Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PAUL AVRICH: KRONSTADT 1921 (5. rész)

2017.10.24

5. A kronstadti program

 

 

A kronstadti felkelés alig két hétig tartott. Mégis, e rövid idő alatt egy forradalmi közösség jól körvonalazódott típusa jött létre az Ideiglenes Forradalmi Bizottság vezetésével, amelynek tagjai, miközben nem rendelkeztek hosszútávú stratégiai elképzelésekkel, rendkívüli improvizációs és önszervezési képességeket mutattak fel. A bizottság, mint láttuk, március 2-án alakult meg a Kultúra Házában a konferencia öt­tagú elnökségéből. Hamarosan világossá vált azonban, hogy a város és a helyőrség igazgatásának és védelmének kézbentar­tásához nagyobb testület szükséges. Így azután március 4-én este, a kronstadti gyárak és katonai egységek mintegy 200 küldötte - valószínűleg ugyanazok a küldöttek, akik két nappal korábban a Kultúra Házában gyűléseztek - munka után összegyűltek a Helyőrségi Klubban és „Győzelem vagy halál!” kiáltások közepette megválasztották a kibővített Forradalmi Bizottság 15 tagját.[1]

 

Kronstadt polgári és katonai ügyei intézésének megkönnyítése érdekében az új bizottság a Petropavlovszk hadihajóról a városban lévő Népek Házába tette át a székhelyét. Petricsenko, a bizottság elnökének munkáját segítendő Javenkot és Arhipovot megválasztották alelnököknek, Kilgaszt pedig titkárnak. A bi­zottság többi tagja egyes területekért felet: Valk és Romanyenko a polgári ügyeket intézte, Pavlov az igazságügyi, Bajkov /aki egyébként az erődépítéshez szükséges szállítási ügyeket intézett korábban/ a szállítási, Tukin az élelmiszerellátási, Perepjolkin pedig az agitációs és propagandaügyi teendőket lát­ta el.[2]

 

A Petropavlovszk-határozat értelmében eltörölték a differenciált élelmiszer fejadagok rendszerét. Külön adagokat csak a kórházak és a gyermekotthonok számára biztosítottak, továbbá orvosi rendelkezésre a betegek kaphat­tak pótadagot. Kronstadtban az élelmiszert e körön kívül a ki­bocsátott élelmiszerjegyek alapján egyenlően osztották el. Az elosztást két intézmény, a Gorkommuna és a Gorprodkom végez­te a Forradalmi Bizottság közvetlen ellenőrzése mellett. Az elosztóhelyekről az Ideiglenes Forradalmi Bizottság napilapjában, az Izvesztyijában időről-időre tájékoztatták a lakosságot. A Bizottság a Petropavlovszk rádióadóját is igénybe vette, hogy a város lakosságát tájékoztassa, és hogy a külvilággal a kapcsolatot tartsa.[3]

 

A felkelés első napján éjjel 11 órától kijárási tilalmat vezettek be, és a városon belüli és kívüli közlekedést szigorú ellenőrzés alá vonták. Az iskolák további intézkedésig beszün­tették a tanítást. Ugyanakkor a Forradalmi Bizottság egy sor Kronstadt politikai struktúráját befolyásoló rendelkezést adott ki. A Petropavlovszk-határozat 7. pontja értel­mében megszüntették az erőd politikai osztályát, és új oktatá­si programot vezettek be a Helyőrségi Klubban. A helyi Munkás- és Parasztfelügyelet helyére egy szakszervezeti küldöt­tekből álló bizottság került, gyaníthatóan azzal a szándékkal, hogy mintegy modellül szolgáljon a Petropavlovszk-határozat 14. pontjában körülírt „vándorló ellenőrző hivatal” megteremtéséhez. Emellett minden közintézményben, szakszerve­zetben, üzemben és katonai egységnél forradalmi trojkát vá­lasztottak - kommunista tagok nélkül -, amelyek feladata a Forradalmi Bizottság rendelkezéseinek végrehajtása volt.[4]

 

A felkelés alatt végig működött a Forradalmi Bizottság mellett a március 2-án a Kultúra Házában összegyűlt küldöttek konferenciája; tengerész, katona és munkás tagjainak száma ket­tő- és háromszáz között ingadozott. A konferencia március 4-én a Forradalmi Bizottság kibővítése végett ült össze, majd már­cius 8-án és 11-én is ülést tartott azzal a céllal, hogy új kronstadti Szakszervezeti Tanácsot hozzon létre, amelyben már nem érvényesül a kommunista párt túlsúlya és ellenőrzése. Napirendjén azonban, egyáltalán nem meglepő módon, első helyen a védelem, az élelmiszer- és üzemanyag ellátás kérdései szere­peltek.[5] Az egyik vezető szerint a konferencia Kronstadt sajátos formájú parlamentje volt, de inkább egyfajta átmeneti szovjet­nek, a felkelők által megteremteni akart „szabad szovjetek” prototípusának kell tekintenünk.[6]

 

Kronstadt népességének legharcosabb elemei, a tengerészek jelentették a konferencia tevékenységének hajtóerejét. Szerve­zési, tervezési és propagandaügyekben a kékingesek már a kezdet kezdetén magukhoz ragadták a kezdeményezést és a mozgalom rövid története során mindvégig vezető szerepet játszottak. Az Ideig­lenes Forradalmi Bizottságnak egyetlen katona tagja sem volt /tiszt még kevésbé/, és a munkások és polgári alkalmazottak ki­sebbséget alkottak a bizottságban. De ha a tengerészek át is vették a vezetést, a kronstadti helyőrség - az erőd körül ál­lomásozó „speciális egységek” és a Vörös Hadsereg egységei - hamarosan felsorakozott mögéjük, és a munkájuk miatt a tengeré­szekkel mindig szoros kapcsolatban és valószínűleg mindig is befolyásuk alatt álló városi lakosság aktívan támogatta őket. Egy rövid időszaktól eltekintve Kronstadtban senki sem volt közömbös, vagy elkeseredett. Egy, a felkelés csúcspontján a szigetre látogató finn újságírót meghökkentett a lakosság „lelkesedése”, céljaiba és küldetésébe vetett szilárd hite.[7]

 

Kronstadt hangulata, mint ezt sokan megjegyezték, az 1917-es év féktelen és lázas izgatottságához képest hátrányo­san változott meg.[8] A magukat „kommünárdoknak” nevező tengerészek számára 1917 volt az Aranykor, és a forradalom szellemének továbbélését kívánták, amikor megszűntek a fegyelem korlátai, és amikor eszmé­nyeiket még nem szennyezték be a hatalom exigenciái. Négy évvel korábban, amikor a bolsevikok mellé álltak, úgy gondolták, hogy céljaik közösek: a bolsevikok minden megnyilvánulásukban a szélsőbaloldali forradalmároknak, egy olyan tömegfelkelés apostolainak tűntek, amely megszünteti az erőszakot és a jog­talanságot, és a szabad szovjetek munkásköztársaságához vezet. „A szocializmus”, jelentette ki november 7-én maga Lenin, „nem teremthető meg utasításokkal. Szellemétől idegen a bürokrati­kus-állami automatizmus; a szocializmus eleven, alkotó erő - a néptömegek alkotása”.[9] A következő hónapokban azonban egy központosított diktatúra kialakulásának szemtanúiként a tengerészek úgy érezték, hogy elárulták őket. Úgy érezték: egy új kiváltságos elit feladta azokat a demokratikus elveket, amikért harcol­tak. A polgárháború idején lojálisak maradtak a bolsevikokhoz, de el voltak szánva arra, hogy a forradalmát visszavezetik a helyes útra. És ahogy elmúlt a fehér veszély, felkeltek, hogy valóra váltsák Október ígéreteit.

 

Politikai mozgalomként a kronstadti felkelés kiábrándult forradalmárok kísérlete volt arra, hogy megsemmisítsék a kom­munista diktatúra „uralmának kísértetét” - ahogy a lázadó Izvesztyija írta - és helyreállítsák a szovjetek hatalmát.[10] Történetileg a szovjet a faluközösségre, a helyi önkormányzat hagyományos orosz intézményére vezethető vissza. Mint Emma Goldman mondta, nem egyéb, mint „a régi orosz mir, fejlet­tebb és sokkal forradalmibb formában. Olyan mélyen gyökerezett a népben, olyan természetesen nőtt ki az orosz talajba, mint a virágok a földből”.[11] Lenin szemében azonban a párt ellenőrzésétől mentes szabad szovjet tabu volt. Ösztönösen elutasította a nép spontán cse­lekvését. Attól tartott, hogy a helyi demokrácia szervei hidat alkothatnak a reakció felé, vagy gazdasági és társadalmi káosz­hoz vezethetnek. Ennek ellenére, amikor eljött a forradalom, és mindenütt létrejöttek a helyi szovjetek, felismerte, milyen erőt jelentenek a régi rend megsemmisítésében, és hogy a hata­lom megszerzésének kiváló eszközei. A „Minden hatalmat a szovjeteknek!” a párt egyik kulcs-jelszavává vált. Az októberi puccsot követően azonban Lenin visszatért eredeti centralisztikus elgondolásához, forradalmi diktatúrát erőszakolva az anarchisztikus és fegyelmezetlen tömegekre. És bár a szovjet­rendszert továbbra is a Marx által megjósolt „proletárdikta­túra” kormányzati formájának, egy új és magasabb rendű kormány­zati formának tekintették, a szovjetek egyre inkább pártellen­őrzés alá kerültek, olyannyira, hogy 1921-re már az egyre izmosodó bürokrácia „Fejbólintó Jánosaivá” váltak.

 

A forradalom ilyen eltorzulása volt az, ami ellen a tengerészek felkeléssel tiltakoztak. Mint láttuk, a „munkásköz­társaság” népi eszménye és a „proletárdiktatúra”, vagyis való­jában a bolsevikok diktatúrájának eszméje került szembe egy­mással. Egyetlen párt kizárólagos uralmának modelljével szembehelyezkedve meg akarták törni a hatalom kommunista monopó­liumát a munkások és parasztok számára szólás-, sajtó- és egye­sülési szabadságot biztosítva és új szovjet-választásokat tart­va. A tengerészek, mint Berkman megjegyzi, a szovjetrendszer legállhatatosabb hívei voltak, csatakiáltásuk ugyanaz volt, mint az 1917-es bolsevik jelszó: „Minden hatalmat a szovje­teknek!”[12] De a bolsevikokkal ellentétben szabad és megkötöttségektől men­tes szovjeteket akartak, amelyekben az összes baloldali szervezet - az eszer, a mensevik, az anarchista, a Makszimalista cso­portok - képviselőinek helyük van, és amelyek a nép tényleges törekvéseit fejezik ki. Így a lázadó Izvesztyija fejlécén megfogalmazott mottó új elemet tartalmazott: „A pár­tok helyett minden hatalmat a szovjeteknek!”, „ügyünk igaz ügy” jelentette ki a Petropavlovszk rádiója március 6-án. „A szovjetek hatalmát akarjuk, nem pedig a pártokét, a munkások szabadon választott képviseleti testületé­nek hatalmát. A kommunista párt kezébe kaparintotta és manipulál­ta a szovjeteket, amelyek süketek maradtak minden követelésünk­kel és igényünkkel szemben: az egyetlen válasz, amit valaha is kaptunk, a golyó volt.”[13]

 

De ha a felkelők szabad szovjetek megalakítását követel­ték is, egyáltalán nem voltak demokraták abban az értelemben, hogy mindenki számára egyenlő jogokat és szabadságokat akartak volna biztosítani. Az általuk elítélt bolsevikokhoz hasonlóan szigorú osztályattitűddel viszonyultak az orosz társadalomhoz. Amikor szabadságról beszéltek, akkor a munkások és parasztok szabadságára gondoltak, nem pedig a földesurak vagy a közép­osztályok szabadságára. Ténylegesen ezt értették a „munkásköz­társaság” követelése alatt - a dolgozó tömegek általános akaratának gyakorlását a korábbi elnyomó és kizsákmányoló osz­tályok felett. Programjukban nem volt helye a nyugat-európai típusú liberális parlamentnek, és szimbolikus jelentőségű tény, hogy 1918 januárjában a kronstadti tengerészek vezetésével verték szét az Alkotmányozó Gyűlést. A tengerészek három évvel később is ellenezték a Gyűlés vagy bármilyen hasonló intézmény létrehozását. Szemükben egy országos parlamentben szükségképpen egy új kiváltságos kisebbség hatalma testesülne meg, még ha nem is annak a kisebbségnek a hatalma, amit a forradalom félresöpört. Elvetették a képviseleti kormányzatot, és a szabad szovjetekben megtestesülő, a nép akaratát kifejező közvetlen tömegdemokrácia megteremtését követelték. „A szovjet és nem az Alkotmányozó Gyűlés a dolgozók védőbástyája”, fogalmazta meg ezt az Ideiglenes Forradalmi Bizottság orgánuma.[14] A felkelők számára a parlament és a szovjetrendszer a kormány­zás egymással összeegyeztethetetlen két formáját jelentette: az első a burzsoázia, a második pedig a dolgozók hatalmát tes­tesítette meg. De attól is féltek, hogy egy új parlament nem lenne egyéb, mint a bolsevikok újabb eszköze az abszolút hata­lom megszerzéséért folytatott harcban. Kronstadt eleste után egy szovjet újságíró megkérdezte a túlélők egy csoportjától, hogy miért nem követelték az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívását. „A pártlista a kommunistákat jelenti” /A raszpiszki – znacsit kommunyiszti”/, válaszolta a csoport egyik tagja savanyú mosollyal. Amit akarunk - mondta - az a munkások és parasztok valóságos önigazgatása, amit csak a szovjeteken keresztül lehet megvalósítani.[15]

 

Gazdasági tartalmát tekintve a kronstadti program a hadikommunizmus megszüntetésére irányult. A parasztok és munkások elszántsága fogalmazódott meg benne, hogy félresöprik azt a kényszeren alapuló politikát, amit közel három éven át rájuk erőszakoltak. A kronstadtiak /a régi orosz gyakorlatot követ­ve/ a kormányt - és egyedül a kormányt - tették felelőssé az országot sújtó minden bajért. Csak kismértékben tekintették felelősnek a kialakult helyzetért a polgárháború okozta káoszt és pusztítást, az egymással harcoló hadseregek kártevését, az antant intervencióját és blokádját, az üzemanyag és nyers­anyag hiányát vagy az élelmezési nehézségeket és a járványokat. Minden nehézségért és szenvedését a bolsevik rendszert vádolták: „A kommunista uralom egész Oroszországban példátlan nyomorra, éhínségre, fűtőanyag hiányra és más alapvető cikkek hiányára vezetett. A gyárakat és az üzemeket bezárták, a vasúti közlekedés megszűnt. A vidéket teljesen kifosztották. Nincs kenyerünk, marhánk és földművelő eszközünk. A munkások fáznak és éheznek. A parasztok és a városok lakói elveszítették remé­nyüket, hogy megjavíthatják életüket. Minden egyes nappal közelebb jutunk a pusztuláshoz. A kommunista árulók mindezért titeket hibáztatnak.”[16]

 

A tengerészek, miként a parasztok is, akik közül többségük jött, hevesen támadták a bolsevik rendszer „új rabszolgaságát”, mindenekelőtt azt, hogy az élelmiszert fegyveres különítmények gyűjtik be. „Igaza volt annak a parasztnak” jelentette ki a kronstadti Izvesztyija, „aki ezt mondta a Szovjetek VIII. Kongresszusán: »Minden nagyszerű - a föld a miénk, de a gabo­na a tiétek, a víz a miénk, de a hal a tiétek, az erdő a miénk, de a fák a tiétek.«„[17] A kormány fosztogatásaival szembeszegülő falusiakat, tette hozzá a lap, „kulákoknak” és „a nép ellenségeinek” bélyegezték, bármilyen nagy szegénységben vagy nyomorban is éltek. Az Izvesztyija továbbá elítélte a legjobb földeken működő állami gazdaságok létesítését, nemcsak azért, mert így megfosztják a parasztokat jogos tulajdonuktól, de azért is, mert ezek ugyanúgy bérmunkát alkalmaznak, mint a cári rendszer idején. Ez, mondták a felkelők, a forradalom szellemét sérti, amely a „bérrabszolgaság” és a kizsákmányolás minden formájá­nak eltörlését tűzte ki célul. Az Izvesztyija ki­állt a parasztok azon joga mellett, hogy saját erőikkel és sa­ját hasznukra kisgazdasági művelést folytassanak. „Az állami gaz­daságok lényegileg nem egyebek, mint „az új földbirtokos” - az állam - birtokai. Ezt kapták a parasztok a bolsevik szocializmusától újonnan birtokukba vett földjeik szabad haszná­lata helyett. A gabona elrekvirálásáért, a marhák és lovak el­kobzásáért cserébe a Cseka támadásait és sortüzeket kaptak. A csere csodálatos rendszere ez egy munkásállamban - golyó és szurony a kenyérért.”[18]

 

Az ipari termelés területén a felkelők jogot követeltek arra, hogy a munkások és a kistermelők ellenőrizhessék a termelést és élvezhessék munkájuk gyümölcsét. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem „munkásellenőrzést” akartak bevezetni. A helyi üzemi bizottságoknak a termelés felett gyakorolt pusz­ta ellenőrző tevékenysége álláspontjuk szerint nem megfelelő és hatékony megoldás: nem megfelelő, mert ahelyett, hogy a munkások irányítanák a gyárat, a kulcspozíciókban meghagyja a korábbi managereket, szakembereket; és nem hatékony, mert nem biztosítja a tevékenység többi üzemmel szükséges összehangolását. Elutasították az ipar nacionalizálását is, ahol a termelés állami ellenőrzését kinevezett vezetők és szakemberek látják el. „A »munkásellenőrzés« viszonyai között dezorganizálódott termelést”, jelentette ki a kronstadti Izvesztyija, „a bolsevikok érvként használták fel ahhoz, hogy a gyárakat és üzemeket nacionalizálják. A tőkés rabszolgájá­ból a munkás az állami vállalatok rabszolgájává vált”. Ugyanakkor a szakszervezetek „központosított kommunista építménnyé” váltak, tevékenységük haszontalan papírmunkára korlá­tozódott ahelyett, hogy a gyárakat irányítanák és segítenék a munkások tanulttá és műveltté válását. Csak új választások alakíthatják át a szakszervezeteket a munkások „legszélesebb értelemben felfogott” szabad „önigazgató” intézményeivé. A bérmunkát nem alkalmazó kisiparosok számára is a legteljesebb szabadságot kell biztosítani. „A forradalmi Kronstadt”, je­lentette ki az Ideiglenes Bizottság, „egy másfajta szocializ­musért, a munkások Szovjetköztársaságáért harcol, ahol a termelő a maga ura, és ahol termékét belátása szerint használja fel”.[19]

 

A felkelés egyik döntő jellegzetessége a kommunista uralomból való kiábrándulás volt. A kommunisták, írta a lázadó Izvesztyija, csak a hatalom elvesztésétől félnek, és így „minden eszközt megengedhetőnek tartanak - a rágalma­zást, az erőszakot, a hazugságot, a gyilkosságot, a felkelők családtagjainak túszul ejtését”.[20] A forradalom önmaga karikatúrájává vált, a munkásokat és a parasz­tokat alávetetté teszi, az országot némaságra kényszeríti a párt és a titkosrendőrség, a börtönöket nem ellenforradalmárokkal, hanem munkásokkal és értelmiségiekkel zsúfolják tele. „A régi rendszer helyére”, panaszolta az Izvesztyija, „az önkény, az arcátlanság, a nepotizmus, a lopás és a spe­kuláció új rendszere lépett, olyan szörnyű rendszer, amelyben minden darab kenyérért, minden gombért a felsőbbséghez kell fordulni, olyan rendszer, ahol az embereknek még saját maguk­hoz sincs közük, ahol nem rendelkeznek saját munkájukkal, a szolgaság és lealacsonyítás rendszere... Szovjet-Oroszország összorosz koncentrációs táborrá vált.”[21]

 

Mi tehát a teendő? Hogyan vezethető vissza a forradalom az eredeti útra? Március 8-ig, az első bolsevik rohamig a felkelők hittek a békés reformok lehetőségében, ügyük jogos­ságában meggyőződve bíztak abban, hogy az egész ország támogat­ni fogja őket - mindenekelőtt Pétervár -, és így a kormány nagy politikai és gazdasági engedményekre kényszerül. A kommu­nista támadás azonban új szakaszt nyitott a felkelés történe­tében. Véget vetett a tárgyalások és a megegyezés lehetőségé­nek. Mindkét oldal számára az erőszak maradt az egyetlen eszköz. Március 8-án a tengerészek új jelszót fogalmaztak meg: Oroszország valamennyi népéhez fordultak felhívásukkal, hogy csatlakozzanak hozzájuk az 1917 februárjában és októberében megkezdett munkát befejező „harmadik forradalom” megvívásában: „A munkások és parasztok elszántan menetelnek elő­re az úton, maguk mögött hagyva az Alkotmányozó Gyűlést burzsoá rendszerével és a kommunista pártot Csekájával és állam­kapitalizmusával, aminek hóhérai már a dolgozó tömegek nyakára tették a hurkot, és halállal fenyegetik őket... Itt Kronstadtban letettük a harmadik forradalom alapkövét, széttörve a dolgozó tömegeket fogva tartó utolsó béklyót is, és egy új széles utat nyitva a szocialista alkotás előtt.”[22]

 

xxx

 

Mind a nyugati, mind a szovjet történészek ismételten kísérletet tesznek arra, hogy a kronstadti programot egyik vagy másik bolsevikellenes baloldali párthoz kössék. Mennyire van létjogosultsága az ilyen kísérleteknek? A felkelők követe­léseinek bizonyos pontjai valóban megfelelnek a baloldali po­litikai ellenzék egyes elgondolásainak. A mensevikek, a szociálforradalmárok és az anarchisták valamennyien tiltakoztak a bolsevik hatalmi monopólium és a hadikommunizmus rendszere ellen. Valamennyien szabad szovjeteket és szabad szakszervezeteket követeltek, polgári szabadságjogokat a munkások és pa­rasztok számára, a terror megfékezését és a letartóztatott szocialisták és anarchisták szabadon bocsátását. Koalíciós kormányzást követeltek, amiben valamennyi szocialista párt képviseltetve van, ahogy az eszerek és a mensevikek 1917 ok­tóbere előtt tagjai is voltak a kormánynak - amihez az egyik bolsevik csoport támogatást nyújtott: „Kijelentjük, hogy a szovjet valamennyi párt szocialista kormánya kell, hogy legyen. Kijelentjük, hogy amellett csak egyetlen más út léte­zik: a tisztán bolsevik kormány politikai terror eszközeivel való megőrzése. Ezt nem fogadhatjuk, és nem is fogadjuk el. Látjuk, hogy ez... a felelőtlenség rendszeréhez és a forrada­lom és az ország elpusztításához vezetne”.[23]

 

A felkelők és a szociálforradalmárok elgondolásaiban volt egy fontos közös vonás: a parasztok és a kistermelők szükség­leteinek mindenek feletti szem előtt tartása, és a nagyüzemi termelés bonyolult viszonyainak ezzel összhangban álló teljes figyelmen kívül hagyása. Másfelől azonban a felkelők vissza­utasították az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívásának eszer követelését, és nem fogadták el a tekintélyes eszer vezető, Viktor Csernov felajánlotta segítséget sem. Ebből a tényből már nyilvánvaló, hogy az eszereknek nem volt különö­sebben jelentős befolyásuk a felkelő mozgalmon belül. A mensevikekkel ugyanez volt a helyzet. A mensevikek a szovjetek 1905-ös megszületésétől kezdve e rendszer mellett álltak, és a munkások, katonák és tengerészek nem pátbeli hovatartozás alapján létrehozott konferenciájának kronstadti gondolata a mensevik vezető, Akszelrod hasonló javaslatára emlékeztet, amely elméleti alapot szolgáltatott az eredeti Pétervári Szov­jet megalakításához. Ennek ellenére a mensevikek befolyása so­sem volt számottevő Kronstadtban, a szélsőbaloldal e hagyományos erősségében. A városban és a kikötőkben dolgozó munkások és iparosok között számos aktív mensevik párttag volt /a Forradalmi Bizottság két tagját, a munkás Valkót és Romanyenkot a szovjet források menseviknek minősítik/, de a kronstadti prog­ram viszonylag kis figyelmet fordít az ipari proletariátust érintő kérdésekre. Emellett - a felkelés legfőbb bázisát je­lentő - tengerészek között a mensevikek száma elhanyagolható nagyságú volt. Azt is meg kell jegyezni, hogy a felkelés idején a pétervári és a külföldi mensevik vezetők nem értettek egyet azzal, hogy a bolsevikokat fegyverrel kell eltávolítani.

 

Ezzel ellentétben az erődben az anarchisták befolyása mindig is rendkívül erős volt, és gyakran vádolják őket azzal, hogy ők inspirálták a felkelést. Azonban jórészt ez sem felel meg a valóságnak. Először is a legjelentősebb kronstadti anarchisták ebben az időben már eltűntek a színről: Anatolij Zseleznyakovot, az Alkotmányozó Gyűlést szétverő fiatal tenge­részt egy fehérek elleni hadművelet során megölték.[24] J. Sz. Blejkman, a népszerű 1917-es Horgony téri szónok néhány hónappal a felkelés előtt meghalt, elvtársa, Jefim Jarcsuk pe­dig, aki a forradalom idején vezető alakja volt a kronstadti szovjetnek, ebben az időben Moszkvában volt, s amikor éppen nem volt letartóztatásban, akkor is a Cseka szigorú ellenőrzése alatt állt. Jarcsuk Kronstadt történetéről írott munkájá­ban kijelenti, hogy 1921-ben az anarchisták nem játszottak jelentős szerepet és a korszaknak nincs más anarchista forrása. A polgárháborúban elesettek és az 1920 elején végrehajtott tisztogatásoknak áldozatul esett anarchisták listáján Zseleznyakovon, Jarcsukon és Blejkmanon kívül nem szerepel más kronstadti.[25] Az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak csak egy tagja /Perelkin/ állt valaha is kapcsolatban az anarchistákkal, és ő is csak közvetett módon. Emellett a mozgalom lapja is összesen egyszer tett említést az anarchistákról, amikor nyilvánosságra hozta a Petropavlovszk-határozat szövegét, amely „szó­lás- és sajtószabadságot” követelt „a munkások, a parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialista pártok számára”.[26]

 

De a Kronstadtban 1917-ben uralkodó anarchista szellem nem szűnt meg. Perepjolkin, még ha az egyetlen ismert anarchista szimpatizáns is volt csupán a felkelés vezetői között, de a Petropavlovszk-határozat társszerzőjeként és az agitációs- és propagandaügyek irányítójaként kedvező helyzetben volt ahhoz, hogy a liberter eszméket propagálja. A mozgalom kulcsjelszavainak többsége - „Szabad szovjeteket!”, „harmadik forradalom”, „Le a komisszárokráciával!” - anarchis­ta jelszó volt a polgárháború idején és a „A pártok helyett minden hatalmat a szovjeteknek!” is anarchista harci jelszó volt. Másfelől azonban az anarchisták többsége mindenféle „hatalomnak” ellene volt, és a tengerészek, a maguk részéről, sosem követelték az állam teljes eltörlését, amely a különféle anarchista platformok központi eleme volt.

 

Ezzel együtt azonban az oroszországi anarchisták büszkék voltak a felkelésre. Kronstadtot „második Párizsi Kommünként” üdvözölték és dühösen támadták a kormányt azért, mert csapato­kat küldött a felkelők ellen. A felkelés tetőpontján anarchis­ta röplap jelent meg Pétervár utcáin: bírálta a lakosságot azért, mert hátat fordít a felkelőknek, és hallgat, amikor ál­landóan tüzérségi tűz hallatszik a Finn-öböl felől. „A tenge­részek értetek, Pétervár népéért harcolnak”, jelentette ki a röplap. „Le kell ráznotok magatokról az apátiát, és csatlakoz­notok kell a kommunista diktatúra elleni harchoz, amit az anar­chista társadalom megszületése követ.”[27] Közben más anarchisták, így Berkman és Goldman, közvetíteni igyekeztek a konfliktusban a vérontás elkerülése érdekében.

 

Röviden: a felkelést nem egyetlen párt vagy csoport inspirál­ta vagy vezette. Résztvevői különféle áramlatokhoz tartozó radikálisok - eszerek, mensevikek, anarchisták, kommunista párttagok - voltak, akik nem rendelkeztek rendszerezett ideológiával, és kidolgozott akciótervük sem volt. A különféle forradalmi áramlatok elemeit egyesítő hitvallásuk körvonalazatlan és képlékeny volt, nem koherens és konstruktív prog­ram, inkább a sérelmek felsorolása, hangos tiltakozás az elnyo­más és a terror ellen. Konkrét javaslatok helyett, mindenek­előtt az ipari és mezőgazdasági ügyeket illetően, a felkelők inkább azt részesítették előnyben, amit Kropotkin a szabadon választott szovjetek tevékenységében megnyilvánuló „alkotó népi szellemnek” nevezett.

 

Ideológiájuk leginkább egyfajta népi anarchizmusként írha­tó le, aminek mélyén a „föld és szabadság” és a „népakarat” régi narodnyik programja ismerhető fel, a lazán összekapcsoló­dó közösségek föderációjának régi álma, ahol a parasztok és munkások harmonikusan együttműködnek egymással az alulról szerveződő legteljesebb gazdasági és politikai szabadságban. A lázadókkal legszorosabb hasonlóságot vérmérsékletben és szemléletben az eszer Makszimalisták mutattak, akiknek kicsiny ultramilitáns csoportja kivált a szociálforradalmár pártból, és a forradalmi spektrumban a baloldali eszerek és az anar­chisták között helyezkedett el, mindkét csoport ideológiájá­ból átvéve bizonyos elemeket. A lázadó Izvesztyijában közzétett kronstadti program szinte minden fontosabb pont­ja összecsengett a Makszimalisták elgondolásaival, ami megerő­síti azt a szovjet álláspontot, hogy az újság szerkesztője /név szerint Lamanov/ Makszimalista volt.[28] A Makszimalisták a totális forradalom programját hirdették meg. Ellenezték az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívását, és ehelyett a szabadon választott szovjeteken alapuló és a közpon­ti államhatalmat minimalizáló „munkás szovjetköztársaság” mel­lett szálltak síkra. Politikai szempontból céljaik azonosak voltak a kronstadtiakéval, és „A pártok helyett minden hatal­mat a szovjeteknek” jelszó eredetileg Makszimalista harci kiál­tás volt.

 

A gazdasági ügyeket illetően a hasonlóságok nem kevésbé feltűnőek. A mezőgazdaság területén a Makszimalisták támadták a gabonabegyűjtés rendszerét és az állami gazdaságok létesítését, és követelték, hogy a földet adják a parasztok megkötöttségek­től mentes használatába. Az ipar területén elutasították a tő­kés szakemberek feletti munkásellenőrzést, és „a termelés tár­sadalmi megszervezése és a dolgozók képviselői általi szisztematikus irányítása” mellett léptek fel. A felkelőkhöz ha­sonlóan ezen a Makszimalisták sem a gyárak nacionalizálását és az állami irányítás centralizált rendszerét értették, éppen ellenkezőleg, ismételten arra figyelmeztettek, hogy a centra­lizáció közvetlenül „bürokratizmushoz” vezet, s a munkásokat a hatalmas, személytelen gépezet csavarjává teszi. „Nem állami irányítás és munkásellenőrzés, hanem munkásigazgatás és álla­mi ellenőrzés”, ez volt a mottójuk, ahol is a kormánynak a tervezés és az összehangolás feladatait kell megoldania. Röviden: lényegileg a termelőeszközöknek az azt használók birtokába adásáról volt szó. Minden Makszimalista jelszónak ez volt a lényege: „Minden föld a parasztoké”, „Minden gyár a munkásoké”, „Minden falat kenyér és minden termék a dolgozó­ké”.[29]

 

xxx

 

Így a felkelés lényegét tekintve népi anarchista jellegű volt a résztvevők nyelvezetéből és elgondolásaiból következően. Kronstadtban a propagandát olyan emberek irányították, akiknek érzelmei és kifejezései közel álltak a parasztok és munkások érzelmeihez. Egyszerű jelszavaik és jelmondataik olyan elemeket tartalmaztak, amelyek általában a népre voltak jellemzőek. A felkelés agitátorai a marxista zsargontól és az idegen hangzá­sú kifejezésektől teljesen mentes hazai nyelvet használtak /mint ezt egy riporter később megjegyezte/. A „proletariátus” kifejezést mellőzve egy olyan társadalom megteremtésére hívtak fel - teljes mértékben a narodnyikokra jellemző módon -, ahol a „dolgozók”- parasztok, a munkások és a „dolgozó értelmiség” - játszanak vezető szerepet. „Szocialista” forradalom helyett inkább „társadalmi forradalomról” beszéltek, az osztálykonfliktusokat nem a szó szűk értelmében, az ipari munkásság és a burzsoázia ellentéteként fogták fel, hanem hagyományos narodnyik értelemben, ami szerint a dolgozó tömegek egésze áll szem­ben mindazokkal, akik nyomorba döntik és kizsákmányolják, e körbe sorolva a földesurak és a tőkések mellett a politikuso­kat és a bürokratákat is. Szemléletükben csak kevés helye volt a nyugati ideológiáknak, a marxizmusnak és a liberalizmusnak. A parlamentáris kormányzással szembeni ellenszenvük mélyen a narodnyik és anarchista örökségben gyökerezett: Herzen, Lavrov és Bakunyin korrupt és idegen intézményként vetette el a parlamentet, olyan „szócséplő” gyülekezetnek tekintette, amely a felső és a középosztályok érdekeit védelmezi a megtagadottak és kirekesztettek követeléseivel szemben, akik szá­mára az üdvözülés útja a hagyományos orosz közösségeken alapuló helyi önkormányzat.

 

A kronstadtiak között továbbá erős volt a szláv nacionalizmus szelleme, ami, tekintettel túlnyomórészt paraszti szár­mazásukra, egyáltalán nem meglepő. Bár internacionalistának tekintették magukat, nem mutattak különösebb érdeklődést a vi­lág forradalmi mozgalmai iránt. Elsősorban az orosz nép és annak sorsa foglalkoztatta őket, fő témájuk, a „harmadik for­radalom” pedig erősen hasonlít a XIX. századi „harmadik Róma” messianisztikus doktrínájához: „Az autokrácia eltűnik. Az Alkotmányozó Gyűlés a kárhozat világába távozik. A komisszárokrácia elporlad. Elérkezik a dolgozók igazi hatalmának, a szovjetek hatalmának kora.”[30] Ugyanakkor viszont a szülőföldhöz való paraszti ragaszkodás furcsán elegyedett az európai forradalmi hagyományok elemei­vel, amit jól példáz a Horgony téren tartott temetési szertar­tás, ahol a Tengerész Székesegyházban az ortodox egyház búcsúztatta az elesett felkelőket a „Marseillaise” befejező soraival.[31] De nemcsak a résztvevők vallásosságában és társadalmi hitvallá­sában volt tetten érhető a narodnyik eszmevilág, de a felkelés ideológiai szerkezetén vörös fonálként végighúzódó tradicio­nális népi mítoszokban is.

 

Az egyik ilyen, mélyen a paraszti lélekben gyökerező mítosz volt, hogy a központosított állam az orosz társadalomra ráerőszakolt mesterséges test, a népre nehezedő idegen elem, amely a szenvedésekért felelős. A kormány és tisztviselői irán­ti széleskörű gyűlölet mélyen az orosz történelemben gyökerezik, a XVII. és XVIII. századi kozák- és parasztfelkelésekig nyú­lik vissza. Sztyenka Razin és Pugacsov szemében az uralkodó réteg nem tartozott az orosz néphez, a narodhoz, hanem egy attól elkülönült, a parasztok vérét szívó parazita osztály volt. Ez manicheus vízió volt, amelyben az egyszerű népben testet öltött isteni erő harcol az államban és annak hivatalnokaiban megtestesülő gonosz erők ellen. A kronstadti tengerészek e primitív lázadók közvetlen leszármazottai voltak, a bürokrati­kus despotizmus elleni spontán lázadás /buntarsztvo/ tradíciójának örökösei. Ugyanúgy készek voltak a „komisszárok” és a „bürokraták” elleni harcra, ahogy Razin és Pugacsov is a „bojárok és a hivatalnok” ellen fordultak. A nemesség gonosz tettei az új uralkodó réteg, a kommunista párt gonosz tettei­vé váltak, s nekik tulajdonították a népet ért összes megpró­báltatást - az éhínségtől és a polgárháborútól kezdve a szol­gaságig és a kizsákmányolásig.

 

Az állami hivatalnokoktól való elidegenedettség e régi keletű érzése tömören fejeződik ki a nem sokkal a jégen ke­resztül megindított első bolsevik roham kezdete előtt megjelent szerkesztőségi cikk címében: „Mi és ők”. Ugyanez fejeződött ki a „komisszárokrácia” kifejezésben, a tengerészek szovjet rendszerre vonatkozó kedvenc minősítő jelzőjében: „Lenin azt mondta: „A kommunizmus szovjethatalom plusz elektrifikáció”. De a nép tudja, hogy a kommunizmus bolsevik formá­ja komisszárokrácia plusz sortüzek.”[32] A bolsevik hivatalnoki réteget haszonlesők új kiváltságos kasztjának tekintették, akik magasabb fizetéseket élveznek, nagyobb élelmiszeradagokat kapnak és melegebb lakásokban él­nek, mint a nép többi része. A párthivatalnokokat ismételten azzal vádolták, hogy a forradalom gyümölcseit ők élvezik, és hogy a szolgaság új formáját erőszakolják rá Oroszország „tes­tére és lelkére”. „Ilyen a szocializmus ragyogó királysága, amit a kommunista párt diktatúrája hoz el nekünk”, panaszolta a lázadó Izvesztyija utolsó száma. „Eljutottunk a szovjet funkcionáriusok államszocializmusához, akik nyíltan a pártbizottságok és a tévedhetetlen komisszárok utasításainak megfelelően döntenek. Az  »Aki nem dolgozik, az ne is egyék« jelszavát az új »szovjet« rend a »Mindent a komisszá­roknak!« jelszavává változtatta. A munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség számára csak a szomorú és szüntelen munka marad börtönviszonyok között.”[33]

 

Nem meglepő, hogy Kronstadt haragja főleg Zinovjevre és Trockijra összpontosult, akik „puha karosszékeikben üldögélnek a cári palota kivilágított szobáiban, és azzal foglalkoznak, hogy hogyan tudják a legjobban a felkelők vérét kiontani”.[34] Zinovjev Pétervár pártvezetőjeként vonta magára a tengerészek dühét azzal, hogy leverte a sztrájkoló munkásokat, és túszul ejtette családtagjaikat. De a felkelők szemében a bête noire Trockij volt. Hadügyi népbiztosként és a Forradalmi Haditanács elnökeként Trockij volt a felelős a március 5-i durvahangú ultimátumért, és az ezt három nappal később követő támadás megindításáért. A jelzők egész arzenálját aggatták rá: „Trockij marsall vérmezője”, „Trepov reinkarnációja”, „Maljuta Szkuratov... a kommunista opricsnyina feje”, „Oroszország rossz szelleme”, aki „ragadozóként csap le hős városunkra”, a „munkások vérében térdig gázoló” önkény­uralom szörnyetege, „Figyelj Trockij” jelentette ki a kronstadti Izvesztyija március 9-én, „a Harmadik Forradalom vezetői megvédik a szovjetek hatalmát a komisszárok mocskolódásaitól”.[35]

 

A lázadók a népi hagyományokhoz hűen éles választóvona­lat húztak egyfelől Trockij és Zinovjev, másfelől Lenin – az áruló bojárok és a cár között, aki elől eltitkolják a nép szenvedését. Az orosz alsó osztályok hagyományosan nem az uralkodó ellen fordították dühüket, akit felkent atyjuknak tekintettek, hanem rossz és számító tanácsadói ellen, akik szemükben mindazt megtestesítették, amit rossznak és káros­nak tartottak. Nem a távoli uralkodó volt az, aki elnyomta a szegényeket: „Isten a mennyországban van”, terjedt a régi mondás, „a cár pedig még nálánál is magasabban”. A csúcson ülő földesurak és hivatalnokok a parasztok és a városlakók sanyarú sorsának okozói, nyomorban és alávetettségben tart­ják őket.

 

Érdekes, hogy Lenin kronstadti felkelés során tanúsított magatartása alátámasztotta ezt az elképzelést. Az első héten, amikor Trockij és Zinovjev Pétervárra ment, fenyegető nyilat­kozatokat adott ki, és előkészítette a felkelők elleni táma­dást, Lenin Moszkvában maradt, és csak azzal vett részt az események alakításában, hogy március 2-án aláírta a Kozlovszkijt és állítólagos bűntársait törvényen kívül helyező rendele­tet. Nevét egyszer sem említette a kronstadti újság, amely jellegzetes nyelvezetével szorgalmasan támadta Trockij és Zinovjev „csendőrségét” amiatt, hogy „eltitkolja az igazságot” a nép elől. Március 8-án azonban, a X. Pártkongresszus nyitóülésén, Lenin kilépett a háttérből, és a fehérgárdista tábornokok és a népesség kispolgári elemei aknamunkájának bélyegezve elítélte a felkelést. E beszéde után bírálta őt első ízben Kronstadt Forradalmi Bizottsága. A parasztok és a munkások, mondta a lázadó Izvesztyija, „sosem hittek Trockij és Zinovjev szavának”, de nem várták, hogy Lenin követi „álszenteskedésüket”. Az Izvesztyijában megjelent poéma „Lenin cárnak” nevezi, és a lap ott, ahol eddig „a véreskezű Trockij és társai”-ról írt, most „Lenin, Trockij és társai vállalkozásáról” beszélt.[36]

 

Lenint azonban még ekkor is bizonyos mértékű rokonszenv­vel szemlélték, aminek társai esetében nyoma sem volt. Az Izvesztyija március 14-i száma szerint Lenin a szakszervezeti kérdésről folyó vita során ezt mondta társainak: „Halálra untat mindez. Ha nem volnék beteg, mindenről lemondanék és elmenekülnék, mindegy, hogy hova”. „De”, teszi hozzá az Izvesztyija, „Lenint nem engedik elme­nekülni csapatai. Foglyuk, és arra kényszerítik, hogy ugyan­azokat a rágalmakat szórja ránk, amiket ők”.[37] Itt a legtisztább formában jelenik meg a jó cár és az őt cse­lekedni nem engedő áruló bojárok régi legendája. Lenin előtt továbbra is, mint atyjuk előtt tisztelegtek. Ezzel össz­hangban, amikor a kronstadti hivatalokban a fal felé fordították Trockij és a többi bolsevik vezető arcképét, Leniné érintetlenül maradt.[38] Ez az attitűd tovább élt a felkelés vérbefojtása után is. Egy finnországi internálótáborban Javenko, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság elnökhelyettese éles különbséget tett Lenin és kollégái között. A szakállas, magas és erős test­alkatú tengerész, Javenko, az Októberi Forradalomban a bol­sevikok oldalán harcolt, és felháborodott azon, hogy a párt elárulta eszményeit és ígéreteit. Dühtől vörös arccal hevesen szidalmazta a „gyilkos Trockijt” és a „gazember Zinovjevet”. „Tisztelem Lenint” mondta. „De Trockij és Zinovjev magukkal rántották. Szeretném saját kezemmel megfojtani mindkettő­jüket”.[39]

 

Elsősorban Trockij volt a hadikommunizmusnak, mindannak eleven szimbóluma, ami ellen a tengerészek felkeltek. Neve összekapcsolódott a központosítással és a militarizálással, a vasfegyelemmel és a parancsolgatással. A szakszervezeti kérdésben kemény és dogmatikus álláspontot foglalt el Lenin tak­tikus és békülékeny álláspontjával szemben. Nem tekintette a parasztságot forradalmi erőnek, míg Lenin mindig elismer­te, hogy a vidéki népességgel való együttműködés lényegi je­lentőségű, ha a hatalmat meg akarják szerezni és tartani, s ezt az attitűdöt ortodox kortársai a narodnyik örökség tovább­élésének tekintették. Trockij türelmetlen, lángoló és fölé­nyes volt, amit Lenin híres „Végrendeletében” úgy jellemzett, hogy „túlságosan elveti a sulykot magabiztosságánál fogva”. Lenint nagyra becsülték egyszerű életvitele és igénytelensége miatt.

 

Lenin emellett a Volga mellől, a paraszti Oroszország szívéből származó nagyorosz volt. Igénytelen, feltűnést kerülő, szerény külseje miatt Oroszország egyszerű gyermekének tűnt, aki osztozik a nép gondjaiban, és akihez baj esetén nyugodtak lehet fordulni. Trockij és Zinovjev ezzel szemben zsidó származású volt, és elsősorban a kommunista mozgalom internacionalista szárnyához kötelezték el magukat, nem pedig Oroszországhoz. És Trockij, a kronstadti Forradalmi Bizottság szerint, felelős volt azért, hogy a polgárháború idején sok ezer „nem Trockij nemzetiségéhez tartozó” ártatlan embert megöltek.[40] Bár a felkelők tagadták, hogy antiszemita előítéleteik lenné­nek, nem kérdéses, hogy a zsidóellenes érzelmek erősek voltak a balti tengerészekben, akiknek többsége Ukrajnából, és a nyuga­ti határvidékről származott, ami az oroszországi antiszemitiz­mus klasszikus területe. E terület parasztjai és munkásai szá­mára a nehézségek és szenvedések idején a zsidók voltak a szokásos bűnbakok. Hagyományos kötődésük szülőföldjükhöz emellett ellenérzéseket ébresztett bennük a köztük lévő „ide­gen” elemek iránt, és amikor a forradalom elűzte a földesura­kat és a tőkéseket, akkor ellenséges érzelmeik a kommunisták­ra és a zsidókra összpontosultak, akiket hajlamosak voltak egymással azonosítani.

 

A tengerészek mellesleg jól ismerték Trockij és Zinovjev zsidó származását, ha máshonnan nem is, de a polgárháború idején folytatott fehér propagandából, amely megkísérelte a kommunizmust zsidó összeesküvésnek feltüntetni. „Bronstein /Trockij/, Apfelbaum /Zinovjev/, Rosenfeld /Kamenyev/, Steinberg - és velük együtt a többiek Izrael hű fiai”, jelenti ki egy fehér röpirat azzal vádolva a zsidó bolsevikokat, hogy a világ feletti uralomra törnek.[41] Az, hogy az ilyen és ehhez hasonló fantazmagóriák széles kör­ben jártak szájról-szájra a Balti Flottában, kiderül a kronstadti felkelés idején a pétervári haditengerészeti támasz­ponton szolgáló egyik matróz visszaemlékezéséből.[42] Egy különösen éles hangú bekezdésben a bolsevik rendszert az „első zsidó köztársaságként” támadja, és ismét megjelenik az orosz néphitben kiemelt szerepet játszó „gonosz bojár” mítosz, amikor a zsidókat új „kiváltságos osztálynak”, a „szovjethercegek” osztályának bélyegzi. A szerző mérge javát Trockij és Zinovjev /vagy Bronstein és Apfelbaum, ahogy gyak­ran utal rájuk/ számára tartja fenn, a kormány Kronstadtnak küldött ultimátumát „a zsidó Trockij ultimátumának” nevezve. Ezekben az érzésekben, erősíti meg ő is, társai közül sokan osztoztak, akik meg voltak győződve arról, hogy nem az orosz parasztok és munkások, hanem a zsidók a forradalom eredményei­nek tényleges haszonélvezői: a vezető állásokat a kommunista pártban és a szovjetállamban zsidók töltik be; minden kormányhivatalba betelepedtek, mindenekelőtt az Élelmezésügyi Népbiztosságra, arra törekedve, hogy zsidó társaik ne éhezzenek; és még az útellenőrző osztagok - a gyűlölt intézmény - pa­rancsnokai is szinte mindig zsidók voltak, miközben a legény­ség 90 százaléka igazi oroszokból állt. Az ilyen hiedelmek ál­talánosak voltak nemcsak Kronstadtban, de Péterváron is, ha nem is azonos mértékben. Ennek tanúbizonysága Versihinnek, a Forradalmi Bizottság tagjának kijelentése, amit március 8-án tett az egyik szovjet egységnél, amikor a jégen át tárgyalni ment a bolsevik csapatokhoz: „Elég volt hurrázásotok­ból, csatlakozzatok hozzánk, és üssük a zsidókat. Átkozott uralmuk az oka a munkások és a parasztok szenvedéseinek.”[43]

 

xxx

 

Bár a felkelők gyűlölték a kommunista hivatalnokok uralmát, nem viseltettek ellenséges érzelmekkel a párt egyszerű tagjai vagy a kommunizmus, mint olyan eszményeivel szemben. Igaz, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság több tagja keserűen beszélt Finnországban adott interjújában a „népet jogától megfosztó” kommunistákról.[44] De ellenséges érzelmeiket a felkelés véres eltiprása okozta, és beszéd közben a pártvezetésre gondoltak, nem az egyszerű párttagokra. A felkelők közül sokan, így Petricsenko és Kilgaszt, a Forradalmi Bizottság elnöke és titkára is, korábban kommu­nisták voltak, akik úgy érezték, hogy eszményeiket meggyaláz­ták, és akik arra törekedtek, hogy eredeti tisztaságukba állítsák vissza ezeket. Gondolkodásukra jellemző egy tenge­résznek, aki akkor még a párt tagja volt, a kijelentése, miszerint Oroszországot rémisztő ingovánnyá” tette „a kommunista bürokraták egy kis köre, amely magát kommunistának álcázva köztársaságunkban kényelmes fészket épít magának”.[45]

 

A bolsevik hierarchia elleni gyűlöletük ellenére a tengerészek sosem akarták feloszlatni a pártot vagy kizárni az orosz kormányból és a társadalomból. A „Szovjeteket kommu­nisták nélkül”, a szovjet és nem-szovjet szerzők visszatérő kijelentései ellenére, nem kronstadti jelszó volt. Létezett ilyen jelszó: a polgárháború alatt e jelszóval mentek harcba a szibériai parasztcsapatok, és Mahno partizánjai is ehhez ha­sonlót fogalmaztak meg: „A szovjetekért, de a kommunisták el­len”.[46] De a tengerészek sosem fogadták el ezeket a jelszavakat. Ez nem egyéb legendánál, ami a jelek szerint az emigráns kadet vezetőtől, Miljukovtól származik, aki Párizsban a felkelők követeléseit a „Szovjeteket a bolsevikok helyett” /Szovjetü vmeszto bolsevikov/ és a „Le a bolsevikokkal, éljenek a szovjetek” jelszavakkal jellemezte. A tengerészek, írta, a hatalmat a fennálló egypárti diktatúra helyett a szocialista és párton kívüli radikálisok koalíciója kezébe akarták adni, s azok e hatalmat a kommunistákat so­raikban nem tűrő szovjeteken keresztül gyakorolnák. Egy ilyen berendezkedés, mondja, megnyitná az utat országos szin­ten az Alkotmányozó Gyűlés ismételt felállítása előtt.[47] Ez azonban távol van a kronstadti program pontos leírásától, amely nyíltan elutasítja az Alkotmányozó Gyűlést, és a többi baloldali politikai szervezetek mellett a bolsevikoknak is helyet biztosít a szovjetekben. Igaz, a gyakorlatban a kommu­nisták ki voltak zárva a helyi revtrojkákból, de a küldöttek választott konferenciájának munkájában részt vet­tek, s ez a testület állt a legközelebb Kronstadtban a szabad szovjetek álmának megvalósításához.

 

A felkelők célja továbbá nem a kommunizmus teljes megsem­misítése volt, hanem megreformálása, megtisztítása a polgár­háború idején a mozgalomban eluralkodott diktatórikus és bü­rokratikus tendenciáktól. Ebből a szempontból Kronstadt a párton belüli ellenzéki mozgalmakhoz - a „flotta-ellenzékhez”, a Demokratikus Centralistákhoz és a Munkásellenzékhez - hasonlított, hozzájuk hasonlóan ítélte meg a jelenségeket és hasonló volt baloldali idealista szemlélete is. A „flottaellenzékhez” hasonlóan, amelyhez sokan tartoztak a kronstadti tengerészek közül is, a felkelők elutasították a politikai tisztek keménykezű és önkényes módszereit. A Demokratikus Centralistákhoz hasonlóan szembehelyezkedtek a bolsevik ve­zetés egyre növekvő authoritarianizmusával, és a párt és a szovjetek „demokratizálása” mellett szálltak síkra. Végül, akárcsak a Munkásellenzék, a kronstadtiak is tiltakoztak a munka „militarizálása”, a gyárakban bevezetett egyszemélyi vezetés és vasfegyelem, a szakszervezetek alávetése és a „burzsoá specialisták” hatalmi posztokra való visszatérése ellen. Végül, miként az összes ellenzéki csoport, a kronstadtiak is sajnálkoztak a párt fokozódó elszigetelődése miatt, és támadták a bolsevik vezetőket amiatt, hogy megsértik a for­radalom lényegi szellemét - a hatalom és a célszerűség oltárán feláldozzák a forradalom demokratikus és egalitariánus eszmé­nyeit.[48]

 

Ezek a párhuzamok, bár léteznek, nem vezetnek messzire. Először is, míg a felkelők a parasztság érdekeit tartották szem előtt, mind a Munkásellenzék, mind a Demokratikus Centralisták csoportja gyári munkásokból és értelmiségiekből álló, a paraszt­ság szükségleteinek kevés figyelmet szentelő városi csoport volt. Ami ennél sokkal fontosabb, ezek a csoportok meg akar­ták őrizni a bolsevik hatalmi monopóliumot, és készek voltak terroreszközöket használni minden szükségesnek ítélt esetben. Követeléseik megálltak a párton belüli reform határánál, és sosem szálltak síkra amellett, hogy a politikai hatalmat meg­osszák más szocialista csoportokkal. Mégis a saját és a kronstadti program közötti hasonlóságok zavarba ejtették az ellen­zék vezetőit, és értetlenül megtagadták az együttműködést az erődbeliekkel. Ez különösen a Munkásellenzék esetében igaz, amelynek szónokai, Sljapnyikov és Kollontaj, a X. Pártkong­resszuson dühösen tagadták, hogy bármiféle közük is lenne a felkeléshez, és azt, Lenin nyitóülésen mondott beszédét vissz­hangozva, a „kispolgári anarchista spontaneitás” befolyására vezették vissza. Egy kérdésre Kollontaj kijelentette, hogy a Munkásellenzék tagjai ott voltak az első frontra menő és a lázadókkal harcba bocsátkozó önkéntesek között.[49] Egy harmadik vezető, Jurij Lutovinov, a felkelés idején Berlinben tartózkodott egy szovjet kereskedelmi küldöttség helyettes ve­zetőjeként. Egy nyilatkozatában támadta a felkelőket, és meg­ismételte a hivatalos történetet a mensevik és eszer ellenforradalmárok segítette fehér összeesküvésről. Ha a kormány kés­lekedik fegyveres erőt alkalmazni a lázadás leverésére, akkor annak csak a város polgári lakosságának sorsa miatti aggodalom lehet az oka, de a „kronstadti kaland felszámolására nagyon rövid időn belül sor kerül”.[50]

 

Közben Kronstadtban a helyi kommunista szervezeteket is megfertőzte az ellenzéki vírus. A felkelés, mint Trockij is elismerte, „nem kis számú bolsevikot gyűjtött soraiba”, néhányat a megtorlástól való félelem vezetett, de a többség őszintén rokonszenvezett a felkelők programjával. Pontosabban szólva, Trockij becslése szerint a kronstadti kommunisták 30 száza­léka aktívan részt vett a felkelésben, 40 százaléka pedig „semleges álláspontot” foglalt el.[51] Ez természetesen már csak a vége volt annak a nagy kiválási hullámnak, aminek eredményeként 1920 szeptembere és 1921 márciusa között a párttagok száma 4 ezerről 2 ezerre csökkent, ami drámai módon mutatja azt a lázadó szellemet, amely a pol­gárháború végén eluralkodott. A felkelés során az, ami még megmaradt a kronstadti pártszervezetből, gyorsan darabjaira hullott: körülbelül 500 párttag kilépett, nem beszélve a 300 tagjelöltről, míg a pártban maradók, egyikük tanúsága szerint, teljesen demoralizálódtak, és a felkelés hatására teljesen elbizonytalanodtak.[52]

 

Az egyre növekvő elégedetlenséget jól tükrözi a pártból kilépők hosszú listája, amit a Kronstadti Izvesztyija napról-napra nyilvánosságra hozott. Csak ebben a két szám­ban is több mint 200 név szerepel az újság lapjain. E kilé­pések fő oka a március 7-ről 8-ra virradó éjjel végrehajtott bolsevik támadás volt. „Iszonyodom a gondolattól”, írta egy kronstadti tanárnő az első tüzérségi támadás után, „hogy bűntársnak érezhetem magam ártatlan áldozatok vérének kiontásában. Úgy érzem, nem hihetek többé abban, ami e vad tettel megszégyenítette önmagát. Ezért az első lövés eldördülésétől kezdve nem tekintem magam a kommunista párt tagjelöltjének.”[53] Ezután a szárazföldről az erődre irányuló tűz erősödésével párhuzamosan egyre növekedett Kronstadtban a pártból kilépők száma. A lázadó Izvesztyija lapjain mindennap helyi kommunista csoportoktól érkező leveleket tettek közzé, amelyek elítélték a kormányt az erőszak alkalmazása miatt, és felhatalmazták a Forradalmi Bizottságot ellenintézkedések meg­tételére. Azok, akik nyíltan bejelentették kilépésüket a párt­ból, nem adták fel kommunista meggyőződésüket, de elítélték a pártvezetőket azért, mert a kommunista eszményeket saját érde­keik miatt eltorzították. Egy kronstadti tanító például elítélte a karrieristák pártba áramlását, akik „bemocskolták a kommunizmus gyönyörű eszményét”.[54] Egy másik levél a kronstadti helyőrség vörös parancsnokától, az 1870-es években lezajlott híres „193-ak perében” száműze­tésre ítélt egyik narodnyik fiától érkezett. „Kezdem felismer­ni, hogy a kommunista párt politikája”, írta, „olyan zsákutcába vezeti az országot, ahonnan nincs kiút. A párt bürokratizálódik. Nem hallgat a tömegekre, akikre rá akarja kényszeríte­ni akaratát... Csak a szólásszabadság és az ország újjáépítésében a megváltoztatott választási eljárás eszközével biztosított nagyobb részvételi lehetőség rázhatja fel országunkat a letargiából... Mostantól kezdve nem tekintem magam az Orosz Kommunista Párt tagjának. Teljes egészében egyetértek a március 1-jén tartott városi gyűlés határozatával, és erőmet és képessé­geimet a Forradalmi Bizottság rendelkezésére bocsátom”.[55]

 

A felkelés idején a kronstadti kommunista szervezet nem fejtett ki komoly ellenállást. Március 2-án a párthűek egy körülbelül 200 főből álló csoportja összegyűlt a pártfőiskola épületében és felfegyverkezett, hogy szembeszálljon a felke­lőkkel, de hamarosan úgy döntött, hogy a helyzet reménytelen, és a jégen át Krasznaja Gorkába menekült.[56] A kezdeti időszakban más párthoz hű emberek is a szárazföldre távoztak vagy a sziget körüli erődökbe mentek, és megkísérel­ték az ottlévőket a felkelők ellen fordítani. Közben a Forra­dalmi Bizottság őrizetbe kezdte venni a fő bolsevik vezetőket. Elsőként a Kultúra Házában, a március 2-iki konferencián Kuzmint, a flotta komisszárját, Vasziljevet, a működését be­szüntető szovjet elnökét és Korsunovot, a kronstadti haditengerészeti egység komisszárját tartóztatták le. A következő napon E. J. Batiszt, a Pubalt vezetőjét fogta le egy felkelő őrjárat, miközben a jégen át Fort Totlebenbe igyeke­zett.[57] A később börtönbe vetettek között volt Dr. L. A. Bergman, a ve­terán kronstadti bolsevik, a területi párbizottság titkára.

 

Sok hivatalnok úgy kerülte el a letartóztatást, hogy együttműködött a felkelőkkel. Március 2-án három helyi bolse­vik - Iljin, az élelmezésügyi komisszár, F. Pervushin, a szov­jet korábbi vezetője és A. Kabanov, a Kronstadti Szakszerveze­ti Tanács elnöke - megalakította az „Orosz Kommunista Párt Kronstadti Szervezetének Ideiglenes Irodáját”. Az Iroda március 4-én nyilatkozatot adott ki, amiben elismerte az új szovjetválasztások szükségességét, és felhívta a kronstadti kommunistákat, hogy folytassák munkájukat, és hajtsák végre a Forradalmi Bizottság utasításait. Figyelmeztettek továbbá arra, hogy az antant- ügynökök „rémhírei” ellen fel kell lép­ni, akik azt terjesztik, hogy a kommunisták a felkelés leve­résére készülődnek, vagy hogy a felkelők kommunistákat lőttek agyon.[58] Mint kiderült, Iljin együttműködése csupán csel volt: időt akart nyerni addig, amíg segítséget tud szerezni a szárazföld­ről. Titokban telefonon beszámolt a kronstadti élelmezési helyzetről feletteseinek Krasznaja Gorkában. Hamarosan lelep­leződött, letartóztatták, és Irodája feloszlott, mivel senki nem hallgatott rá a felkelés hátralévő napjaiban.[59]

 

Mindent összevetve mintegy 300 kommunistát tartóztattak le a felkelés alatt, többségükben helyi hivatalnokokat, továbbá néhány szökni akaró vagy más okokból a Forradalmi Bi­zottság által veszélyesnek ítélt személyt. Bár ez nem jelentéktelen szám, mindössze a kronstadti párttagok egyötödét képviseli, ami azt jelenti, hogy a párttagok többsége szabad maradt, és bántatlanságot élvezett akkor is, amikor a hatóságok Oranienbaumban kivégeztek negyvenöt tengerészt, és túszként fogságba vetették a kronstadtiak hozzátartozóit. Ez, miközben felszította a felkelők dühét, felvetette bennük a fogolycsere gondolatát is. Bárhogy történt is, a kronstadtiak a felkelés egész ideje alatt humánusan bántak letartóztatott ellenségeik­kel. A 300 bolsevik fogolynak semmiféle bántódása nem esett: nem végezték ki, nem kínozták meg és nem ütötték meg őket. A felkelés nem a fehérek ellen irányult, akiket a tengerészek szenvedélyesen gyűlöltek, és a legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül kivégeztek volna, hanem forradalmár társaik ellen, akik­nek eszményeivel egyetértettek, és csupán az általuk folytatott gyakorlatot akarták megreformálni. Kérdés azonban, hogy milyen sors várt volna Trockijra és Zinovjevre, ha a felkelők kezébe kerülnek.

 

Mindenesetre még a legnépszerűtlenebb hivatalnok is sértetlenül került ki a fogságból. Kuzmin beszámolói, hogy a letar­tóztatottakkal brutálisan bántak, és hogy meztelenül kényszerült megszökni kivégzése elől, teljes egészükben hazugságok. Victor Serge összetalálkozott vele a felkelés után a Szmolnijban, és a sértetlen és egészséges Kuzmin bevallotta neki, hogy az ilyen történetek „túlzások”, és hogy vele és elvtársaival tisztessé­gesen bántak. Iljenkóval ugyanígy nem történt semmi, bár Petricsenkot feldühítette álnokságával.[60] És amikor a Forradalmi Bizottság tudomást szerzett arról, hogy a kommunisták hozzátartozói bojkottálják a munkát, intették az embereket a bosszúálló viselkedéstől: „A kommunistákat, gyalá­zatos tetteik ellenére, csak elszigeteljük a közélettől, hogy rosszindulatú és hazug agitációjukkal ne akadályozzák forradal­mi munkánkat.”[61]

 

Ennek ellenére a foglyok sorsa komolyan foglalkoztatta a bolsevik kormányt. Az első letartóztatási hullámra válaszul a hatóságok túszokat szedtek, és figyelmeztettek arra, hogy a kommunisták bántalmazása súlyos következményekkel járna. A foglyok, tanúságuk szerint, mindvégig rettegtek attól, hogy agyonlövik őket.[62] Helyzetük nem romlott akkor sem, amikor 50 kommunista megkísérelt a Karéliai-szoroson át kitörni az erődből, és elfog­ták őket. Egy másik alkalommal a kormányhoz hű bolsevikok egy csoportja fényjelzéseket adott a szárazföldnek, és világítórakétákat lőtt fel éjszaka. Ennek eredményeként, különösen már­cius 8-a után, a felkelők szigorúbban kezdtek bánni a soraik­ban lévő bolsevikokkal. Március 10-én minden kommunista parancsot kapott, hogy adja le fegyverét és világítóeszközeit. Ezt követően a Forradalmi Bizottság felszólította a lakossá­got, hogy keresse az ellenségnek jelzéseket küldő árulókat. „A helyszínen szolgáltassatok igazságot”, írta az Iz­vesztyija „tárgyalás nélkül, a helyzet diktálta törvények szerint”. Kisebb összetűzésekre került sor, például amikor két párttagot élelmiszer-rejtegetéssel vádoltak meg, és március 11-én a küldöttek konferenciáján közölték, hogy 280 pár cipőt vettek el a bolsevik foglyoktól a jégen lévő állásokat tartó védők részére, és cserébe háncsszandálokat adtak. „Na­gyon helyes! A kabátjukat is el kell venni”, kiáltozták a kül­döttek. És nyilvánvalóan ez is történt, mert az egyik fogoly később tett tanúvallomása szerint kabátjaikat és cipőiket elkobozták.[63]

 

xxx

 

„Felkelésünk a bolsevik elnyomás elleni elemi erejű tiltakozó mozgalom, a nép akarata testesül meg benne.” Petricsenko így jellemezte egy amerikai újságírónak Finnországban adott nyilatkozatában a márciusi felkelést.[64] Egyetlen mondattal ragadta meg a felkelés szellemiségét, mi­vel Kronstadt megkülönböztető sajátossága a spontaneitás volt, az a sajátosság, amely a kérdéses időszak parasztfelkeléseit és munkászavargásait egyaránt jellemezte. Mindezeket egyetlen jelenségnek tekintve e mozgalmak a tömegek lázadását jelentet­ték Razin és Pugacsov szellemében, és Kronstadtban a tengerészek játszották a kozákok és a sztrelecek szerepét, akikben a szervezett despotizmus elleni örökölt emésztő düh égett. Ugyanez a hagyomány jelent meg 1921-ben is, amely a klasszi­kus „vak és könyörtelen orosz lázadás” új kiadása volt, ahogy Puskin jellemezte a XVIII. század pugacsovsináját. Az anarchisták, a Makszimalisták és a többi szélsőbaloldali számára végre elérkezett a „társadalmi forra­dalom”. A bolsevikok mellé álltak, akiknek jelszavai, melyek közül többet a szindikalistáktól és az eszerektől vettek át, összhangban álltak törekvéseikkel. „Földet a parasztoknak! Le az Ideiglenes Kormánnyal! Munkásellenőrzést a gyárakban!” Forradalmi programként ez inkább narodnyik, mint marxista program volt, és erősen hatott az oroszokban szunnyadó népi anarchista ösztönökre.

 

Októbert követően azonban Lenin és pártja hatalmát konszolidálni és az országot a társadalmi káoszból kivezetni akarva megkísérelte az alulról kiinduló forradalmat centra­lizálni és autoriter csatornákba terelni. Törekvései szembenálltak a parasztok és a munkásosztály vágyaival, akik számá­ra a forradalom a centralizáció és az autoritarianizmus taga­dása volt. A nép egyértelműen helyi kezdeményezésen és önren­delkezésen alapuló decentralizált társadalmat kívánt. Az ala­csonyabb osztályok örök álma volt, hogy a kormány és szervei magukra hagyják őket. Ez és nem más volt az oka annak, hogy a parasztok különbséget tettek a nemességet eltörlő és nekik földet adó „bolsevikok” és az állami gazdaságokat létesítő és a falvakba élelmiszerbegyűjtő csapatokat küldő „kommunisták” között. 1917-ben a bolsevikok egy népi anarchista millenium el­jövetelét ígérték, de hatalomra kerülve visszatértek eredeti centralisztikus axiómáikhoz.

 

Általában véve az orosz forradalmi tradíción belül két alapvetően egymással szembenálló áramlat található. Az egyik a Lenin és pártja által képviselt centralista áramlat volt, amely a régi rend helyére forradalmi diktatúrát akart állítani, a másik pedig, amit az anarchisták és az eszerek képviseltek, a decentralizált önrendelkezést, az erős központi hatalom hiányát és a nép demokratikus ösztöneire támaszkodó társa­dalmat célul tűző áramlat. Kronstadt a paraszti partikularizmushoz és a spontán lázadás szelleméhez kötődésével nyilvánvalóan a második áramlathoz tartozott. A centrali­zált despotizmus valamennyi formájával szembenálló tengerészek szembefordultak korábbi bolsevik szövetségeseikkel és az államszocializmus elitista híveivel. Ténylegesen annak taga­dásáig is elmentek, hogy a bolsevik program egyáltalán szocia­lizmusnak tekinthető. A felkelők számára, mint előttük Baku­nyin számára is, a - legalább az alsó osztályok számára biz­tosított - személyes szabadság és önrendelkezés nélküli szo­cializmus nem egyéb, mint az önkényuralom új formája, amely sok szempontból rosszabb, mint az, amit felváltott.

 

A szemléletmódok e különbsége jelenti az 1921. márciusi konfliktus gyökerét. A bolsevizmus lényegi jellemzője a tö­megek spontaneitásának elutasítása. Lenin meggyőződése szerint a munkások és a parasztok, ha saját elképzeléseiket valósítják meg, megelégszenek részleges reformokkal, vagy ami ennél rosszabb, a reakció áldozataivá válnak. Ezért azután a töme­geket „kívülről” kell vezetnie egy elszánt forradalmi élcsa­patnak. Politikai filozófiájának ez volt alaptétele, és ezt alkalmazta a kronstadti helyzetre is. Gondosan elemeznünk kell, mondta, a X. Pártkongresszuson, az esemény politikai és gazdasági tanulságait. „Mit jelent ez az esemény? A politikai hatalom átmenetelét a bolsevikok kezéből a vegyes elemek olyan meghatározatlan konglomerátumának vagy szövetségének a kezébe, amely látszólag csak egy kicsit jobboldalibb a bol­sevikoknál, sőt az is lehet, hogy baloldalibb, mint a bolse­vikok - ennyire határozatlan a politikai csoportosulásoknak az az összessége, amely Kronstadtban megkísérelte magához ra­gadni a hatalmat.” Bár a felkelést fehérgárdista összeeskü­vésre vezette vissza, pontosan felmérte valódi jelentősé­gét. A mozgalom, mondta, a „kispolgári-anarchista spontanei­tás” ellenforradalma volt, vagyis az adott pillanatban a parasztok és a munkások körében egyaránt uralkodó elégedetlen­séghez kapcsolódó tömegfelkelés. Ennyiben sokkal veszélyesebb a bolsevizmus fennmaradása szempontjából, mint Gyenyikin, Kolcsak és Jugyenyics erői együttvéve.[65]

 

Lenin mindennél jobban félt egy új pugacsovscsina kitörésétől. Félt attól, hogy az eddig a bolsevi­kokat segítő népi anarchista beállítottság ellenük fordul. Különösen az a tény tette veszélyesebbé a tengerészeket a fehé­rekhez képest, hogy a szovjetek nevében keltek fel. A láza­dók, mint Victor Serge megjegyezte, a forradalom testéhez és lelkéhez tartoztak.[66] A nép szenvedéseinek és akaratának adtak hangot, és ezért minden más ellenzéki mozgalomnál elevenebben hatottak ezé a bolsevik vezetés lelkiismeretére. Lenin megértette a felkelés mögötti indulatokat. Ugyanolyan módon támadta „kispolgári” és „fél-anarchista” jellegét, ahogy egy negyedszázaddal korábban a közösségek és a kézműves szövetkezetek idejét múlt korát visszasíró narodnyik álmokat támadta. Az ilyen látomások nem voltak összeegyeztethetőek a bolsevikok alapállásával, nem­csak primitívek és hatástalanok, de reakciósak és életképte­lenek is voltak a XX. században, ahol a centralizált ipar és a centralizált ipari gépezet mindenütt győzedelmesen nyomul előre.

 

Ez az oka, hogy Lenin számára miért jelentett nagyobb kockázatot Kronstadt, mint a polgárháború fehér hadseregei. Olyan eszményt vallott magáénak, amely bár elérhetetlen, de összhangban állt az orosz alsó osztályok legmélyebb vágyai­val. Ha Kronstadt útján halad az ország, ismerte fel Lenin, akkor ez minden hatalom és összetartó erő végét jelenti, és az ország ezer apró darabra hull szét, bekövetkezik egy 1917-hez hasonló káosz és atomizáltság időszaka, ezúttal azonban már az új rend ellen irányul. Ezután az így kelet­kezett légüres teret egy másik központosított rendszer - mindegy, hogy jobb- vagy baloldali - tölti majd be, mivel Oroszország nem képes az anarchia állapotában megmaradni. Így Lenin számára világos volt a teendő: a felkelést bármi áron le kell verni, és Kronstadtban vissza kell állítani a bolsevik rendszert.

 

 

 

[1] Pravda o Kronstadte, 56-67. o.

[2] Novaja russzkaja zsizny, 1921. már­cius 11. , Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 76.o.

[3] Pravda o Kronstadte, 52-54., 77-78. o., Berkman: The Kronstadt Rebellion, 20-21. o. Az Izvesztyijának mind a tizennégy számát újraközölték a Pravda o Kronstadte-ban, s így a felkelők programját és tevékenységét eredeti for­rásokból ismerhetjük meg.

[4] Pravda o Kronstadte, 117. o.

[5] I.m. 56-57.o., Revoljucionnaja Rosszija, 1921. 7. szám, 22. o.

[6] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 85.o.

[7] Za narodnoje gyelo, 1921. március 15.

[8] Lásd például Voline: La Révolution inconnue, 462. o., Berkman: The Kronstadt Rebellion, l8. o., Katkov: The Kronstadt Rising, In: St.Antony's Papers, 6. sz. 70.o.

[9] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 25. kötet, 57. o. (Magyarul: A munkásmozgalom formáiról – LÖM 25. köt. 58. o. 1978. –RH megj.)

[10] Pravda o Kronstadte, 55. o.

[11] Avrich: The Russian Anarchists

[12] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 24-25. o.

[13] I.m. 19.o., Pravda o Kronstadte 65. o.

[14] Pravda o Kronstadte, 132. o.

[15] I.m. 31. o.

[16] I.m. 164-165. o.

[17] I.m. 82-84., 163.o. A Kongresszus hivatalos jegyzőköny­vében nem szerepel ez a megállapítás, de elképzelhető, hogy zárt ülésen hangzott el.

[18] I.m. 172-174. o.

[19] I.m. 92., 173-174. o.

[20] I.m. 83. o. Az utolsó megjegyzés a petrográdi letartóz­tatásokra utal.

[21] I.m. 128., 165. o.

[22] I.m. 83-64.o. A lázadók jelzett követelései három doku­mentumban fogalmazódnak meg a legvilágosabban: a február 28-március 1-én hozott Petropavlovszk-ha­tározatban és a felkelők lapjában megjelent két szerkesz­tőségi cikkben, az "Amiért harcolunk"-ban /március 8./ és az "Idézőjelbe tett szocializmus"-ban, ami a lap utol­só, március 16-i számában jelent meg. Ezek a dokumentumok tartalmazzák a kronstadti program legteljesebb és legragyogóbb megfogalmazását. A Petropavlovszk-határozatot a 2. fejezetben, a két szerkesztőségi cikket pedig a Függelékben közlöm.

[23] Daniels: The Conscience of the Revolution, 66. o.

[24] Avrich: The Russian Anarchists, 198. o. Zseleznyakov emlékműve ma Kronstadt városában áll: Kronstadt. Kratkij putyevogyityel, 116. o.

[25] Gonyenyija na anarhizm v Szovjetszkoj Rosszii, Berlin, 1922.

[26] Dan: Dva goda szkityanyij, 156. o., Pravda o Kronstadte, 46. o., Katkov The Kronstadt Rising, In: St. Anthony's Papers, 6. szám, 59-62. o.

Az ismert anarchista, Volin szerint /La Révolution Inconnue, 469-470. o./ az Ideiglenes Forradalmi Bizottság néhány embert küldött Pétervárra, hogy vigyék Kronstadtba Jarcsukot és őt anélkül, hogy tudták volna, hogy a bolsevikok bebörtönözték őket. Volin hozzáteszi ehhez, hogy Petricsenko rokonszenvezett az anarchistákkal, de ezekre az állításokra semmiféle bizonyítékot nem találtam.

[27] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 164-166. o.

[28] Slepkov: Kronstadtszkij mjatyezs, 33. o., Pukov: Kronstadtszkij mjatyezs, 77. o. Bár az 1921-es felkelés dokumentumai­ban nem történik említés róla, A. Lamanov az 1917-es forradalom idején tevékeny Makszimalista agitátor volt.

[29] Szojuz Sz-R Makszimalisztov: Trudovaja Szovjetszkaja Reszpublika, Moszkva, 1918.; és O rabocsem kontrolje, Moszkva, G. Nesztrojev: Makszimalizm i bolsevizm, Moszkva, 1919, Makszimaliszt, 2. szám, 1918. augusztus 25. 5-9. o., és 16. szám, 1921. április 16., 15-16.o.

[30] Pravda o Kronstadte, 128.o., A "har­madik Róma" doktrínája szerint "Két Róma elbukott, de a harmadik áll, és nem lesz negyedik."

[31] Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 18. o.

[32] Pravda o Kronstadte, 79-80., 90.o., Lenin /VIII. Szovjetkongresszuson/ elmondott beszédét lásd, Voszmoj Vszerosszijszkij szjezd, szovjetov, 30. o.

[33] Pravda o Kronstadte, 172-174. o.

[34] I.m. 106. o.

[35] I.m. 80-82.o., 91., 120. o., Trepov II. Miklós hírhedt rendőrfőnöke volt. Maljuta Skuratov Rettegett Ivan tit­kosrendőrségének, az opriscsinának volt véreskezű vezetője, amely a 16. századi terroruralmat irányította.

[36] I.m. 89., 162., 179. o.

[37] I.m. 150-152. o., Katkov: The Kronstadt Rising, In: St. Anthony's Papers, 6. szám, 49-50. o.

[38] Za narodnoje gyelo, 1921. március 17., Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 19.

[39] Revljucionnaja Rosszija, 1921., 8. szám, 6. o.

[40] "Intervju sz cslenami Vremennovo revolucionnovo komityeta", Kézirat, Hoover Libray

[41] Norman Cohn: Warrant for Genocide, London, 1967., 120. o.

[42] "K voszpominanyijam matrosza szluzsbi 1914 goda", kéz­irat, Columbia Russian Archive

[43] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 95-96.o.

[44] Revoljucionnaja Rosszija, 1921/8. sz., 6-8. o.

[45] Pravda o Kronstadte, 66. .

[46] Trifonov, Klasszi i klasszovaja borba v SzSzSzR, 106-107. o.

[47] Poszledynije novoszty, 1921. március 11.

[48] Daniels: The Conscience of the Revolution, 145-146. o., és Schapiro: The Origin of Communist Autocracy, 305-306. o.

[49] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 72., 300. o.

[50] Beszeda sz Ju.H. Lutivinovim, Novij Mir, 1921. március 13.

[51] Leon Trotsky: The Revolution Betrayed, New York, 1937., 96. o., (Magyar fordítása: Trockij: Az elárult forradalom; https://www.kommunista.net/konyv/trockij-elarult-forradalom-mi-ez-a-szovjetunio-es-merre-tart  (letöltés: 2017.08.15.). Könyv formában: Trockij: Az elárult forradalom, Áramlat Kiadó 1990. Megjegyzendő, hogy a magyar kiadásban nem találtuk az idézett részt. A könyv ’A bolsevik párt elfajulása’ című alfejezetben említi Kronstadtot -RH megj.). Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 253. o.

[52] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 13-15. o., Puhov: Kronstadt­szkij mjatyezs,50., 95. o.

[53] Pravda o Kronstadte, 108. o.

[54] I.m. 133. o.

[55] I.m. 59. o.

[56] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 31. o., Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 58.o.

[57] Pravda o Kronstadte, 58. o.

[58] I.m. 50-51. o.

[59] I.m. 130. o., Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 228. o., Krasznaja gazeta, 1921. március 18.

[60] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 126-127 o., Pravda o Kronstadte, 130.o.

[61] Pravda o Kronstadte, 75., 84. o. A felkelők és a helyi kommunisták viszonyáról lásd Katkov: The Kronstadt Rising, In: St. Anthony's Papers, 6. szám, 45-48. o.

[62] Lásd a Vasziljevvel készített interjút, Krasznaja gazeta, 1921. március 18.

[63] Pravda o Kronstadte, 96., 101., 122., 138., 156. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 99. o Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 77. o.

[64] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 9., National Archives, 861.00/8470.

[65] Gyeszjatyij szjezd RKP /b/, 33-34. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 21-22. o. 1974. –RH megj.).  Egy másik alkalommal Lenin bagatellizálni igyekezett Kronstadt veszélyét kijelentve, hogy az "kisebb fenyege­tést jelent a szovjethatalomra nézve, mint az ír hadsereg a Brit Birodalomra" Polnoje szobranyije szocsinyenyije, 43. kötet, 129. o. (Magyarul: A XI. hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsához intézett távírat (1921. március-június) – LÖM 43. köt. 118.o. 1974. –RH megj.)

[66] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 131. o.