség volt erő alkalmazására? Mennyire komolyan törekedtek a bolsevikok békés megállapodásra fegyvereik be­vetése előtt? Saját beszámolóik szerint mindent elkövettek a vérontás elkerülésére, de a tények azt mutatják, hogy nem so­kat tettek. A felkelés első hetében valóban sok felhívást intéztek a felkelők értelmére igyekezve hatni; március l-jén, mint tudjuk, Kalinyin és Kuzmin Kronstadtba ment bé­kéltetőként, és beszéltek a Horgony téri szabadtéri gyűlésen, Kuzmin pedig másnap is beszélt a Kultúra Házában. De nem aján­lottak olyan engedményeket, mint amilyeneket például a Péter­váron sztrájkoló munkásoknak tettek. Bár a helyzet fájdalma­san türelemért és megbékélésért kiáltott, az erre való szán­dék feltűnően hiányzott a két hivatalnok beszédéből. Fellépésük olyan kihívó, harcias, merev, hangvételük pedig olyan fenyegető volt, hogy az csak fokozhatta a tengerészek amúgy is meglévő izgatottságát. A hatóságok alapállása kezdettől fogva nem utalt komoly tárgyalási szándékra, hanem inkább ultimá­tum jellegű volt: vagy észhez tértek, vagy szenvedjétek el a következményeket.

 

Ez szerencsétlen, sőt tragikus dolog volt, mivel komoly esélyek voltak arra, hogy a felkelők egy rokonszenvesebb és rugalmasabb megközelítésre komolyan reagálnak. De a bolsevi­kok történelmük egyik legsúlyosabb válságával szembekerülve nem hajlottak a kompromisszumra. Idegeik pattanásig feszül­tek. Féltek attól, hogy a lengyelek, az emigránsok, az antant egy új intervenció támadó ékévé válik, és hogy előfordulhat, hogy Kronstadt is ilyen szerepet visz majd; féltek, hogy a lázadás átterjed a más elégedetlenségtől forrongó és a már több körzetben parasztfelkelések lángjában álló szárazföldre; féltek, hogy elveszítik a politikai hatalmat, amit anarchia és fehér restauráció követ. Ilyen körülmények között a felke­lőkkel folytatott tárgyalások túlságosan kockázatosnak tűntek. Bármiféle habozás, a gyengeség bármiféle jele a kihívással és felforgatással szembekerülve tekintélyük általános megsem­misüléséhez vezethet. A hatalom megragadása és három, vé­res konfliktusokkal teli éven át történő megtartása után most áldozzák fel mindezt a forrófejű és fegyelmezetlen tengerészek miatt? Lehetőségük lenne arra, hogy kivárjanak és abban re­ménykedjenek, hogy a felkelés magától kifullad? Az idő nem nekik dolgozott. Nem kellett már sok idő az olvadás megindu­lásához. A felkelő Izvesztyija március 15-i szá­mából megtudhatjuk, hogy a hó Kronstadt város utcáin már kez­dett latyakká válni.[12] Hetek kérdése csupán és a Finn-öböl jege elolvad, és ezzel lehetetlenné válik az erőd elleni gyalogos támadás. A kronstadti kikötő jegébe fagyott hadihajók akcióképessé válnak. Továbbá, még ha Finnország ki is tart amellett, hogy nem enged át hatá­rain semmiféle szállítmányt, akkor is lehetővé válik Kronstadt készletekkel és erősítéssel történő ellátása a tengeren ke­resztül. Mindezt megakadályozandó, ismerték fel a bolsevikok, gyorsan kell cselekedniük. Melyik kormány tűrné hosszabb ideig, stratégiai jelentőségű haditengerészeti támaszpontján a felkelést, azon a támaszpontján, amit ellenségei egy új invázió ugródeszkájává akarnak tenni? „Vártunk, ameddig lehetett”, mondta Trockij nem sokkal a levert felkelés után, „de szembekerültünk azzal a veszéllyel, hogy a jég elolvad és rá­kényszerültünk arra, hogy... végrehajtsuk a támadást.”[13]

 

xxx

 

A hatóságokat foglalkoztató fő problémák közül minden bizonnyal kettő mindegyiknél fontosabb volt: hogy a felkelés átterjedhet a szárazföldre, és hogy a hadsereg és a haditenge­részet más egységeinél is lázadást válthat ki. E félelmeket nagyban fokozták az Oranienbaumban március 2-án történt események. Azon a délutánon küldöttek érkeztek a jégen ke­resztül a Petropavlovszk-határozat másolatai­val, amit Péterváron és néhány szomszédos városban terjesz­tettek. Oranienbaumban az Első Haditengerészeti Repülőraj legénysége gyűlést tartott klubjában, egyhangúlag elfogadta a határozatot, és Kronstadt példáját követve megválasztotta saját Forradalmi Bizottságát. Nem sokkal ezután ismét összegyűltek egy közeli hangárban és megválasztottak egy háromtagú küldöttséget azzal a céllal, hogy keljen át a jégen és létesítsen közvetlen kapcsolatot a kronstadtiakkal. Az éjszaka közepén - nyilvánvalóan azt követően, hogy a repülőraj kül­döttei megérkeztek a mozgalomhoz csatlakozási ajánlatukkal – a kronstadti Forradalmi Bizottság egy 250 főből álló csapa­tot indított útnak Oranienbaumba, akiket azonban géppuskatűz fogadott és kényszerített visszavonulásra. A Légi raj három küldöttét letartóztatta a Cseka, amikor megpróbáltak visszatérni állomáshelyükre. Időközben az oranienbaumi helyőrség komisszárja, tudomást szerezve a készülő zendülésről, felhívta Zinovjev Védelmi Bizottságát és sürgős erősítést kért. Valamennyi oranienbaumi kommunistát felfegyverezték, és a fej­adagok háromszorosát osztották ki az elégedetlenség lecsilla­pítására, ami érezhetően javított az élelmezési helyzeten. Március 3-án délután 5 órakor egy páncélvonat kurszant egységekkel és három légvédelmi üteg érkezett Pétervárról. A Repülőraj laktanyáját gyorsan körülzárták és a bennlévőket letartóztatták. Néhány órával később, gyors kihallgatások után 45 embert agyonlőttek, köztük a Vörös Haditengerészeti Repülő-zászlóalj parancsnokát és az újonnan alakult Forradalmi Bizott­ság elnökét és titkárát.[14]

 

Az oranienbaumi zendülés leverése jelentette az első nagyobb csapást a kronstadti vezetők számára. Bízva abban, hogy felkelésük átterjed a szárazföldre, s így a bolsevikok köve­teléseik teljesítésére kényszerülnek, nem indítottak támadást, csak kis erőt küldtek Oranienbaumba siralmas eredménnyel. /Az oranienbaumi felkelők így ugyanilyen naivak voltak, nem téve erőfeszítést arra, hogy felfegyverezzék magukat, és hogy átvegyék az ellenőrzést saját támaszpontjuk felett/. De, ha a Repülőraj attitűdje valaminek jelzése lett volna, akkor Oranienbaum - mint Kozlovszkij és kollégái vallották - valószínűleg csak kis ellenállással találkozott volna. Azután a felkelők Pétervárra vonultak volna a lakosságot a kormány elleni felkelésre bátorítandó. A tengerészek sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat szigetbástyájukon, mint akárhol a szárazföldön a gyalogos katona szokatlan szerepében. Attól félve, hogy számuk nem elegendő egy támadáshoz, inkább azt vá­lasztották, hogy látszólag bevehetetlen erődjükbe vegyék be magukat, fegyvereket állítsanak fel minden irányban, és kivár­ják, amíg a kormány elfogadja feltételeiket.

 

Ettől kezdve minden olyan javaslat, hogy vegyék át a kezdeményezést, süket fülekre talált. Amikor a „katonai szakértők” azt javasolták, hogy tüzérségi tűzzel törjék fel a jeget Kotlin szigete körül azért, hogy sebezhetetlenné tegyék gyalogsági támadásokkal szemben, a Forradalmi Bizottság azt vá­laszolta, hogy nincs elég lövedék ahhoz, és hogy a víz amúgy is nagyon rövid időn belül újra befagyna.[15] Így a felkelés ideje alatt nem történt kísérlet az erőd körülárkolására vagy a jég fogságába szorult hadihajók kiszabadítá­sára, bár kívülállók szerint tenni kellett volna ennek érdeké­ben valamit.[16] Ehhez hasonlóan, amikor a szakértők azt ajánlották, hogy emel­jenek barikádokat a város keleti részének utcáiban a könnyen támadható Pétervári Kapu környékén /ez előrelátó javaslat volt, mint kiderült/, a Forradalmi Bizottság kitartott amellett, hogy hiányoznak az emberek és kevés anyag áll rendelkezésre egy ilyen feladathoz. Kozlovszkij később az együttműködés elutasítását a tengerész­tisztekkel és magasabb hatalmakkal szembeni velük született ellenszenvvel magyarázta. Makacsságukon és fegyelmezetlenségü­kön gúnyolódva felpanaszolta, hogy a felkelésre nem kellett vol­na addig sort keríteni, amíg az enyhe idő meg nem olvasztja a Finn-öböl jegét. A tengerészek amiatti türelmetlensége, hogy minél előbb lerázzák nyakukról a kommunista igát, mondta, eredményezte az éretlen felkelés kitörését.[17]

 

Időközben a felkelés kevés sikert ért el a szárazföld lángra gyújtásában. Csak néhány helyen - nevezetesen Oranienbaumban, Peterhofban és Péterváron - jöttek létre olyan szakadár mozgalmak, amelyek hajlandóak voltak elkötelezni magukat a felkelés ügye mellett. De a kommunisták az egész területen riadókészültségben álltak és minden egyes esetben lecsaptak ott, ahol zendülésre került sor. Péterváron például egy kronstadti küldöttség megpróbálta a maga oldalára állítani a Truvor /más források szerint a Jermak/ jégtörő legénységét, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy kiszabadítsák a Szevasztopol és a Petropavlovszk hadihajókat, és egy gyalogos támadást megakadályozandó körülárkolják a Kotlin-szigetet, valamint valószínűleg azért is, hogy ellátó utat nyissanak nyugat felé. De a bolsevik csapatok azonnal a hajón termettek, és őrizetbe vették a kronstadtiakat és a velük rokonszenvezőket.[18] Ezenkívül, Kronstadtnak nem sikerült kiterjesztenie a felkelést. Kétszáz embert küldtek a Pétervári terület városaiba a Petropavlovszk-határozat terjesztése céljából, akik közül alig maroknyian kerülték el a letartóztatást; a röpiratokat vivő tengerészek egészen a délen fekvő Dnoig jutottak, a Pétervár és Vityebszk közötti vonalon fekvő vasúti csomópontig. A felkelők a telefont is megkísérelték felhasz­nálni arra, hogy elmagyarázzák álláspontjukat Pétervárnak és Krasznaja Gorkának, de erőfeszítéseik nem vezettek eredményre. A hatóságok másfelől telefonon felhívták a Forradalmi Bizott­ságot, és nyíltan megkísérelték meggyőzni azt helyzete remény­telenségéről. Ugyanakkor a Kronstadtban lévő lojális kommu­nisták nyitottak vonalakat arra, hogy beszámoljanak a felkelők lőszerellátásának, élelmiszerellátásának helyzetéről és erköl­csi tartásukról.[19]

 

Ezután a felkelők alapvetően védekező stratégiát alkalmaztak, azt a stratégiát, amiről úgy gondoltak, hogy lehetővé te­szi számukra a kitartást az olvadásig, ami helyzetüket sérthe­tetlenné teszi. Közben a sziget ügyeinek irányításába és a védelem megerősítésébe fogtak. Reménykedtek abban, hogy a Kormány közli velük feltételeit, de nem zárták ki egy fegyveres roham lehetőségét sem. „Bármely pillanatban”, figyelmeztetett az Ideiglenes Forradalmi Bizottság március 4-én, „várhatjuk a kom­munisták támadását, aminek célja Kronstadt meghódítása és újra hatalmuk alá vetésünk, éhezésre, fagyoskodásra és szenvedésre kárhoztatásunk.”[20] Az első héten azonban a felkelés inkább az idegek, mint a fegyverek csatája volt.

 

Miért várt a kormány olyan sokáig a támadás megindítása előtt? A halogatás oka a jelek szerint egyszerre volt a megfe­lelő hadi előkészületekhez szükséges idő biztosítása és a bé­kés megállapodás megszületésének reménye. Március első napjai­ban a bolsevikok siettek megerősíteni a régi fővárost és a környező területek stratégiailag fontos pontjait, különösen Krasznaja Gorkát, Oranienbaumot és a Karéliai-félszigeten lévő Liszij Noszt és Szesztrorecket. Pétervár és a szomszédos váro­sok valamennyi kommunista párttagját mozgósították és felfegyverezték. Március ötödikére egy körülbelül négyezer fős, az ifjúkommunisták és a helyi szakszervezetek önkénteseiből álló milícia állt készenlétben. Emellett kurszantok ez­reit csoportosították át a környező területekről és az olyan távoli városokból is, mint Moszkva, Orel és Nyizsnyij  Novgorod, továbbá különleges Cseka egységeket /VOHR/ és útelzáró osztagokat vezényeltek a felkelés elleni szolgálatra. Alapos ellenőrzéseket tartottak a Pétervárról Kronstadt irányában fekvő állomások felé tartó vonatokon, hogy mindenféle kapcso­latot megakadályozzanak a felkelőkkel. Az oranienbaumi elve­télt felkelés /és az 1919. évi Krasznaja Gorka-i bolsevikellenes zendülés emléke/ hatására megerősítették e helyőrségeket és személyes ellenőrző körutakat tettek a zendülés csírájában való elfojtása érdekében.

 

Péterváron, bár a sztrájkok és tüntetések befejeződtek, pánikkal határos borúlátás uralkodott. Az egyik március eleji reggelen, amikor Victor Serge elhagyta a Hotel Astoriát, egy öreg cselédet látott, aki sok csomagot cipelve költözködött. „Hova cipekedik ilyen korán reggel, nagymama?”, kérdezte. „Zűr­zavart szimatolok a városban”, válaszolta. „El akarják vágni valamennyiőtök nyakát, szegény kicsikéim, újra meg akarnak kaparintani mindent.”[21] A zsidók elleni fenyegető fellépés egyre általánosabbá vált. A város sok gyára és üzeme bezárta kapuit az újonnan kitört zavargásokról szóló rémhírek miatt. Március 3-án az akkor már az egész tartományra kiterjedő, teljhatalommal felruhá­zott Pétervári Védelmi Bizottság szigorú intézkedéseket ho­zott a további zavargások megakadályozásának érdekében. A város hatalmas helyőrséggé vált, minden negyedében csapatok járőröztek. Figyelmeztető feliratok jelentek meg a falakon arra emlékeztetve a polgárokat, hogy minden csoportosulást szétosz­latnak és az ellenállókat a helyszínen agyonlövik. Napközben az utcák szinte teljesen kihaltak voltak, záróra este kilenc­kor volt, megszűnt az éjszakai élet.[22]

 

A Pétervári Szovjet elnökeként, pártvezetőként és a Védelmi Bizottság elnökeként hármas szerepet betöltő Zinovjev teljes mértékben felhasználta a kezében összpontosuló hatal­mat. A válságos helyzetben mindvégig hatékonyan és gyorsan cselekedett, jelét sem mutatva habozásnak vagy pánikra való hajlamosságnak, amiről pedig híres volt. Március 4-én a Szovjetet rendkívüli ülésre hívta össze, melynek napirendjén Kronstadt volt a fő téma. A Szovjet rendes tagjain kívül más intézmények - a szakszervezetek, a gyári bizottságok, a ka­tonai egységek, az ifjúsági szervezetek - képviselőit is meg­hívták, hogy vegyenek részt az ülésen. Alekszandr Berkman és Emma Goldman, a kormánnyal ekkor még baráti viszonyban álló anarchista vezetők jelen voltak, és eleven képet festettek az ülésről, amit a korabeli sajtóbeszámolókból néhány részlettel ki lehet egészíteni.[23]

 

Az ülés elejétől végéig viharos volt. Zinovjev és Kalinyin a felkelést fehérgárdista összeesküvésnek minősítette, amit a mensevikek, az eszerek és az antant titkosszolgálatai segítenek, mire egy, a frontról érkezett Arzenál gyári munkás felállt, és védelmébe vette a felkelőket. Ujjával Zinovjevre mutatva ezt kiáltotta: „Az önök és az önök pártjának durva közömbössége az, ami sztrájkra késztetett minket, és ami fel­ébresztette a Forradalomban velünk vállvetve együtt harcoló tengerész testvéreink rokonszenvét, önök nagyon jól tudják, hogy semmi más bűnt nem követtek el. Tudatosan rágalmazzák őket és szólítanak fel elpusztításukra.” „Az »ellenforradalmár«, »áruló«, és »mensevik bandita« kiáltások - írja Emma Goldman - őrültek házává változtatták az ülést, de a munkás a helyén maradt, és hangja túlharsogta a zajt: Alig három éve, hogy Lenint, Trockijt, Zinovjevet és mindannyiunkat német kémnek bélyegezték. Mi, munkások és tengerészek siettünk az önök segítségére, és mentettük meg önöket a Kerenszkij Kormánytól. Óvakodjanak attól, hogy hasonló sorsra jussanak!”

 

Ekkor egy kronstadti tengerész kelt a szónok védelmére. Kijelentette, hogy elvtársaink forradalmi szelleme semmit sem változott. Készek utolsó csepp vérükig védelmezni a forradal­mat. Azután elkezdte felolvasni a Petropavlovszk-határozatot és a gyűlés, mondja Goldman, kiáltozások és zűr­zavar poklává vált. Zinovjev e zűrzavar közepette válaszolva Kronstadt azonnali halálra ítélését követelte. Számos küldött tiltakozására egy olyan határozatot fogadtak el, amiben fel­szólítják a tengerészeket, hogy térjenek észre, és állítsák helyre a kronstadti Szovjet hatalmát. Ha vér folyik, jelentet­te ki a határozat, az a kronstadtiak lelkén fog száradni. „Döntsetek azonnal! Vagy velünk vagytok a közös ellenséggel szemben, vagy az ellenforradalmárokkal együtt nincs kegyelem számotokra!”[24]

 

Azt várták, hogy Trockij, válságos időkben a nehéz helyzeteket legtehetségesebben megoldó vezető is részt vesz az ülésen, de nem érkezett meg időben. A felkelés kitörése Nyugat-Szibériában, a széleskörű parasztzavargások színhelyén talál­ta. A hírekről értesülve azonnal visszatért Moszkvába megbe­széléseket folytatni Leninnel, azután északra, Pétervárra ro­hant, ahova március 4-én vagy 5-én érkezett meg. Első csele­kedete egy /március 5-én nyilvánosságra hozott/ éles hangú ultimátum megfogalmazása volt, ami azonnali és feltétel nélküli megadásra szólította fel a felkelő tengerészeket:

 

„A Munkás- és Paraszt Kormány elrendelte, hogy Kronstadt és a lázadó hajók azonnal vessék magukat alá a Szovjet Köztársaság hatalmának. Ezért megparancsolom mindazoknak, akik kezet emeltek a szocialista szülőföldre, hogy azonnal tegyék le a fegyvert. A letartóztatott komisszárokat és kormányzati képviselőket azonnal engedjék szabadon. A makacsul kitartókat lefegyverezzük és átadjuk a szovjet hatóságoknak. Csak a magukat feltétel nélkül megadók számíthatnak a Szovjet Köztársaság kegyelmére. Ezzel egy időben parancsokat adok ki a zendülés leverésének és a zendülők fegyveres erővel történő megsemmisítésének elő­készítésére. A békés lakosságnak okozott szenvedésért a felelősség teljes egészében az ellenforradalmi zendülőket fogja terhelni. Ez az utolsó figyelmeztetés.”[25]

 

Ha ez a fegyveres összetűzés elkerülésére tett őszinte kísérlet volt, akkor nyilvánvalóan kudarcra volt ítélve. Nem volt tekintettel a tengerészek hangulatára, s csak minden eddiginél erősebbé tehette elszántságukat, hogy kitartsanak mindaddig, amíg sor nem kerül reformokra. „Az, hogy Trockij volt kénytelen ilyen szavakat intézni a tengerészekhez”, jegyezte meg életrajzírója, Deutscher, „a történelem másik ironikus fintora. Ez az ő Kronstadtja volt, Kronstadt, amit »a forra­dalom büszkeségének és dicsőségének« nevezett. Hányszor fordult meg a haditengerészeti támaszponton 1917 forradalmi napjai óta! Hányszor emelték vállukra a tengerészek és ünnepelték vezetőjüket és barátjukat! Milyen elszántan követ­ték a Tauriai Palotához, Kreszti-beli börtönéhez, a Volga-menti Kazany falaihoz, mindig megfogadva tanácsát, mindig szinte vakon követve parancsait! Mennyi aggodalmában osztoz­tak, mennyi súlyos veszélyt éltek át vele együtt!” De változ­tak az idők és az Ideiglenes Forradalmi Bizottság Trockij ul­timátumára a maga figyelmeztetésével válaszolt: „A munkásfor­radalom kilencedik hulláma /vagyis a viharos tenger legmaga­sabb hulláma/ útjára indult, és lesöpri Szovjet-Oroszország arcáról korruptságukkal együtt az összes hitvány rágalmazót és önkényurat - és az ön tanácsára, Trockij úr, nem lesz szük­ség.”[26]

 

Ugyanezen a napon a Pétervári Védelmi Bizottság egy önálló röplapot adott ki és dobott le repülőgépről Kronstadt felett. Nyelvezete, ha lehet, még Trockij ultimátumánál is provokatívabb volt. Az eszerek és a mensevikek mögött, olvasható benne, a fehér tisztek mutogatják körmeiket. A felkelés igazi vezetője, Kozlovszkij tábornok és segítőtársai, Burkszer kapitány, Kosztromitinov, Sirmanovszkij és más fehérgárdis­ták, akik becsapnak benneteket a demokrácia és a szabadság ígéretével. Valójában a cárizmus visszaállításáért, egy új Viren /a kronstadti haditengerészeti támaszpont parancsnoka 1917. februári meggyilkolásáig/ nyakatokra ültetéséért harcol­nak. Az, hogy Pétervár, Szibéria és Ukrajna mellettetek áll, arcátlan hazugság. Az igazság az, hogy minden oldalról körül vagytok véve, helyzetetek reménytelen. A röpirat profetikus figyelmeztetéssel fejeződött be: az utolsó pillanatban a Kozlovszkijok és Petricsenkok cserbenhagynak benneteket, és Finnországba menekülnek. Mit fogtok akkor tenni? Nem hallot­tatok arról, hogy mi történt Vrangel embereivel, akik nyomorul­tul éhen haltak? Ugyanez a sors vár rátok, ha 24 órán belül meg nem adjátok magatokat. Ha így tesztek, megbocsátunk; de, ha ellenálltok, „lelődözünk benneteket, mint a foglyokat”.[27]

 

Bár azt a fenyegetést, hogy lelődözik őket, „mint a foglyokat”, gyakran Trockijnak tulajdonítják, de az igazi szerző Zinovjev Védelmi Bizottsága. A tengerészeket düh töltötte el. Trockij és Zinovjev vált a fő gazemberré és mindannak szimbó­lumává, ami a szovjetrendszerben rosszindulatú és gyűlöletes volt. /Lenin, aki az adott pillanatban háttérben maradt, a következő hétig nem váltotta ki Kronstadt haragját, és még utána sem gyűlölték úgy, mint két kollégáját./ A felháborodás csúcspontjára hágott, amikor a pétervári hatóságok parancsot adtak a kronstadtiak hozzátartozóinak túszként történő letartóztatására. A túszszedés rendszerét Trockij vezette be a pol­gárháború idején a „katonai szakértők”, a volt cári tisztekkel szembeni figyelmeztetésként, akik esetében tartani lehetett attól, hogy elárulják a parancsnokságuk alatt álló vörös erő­ket. „A köpönyegforgatók tudják meg”, olvasható Trockij 1918. szeptember 30-i parancsában, „hogy egyúttal saját családtag­jaikat - apáikat, anyáikat, leány- és fiútestvéreiket, felesé­geiket és gyermekeiket is elárulják.”[28] Kronstadt esetében azonban a túszszedést nem Trockij határozta el, ahogy ezt sok beszámoló mondja, hanem a Pétervári Védelmi Bizottság Trockij városba érkezését megelőzően. A Védelmi Bi­zottság, a március 2-án a matrózok által bebörtönzött há­rom kommunista hivatalnok azonnali szabadon engedését követel­te: „Ha lefogott elvtársainknak csak egy haja szála is meggörbül, akkor azért a túszok fejükkel fognak felelni.”[29] A bejelentést március 5-én tették, ugyanazon a napon, amikor a kormány ultimátumát a felkelőkhöz intézte. Március 7-én a kronstadti Izvesztyija a túszok huszonnégy órán belüli szabadon bocsátásának követelésével válaszolt: „A kronstadti helyőrség kijelenti, hogy a kommunisták teljes szabad­ságot élveznek, és családtagjaik teljes biztonságban vannak. A Pétervári Szovjet példáját itt nem fogjuk követni, mivel az ilyen módszereket a lehető legaljasabbaknak és leggonoszabbaknak tartjuk, még ha a kétségbeesett düh diktálta is ezeket. A történelem sosem volt még ilyesminek szemtanúja.”[30] E felhívásnak azonban semmi eredménye nem volt.

 

Közben Alekszandr Berkman és Emma Goldman tudomást sze­rezve a bolsevik ultimátumról, elhatározták, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a vérontás megakadályozására. Március 5-én két elvtársukkal együtt levelet küldtek Zinovjevnek, javasolva, hogy egy pártatlan bizottságot alakítsanak, aminek feladata a közvetítés a vitában. A bizottságnak, amely öt tagból állna, kettő közülük anarchista, Kronstadtba kellene mennie, és meg kellene próbálnia békés megállapodást kidolgozni. „Az éhség és a hideg –mondta a levél- összekapcsolódott azzal, hogy a szen­vedések végét nem lehetett látni, s ez vezetett a tengerészek nyílt tiltakozására, de az igazi ellenforradalmárok megpróbál­hatják kihasználni a helyzetet, hacsak haladéktalanul nem ta­lálnak megoldást - nem fegyverekkel, hanem baráti megállapodás­sal. Az erőszak csak ronthat a helyzeten, és csak a fehérek ügyét szolgálhatja. Ugyanakkor a tény, hogy a munkás- és parasztkormány erőt alkalmaz munkások és parasztok ellen, mé­lyen demoralizáló hatással lesz a nemzetközi forradalmi moz­galomra.”[31]

 

Jó esély van arra, hogy egy ilyen békülékeny lépés, azt követően, hogy a tengerészeknek nem sikerült támogatásra lelniük a szárazföldön, csillapíthatja dühüket, és megelőzheti a bekövetkező tragédiát. Bár Berkman felhívása megválaszolatlan maradt, másnap, március 6-án a Pétervári Szovjet táviratot küldött a Forradalmi Bizottságnak, megkérdezve, hogy egy, a Szovjet párttagokból és párton kívüliekből álló, küldöttsége ellátogathat-e Kronstadtba a helyzet megismerése végett. Az anarchisták hatására vagy sem, de ez volt az első konstruktív és békülékeny lépés a bolsevikok részéről a felkelés kitörése óta. Sajnos ezt vissza kellett utasítani. A feleségeiket és gyerekeiket letartóztató kormánnyal szembeni keserűségtől el­telve a felkelők azt válaszolták, hogy „nem bízunk párton kívüli képviselőik párton kívüliségében”. Ehelyett az köve­telték, hogy Pétervár népe küldjön párton kívüli munkásokat, katonákat és tengerészeket, akiket kronstadti megfigyelők je­lenlétében választanak meg, és a küldöttség tagjainak maximá­lisan 15 százaléka legyen a Pétervári Szovjet által megválasztott kommunista küldött.[32] Váratlanul és makacsul ezt válaszolva, lényegileg visszautasí­tották a javaslatot. Ezt követően a kormány nem tett kísérletet arra, hogy megállapodásra jusson a felkelőkkel.

 

xxx

 

Március 7-én lejárt az idő. A március 5-i 24 órás ultimátumot a következő napon újabb 24 órával meghosszabbították, de úgy telt el, hogy egyik oldal sem engedett. És a kormány most kész volt fegyvert használni. Az ultimátum ideje alatt emberek érkeztek, és felszerelés áradt Pétervárra és a szomszédos erődítményekbe. Naponta újabb és újabb kurszant és Cseka egységek, valamint az ország különböző területeiről kivont megbízható vörös csapatok érkeztek. Ráadásul sok kiváló „katonai szak­értőt” és vörös parancsnokot felkértek arra, hogy készítsenek támadási tervet. Március 5-én M. N. Tuhacsevszkij, a tehetsé­ges és fiatal kora ellenére tapasztalt tiszt került a Hetedik Hadsereg és a Pétervári Katonai Körzetben állomásozó többi csa­pat élére, fölváltva D. N. Avrovot, akinek Zinovjev Védelmi Bi­zottságában is örökölte helyét. A penzai kormányzóságban élő nemesi családban született Tuhacsevszkij a birodalmi kadet iskolában tanult, és az I. világháború idején a cári hadsereg hadnagya volt. Az októberi forradalom után hűségéről biztosí­totta a bolsevikokat, és a polgárháború legkiemelkedőbb kato­nai vezetőjévé vált. 1920-ban az északi lengyel fronton har­coló vörös egységek parancsnoka volt, és majdnem sikerült elfog­lalnia Varsót azt megelőzően, hogy Pilsudski marsall vissza­verte volna a támadást.[33]

 

Tuhacsevszkij ekkor eddigi pályafutásának legnehezebb feladatával került szembe. A Hetedik Hadsereg a polgárháború idején mindvégig a pétervári övezetben állomásozott /megaka­dályozva Jugyenyics előnyomulását/, és ekkor „leszerelési han­gulat” uralkodott benne.[34] A harcokat befejezve az emberek haza akartak menni. Túlnyomó részük paraszti származású volt, és a vidéken uralkodó elégedetlenséget osztva kevés bírálni valót találtak a felkelők prog­ramjában - Kronstadt jelszavai rokonszenvet keltettek bennük. Emellett a pétervári munkástüntetések is hatással voltak mo­ráljukra. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen embereket saját test­véreik, a forradalom „büszkesége és dicsősége” ellen harcba kül­deni hatalmas kockázatot jelent. Megtagadhatják, hogy lőjenek a felkelőkre, sőt át is állhatnak oldalukra. Így Tuhacsevszkijnek arra kellett törekednie, hogy megerősítse szellemüket, és mindent megtegyen jó élelmezésük érdekében. De a roham során elsősorban a katonai tisztiiskolásokra, a Cseka különleges egy­ségeire és más területekről összegyűjtött kommunista egységek­re kellett támaszkodnia.

 

Időközben Kronstadt felkészült a támadásra. Egy stratégiai. szempontból kulcsfontosságú helyen hatalmas helyőrséggel és komoly védelmi erővel büszkélkedhetett. A felkelők közé körül­belül 13.000 tengerész és katona tartozott, akikhez valószínűleg körülbelül további 2.000 embert toboroztak a polgári lakosságból. A Kotlin-sziget körül számos erőd és tüzérségi állás volt, amelyek többsége a tizenkilencedik század végén épült E. I. Totleben, egy kiváló orosz katonai mérnök tervei alapján. Az északi oldalon ott voltak Totleben és Krasznoarmejec erődjei, és a Karéliai-félsziget felé kiépített hét erőd­ből álló lánc. Délre a Péter, a Pál, a Konstantin és a Sándor erődök, valamint két kisebb erőd helyezkedett el. Valamennyi üteg és erőd megfelelően fel volt szerelve, és nehézgéppuskák­kal volt ellátva. A tulajdonképpeni várost vastag falak vették körül, és számos géppuskaállás védelmezte. Mindent összevetve Kronstadt 135 ágyúval és 68 löveggel rendelkezett az erődökben és hajókon. Mind a Petropavlovszk, mind a Szevasztopol egy tucat 12 inches (kb. 30.5 cm-es – a továbbiakban a * jelzésnél ugyanígy) és tizenhat 120 milliméteres löveggel volt felszerelve. Az I. világháború előestéjén épített hajók teljesen korszerűek, a Birodalmi Orosz Hadiflottában az első cirkálok voltak. A Petropavlovszk 1919-ben komolyan megsérült egy brit torpedótalálat következtében, de a sérülést kijavították, és a hajón minden berendezés tökéletesen működött. A kikötő vizében egymás mellé fagyva azonban nyilvánvalóan nem lehet­tek olyan eredményesek, mint egyébként. Az őket körülvevő jég már összetöredezett, de még nem volt elég terület a manővere­zéshez, és a nagy hajók komoly mértékben akadályozták egymást a tüzelésben. Mindazonáltal ágyúik messze felülmúlták Krasznaja Gorka, a legerősebb szárazföldi erőd tűzerejét. Az utóbbi 12 inches (*) lövegei közül csak négy volt teljesen rendben, mivel az 1919. júniusi zendülés során keletkezett sérüléseket még nem javították ki teljesen. Az erőd ágyúinak többi része nem volt elég nagy űrtartalmú ahhoz, hogy fenyegethesse a tá­voli Kronstadtot. Így egy tüzérségi párbaj esetén, mint arra a Titkos Memorandum szerzője rámutatott, Krasznaja Gorka nem jelentett veszélyt a szigeterődre és annak hajóira, amelyek huszonnégy 12 inches (*) és tizenkét 11 (kb. 28 cm-es), valamint öt 10 inches (kb 25.5 cm-es) mű­ködőképes löveggel voltak felszerelve. A Petropavlovszk és a Szevasztopol mellett a kronstadti kikötőben és javításra várva a dokkokban nyolc további hadihajó is állt, köztük egy csatahajó és három nehézcirkáló, nem is beszélve a tizenöt ágyúnaszádról és a húsz vontatóha­jóról. De mivel nem állt rendelkezésükre jégtörő, ezért ezek a hajók mozgásképtelenek voltak.[35]

 

Az erőd legyőzése ezért nem volt könnyű feladat. Kiváló védelmi adottságai mellett Kronstadt számára előnyt jelentett az a széles jégmező is, ami elválasztotta a szárazföldi bolse­vik erődöktől. Az öböl partján déli irányban öt mérföldre (kb 8 km-re) volt Oranienbaum és tizenkét mérföldre (kb 19 km-re) Krasznaja Gorka, észak felé, a Karéliai-félszigeten pedig hét mérföldnyire (kb. 11 km-re) Liszij Nosz és tizenegy mérföldnyire (kb. 17.5 km-re) Szesztroreck. Egy-egy támadó hadseregnek riasztó kiterjedésű nyílt jégmezőn kellett áthaladni az acél és betonbunkerek védelmezte tüzérség és géppuskák gyilkos tüzének védtelenül kitéve. Ez a rémítő kilátás mind­ennél jobban ásta alá - a hadviselt vagy a védőkkel rokon­szenvező - kommunista erők morálját, amit a Finn-öböl mentén gyűjtöttek össze, és amely támadási parancsra várt.

 

Mégis, annak ellenére, hogy az erőd látszólag sérthetet­len volt, sok komoly gyengesége is volt. Többek között a lőszerkészletek nem voltak elegendőek ismétlődő ostromok elhárítására; a védők hiányt szenvedtek meleg ruhákban és téli láb­belikben; és az általános üzemanyaghiány következtében a Petropavlovszk mindössze 300 tonna üzemanyaggal rendelkezett /40 tonna volt az átlagos fogyasztása naponta/, a Szevasztopolnak pedig egyáltalán nem volt üzem­anyaga. Még ennél is nyomasztóbb volt, hogy az élelmiszerkészletek gyorsan fogytak. Bár a lakosságnak volt némi maga termesz­tette burgonyája, de a konzerv- és lóhúskészletek nagyon sze­gényesek voltak. Nem volt liszt és csak kismennyiségű és rosszminőségű kenyérkészlet volt a városban, ami napi fél fontos (kb. negyed kilós) fejadag esetén /megalapozott becslések szerint/ is legfeljebb két hétre volt elegendő.[36] Az egyetlen dolog, ami nagy mennyiségű volt: az a szenvedés, amit mindkét oldalnak el kellett szenvednie a felkelés során.

 

A katonai hadműveletek március 7-én kezdődtek. Este 6 óra 45 perckor a szetrorecki és liszij noszi kommunista ütegek tüzet nyitottak Kronstadtra. Az elsősorban a külső erődök el­len irányuló zárótűz célja az volt, hogy meggyengítse a fel­kelők védelmét egy gyalogos támadás esetére. Amikor az erődök válaszoltak, az ellenkező oldalról Krasznaja Gorka ütegei is tüzet nyitottak, amire a Szevasztopol 12 hüvelykes (kb. 30,5 cm-es) ágyúi válaszoltak. Minden ütegre kiterjedő tüzérségi párbaj zajlott. Péterváron Alekszandr Berkman éppen a Nevszkij Proszpekten kelt át, amikor meghallotta a távoli ágyúdörgést. Kronstadt ellen támadás zajlik! A hangok hatására az anarchis­ta vezető teljesen összetört, elveszítette a bolsevik rendszer­be vetett hitének utolsó morzsáit is. „A gyötrődés és az ágyúzás napjai”, jegyezte fel naplójában. „Szívem dermedt a két­ségbeeséstől; valami meghalt bennem. Az embereket meggörnyeszti a fájdalom. Mindenki attól fél, hogy elszólja magát. A ne­hézütegek lövedékei sivítanak a levegőben.”[37]

 

Március hetedike a dolgozó nők napjának évfordulója volt. A lövedékek robbanásának zaja közepette a kronstadti rádió üdvözletet küldött a világ dolgozó nőinek. A kommunistákat „a dolgozó nép ellenségeiként” támadva, a felkelők felhívtak mindenfajta önkényuralom és despotizmus megsemmisítésére. „Hamarosan bevégezhetitek az erőszak és elnyomás minden for­mája alóli felszabadításotokat. Örökké éljenek a szabad forradalmi dolgozó nők! Örökké éljen a világméretű társadalmi forradalom!”[38]

 

A tüzérségi párbaj nem tartott sokáig; a hóesés és a sűrű köd nullára csökkentette a látótávolságot, és mindkét oldalon elhallgattak az ütegeket. Mindazonáltal a Forradalmi Bizottság felháborodását fejezte ki. „Az első lövések eldördültek, jelentette ki a kronstadti Izvesztyija másnap reggel, de el fogjuk süllyeszteni a bolsevikok közelgő kalózhajóit”. „Minden hatalmat a szovjeteknek! El a ke­zekkel, el a szabadság ügyéért a fehérgár­distákkal, a földesurakkal és a burzsoáziával vívott harcban elesettek vérétől befröcskölt kezekkel, ettől a hatalomtól!”

 

 

Tuhacsevszkij terveinek megfelelően a tüzérségi tüzet egy erőd elleni rohamkísérlet követte. A szárazföld északi és déli részéről a kommunista erők által végrehajtott támadásra más­nap hajnalban, napfelkelte előtt került sor. Tuhacsevszkij csapatai a vakító hóviharban a jégen át törtek előre fehér köpenyekben, hogy beleolvadjanak a Finn-öböl jegét borító hófehér hátterébe. Az első vonalban a tisztiiskolások egységei haladtak, utánuk pedig a Vörös Hadsereg sorkatonai egységei haladtak, végül a sort a Cseka géppuskás osztagai zárták be, hogy megakadályozzák a gyávaságot és a dezertálást. A védők készen álltak, és vártak. Ahogy a csapatok közeledtek, gyilkos tüzérségi és géppuskatűzzel találták magukat szembe, amit a sziget körüli erődökből és ütegállásokból irányítottak rájuk. Sok robbanó lövedék felszakította a jégpáncélt, hullámsírba temetve a támadókat. „Kezdetét vette a szörnyű testvérgyilkos­ság”, írta Serge.[39] Miután az öböl első áldozatai elestek, a vöröskatonák közül sokan, beleértve a peterhofi kurszant egységet is, a felkelőket kezdte hibáztatni. Mások nem voltak hajlandók előrenyomulni a nyomukban haladó géppuskás osztagok fenyege­tésére sem, amelyek parancsot kaptak, hogy tüzeljenek a megingókra. Az északi csoport komisszárja azt jelentette, hogy csapatai delegációt akarnak Kronstadtba küldeni, hogy tájé­kozódjanak a felkelők követeléseiről. Az éjszaka folyamán a jelek szerint a bolsevik katonák már kis számban irodalmat is cseréltek a védőkkel.[40]

 

Végül is a támadó csapatoknak csak egy töredéke érte el a leg­távolabbi erődöket, de a tűz azokat is visszavonulásra kényszerítette.

A napkeltével a hóvihar csillapult, és láthatóvá tette a minden oldalon holttestek borította jégmezőt. A látási viszo­nyok megjavulásával a kommunista ütegek újra lőni kezdték az erődöt, míg Kronstadt nehéztüzérsége viszonozta tüzüket, szétrombolva az Oranienbaum és Peterhof közötti vasútvonal egy szakaszát, és felgyújtva több épületet. A szovjet gyalogság próbaképpen végrehajtott rohama semmiféle eredménnyel nem járt. A délután folyamán kommunista repülőgépek átrepültek az öböl felett, és bombázták Kronstadt erődítményeit. Ez volt az első légitámadás a szigeten Jugyenyics 1919. évi baltikumi támadása óta. Bár a nap folyamán a támadások kisebb-nagyobb gyakorisággal tovább folytatódtak, nem okoztak komolyabb kárt. Délután 6 óra körül egy bomba a városon belül ért földet, megrongálva egy házat és könnyebben megsebesítve egy tizenhárom éves kisfiút. A felkelés egész ideje alatt a bolsevik légitámadások sosem voltak igazán hatásosak a nehéz zárótűznek és a rossz látási viszonyoknak köszönhetően.[41]

 

A március 8-i tüzérségi párbaj hevessége csökkenni kezdett, amikor a Pétervári Szovjet győzelemittasan bejelentette, hogy a felkelők már „teljes vereséget szenvedtek”. Lenin, aki ugyanezen a napon beszédet mondott a moszkvai X. Kongresszus nyitóülésén, ugyanilyen bizakodó volt az ügy kimenetelét il­letően. „Még nem kaptam meg a legutolsó híreket Kronstadtból”, mondta, „de nincs kétségem, hogy ezt a felkelést, ami mögött a fehér gárda ismerős figurái állnak, az elkövetkező néhány na­pon, sőt néhány órán belül fel fogjuk számolni.”[42] Ezek a kijelentések, mint kiderült, elsietettek voltak. A már­cius 8-i roham a legteljesebb kudarcnak bizonyult. A kommunisták több száz embert veszítettek anélkül, hogy a legcsekélyebb kárt okozták volna Kronstadt védőinek.[43] Sietségükben, hogy minél előbb elfojtsák a felkelést, nem elég­séges erőt - körülbelül 20.000 embert - vonultattak fel, és nem készítették elő megfelelően a hatalmas erődítmény elleni rohamot. A kiválasztott csapatok megbízhatósága a döntő pilla­natban megingott, részben azért, mert az emberek vonakodtak a hozzájuk hasonló tengerészekre és katonákra lőni, de leg­főképpen azért, mert féltek a nyílt jégre menni minden védelem nélkül, kitéve magukat Kronstadt lövegeinek és erődjei pusz­tító kereszttüzének.

 

Este déli irányból egy bolsevikokból álló csoport közeledett parlamenterként Kronstadthoz. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság két tagja, Versihin és Kupolov, lóháton kiment találkozni ve­lük. Egy bolsevik párttag kurszant szerint Versihin, a Szevasztopol matróza felszólította a küldöttséget a zsidó és kommunista elnyomók elleni közös harcra, és szabad szovjetek formájában igazi forradalmi hatalom megválasztására hívott fel.[44] Bárhogy is volt, Versihint a helyszínen letartóztatták, de Kupolovnak vágtában sikerült biztonságba jutnia.

 

A felkelőket felháborította ez az árulás, de a düh érzé­sét mérsékelte az elesett bolsevik katonák iránti részvét. Egy „Tudja meg az egész világ” című szerkesztőségi cikkben a Forradalmi Bizottság keserűen Trockij „marsallt” vádolta a vérontás miatt. A további erőszak elkerülése végett a bizottság ismét azt javasolta, hogy küldjenek egy pártonkívüliekből ál­ló küldöttséget Kronstadtba, hogy ismerkedjenek meg mozgalmuk igazi tényeivel. „Tudják meg az egész világ munkásai, hogy mi, a szovjethatalom védelmezői a társadalmi forradalomért harcolunk. Győzni fogunk, vagy maguk alá temetnek Kronstadt romjai a dolgozó tömegek ügyéért folytatott harcunk közben. A világ dol­gozói lesznek bíráim. Az ártatlanok vére visszahull a kommunis­ta fanatikusok, a hatalom megszállottjainak fejére, örökké éljen a szovjetek hatalma!”[45]

 

 

[1] Pravda o Kronstadte, 45. o.

[2] Serge: Memoirs of a Revolutionnary, 124. o.

[3] Izvesztyija Petrogradszkogo Szovjeta, 1921. március 16.

[4] Petrogradszkaja Pravda, 1921. már­cius 4.

[5] "Prikaz vojszkam Krasznoj Armii Moszkovszkovo garnyizona" 226. szám, 1921. március 3. Maklakov Archives, Series B, Packet 5, No. 5.

RH megjegyzése: a szövegkörnyezet alapján úgy tűnik, hogy a mondat rontott; a bolsevik röplapnak pont az ellenkezőjét kellett (volna) állítania, mármint azt, hogy a Kronstadti felkelés miatt nem lehet leszerelni és hazaengedni a Vörös Hadsereg katonáit.

[6] Pravda o Kronstadte, 71. o.

[7] Gyeszjatij szjezd RKP/B/, 456.o.

[8] Daily Herald, 1921. március 7.

[9] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 34. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának Politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 22. o.)

[10] Isaac Deutscher: The Prophet Armed, New York, 1954., 511. o. Raphael R. Abramovich: The soviet Revolution 1917-1939, New York, 1962., 203. o. Különösen André Morizet: Chez Lénine et Trotsk i Mosco u 1921, Párizs 1922, 78-84. o.

[11] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 126-129. o.

[12] Pravda o Kronstadte, 162. o.

[13] Isaac Deutscher: The Prophet Armed, 514. o.

[14] Pravda o Kronstadte, 92-94. o., Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkij szobityijah, 8-9. o.

[15] R. Kelley hadnagy beszámolója, In: Quarton az Államtit­kárságnak, 1921. április 23., National Archives, 86l.00/ /8619. Az emigráns sajtóban /Ruly, 1921. március 8./ megjelent hírek, hogy a Jermakot a felkelők felhasználták volna arra, hogy Oranienbaum felé utat törjenek, téves volt. A hajó Péterváron volt, a felkelés előtt egy nappal futott be oda üzemanyag vételezésre.

[16] Lásd például Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 9. i.h. 861.00/8296: "A jég vastag, de a forradalmárok valószínűleg körülárkolják magukat és nyílt vízzel védekeznek."

[17] Novaja russzkaja zsizny, 1921. már­cius 19.; "London Times", 1921. március 21.; Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. április 5., 5-6. o.

[18] "Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkih szobityij", kézirat, Hoover Library; Puhov, Krasznaja letopisz, 1931., 1. szám, 17. o.

[19] Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 12. o., Katkov: "The Kronstadt Rising", St. Anthony's Papers, 6. szám, 33. o.

[20] Pravda o Kronstadte, 51. o.

[21] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 125. o.

[22] Petrogradszkaja Pravda, 1921. már­cius 3.; Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. március 3.

[23] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 30-31. o., Goldman: Living My Life, 879-881. o., Krasznaja gazeta, 1921. március 5., Izvesztyija CIK, 1921. már­cius 6., Pravda o Kronstadte, 165-166.o.

[24] Kornatovszkij, szerk. Kronstadtszkij Mjatyezs, 42. o.

[25] Deutscher: The Prophet Armed, 512. o.

[26] Deutscher: The Prophet Armed, 512. o., Pravda o Kronstadte, 68. o.

[27] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 188-189. o.

[28] Trockij: Kak vooruzsalasz revoljucija, 151. o.

[29] Pravda és Izvesztyija CIK, 1921. március 5.

[30] Pravda o Kronstadte, 73. o.

[31] Berkman: The Bolsevik Myth, 301-302. o., Goldman: Living My Life, 882-883. o. A levéltervezetet Berkman készítette.

[32] Pravda o Kronstadte, 73-74. o.

[33] Tuhacsevszkijnek a felkelés leve­résében játszott szerepéről lásd L.V. Nyikulin, Tuhacsevszkij, Moszkva, 1964., 134-150. o.

[34] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 44.o., Rabinovics: "Gyelegati 10-vo szjezda RKP/b/ pod Krotnstadtom v 1921 godu", Krasznaja letopisz, 1931., 2. szám, 26-31. o.

[35] Kronstadt védelmi erejéről az adatok, In: Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 80-81. o., Pravda o Kronstadte, 24, 90. o.. Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 43., 95. o., Boszaja szovjetszkaja enciklopogyija, első kiadás, XXXV. 223. o., Ru1y, 1921. március 12. és a London Times, 1921. március 16. és 30.

[36] R. Kelley hadnagy jelentése, In: Quarton az Államtitkár­ságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/8619

[37] Berkman: The Bolshevik Myth, 303.o.

[38] Pravda o Kronstadte, 80.o.

[39] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 130. o.

[40] Petricsenko: Pravda o Kronstadszkih szobityijah, 12. o.; Mett: La Commune de Cronstadt, 51. o.

[41] A március 8-i roham további részleteiről lásd Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 44-46. és 67-68. o., Petricsenko: Pravda o Kronstadszkij szobityijah, 14-15.o., és Pravda o Kronstadte, 23., 90., 106., 180. o.

[42] Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. március 8.; Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 33. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának Politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 21. o. –RH megj.)

[43] Egy jól tájékozott forrás a bolsevik veszteséget 500 ha­lottra és 2.000 sebesültre becsüli: "Kak nacsalosz vossztanyije v Kronstadte", 1921. március 12., Miller Archives, File 5M, No. 5

[44] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 95-96.o., Pravda o Kronstadte, 94-98., 129.o.

[45] Pravda o Kronstadte, 82. o.