Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PAUL AVRICH: KRONSTADT 1921 (6. rész)

2017.10.24

6. A felkelés elfojtása

 

 

Március 9-én, egy nappal a lázadó erődítmény elleni elvetélt roham után Kamenyev, a bolsevik vezető beszédet mondott Moszkvában a X. Kongresszuson. A hadi helyzet Kronstadtban, mondta, „jobban elhúzódott” mint azt bárki várta vol­na, így a zendülés felszámolására nem kerülhet sor „a köze­li órákban”.[1] Az első támadás korainak bizonyult. A hatóságok, igyekezve mi­nél előbb leszámolni a felkeléssel, mielőtt az külső segítséget kapna, vagy átterjedne a szárazföldre, elhamarkodottan cselekedtek, hibákat követtek el az előkészületek során, és nem elegen­dő mennyiségű csapatot és felszerelést vetettek be, ami azt eredményezte, hogy a rohamot visszaverték, és a támadók súlyos veszteségeket szenvedtek.

 

De az idő most még jobban sürget, cselekedni kell, mi­előtt a jég olvadásnak indulna. Így Tuhacsevszkij, a bolse­vik parancsnok, a korábbinál sokkal jelentősebb erőket összpontosítva egy második támadást készített elő. Tüzérséget és légierőt csoportosítottak át a hadműveleti térségbe. A Kotlin-szigettel szemben mindkét partszakaszon gyorsan épületeket emeltek, amelyekben az ország minden részéről érkezett friss csapatokat szállásolták el. A március 8-i szörnyűségben szerepet játszó alacsony morál miatt az embereket különös gondossággal válogatták össze. Tisztiiskolások és ifjúkommunisták egész zászlóaljai érkeztek az olyan távoli városokból, mint Szmolenszk, Vityebszk, Rjazany és Nyizsnyij Novgorod, forradalmi hűségük jeléül az „Internacionálé”-t énekelve.[2] Az önkéntes kommunista csapatok és a Cseka-egységek aránya rendkívül magasra emelkedett az új támadó erőkön belül. Rá­adásul rendszerhű ezredeket hívtak északra Ukrajnából és a lengyel frontról, amiket kínai, tatár, baskír és lett csapa­tokkal erősítettek meg, és ezek tagjai sokkal kevésbé haboz­tak, mint a nagyoroszok, mikor a felkelőkre kellett lőniük. Mint egy megfigyelő rámutatott, a kommunisták és a nem-oroszok /inorodci/ harcoltak a nép ellen.[3]

 

A Főparancsnoki Akadémiáról olyan érett katonai vezetőket, mint Fedko, Urickij és Dibenko, vezényeltek a roham irányítá­sának támogatására. Dibenko, aki korábban a Petropavlovszk legénységének szürke tagja, majd a forradalom idején kiemelkedő bolsevik vezető volt a flottánál, röpira­tot írt a „Régi kronstadti elvtársaknak”, és felszólította a felkelőket, hogy tegyék le fegyvereiket.[4] Ezzel egyidejűleg a kormány minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy csapatait meggyőzze arról, hogy a ten­gerészek ellenforradalmárok. A sajtó és a rádió rögeszmésen ismételgette, hogy a „Fehér Kronstadt” zendülői az emigrán­sok és antant szövetségeseik parancsára cselekszenek. „Át­kozottak legyenek a kronstadti árulók”, volt az egyik péter­vári lap szalagcíme, „Kronstadt vörös lesz”.[5]

 

Közben feszült nyugalom ülte meg a régi fővárost. A vég­ső katonai előkészületek befejeződése előtt, új zavargások kitörését megakadályozandó, Zinovjev további engedményeket tett a lakosságnak, többek között megígérve, hogy összehívják a párton kívüli munkások városi konferenciáját, és hogy meg­fékezik a párton és kormányzaton belüli „bürokratizmust”.[6] Moszkvában egyre többet foglalkoztak a felkelés ügyével. Már­cius 10-én Trockij a helyzetről szóló kegyetlen jelentéssel tért vissza, és előterjesztette a X. Kongresszus zárt ülésén. Az, hogy ezen az estén 300 küldött jelentkezett önként a frontra, több mint a résztvevők egyharmada, és a drámai intézke­dés jól mutatják, milyen súlyosnak tekintették a felkelést ki­törése után tíz nappal. Hűségüket bizonyítandó, a Munkásellen­zék tagjai és a demokratikus centralisták az elsők között jelentkeztek.[7] Az önkéntesek egyike, a demokratikus centralista, A. M. Rafail beszámolót hagyott maga után a küldöttjének az erőd elleni vég­ső rohamban játszott szerepéről. Március 11-én megérkezve Pétervárra, gyorsan szétosztották őket a szárazföldön a Kronstadtól északra és délre összevont csapatok között. Rafail és csoportja Oranienbaumba ment, menetelés közben az „Internacionálé”-t énekelve.[8] Bár közülük sokan részt vettek a harcokban is, fő feladatuk az volt, hogy emeljék a katonák harci szellemét, legyőzzék habozásukat a felkelőkre való tüzeléssel kapcsolatban, meg­győzve őket arról, hogy a forradalmat védelmezik ellenségei­vel szemben. Arra törekedtek továbbá, hogy csökkentsék a csa­patok félelmét a nyílt jégen védelem nélkül való előnyomulástól; a március 8-i összeomlás után az embereket félelemmel töltötte el annak lehetősége, hogy géppuska- és ágyútűzbe kerülnek. A küldöttek másik feladata az volt, hogy megkísé­reljék a felkelőket harcuk feladására rávenni. „A szabad szov­jetek”, jelentették ki egy Kronstadthoz intézett röpiratokban, valójában „a burzsoázia, a földesurak, a tábornokok, az admi­rálisok és nemesek, a hercegek és más paraziták” hatalmának helyreállítását jelentené; a jelszó csupán elködösíti azt, hogy „a kizsákmányoltak hatalmának, a szovjethatalomnak a megsemmisítéséről és a kapitalista kizsákmányolók hatalmának helyreállításáról” van szó. Így most választanotok kell: „vagy velünk a fehérgárdisták ellen, vagy a fehérgárdistákkal ellenünk”.[9] A küldöttek először csak kis sikert értek el. A kommunista csa­patok harci szelleme változatlanul alacsony volt, míg a védők szellemében nyoma sem volt a csüggedésnek. Az ügyek ilyen állásáért részben a szovjet katonai stratégia volt bűnös: a bolsevikok, a viborgi amerikai konzul meglepetésére, nem „tanultak a kis támadások eredménytelenségéből”.[10] Március 9-én újabb próbálkozásra került sor a jégen annak érde­kében, hogy meghátrálásra kényszerítse a védők megfigyelőit. Másnap a szovjet repülőgépek bombatámadást intéztek az erőd ellen, és az éj leszálltával a szárazföldi lövegek mindkét oldalról kíméletlen ágyútüzet zúdítottak a felkelt védőkre. Ezt 11-én kora reggel újabb inváziós kísérlet követte a déli partról, amit súlyos veszteségeket okozva visszavertek. A nap további része nyugalomban telt el, mivel vastag köd ülte meg az öblöt és lehetetlenné tette a további hadműveleteket. A lá­tási viszonyok olyan rosszak voltak, hogy egy Oranienbaumból Pétervárra repülő szovjet pilóta tévedésből Kronstadtban szállt le. Hibáját felismerve újra beindította a motorokat, és ágyútűz közepette felszállva biztonságban Pétervárra ért.[11]

 

Az ismétlődő kudarcok ellenére a szovjet parancsnokok, elszánva magukat arra, hogy még a jég összetöredezése előtt leverik a zendülést, elutasították, hogy felfüggesszék az of­fenzívát addig, amíg jobban felkészülnek. Március 12-én megújult a légi-, és tüzérségi támadás, amely szünetekkel egész nap tar­tott, de csak kisebb károkat okozott. Egy emigráns forrás szerint egy bolsevik repülőgépet lelőtt a kronstadti zárótűz, és az a Finn-öbölbe zuhant, s ez volt az egyetlen ilyen veszteség a felkelés alatt.[12] A következő napon minden a korábbi napok gyakorlata szerint történt, a tüzérségi tüzet egy a déli partról kiinduló tá­madás követte. A fehér ruhákba öltözött támadók azonban nem jutottak túl messze, mert az előretolt lázadó erődök kereszt­tüze visszavonulásra kényszerítette őket. 14-én reggel a sötét­ség leple alatt friss bolsevik egységek nyomultak előre a tüzérségi és géppuskatűz viharában kényszerültek visszavonul­ni halottakat és sebesülteket hagyva maguk után a jégen. Ez azonban az utolsó kis támadás volt. A következő 72 órában bár a légi- és tüzérségi bombázás folytatódott, a korábbiakhoz hasonlóan minden földi tevékenység szünetelt, ahogy a kommu­nisták minden erőfeszítésüket a felkelő erődítmény rohammal történő bevételének előkészítésére összpontosították.

 

xxx

 

Katonai kudarcaik csúcspontján a bolsevikoknak más komoly ne­hézségekkel kellett megküzdeniük. Jelentették például, hogy a Pétervártól délre fekvő Krasznoje Szelo vasúti munkásai nem voltak hajlandóak továbbítani a Kronstadt ellen küldött csapat­szállító vonatokat. Egy másik esetben a Moszkvából érkezett ifjúkommunisták megfigyelték, hogy vonatuk ismételten meg-megállt a Pétervárról Oranienbaumba vezető rövid úton, és bár a mozdony fűtőanyaga rossz volt, mégis szabotázsra gyanakodtak.[13] Sokkal komolyabb incidensre került sor március 16-án a végső rohamot megelőző napon. Oraniembaumban a 27. Omszki Hadosz­tály, amely a polgárháború során kitüntette magát a fehérekkel szemben, zendülést kezdeményezett „menjünk Pétervárra és üs­sük a zsidókat” jelszóval. Az I. F. Fegyko, a Főparancsnoki Akadémia egyik szakértője vezetése alatt álló hű csapatok gyorsan elhagyták támaszpontjukat, körülzárták az omszki lá­zadók laktanyáit, és letartóztatták a hangadókat. De a kiáb­rándulás vírusa jelen volt, és még a megbízható kurszantok sem voltak védettek vele szemben: körülbelül ugyanabban az időpontban egy bolsevikellenes összeesküvést lepleztek le a peterhofi parancsnoki iskola növendékei között, többüket letartóztatták, és fegyveres kísérettel Pétervárra szállították.[14]

 

Mégis, az elégedetlenség e jelei ellenére, a vörös erők harci szellemében nagymértékű javulás következett be a döntő támadást megelőző két nap során. A X. Kongresszus küldöttei hitelének nagymértékben meg kellett növekednie, hatalmas új fegyvert kaptak a kezükbe: március 15-én a Kongresszus Moszkvában megszavazta az erőszakos rekvirálás természetbeni adóval történő felváltását. Amikor Lenin az ülés előtt meg­hirdette az új programot, egy szibériai szónok kijelentette, hogy „csak mondani kell valamit erről a programról Szibériában és a paraszti rendbontások véget érnek.”[15] A fronton lévő küldöttek a hírekről tudomást szerezve sietve közölték azokat a csapatokkal. A hatás jellemző volt. Az egyik komisszár visszaemlékezése szerint azonnal „radikális változás állt be” a katonák hangulatában, akiknek többsége paraszt volt.[16] Az engedmény a hadikommunizmus végének kezdetét jelentette, és a bejelentésnek döntő hatása volt a vörös erők végső küz­delem során tanúsított magatartására.

 

Körülbelül ugyanebben az időben a kronstadti hangulat­ban is változás állt be, de ellenkező előjellel. Március közepéig a felkelők harci kedve magas szintű volt a velük szembenálló erők nyomasztó túlsúlya ellenére is. „Ma van az autokrácia megdöntésének évfordulója és a komisszárokrácia bukásának előestéje”, dicsekedett a kronstadti Izvesztyija március 12-én.[17] A viborgi amerikai konzulátus futára, aki aznap tett látoga­tást az erődben, megjegyezte, hogy „magas szintű a fegyelem és jó a szellem a helyőrségben és a népesség körében”. Hasonló beszámolót küldött egy eszer levelező arról, hogy teljes a rend és a nyugalom a városban, és az üzemekben változatlanul dolgoznak. „Hozzá kell kezdenünk Oroszország felszabadításához”, mondta neki Petricsenko. „Pétervár lakosságát a mi oldalunkra akarjuk állítani... Kivívjuk a szovjetek igazi hatalmát.”[18] Kronstadtban még általános volt a hit, hogy ügye igazságos, és hogy a felkelés hamarosan átterjed a szárazföldre. Már­cius 11-én az Izvesztyija felhívást intézett Oroszország többi részéhez, hogy csatlakozzanak a bolsevik elnyomás elleni harchoz: „Kronstadt értetek harcol, az éhe­zőkért, a fagyoskodókért, a ruhátlanokért... Elvtársak, a kronstadtiak felemelték a felkelés zászlaját, és bíznak abban, hogy a munkások és parasztok tízmilliói válaszolnak hívó szavukra. Nem lehet, hogy az itt hasadó hajnal ne hozzon ragyogó napot egész Oroszország és mindenekelőtt Pétervár számára”.[19]

 

Időközben a Forradalmi Bizottság a sziget megerősítésére törekedett a várható támadással szemben. A sötétedés utáni időszakra elsötétítési parancsot adtak ki, hogy megnehezítsék az ellenséges ágyúzást és bombázást. A heves bombázás ellené­re a károk nagyon csekélyek voltak; egy kívülről Kronstadtba érkezett látogató arról számolt be, hogy a védők szerint csak 14 személyt öltek meg, és négyen sebesültek meg /két tengerész, egy katona és egy civil/. Március 12-én a lázadó Izvesztyija felhívta a figyelmet arra, hogy egy tizennégy éves fiú megsebesült egy erődön kívüli őrjárat tüzétől /senki sem állíthatta meg, magyarázta a lap, mivel apját, egy parasztot, a bolsevikok a múlt évben agyonlőttek falujában/.[20]

 

De az ügyek rosszabbra fordultak. A várakozásokkal ellentétben Pétervár semmi jelét nem mutatta annak, hogy csat­lakozni akarna a felkeléshez. A kronstadti Izvesz­tyija néhány példányát kiragasztották az üzemek falára, és egy alkalommal egy teherautó hajtott végig a város utcáin a felkelők röplapjait szórva. Március 7-én az Arzenál gyár munkásai jóváhagyták a kronstadti határozatot, és delegátusokat küldtek más vállalatokhoz, hogy azok munkásait rávegyék egy, a felkelőket támogató általános sztrájkra.[21] De ezek az erőfeszítések semmire nem vezettek, és az engedmé­nyekkel lecsillapított és a csapatok jelenléte által megfélemlített város nyugodt maradt. A tengerészek elárultnak érez­ték magukat, s ez az érzés még sokáig élt bennük azt követően is, hogy mozgalmukat elfojtották. A menekültek Finnországban panaszkodtak amiatt, hogy úgy gondolták, hogy a pétervári munkások „tudják a dolgukat”, és hogy a sztrájk forradalommá teljesedik ki. Az elfogott tengerészek, akiket Dan a börtönben kikérdezett, ehhez hasonlóan azzal vádolták a munkásokat, hogy eladták őket a kormánynak „egy tál lencséért”.[22]

 

Ténylegesen sehonnan sem várhattak segítséget. Kronstadt egyedül és elszigetelten maradt, kitéve a gyakori légitámadásoknak és a szárazföldi lövegek ágyútüzének. A bolsevik rohamcsapatok éjszakai portyái miatt a védők nem sokat alhattak; és a hóviharban felkelő járőrök teljesítettek őrszolgá­latot a jégen félcipőben, mivel nem volt csizmájuk. Az üzem­anyagkészletek csökkentek, ezért a kronstadti Izvesz­tyija felhívást intézett az ostromlott lakossághoz, hogy takarékoskodjon az elektromos árammal. A lőszerkészletek is megfogyatkoztak. Március 11-én a védők parancsot kaptak, hogy ne tüzeljenek a kommunista repülőgépekre puskákkal és géppuskákkal, mert a hiábavaló lövöldözések csak a drága lőszert pocsékolják. Ugyanakkor a „katonai szakértők” amiatt panaszkodtak, hogy a tüzérség válogatás nélkül tüzel minden távoli és kétes célra. A megsebesült felkelők száma bár alacsony volt, de állandóan növekedett. A hónap közepe táján kimerültek a gyógyszer- és kötszerkészletek, és a halálozási ráta erőteljesen növekedett. Március 14-én közös temetési ce­remóniát tartottak a Kronstadti Haditengerészeti Kórházban, és egy másik hasonló szertartásra került sor a Tengerész Katedrálisban 16-án. Ezen az estén a felkelők harci kedve nagymértékben csökkent, amikor egy 12 hüvelykes (kb. 30.5 cm-es) lövedék Krasznaja Gorkából eltalálta a Szevasztopol fedélze­tét 14 tengerészt megölve és 36-ot megsebesítve.[23]

 

Ilyen körülmények között - emlékezett vissza a Forradalmi Bizottság egyik tagja, - nehéz volt fenntartani a felkelés keltette kezdeti lelkesedést.[24] Az ismételt támadások, az élelem- és üzemanyaghiány, hidegben, őrségben álmatlanul töltött hosszú éjszakák, írta Berkman, aláaknázta a felkelő erőd életerejét.[25] A védők egyre növekvő aggodalommal várták a rohamot, amiről tudták, hogy eljön, és a feszültség és gyanakvás kezdte ki­kezdeni idegeiket. A legfontosabb kérdés Kronstadt ellátási helyzete volt, az a probléma, amit a Titkos Memorandum szerzője már hetekkel a felkelés kirobbanása előtt látott. Mennyi ideig tudja a külvilágtól elvágott sziget 50.000 lakosát élelmezni? Az első hét végén a napi fél font kenyérből és egy ne­gyed konzervből álló fejadagot nem lehetett tovább fenntar­tani. Március 8-án mindenki kapott egy kis mennyiségű zabot az utolsó négy napra. Kilencedikén egy lisztből és szárított burgonyából készült negyed fontnyi (kb. 1/9-ed kg-nyi) fekete süteményt osztottak ki. A következő napon a kronstadti fémmunkások egyetértettek azzal, hogy konzerv lóhúsból álló különleges ellátmányukat a közösség rendelkezésére bocsássák. Ezeken kívül a felkelés egész ideje alatt csak egy doboz kondenzált tejet, egy hús­konzervet osztottak ki, valamint csak a gyerekeknek egy fél font vajat. Március 15-ére a liszt és a kenyér elfogyott, és csak kismennyiségű konzerv élelmiszer volt az erődben.[26]

 

Az emberek éheztek, és mint a Pétervári Szovjet megjegyez­te, „az éhség gyakran az erődök kapitulációjának fő tényezője az emberek közötti háborúkban”.[27] Kronstadt reménye, hogy egyedül is ki tud tartani a jég olvadásáig, kihunyt, és a felkelés vezetői kezdtek olyan mögöttes gondolatokkal foglalkozni, hogy külső segítséget kapnak. Csernovnak a felkelés első napjaiban tett ajánlatát udvariasan visszautasították. De amikor 16-án megérkezett Vilién báró az Orosz Vöröskereszt nevében élelmet és gyógyszert felajánlva, ajánlatát hálásan fogadták.

 

xxx

 

Mint tudjuk, segítség azonban nem érkezett. Arra is március 16-án került sor, hogy Tuhacsevszkij összevonta hadsere­gét a felkelő bástya elleni végső rohamra. Két támadó erő volt, a nagyobbik a Finn-öböl déli partján, a kisebbik pedig a Karéliai-félszigeten helyezkedett el. A kommunista erők létszámát 35.000 és 70.000 közöttire becsülték, akikkel szemben 15.000 védő állt jó fedezék mögött.[28] A tényleges létszám valószínűleg 50.000 körül lehetett, ami kétszerese volt a március 8-i első roham során bevetett erők­nek; amelyből 35.000 tartozott a déli csoportba. A legjobb bolsevik parancsnokok álltak készen a roham vezetésére. Közülük sokan bizonyították hozzáértésüket a polgárháború idején, beleértve Fedkót és Dibenkot a Főparancsnoki Akadémiáról és Vitov Putnot, akit a lázadó 27. Omszki Hadosztály élére állítottak. A kormány mindazon vádja ellenére, hogy Kronstadt fehérgárdis­ta tábornokok műve, a volt cári tisztek sokkal kiemelkedőbb szerepet játszottak a támadó erőknél, mint a védők között. Az északi és a déli csoportok parancsnokai, E. Sz. Kazanszkij és A. I. Szegyjakin éppúgy, mint feletteseik, Tuhacsevszkij és Sz. Sz. Kamenyev /nem rokona a pártvezető L. B. Kamenyevnek/, mindannyian tisztként szolgáltak a cári hadseregben.

 

A közkatonák harci kedve a korábbinál sokkal jobb volt számszerű súlyuk nagymértékű növekedésének, tisztjeik kiváló képességeinek és a pártdelegátusok fáradhatatlan agitációjának köszönhetően. „Három éven át szenvedtünk az éhségtől, az üzemanyaghiánytól és ehhez hasonlóktól. És most ott ez az áru­lás. Elsöpörjük őket!”[29] Ilyen volt a szovjet propagandagépezet hangvétele, és ez válaszra talált a katonák újonnan született elhatározásában, hogy egyszer, s mindenkorra leverik a felkelést. A fehér köpe­nyekbe öltözött és téli csizmás embereket elegendő lőszerrel látták el, és külön ollókat kaptak, hogy elvágják a kronstadti erődítményeket és lőállásokat védő szögesdrótot. Minden egyes katona kétnapi kenyér- és konzerv-fejadagot kapott az esetle­ges ellátási nehézségek megelőzésére. Az északi csoport egyik parancsnoka azonban egyáltalán nem emelte a harci kedvet azzal a javaslatával, hogy emberei ne egyenek, mielőtt a csatába men­nek, mert a gyomorsérülés sokkal súlyosabb étkezés után.[30]

 

Tuhacsevszkij terve az volt, hogy tüzérségi előkészítés után összpontosított gyalogos rohamot hajtanak végre három oldalról, az északi csoport a Kotlin-sziget északi része, a déli csoport pedig déli és keleti része ellen. Az ágyúzás már­cius 16-án délután 2 órakor kezdődött, és egész nap tartott. A lövedékek Kronstadtban a temetőhöz közel hullottak le, ahol a halott védők tetemeit égették el. A felkelők kemény tűzzel válaszoltak erődjeikből és lövegállásaikból, valamint a kikö­tőben horgonyzó két hadihajóról. A tüzérségi párbaj során egy kommunista lövedék átszakította a Szevasztopol fedélzetét a hajóban csak kis kárt okozva, de megölt vagy meg­sebesített 50 tengerészt. A Petropavlovszk, hogy elkerülje ezt a sorsot, álcázó füstöt vont maga köré, de másnap telitalálatot kapott, ami megölt öt embert és meg­sebesített hetet.[31] Az ágyútűz mellett még a légierőt is bevetették, hogy bombázza az erődöt, valamint a védők állásait. De a szárazföldi tüzérségi tűz és a légibombázás együttesen is csak kevés fizi­kai károsodást okozott és viszonylag kisszámú áldozatot követelt a felkelők soraiban. Elsősorban lélektani hatást gyakorolt, tovább csökkentve a védők amúgy is alacsony harci kedvét.

 

Az éj leszálltával megszűnt a bombázás. Az előző hét tapasztalatai alapján a felkelők támadást vártak. Minden ember őrhelyén volt, bár sokaknak nem volt két-három napra való lő­szere. Hosszú időn át teljes csend volt, ahogy a kronstadti erődök és hajók fényszórói pásztázták a jeget a mozgás jelei után kutatva. Végül 17-én hajnali háromkor megkezdődött a tá­madás. A sötétség és az öblöt beborító ködfüggöny védelmében az északi csoport, amely túlnyomórészt a pétervári körzet tisztiiskolásaiból állt, elindult a két oszlopban Szesztroreckből és Liszij Noszból, az egyik Totleben és Krasznoarmejec erődjei, a másik pedig a Kotlin-sziget és a karéliai partvidék között húzódó hét erőd ellen. Mindkét oszlop élén önként jelentkezett rohamcsapatok haladtak, hogy megtisztít­sák az utat a támadás előtt. Mindent megtettek annak érdekében, hogy ne fedezzék fel őket. A beszédet megtiltották és a parancsokat suttogva továbbították. A kapcsolatot zseblámpajelzésekkel tartották egymással az előnyomuló egységek. Ezenkívül teljes volt a sötétség, és a dohányzást is megtil­tották.

 

Hajnali öt órakor a Liszij Noszból indult baloldali oszlop, amely 5 zászlóaljból állt, megpillantotta az 5. és 6. számú erődöt, a legkülső felkelő erődítményeket. Parancsra az embe­rek lehasaltak, és a jégen kúszva tették meg a hátralévő távolságot, miközben a jég felszínét borító víz áztatta ruhájukat. Elérték a szögesdrót akadályokat, és elvágták a drótokat, amikor hirtelen fénybe borították őket a felkelők világító rakétái és fényszórói. A fény olyan erős volt, emlékezett vissza az egyik katonai, „hogy az éjszakát hirtelen fényes nappal vál­totta fel”. A 6. számú erőd megadásra szólította fel őket. „A barátaitok vagyunk. A szovjethatalomért harcolunk. Nem lövünk rátok.”[32] E felhívást semmibe véve a kurszantok szuronyokkal és gránátokkal megrohamozták az erődöket, de visszavonulásra kényszerítették őket, miközben a gyilkos géppuskatűz komoly veszteségeket okozott soraikban. A tisztiiskolások „Hurrá” kiáltásokkal újra és újra megrohamozták az erődöket, végül megtörték a felkelők ellenállását, és heves harc után a két erőd elesett.

 

Reggelre a köd felszívódott, és március 17-e ragyogó napsütéses nap volt. A fedezék nélkül maradt kommunisták táma­dást intéztek a megmaradt erődök ellen. Mindkét oldal fanatiku­san harcolt, és súlyos veszteségeket szenvedett. A felkelők tüzérségének lövedékei felszaggatták a jeget, kis tavakat hozva létre, amelyek a támadó csapatok katonáinak sírjaivá váltak. Az egyik kommunista zászlóaljból Sz. P. Urickij, egy Főpa­rancsnoki Akadémiáról érkezett parancsnok szerint csak tizennyolcan maradtak életben.[33] De az ellenállást fokozatosan felőrölték, és a délután közepére valamennyi számozott erődöt bevették, és a kurszantok Kronstadt város északkeleti faláig nyomultak előre. Közben a jobboldali hadoszlop, amely csak két századból állt, siker­telenül kísérletezett Totleben erődjének elfoglalásával. Kimerültségük ellenére a védők vad elszántsággal harcoltak, is­mételten visszaverve a támadásokat, miközben mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett. A gyalogos rohammal szemben az erőd ágyúi használhatatlanokká váltak, de a felkelők gép­puskái és gránátjai súlyos veszteségeket okoztak. A tisztiiskolások egy csoportja egy aknamezőre tévedt, és sokuk vízbefulladt, amikor a robbanás széttördelte a jeget. Végül a támadók benyomultak az erődbe, és a kézitusa egész nap folyt. Totleben erődjét végül csak 18-án hajnali 1 óra tájban sikerült elfoglalni, amit a közeli Krasznoarmejec bevétele köve­tett.

 

Közben a déli csoport támadást intézett a város déli és keleti oldala ellen. 17-én hajnali 4-kor elhagyva Oranienbaumot, körülbelül egy órával az északi csoport indulása után, egy nagy erő, géppuskáit és könnyűtüzérségét magával vontat­va, három oszlopban nyomult előre a kronstadti katonai kikötő felé, míg egy negyedik oszlop a Pétervári Kapu, a város leg­sebezhetőbb pontja ellen vonult. Még sötét volt, amikor a 79. Gyalogos Brigád előretolt egységei elérték a kikötőt vé­delmező géppuskafészkeket. A fényszórók világítottak, de a sötét és a köd elrejtette a csapatokat a védők szeme elől. A város déli végét elérve a kommunista rohamcsapatok gyorsan felszámolták néhány külső lövegállás legénységének ellenállását. Azután előrenyomulva a környező felkelő állások géppuskáinak és lövegeinek zárótüzébe kerültek. Az ágyúlövedékek és gránátok lyukakat ütöttek a jégbe, miközben a visszapattanó puskago­lyók hófelhőket vertek fel. E gyilkos golyózáporral szembekerülve a közelgő alakulatok rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot előrenyomulás közben. A hátvéd egységek buzdításai és fenyegetései is siettették őket. Nem meglepő azonban, hogy sokan pánikba estek, és nem voltak hajlandóak továbbmenni. Amikor két katonát hatalmába kerített a félelem, és menedéket kerestek egy jégbe fagyott csónak mögött, pa­rancsnokuk azonnal lelőtte őket, majd tovább vezette a többie­ket.[34] A kérdés azonban eldőlt, amikor néhány tehergépkocsinyi fel­kelő érkezett erősítésként, és ellentámadásba lendülve vissza­vonulásra kényszerítette a kommunistákat. A küzdelem során a 79. Brigád állományának több mint fele elesett vagy megse­besült, beleértve a X. Kongresszus számos delegátusát is.[35]

 

A város keleti részén a támadók szempontjából a helyzet sokkal bátorítóbb volt. Nem sokkal azelőtt, hogy kihajnalodott, a 32-es Gyalogos Brigád a 95-ös és 96-os Gyalogos Ez­red támogatásával betört a Pétervári Kapu északi falán, és utat nyitott a város belsejébe. Körülbelül ugyanebben az időben a Fegyko parancsnoksága alatt álló 187-es Gyalogos Brigád, élén a tisztiiskolások rohamezredével, betörtek a kapun keresztül, nyomában a 167-es és a 80-as Brigáddal. Ekkorra a támadók már súlyos veszteségeket szenvedtek, de a falakon be­lülre jutva, az egyik kortárs szavaival élve, „ördögként har­coltak”.[36] Úgy tűnt, hogy minden ablakból és minden padlásról géppuskák és puskák tüzelnek rájuk. Hullottak a halottak és a sebesültek mindkét oldalon, ahogy a csata utcáról-utcára, házról-házra haladt. De a felkelők még e testvérgyilkos vérengzés közepette, amikor az erődítmények többsége már elesett és a harc a városon belül folyt, sem bántották kommunista foglyai­kat. A Pétervári Kapuhoz közel egy kormányegység megrohanta a börtönt, ahol elvtársaikat fogva tartották, betörték az abla­kokat, fegyvereket adtak be a bennlévőknek, akik kiszabadí­tották magukat, és azonnal csatlakoztak a harcolókhoz.[37]

 

Egész nap szünet nélkül folyt a küzdelem. Számos beszámo­ló tanúsága szerint a kronstadti nők is részt vettek a harcokban, lőszert hordva a védőknek és a tűz alatt tartott utcákon keresztül a városi kórházban lévő elsősegélyhelyre hordva a sebesülteket.[38] Délután 4 órakor a felkelők hirtelen ellentámadásba lendültek, ami visszavonulásra kényszerítette a bolsevikokat, és azzal a veszéllyel fenyegette őket, hogy visszakényszerülnek a jégre. De e kritikus pillanatban megérkezett a 27-es Lovasezred és egy pétervári párttagokból álló önkéntes egység, és megállították a támadókat. Éppen mielőtt lenyugodott volna a nap, az oranienbaumi tüzérség megérkezett a városba, és tüzet nyi­tott a felkelőkre, aminek pusztító hatása volt. A harc tombolása közepette mindkét oldalon sokan dőltek ki a sorból sebe­sülés vagy kimerültség miatt. Az este folyamán az északi csoport kurszantjai északkeletről is behatoltak a vá­rosba, és hatalmukba kerítették az erőd főhadiszállását sok foglyot ejtve. Ezután egyesültek déli csoportbeli elvtársaik­kal, akik ekkor a Pétervári Kaputól küzdötték magukat előre a város középpontja felé. Éjféltájban a harc hevessége csökken­ni kezdett. Az utolsó erődök is egymás után estek el. A győzelem már küszöbön állt.

 

Március 5-én, mielőtt annyi vér ömlött volna Kronstadtban, a Pétervári Védelmi Bizottság figyelmeztette a felkelő­ket, hogy hangadóik, a „Petricsenkók és Kozlovszkijok” sorsukra hagyják majd őket, és Finnországba menekülnek.[39] Ez a jóslat most beteljesedett. Március 17-én este, amikor már nyilvánvalóan minden elveszett, a Forradalmi Bizottság tizenegy tagja /beleértve Petricsenkot is/ a jégen át Terijokiba menekült. Valk, Pavlov és Perepjolkin a csata során esett fogságba, míg Versihint, emlékezzünk rá, a március 8-i első roham idején fogták el a jégen. Kozlovszkij, Szolovjanov és más, „a felkelőkkel együttműködő” katonai szakértő ugyancsak elmenekült. Röviddel éjfél előtt több mint 800 menekült érte el a finn partokat, beleértve a felkelés vezetőit is. Leginkább nekik kellett tartaniuk a letartóztatástól, s így elsőként hagyták el a szigetet, nem be­szélve most a Karéliai-félsziget oldalán lévő számozott erő­dök védőiről. Kétségtelen, hogy az azonnali kivégzéstől való félelem kulcsszerepet játszott kiürítési döntésükben. Bármi is volt indítékuk, menekülésük jelére a védők tömegének exodusa indult meg a Kotlin-szigetről és az azt övező erődökből. A kö­vetkező huszonnégy órában a menekülők hatalmas hulláma - túlnyomórészt tengerészek - kelt át a finn határon. Összességében mintegy nyolcezren menekültek el, ami a felkelők összlétszámának több mint fele volt. Több mint négyszáz lovat vittek magukkal, és 2.500 használhatatlanná tett puskát szedtek össze a finn határőrök a parttól nem messze.[40]

 

Meg kell jegyezni, hogy a tizenegy napon át tartó kommunista bombázás meglepően csekély károkat okozott Kronstadt védőinek soraiban. A visszavonuló tengerészek ellenszegülé­sük utolsó gesztusaként, eltávolították az erődökben lévő lövegek závárzatát, és elpusztították a dinamókat, a fényszó­rókat, a géppuskákat és a többi felszerelést. Az északi erődökben alig néhány működőképes fegyver maradt a kommunisták visszatérésének idejére.[41] Március 17-én éjjel a Petropavlovszk és a Szevasztopol parancsnokai elrendelték a hajók felrobbantását, de a legénység, tudomást szerezve vezetőik meneküléséről, nem volt hajlandó végrehajtani a parancsot. Ehelyett a helyszínen őrizetbe vették tisztjeiket, és üzene­tet küldtek a szovjet parancsnokságnak, hogy készek megadni magukat. Éjjel 11 óra 50 perckor a kronstadti kommunista főhadiszállás győztes üzenetet küldhetett a Pétervári Védelmi Bizottságnak: „Az ellenforradalom fészkét a Petropavlovszkon és a Szevasztopolon felszámoltuk. A hatalom a szovjethatalommal rokonszenvezők kezében van. A Petropavlovszk és a Szevasztopol beszüntette a katonai tevékenységet. Sür­gető üzeneteket fogtunk, amelyek kérik, hogy állítsuk meg a finn határok felé menekülő tiszteket.”[42] Március 18-án a hajnali órákban a kurszant – egységek elfoglalták a két cirkálót. Időközben néhány végsőkig kitartó csapat kivételével a felkelők még harcoló csoportjai is meg­adták magukat, úgyhogy 18-án délre az erődök és a hajók, va­lamint a város szinte egész területe a kormány kezébe került. Már csak a még mindig kitartó elszigetelt védő csoportok fel­számolása maradt hátra. A délután folyamán az ellenállás meg­szűnt, és Kronstadt ágyúi elhallgattak.

 

A kronstadti csata kegyetlensége vetekedett a polgárháború legvéresebb epizódjaival. A veszteségek mindkét oldalon nagyon nagyok voltak, de a nyílt jégen át az erős fedezékben harcoló védőket támadni kénytelen kommunisták veszteségei jóval sú­lyosabbak voltak. A március 3. és 21. közötti időszakban a hivatalos jelentések szerint a pétervári kórházakba több mint 4.000 sebesültet és légnyomásos katonát vettek fel, akik közül 527-en a kórházban meghaltak. Ezek az adatok termé­szetesen nem foglalják magukba azoknak a számát, akik a har­cok közben estek el. A csata után olyan sok holttest hevert a jégen, hogy a finn kormány arra kérte Moszkvát: gondoskodjék elszállításukról, mivel attól kell tartani, hogy az olvadással partra sodródnak, és járványt okoznak.[43] A hivatalos források a kommunista halottak számát hétszázra, a sebesülteket és légnyomástól sérülteket kettőezer ötszázra becsülik, de egy bolsevik résztvevő szerint ezek az adatok túl alacsonyak annak alapján, aminek a 6. számú erődnél szem­tanúja volt. Más források szerint a vörösök vesztesége körül­belül 25.000 halott és sebesült volt. De Harold Quarton, a jól tájékozott viborgi konzul szerint a teljes szovjet vesz­teség 10.000 főre tehető, ami a halottak, sebesültek és el­tűntek együttes számát tekintve reális becslésnek tűnik.[44] A X. Kongresszus küldöttei közül tizenöten vesztették életü­ket. A többi elesett bolsevikkal együtt március 24-én kato­nai tiszteletadással temették el őket Péterváron.[45]

 

A veszteségek a felkelők oldalán jóval kisebbek voltak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevesen estek volna el. A hozzáférhető források nem megbízhatóak, de az egyik jelen­tés a halottak számát 600-ra, a sebesültekét 1000-nél több­re, a harcok során fogságba esettekét pedig mintegy 2.500-ra teszi.[46] A halottak közül nem kevesen a harc végső szakaszának mészár­lása során estek áldozatul. Amikor a falakon belülre kerül­tek, a támadó csapatok vérengző orgiával álltak bosszút el­esett elvtársaikért. A roham során felszított gyűlölet mér­tékére jellemző, hogy az egyik katona sajnálkozott amiatt, hogy a repülőgépek nem zúdítottak gépfegyvertüzet a jégen át Finnországba menekülő felkelőkre. Trockij és főparancsnoka, Sz. Sz. Kamenyev beleegyezését adta ahhoz, hogy a fel­kelőkkel szemben vegyi fegyvereket alkalmazzanak, és ha Kronstadt ellenállása tovább tart, akkor a Katonai Vegyipa­ri Főiskola tisztiiskolásai által kidolgozott tüzérséggel és léggömbökkel végrehajtandó gáztámadás tervét is megvaló­sítják.[47]

 

xxx

 

A felkelés leverésének hírei gyorsan terjedtek, külön­böző reakciókat keltve a különböző körökben. Nyugat-Európában az orosz menekültek végtelenül lehangolttá váltak. Fáj­lalták, hogy nem sikerült segítséget küldeniük a felkelőknek, és támadták Nagy-Britanniát, hogy a harcok kellős közepén aláírta a kereskedelmi szerződést a bolsevikokkal. Az egyik emigráns lap azonban nem esett kétségbe. „Kronstadt tanul­ságai” című vezércikkében kijelentette, hogy az Oroszország felszabadításáért folyó harc mindaddig folytatódik, amíg a győzelmet ki nem vívják. Grimm professzor is azt írta egy kollégájának, hogy ha Péterváron egy új felkelés törne ki, akkor az csoportjukat nem érheti felkészületlenül.[48]

 

Oroszországon belül a bolsevikok ujjongtak nehezen kivívott győzelmük miatt. De az ujjongás közepette sajnálkoztak „megtévedt tengerész elvtársaik” miatt. Osztoztak ezekben az érzésekben a külföldről érkezett kommunista látogatók is, akik továbbra is támogatták a rendszert, de bizonytalanság töltötte el őket az ott folyó gyakorlattal kapcsolatban; a bolsevik Oroszország, érveltek, minden fogyatékosságával együtt a történelem első szocialista országa, az első ország, ahol a földesurakat és a burzsoáziát megfosztották hatalmától. Ehhez képest az összes többi más megfontolásnak szemükben csak másodlagos jelentősége van. De sok külföldi kommunistát, mint amilyen Victor Serge is volt, mélyen megzavartak a tör­téntek. És az olyan anarchisták számára, mint Emma Goldman és Alekszandr Berkman, Kronstadt leverése kiábrándító hatás­sal volt. Március 17. éjszakáján, emlékeztetett Goldman me­moárjában, amikor az ágyúdörgés elhallgatott, a Pétervár fe­lett honoló csend sokkal félelmetesebb volt, mint a korábbi lapok szüntelen ágyúzása. Az utolsó órákban Berkman „a bol­sevikokba vetett hitének utolsó szikráit is elveszítette” Pétervár utcáin kóborolva, miközben Goldman szállodában „végtelen fáradtságot” érezve idegeiben, hitetlenkedve szen­vedett. Ahogy a sötétben ült, Pétervár „kísérteties holt­testnek” tűnt, fekete köpeny borította be, miközben az utcai lámpák sárga fénye „fejét és lábát” világította meg. Másnap reggel, március 18-án a pétervári újságok a Párizsi Kommün kitörésének ötvenedik évfordulójára emlékeztető szalagcímekkel jelentek meg. A zenekarok indulókat játszottak, és kommunisták meneteltek az utcákon az „Internacionálé”-t éne­kelve. „Egykor számomra diadalmas hangjai”, írta Goldman, „most az emberiség lángoló reményének gyászindulóját jelen­tették”. Berkman keserűen írta naplójába: „A győztesek az 1871. évi Kommün évfordulóját ünneplik. Trockij és Zinovjev Thierset és Gallifet-et szidja a párizsi felkelők lemészárlásáért.”[49]

 

Kronstadtban időközben a bolsevikok hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy a felkelés minden nyomát eltüntessék. Pavel Dibenkot nevezték ki az erőd parancsnokává, és teljhatalommal ruházták fel azért, hogy megtisztítsa a várost a hivatalostól eltérő véleményektől és az illojális állás­pontoktól. A Kronstadti Szovjet helyett, amit újraélesztettek, egy Vasziljevből, Bergmanból és Gribovból, a három legmegbíz­hatóbb kronstadti bolsevik vezetőből álló revtrojkát hoztak létre azzal a céllal, hogy segítse az új parancsnokot. Március 18-án egy új lap, a Vörös Kronstadt jelent meg a városban. A Petropavlovszk és a Szevasztopol hadihajókat átkeresztelték Maratra és Párizsi Kommünre, míg a Horgony tér a Forradalom tere nevet kapta. Azonnali tagrevíziót hajtottak végre a pártban, aminek során több mint há­romszázötven párttagot zártak ki. „Sebészeti beavatkozást” - ahogy az egyik szerző nevezte - hajtottak végre a szovjet haditengerészetnél: a megbízhatatlan balti tengerészeket a Fekete-tengerre, a Kaszpi-tengerre, az Aralra és a távol-ke­leti Amur Folyami Flotillához vezényelték, közben valamennyi haditengerészeti egységet megtisztították az állítólagos Ivanmorektól - összesen mintegy 15.000 embertől.[50] A végső rohamban részt vett vöröskatonákat is szétszórták az ország távoli vidékeire. Alig egy hónappal később vezetőjüket, Tuhacsevszkijt is egy büntetőexpedíció irányítására vezényelték a tambovi kerületbe Antonov partizánjai ellen.[51]

 

Végül már csak Kronstadt túlélőinek sorsáról kell beszámolnunk. Az elfogott felkelők egyikének ügyét sem tárgyalták nyilvánosan. A harcok során fogságba ejtett több mint 2.000 személyből tizenhármat kiválasztottak, hogy a zendülés hang­adóiként in camera (zárt ajtók mögött -Részeg Hajó megjegyzése) tárgyalják ügyüket. Az ellen­forradalmi összeesküvés tényének igazolásaként a szovjet sajtó nyomatékosan kiemelte társadalmi hátterüket: 5 nemesi születésű volt tengerésztiszt, egy korábban pap, hét pedig paraszti származású volt.[52] Nevük ismeretlen; egyikük sem tartozott a Forradalmi Bizott­sághoz, aminek négy tagja - Valk, Pavlov, Perepjolkin és Versihin - a kormány fogságában volt, s nem voltak a felke­lés során tanácsadó szerepet betöltő „katonai szakértők” sem. Mindenesetre a 13 „hangadó” ügyét március 20-án tárgyalták, és valamennyiüket halálra ítélték.

 

A fogságba esettek közül a szóbeszéd szerint több százat azonnal agyonlőttek Kronstadtban. A többieket a Cseka száraz­földi börtönökbe szállította. A pétervári börtönök tömve vol­tak, és a következő hónapok folyamán ezekből felkelők százait vitték el kis csoportokban, és lőtték agyon őket. Közöttük volt Perepjolkin, akivel Fjodor Dan találkozott a börtönud­varon. Kivégzése előtt részletes beszámolót készített a fel­kelésről, de ennek sorsáról Dan nem tudott semmit.[53] Másokat koncentrációs táborokba küldtek, mint amilyen a híres Szoloveckij-szigeteki  börtön volt a Fehér-tengeren, ami sokak szá­mára éhség, kimerültség és betegség okozta lassú halált je­lentett.[54] Sok esetben a felkelők hozzátartozóira is hasonló sors várt. Kozlovszkij feleségét és két fiát, akiket március elején tú­szul ejtettek, koncentrációs táborba küldték, csak 11 éves kislánya kerülte el ezt a sorsot.[55]

 

Mi történt a Finnországba menekült felkelőkkel? Több mint nyolcezren menekültek át a jégen, és menekülttáborokba zárták őket Terijokiban, Viborgban és Inóban. Szinte vala­mennyi tengerész és katona volt, csak nagyon kis számban vol­tak közöttük civil férfiak, asszonyok és gyerekek.[56] A Vöröskereszt látta el őket élelemmel és ruhaneművel. Sokan kaptak munkát útépítéseknél és más közmunkáknál. De az élet a táborokban nagyon sivár és nyomasztó volt, és a menekültek számára, akiknek kezdetben nem engedték meg, hogy találkozza­nak a helyi lakossággal, nagyon nehéz volt az alkalmazkodás. A finn kormány a Népszövetséghez fordult más országokba történő letelepítésük érdekében, míg a bolsevikok hazatoloncolásukat követelték fegyvereikkel együtt. Amnesztia ígéretére sokan visszatértek az országba, ahol letartóztatták és koncent­rációs táborokba szállították őket. Május és június folyamán csoportjaik Dan börtönén utaztak át a kényszermunka és a köze­li halál felé.[57]

 

Az egyre növekvő levertség és keserűség ellenére Petricsenko továbbra is élvezte menekülttársai tiszteletét. Legnagyobb hibája az volt, mondták, hogy nem lövette agyon a kommunista vezetőket Kronstadtban. De ő is elismerte, amikor egy amerikai riporter meginterjúvolta Terijokiban, hogy a felkelés éretlen és rosszul szervezett volt. „Vereséget szenvedtünk”, mondta, „de a mozgalom tovább él, mert magából a népből származik... Hozzám hasonló /milliók/ élnek Oroszországban, akik nem reakciós fehérek és nem gyilkos vörösök, és ezek el fogják pusztítani a bolsevikokat”.[58] Petricsenko további száműzetésbeli életéről csak keveset tu­dunk. A kronstadti felkeléssel foglalkozó egyik szovjet doku­mentum és visszaemlékezés gyűjtemény szerint a felkelés veze­tőjének egy oroszországi barátjához írott 1923. november 17-i leveléből azon szándéka tükröződik, hogy elismerje hibáját, és jelzi, hogy hazatérési engedélyért akar folyamodni.[59] Kétséges azonban a levél szerzősége. Egy eszer lapban 1925 decemberében megjelent Petricsenko-cikk tanúsága szerint nem vizsgálta felül a felkelésben játszott szerepét, melyet változatlanul a kommunista párt vagy inkább vezetőinek dik­tatúrája ellen kitört spontán felkelésnek tartott.[60]

A polgárháború hivatalos szovjet története hibásan írja, hogy Petricsenko hamarosan elhagyta Finnországot, és Csehszlovákiában telepedett le. Valójában közel negyedszázadon át Finnországban maradt. Közvetlenül a vereséget követően, mint láttuk, kész volt együttműködni a nyugat-európai emigráns kö­rökkel, akikkel együtt bízott abban, hogy felszabadítják Oroszországot a bolsevik uralom alól. Később azonban egy szovjetbarát csoporthoz csatlakozott Finnországban. A II. világháború idején összeütközésbe került a finn hatóságokkal, és 1945-ben hazatelepült Oroszországba, ahol azonnal letartóztatták. Egy börtöntáborban halt meg egy vagy két évvel később.[61]

 

 

 

7. Epilógus

 

 

Kronstadt elesett. A felkelők elszántan és bátran harcoltak. De esélyeik a sikerre kezdettől fogva csekélyek voltak. A felkelést, mint ezt maguk a vezetők is elismerték, rosszul időzítették és rosszul készítették elő. A tengerészeknek nem volt inváziós erejük, nem számíthattak külső segítségre sem, míg a polgárháborúban győztes bolsevi­kok szabadon összpontosíthatták fegyveres erőik legjavát ellenük. A Finn-öböl jege még szilárd volt, ami lehetővé tette a kormány számára, hogy nagy erejű gyalogos támadást indíthasson az elszigetelt felkelő erőd ellen. A polgárháború szovjetelle­nes mozgalmaihoz képest Kronstadt kis jelentőségű ügy volt. Ha a bolsevikok meg tudták állítani Gyenyikint, Kolcsakot és Jugyenyicset, meghátrálásra tudták kényszeríteni Pilsudski légióit, akkor Kronstadt önmagában nem jelenthetett komoly ka­tonai fenyegetést.

 

Ami igazából megriasztotta a bolsevikokat, az annak lehetősége volt, hogy a felkelés egy általános szárazföldi felkelés elindítója vagy egy új intervenció támadó éke lehet. Az ország, jól tudták, a tömegfelkeléssel határos nyugtalanság állapotá­ban volt. Eddig elszigeteltségben tudták tartani ellenfelei­ket; de Kronstadt, bár kevesebben vettek részt az események­ben, mint mondjuk a szibériai vagy tambovi parasztfelkelések­ben, jól kiképzett személyi állománya miatt jelentős erőt kép­viselt, és távoli területek helyett a Baltikumban helyezkedve el, ugródeszkául szolgálhatott volna egy inváziós hadseregnek.

 

Mindazonáltal nehéz elképzelni, hogy a felkelés győzhetett volna. Az orosz emberek, bármennyire is nekikeseredtek, kime­rültek voltak a háború következtében és demoralizálódtak, és bár sok sérelmet kellett elviselniük a kormány részéről, még mindig jobban féltek egy fehér restaurációtól, mint a gyűlölt kommunistáktól. Továbbá a pétervári sztrájkok, amikbe a tenge­részek reményeiket vetették, már túljutottak csúcspontjukon. Ami a külső támogatást illeti, a nyugati hatalmak felhagytak az intervenciós politikával, és lépéseket tettek a bolsevikokkal való megegyezés felé. A felkelés nem hiúsította meg az angol-szovjet kereskedelmi szerződés megkötését, amit a fehérek reméltek, és amitől a bolsevikok féltek; a megállapodást már­cius 16-án alig néhány órával a Kronstadt elleni végső támadás kezdete előtt írták alá Londonban. Ugyanezen a napon Moszkvában barátsági szerződést kötöttek Törökországgal. Kronstadt a lengyelekkel folytatott tárgyalásokat sem akadályozta meg, mivel a lengyelek nem vágytak újabb harcot kezdeni régi ellenfelük­kel. A rigai szerződést március 18-án írták alá, miközben a kommunista csapatok az ellenállás utolsó fészkeit számolták fel. Finnország is hátat fordított a felkelőknek, és megakadá­lyozta, hogy bármiféle segélyszállítmány is keresztülhaladjon határain. Végül az orosz emigránsok is ugyanolyan megosztottak és tehetetlenek maradtak, mint amilyenek korábban voltak, és semmi esély nem volt az együttműködésre. Vrangel tábornok, aki­nek csapatait szétszórták és harci kedvét megtörték, nem volt olyan helyzetben, hogy segítséget nyújthatott volna; már csupán ahhoz is hónapokra lett volna szükség, hogy csapa­tait mozgósítsa, és a Földközi-tengertől a Baltikumba szállít­sa. Egy második front megnyitása délen pedig szinte biztos ve­reséget jelentett volna.

 

A felkelők számára a siker egyetlen reményét a szárazföld elleni azonnali támadás jelentette. Ha megfogadják a „katonai szakértők” tanácsait, és hídfőt építenek ki Oranienbaumban, akkor jó esélyük lett volna arra, hogy a Vörös Hadsereg egységei és minden bizonnyal a polgári lakosok is, csatlakozzanak hozzájuk. Egy állam elleni felkelés, mint Alekszandr Berkman megfigyel­te, előfeltételezi a kezdeményezés megragadását és az elszánt csapásmérést, nem engedve így időt a kormánynak arra, hogy összeszedje erőit. Ha elszigetelődik vagy kivár a felkelés, az a biztos vereséget jelenti. Ebből a szempontból, mint Berkman megjegyezte, Kronstadt megismételte a Párizsi Kommün végzetes hibáját: ahogy az utóbbi nem indított azonnal támadást Versailles ellen, míg Thiers kormánya szervezetlen volt, úgy Kronstadt sem indult Pétervár ellen, mielőtt a hatóságok fel­készültek volna a védelemre.[62] 1908 márciusában Lenin egy, a Kommünről megemlékező cikkében hasonló észrevételt tett, amikor kijelentette, „a proletariátus felesleges nagylelkűsége volt: ki kellett volna irtania ellenségeit, s ehelyett igyekezett erkölcsileg hatni rájuk, lebecsülte a merőben katonai jellegű akciók jelentőségét a polgárháborúban, és ahelyett, hogy egy Versailles ellen indított erélyes támadással tetőzte volna be Párizsban aratott győzelmét, késedelmeskedett, és időt adott a versailles-i kormánynak arra, hogy összegyűjtse a sötét erőket, és felkészüljön a véres májusi hétre.”[63] Mintha az 1921-es Kronstadti Kommünről írta volna.

 

xxx

 

Nehéz így nem arra a következtetésre jutni, hogy csak idő kérdése volt, hogy a felkelőket leverjék, amit csak megrövidí­tett a szárazföldi invázió. Ez a megállapítás akkor is igaz lenne, ha ki tudtak volna tartani addig, amíg a jég elolvad, és segítséget kapnak nyugatról. Nyílt vízzel védve és ellát­va élelemmel, gyógyszerekkel és lőszerrel, néhány héttel to­vább tarthattak volna ki, és súlyosabb veszteségeket okozhat­tak volna a bolsevikoknak, de előbb vagy később összeomlott volna a felkelés, ha nem is csupán a katonai nyomás következ­tében, akkor az erőnek és a gazdasági engedményeknek azon kombinációja következtében, ami megpecsételte a pétervári sztrájkmozgalom és a vidéki parasztfelkelések sorsát is. Az Új Gazdasági Politika mindenütt kifogta a szelet az elégedet­lenség vitorlájából, és ez alól Kronstadt sem volt kivétel.

 

Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy valamilyen módon Kron­stadt volt a felelős a NEP-ért, bár minden bizonnyal meggyor­sította bevezetését. 1921 márciusára Leninnek már nem volt szüksége további érvekre ahhoz, hogy feladja a hadikommuniz­mus programját, ő és társai a polgárháború vége óta újraérté­kelték gazdaságpolitikájukat, és már hetekkel a felkelés kirob­banása előtt megfogalmazták a NEP alapvető vonásait. 1920 de­cemberében, amikor a VIII. Szovjetkongresszuson az eszer és a mensevik küldöttek az élelmiszerrekvirálás eltörlésére és a természetbeni adó bevezetésére szólítottak fel, Lenin már foglalkozott e változtatások gondolatával. Több hét telt el azon­ban addig, amíg valamilyen tettekre is sor került. Végül a nyugtalanság terjedése meggyőzte arról, hogy a bolsevik uralom további léte forog kockán, és a Poltibüró február 8-i ülésén, amelyen az agrárpolitika egész kérdéskörét áttekintették, ter­vezetet terjesztett elő a rekvirálás terményadóval történő felváltásáról és a parasztok jogáról, hogy miután eleget tet­tek az állammal szembeni kötelezettségeiknek, szabadon ren­delkezhessenek termékeikkel. Az ezt követő hetekben a terve­zetet széles körben vitatták a sajtóban. Február 24-én, öt nappal a kronstadti robbanás előtt, Lenin egy részletes ter­vezetet terjesztett a Központi Bizottság elé azzal a céllal, hogy vegyék fel a küszöbönálló X. Pártkongresszus napirendjére.[64]

 

De a felkelés jelentőségével tisztában volt a Moszkvában március 8-án megnyílt kongresszus. A népi ellenállás hevessé­gére rávilágítva a felkelés megerősítette azt az érzést, hogy haladéktalanul cselekedni kell, és hogy semmi kétségnek nincs helye az azonnali reformok szükségességével kapcsolatban. A párt látta az írást a falon. Valójában voltak olyanok is, akik úgy gondolták, hogy a felkelésre sosem kerül sor, ha a NEP-et legalább egy hónappal azelőtt bevezették volna.[65] Bárhogy is volt, általános volt az egyetértés, hogy a refor­mok nem tűrnek halasztást, különben a bolsevikokat kisöpri a hatalomból a népi düh növekvő hulláma. Kronstadt, mutatott rá Lenin, „mindennél jobban fényt vet a valóságos helyzetre”. Lenin látta, hogy a zendülés nem elszigetelt véletlen, hanem a vidéki felkeléseket, az üzemi zavargásokat és a fegyveres erőkön belüli növekvő erjedést átfogó elégedetlenségi hullám része. A hadikommunizmus gazdasági válsága, jelentette ki, „politikaivá: Kronstadttá” alakult át, és a bolsevizmus jövő­je az egyensúlytól függ.[66]

 

A X. Pártkongresszus, a bolsevizmus történetének legdrámaibb kongresszusa, alapvető változást jelzett a szovjet po­litikában. Lenin évekkel korábban a szocializmus oroszországi győzelmének két előfeltételét jelölte meg: a nyugati proletárforradalmak támogatása és az orosz munkások és parasztok kö­zötti szövetség.[67] 1921-re a feltételek egyike sem valósult meg. Ennek eredményeként Lenin arra kényszerült, hogy feladja álláspontját, miszerint az európai forradalmak támogatása nélkül a szocia­lizmusba való átmenet lehetetlen. Ebben rejlik lényegét te­kintve a „szocializmus egy országban” magva, mely doktrínát Sztálin fejlesztett ki néhány évvel később, és ami a forra­dalmi folyamat ütemének csökkenését hozta magával; külföldön a tőkés hatalmakhoz, belföldön pedig a parasztsághoz való alkalmazkodást. A halaszthatatlan és mindennél fontosabb szükség a lázongó vidéki lakosság lecsendesítése volt. Ahogy Lenin a X. Kongresszuson kifejtette, „csak a parasztsággal kötött meg­állapodás mentheti meg a szocialista forradalmat Oroszországban addig, amíg más országokban nem zajlik le a forradalom”.[68] Három évvel korábban, 1918 márciusában Lenin ehhez hasonló módon vonult vissza a nemzetközi fronton, amikor elutasította a Németország elleni „forradalmi háborút”, és aláírta a breszt-litovszki békeszerződést. Most annak érdekében, hogy „lélegzetvételnyi szünethez” jussanak, amit 1918-ban megtagad­tak a bolsevikoktól, Lenin a hadikommunizmust egy sokkal óva­tosabb és békülékenyebb belpolitikai programmal váltotta fel. „Ki kell elégítenünk a középparasztok gazdasági igényeit, és be kell vezetnünk a szabad kereskedelmet”, jelentette ki, „különben a világforradalom késlekedése következtében az oroszországi proletárhatalom fenntartása lehetetlenné válik”.[69]

 

Így március 15-én a X. Pártkongresszus elfogadta azt, amit az egyik küldött /a marxista tudós D. B. Rjazanov/ „paraszti Bresztnek” nevezett. Az intézkedés, ami az Új Gazdasági Po­litika sarokkövét jelentette, a kényszeren alapuló élelmiszerbegyűjtést terményadóval váltotta fel, és jogot adott a parasztoknak ahhoz, hogy terményfeleslegükkel szaba­don rendelkezzenek a szabadpiacon. Ez volt az első igazán ko­moly lépés a hadikommunizmusból a vegyes gazdaság felé vezető úton. Valerij Oszinszkijnak a VIII. Szovjetkongresszuson elő­terjesztett központilag irányított elosztásra vonatkozó elképzelését feladták. A fegyveres útellenőrző osztagokat mind a vasútvonalakról, mind az utakról visszavonták, és a város és a falu közötti kereskedelem megélénkült. Emellett feloszlatták Trockij munkahadseregét, és a szakszervezetek bizonyos mértékű autonómiát kaptak, amibe beletartozott a jog saját hivatalno­kaik választására és arra, hogy szabadon megvitathassák a mun­kások érdekeire kiható valamennyi kérdést. Az ezt követő intéz­kedésekkel helyreállították a magán-kiskereskedelmet és a fogyasz­tói termelést, miközben az állam a gazdaság „meghatározó ágait” - a nehézipart, a külkereskedelmet, a szállítást és a kommu­nikációt - tartotta meg saját kezében. Minden egyes ilyen in­tézkedés koporsószög volt a tömegellenállás koporsójába, mi­közben új életre keltek az orosz városok és falvak. A pa­raszti lázongások néhány hónapig még tovább tartottak Tambovban, Szibériában és a Volga medencéjében, de a kurszant-egységek és a Cseka csapatai - ugyanolyan egységek, amilyeneket Kronstadt ellen használtak - színre léptek, és 1921 augusztusára a komolyabb ellenállás megszűnt.

 

Lenin számára a NEP nem csupán olyan átmeneti intézkedés volt, ami a rend helyreállításának és a bolsevik hatalom meg­szilárdításának idejére szólt. „Amíg a nagyüzemi termelés”, mondta a X. Kongresszuson „új szerepet nem oszt a parasztság számára, addig biztosítanunk kell, hogy korlátozás nélkül gazdálkodjon.” Lenin elismerte, hogy a kollektivizálás a tá­voli jövő kérdése, és hogy elidegenítené a paraszti tulajdont. Sok éven át foglalkoznunk kell vele, mondta, „mivel a kisparaszt átalakítása, egész lelkialkatának és habitusának átformálása több generáció feladata”.[70] Ezzel az engedménnyel Lenin hallgatólagosan elismerte mensevik bírálói érvelésének jogosságát, akik 1917-ben óva intettek el­maradott agrárországuk szocialistává való átalakításának idő előtti megkísérlésétől. Az igazi marxisták, mondták, tudták, hogy az idő még nem jött el, hogy a kis létszámú proletariátus­sal és nagytömegű parasztsággal rendelkező Oroszországban hiányzanak a szocialista forradalom lényegi előfeltételei. Engels is azt írta, hogy semmi sem rosszabb egy éretlen for­radalomnál, aminek során egy szocialista párt jut hatalomra azt megelőzően, hogy az iparosodás és a demokrácia biztosítaná a fejlődéshez szükséges megfelelő feltételeket. A bolsevikok azonban kísérletet tettek arra, amit a történelmi materializ­mus doktrínája lehetetlennek minősít: szocialista forradalmat csinálni azelőtt, hogy ennek szükséges előfeltételei megterem­tődtek volna. Az Új Gazdasági Politika e hiányosságok pótlá­sára tett erőfeszítés volt. Mint Lenin előre látta, a NEP a gazdasági újjáéledés hosszú időszaka kellett legyen, a város és a falu közötti béke időszaka, ami alatt le kellett fektetni a szocialista társadalom alapjait.

 

xxx

 

A NEP-nek nagymértékben sikerült csökkentenie az orosz társadalom feszültségeit. De nem elégítette ki Kronstadt és a vele rokonszenvezők követeléseit. Bizonyos, hogy a gabonarekvirálás megszűnt, és hogy eltávolították az útakadályokat, a munkászászlóaljakat feloszlatták, és a szakszervezeteknek bizto­sították az államtól való függetlenség bizonyos mértékét. De az állami gazdaságok érintetlenek maradtak, és a kapitalizmus részlegesen újjászületett az ipari szektorban. A proletárdemokrácia elveivel szemben emellett a régi igazgatók és szakem­berek továbbra is kezükben tartották a nagyüzemeket; a munkások továbbra is a „bérrabszolgaság” áldozatai maradtak, akiket a korábbiakhoz hasonlóan kizártak az irányító szerepből.

 

Természetesen a hadseregben sem éledt újjá a demokrácia. A hajóbizottságok választásának joga és a politikai biztosi intézmény megoldatlan kérdés maradt. Kronstadt után már nem volt kérdés a hatalom decentralizálása vagy a katonai fegye­lem enyhítése a flottán belül. Éppen ellenkezőleg, Lenin azt javasolta Trockijnak, hogy számolják fel a Balti Flottát, mivel a tengerészek megbízhatatlanok, és a hadihajók harci ér­téke is kétséges. De Trockij meggyőzte kollégáit arról, hogy egy ilyen drasztikus lépés szükségtelen. A szovjet tengerésze­tet megtisztították minden más véleményen lévő elemtől, és teljesen újjászervezték, ifjúkommunistákkal töltve fel a haditengerészeti tisztiiskolákat annak érdekében, hogy az elkövet­kező években hű vezetéssel rendelkezzenek. Ugyanakkor a fegyel­met megerősítették a Vörös Hadseregben, és a paraszti és munkás önkéntesekből felállítandó népi milícia tervét egyszer s min­denkorra feladták.[71]

 

Ami még ennél is fontosabb, a felkelők egyetlen politikai követelését sem teljesítették. Ehelyett inkább a diktatórikus uralom erősödött. A NEP engedményei a valóságban nyíltan a bolsevik hatalmi monopólium megszilárdítását célozták. A X. Kongresszusra készített beszédvázlatában Lenin ezt je­gyezte fel: „Kronstadt tanulsága: a politikában -a párt so­rainak szorosabbra zárása, és a párton belüli fegyelem erősítése, a mensevikekkel és a szociálforradalmárokkal szembeni küzdelem fokozása; a gazdaság területén - a középparasztság lehe­tő legnagyobb mértékű kielégítése”.[72] Ennek megfelelően a népi kezdeményezés béna, a szabad szovje­tek meghiúsult álom maradt. Az állam nem volt hajlandó hely­reállítani a Petropavlovszk-határozat által követelt szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot, és szaba­don engedni a politikai bűncselekmények elkövetésével vádolt szocialistákat és anarchistákat. Az újjáéledő szovjetek kormányzati koalíciójának bevezetése helyett szisztematikusan elnyomták a baloldali pártokat. Március 17-e éjszakáján szomo­rú egybeesésként a Kronstadti Forradalmi Bizottság Finnország­ba menekülésével, a lemondatott grúz mensevik kormány, Szovjet-Oroszország utolsó ilyen kormánya, nyugat-európai száműzetés­be ment Batumi fekete-tengeri kikötőjéből.[73] A polgárháború idején, amikor a fehérek minden oldalról szorongatták a bolsevikokat, a baloldali szovjetbarát pártoknak az állandó zaklatás és felügyelet viszonyai között bizonytalan létet engedtek. Kronstadt után még ezt sem tűrték tovább. A törvényes ellenzék minden igénye megszűnt 1921 májusában, amikor Lenin kijelentette, hogy a bolsevikokkal rivalizáló minden szocialista helye a fehérgárdisták mellett, rácsok mö­gött vagy száműzetésben van.[74] Az elnyomás új hulláma rontott neki a mensevikeknek, az eszereknek és az anarchistáknak, akiket a hatóságok a felkelésben való bűnrészességgel vádoltak. A szerencsésebbeknek engedélyez­ték, hogy külföldre távozzanak, de ezrek akadtak fenn a Cseka hálóján, és száműzték őket messze északra, Szibériába és Közép-Ázsiába. Az év végére a politikai ellenzék tevékeny marad­ványait elhallgattatták vagy a föld alá kényszerítették, és az egypárti uralom megszilárdítása teljessé vált. Így Kronstadt, a tekintélyelvű rendszerek elleni minden sikertelen fel­kelési kísérlethez hasonlóan, a céljával ellentétes eredményt ért el: a népi önkormányzat új korszaka helyett a kommunista diktatúra minden korábbinál nagyobb súllyal nehezedett az or­szágra.

A bolsevik uralom erősödése együtt járt a párton belüli megosztottság felszámolására irányuló törekvéssel. A „párt­demokráciának” nem kegyelmezve Lenin kijelentette, hogy a frakcióharcot azonnal fel kell számolni, ha a rendszer túl­éli a jelenlegi válságot. „Elérkezett az ideje annak”, mondta a X. Kongresszuson, „hogy véget vessünk az ellenzékiségnek, ami egyáltalán nem hiányzik senkinek; elegünk van az ellen­zékből.”[75] Lenin Kronstadtot az ellenzékiek megadásra kényszerítésére szolgáló furkósbotként használta, utalva arra, hogy a pártpolitika elleni bírálatuk bátorította a felkelőket arra, hogy fegyvert fogjanak a kormány ellen.[76] Álláspontja erős támogatásra talált hallgatói között, akik osz­tották félelmét attól, hogy egy tömegfelkelés kiveti őket a hatalomból. „Jelenleg”, mondta az egyik szónok, „a párton be­lül három frakció létezik, és e kongresszusnak meg kell monda­nia, hogy a továbbiakban eltűrünk-e ilyen helyzetet. Vélemé­nyem szerint nem mehetünk e három frakcióval Kozlovszkij tábornok ellen, és a pártkongresszusnak ezt ki kell mondania.”[77] A küldöttek készséggel engedtek a követelésnek. Egy éles hangú határozatban elítélték a Munkásellenzék programját, mint amely „szindikalista és anarchista elhajlás” a marxista hagyománytól. Egy, „A pártegységről” szóló másik határozatban Kronstadtot példaként idézték arra, hogy a belső vitákat hogyan tudják kihasználni az ellenforradalmi erők, és felszólítottak a párton belüli összes frakció és csoport azonnali feloszlatására. Záróbekezdésében, amit közel három évig titokban tartottak, a Központi Bizottságot rendkívüli hatalommal ruházták fel, fel­jogosítva arra, hogy a párt soraiból kizárja a más véleményen lévőket.[78] Nem sokkal ezután Lenin elrendelte a megtisztítást azért, hogy távol tartsa a megbízhatatlan elemeket. Nyár végére a tag­ságnak közel egynegyedét kizárták a pártból. Egy ilyen érzékeny liberter, mint Alekszandr Berkman számára Kronstadt olyan kiábrándító tapasztalat volt, ami a bolsevik elmélet és gyakor­lat kritikus felülvizsgálatára vezette. A felkelés, legalábbis annak tragikus drámaisága, mégsem hatott másokra akkoriban döntő jelentőségű eseményként. Nem játszott főszerepet a lenini rendszer politikájának meghatározásában; a külügyek és belügyek terén tett engedmények felé mutató mozgás a polgárháború vége óta folyamatos volt. Fontossága inkább abban rejlik, hogy egy átfogó társadalmi válság - a hadikommunizmusról a NEP-re va­ló áttérés - szimbólumaként jelent meg, mely válságot a Komintern IV. Kongresszusán mondott beszédében a szovjet történelem legsúlyosabb válságának minősített.[79] De mikor az idő múlása meghozta a sztálinista totalitarianizmus új korszakát, a felkelés új jelentőségre tett szert. „Az igaz­ság pillanatában”, írta Emma Goldman 1938-ban a nagy tisztoga­tás tetőpontján, „a Kronstadtban elfojtott hangok felerősödtek e tizenhét év alatt”. „Milyen kár”- tette hozzá -, hogy „a ha­lál hallgatása gyakran sokkal hangosabb, mint az élők hang­ja”.[80] A moszkvai perek és a sztálinista terroruralom szemszögéből a felkelés sok szempontból az orosz forradalom történetének válaszútjaként tűnik fel, a bürokratikus elnyomás győzelmét és a szocia­lizmus decentralizált és liberter formájának végső vere­ségét jelezve.

 

Nem arról van szó, hogy a szovjet totalitarianizmus Kronstadt leverésével kezdődött, vagy hogy ez már akkoriban is szükségszerű volt. „Gyakran mondják”, jegyezte meg Victor Serge, „hogy a sztálinizmus gyökerei a bolsevizmus kezdeteiig nyúlnak vissza. Ezt nem vitatom. Csakhogy a bolsevikok­ban sok más dolog - más dolgok egész tömege - is gyökerezett, és azok, akik átélték az első győzelmes forradalom első évei­nek lelkesedését, azok sosem feledhették el azt. Vajon helyén­való-e egy élő embert a holttest halottszemléje során tett orvosi megállapítások alapján megítélni?”[81] Más szavakkal, a húszas évek elején a szovjet társadalom számá­ra még számtalan más út is nyitva maradt. Még, ahogy Serge maga is hangsúlyozta, a bolsevik elméletben s gyakorlatban mindig is jelen volt egy nyíltan vállalt autoritariánus törekvés. Lenin megrögzött elitizmusa, ragaszkodása a centra­lizált vezetéshez és a szigorú pártfegyelemhez, fellépése a polgári szabadságjogok ellen és a terror szentesítése - mindez mélyen rányomta bélyegét a kommunista párt és a szovjet ál­lam további fejlődésére. A polgárháború alatt Lenin e politikát a rendkívüli helyzet által kikényszerített, rövidtávú intézkedésekként igyekezett igazolni. De a rendkívüli helyzet sosem szűnt meg, és időközben kiépült a jövőbeni totalitariánus rendszer apparátusa. Kronstadt vereségével és a baloldali el­lenzék felszámolásával a dolgozók demokráciájának utolsó való­ságos követelése is a történelembe süllyedt. Ezután a totalitarianizmus, ha nem is elkerülhetetlenné, de véglegessé vált.

 

1924-ben Lenin meghalt, és a bolsevik vezetés heves ha­talmi harcokba bonyolódott. Három évvel később érte el ez a harc csúcspontját, amikor a Központi Bizottság a X. Kongresszus pártegységről szóló titkos záradékára hivatkozva Trockijt kizárta a pártból, és nem sokkal később száműzte. Ironikus mó­don, amikor Trockij megfogalmazta saját ellenzéki álláspont­ját Sztálin önkényuralma és bürokratizmusa ellen, Kronstadt szellemét szembefordították vele a liberter szocialis­ták, akik emlékeztették a felkelés leverésében játszott sze­repére. E bírálatokra válaszul Trockij megkísérelte kimutat­ni, hogy közvetlen módon nem vett részt az eseményekben. „Ténykérdés”, írta 1938-ban, „hogy a legcsekélyebb mértékben sem vettem részt személyesen Kronstadt pacifikálásában és az ezt követő elnyomásban.”[82] Az események folyamán, jelentette ki, mindvégig Moszkvában maradt; Zinovjev intézte az ügyeket Péterváron; és az elnyomás a Cseka műve volt, amit Dzerzsinszkij vezetett, aki senki részéről nem tűrt el semmiféle beavatkozást.

 

Bárhogy is történt, mondta, a felkelést le kellett ver­ni. Az idealisták mindig „túlzásokkal” vádolják a forradalma­kat, amelyek ténylegesen „a forradalmak igazi természetének kitörései, mely forradalmak maguk is a történelem »túlzásai«”. Kronstadt nem volt egyéb, mint „a kispolgárság fegyveres reakciója a társadalmi forradalom nehézségeire és a proletárdiktatúra szigorára”. Ha a bolsevikok nem cselekszenek gyorsan, a felkelés elsöpörte volna őket, és utat nyitott volna az ellenforradalom áradása előtt. Vajon bírálói megtagadják a kormány­tól a jogot arra, hogy megvédje magát, vagy hogy megfegyelmezze saját fegyveres erejét? Eltűrhet-e egyetlen kormány is egy katonai zendülést? Vajon harc nélkül át kellene engedni hatal­munkat? Amit a bolsevikok Kronstadtban tettek, volt Trockij végkövetkeztetése, „tragikus szükségszerűség” volt.[83]

 

De bírálóit nem győzte meg. Minden bizonykodása ellenére Trockij, mint hadügyi népbiztos, és mint a Forradalmi Hadita­nács elnöke általában, felelős volt Kronstadt leveréséért. Valójában járt Péterváron, ahol kiadta a március 5-i ultimá­tumot; ellátogatott Oranienbaumba és Krasznaja Gorkába is, és nem kis szerepet játszott a kommunista katonai előkészüle­tek ellenőrzésében, ha nem is olyan döntő szerepet, mint Zinovjev és Tuhacsevszkij. Továbbá, mint Dwight MacDonald erre rámutatott, Trockij sosem válaszolt arra a vádra, hogy a bolse­vikok a felkeléssel szükségtelen brutalitással és engesztelhetetlenséggel bántak. Mennyire vették komolyan a békés meg­egyezésre tett kísérleteket? Ha igaz az, hogy a fehérek hasznot hajthattak volna a párton belüli megosztottságból, akkor vajon a tömegnyomással szemben alkalmazott fojtó diktatúra veszélyei nem voltak-e ennél nagyobbak? Vajon egy sztálinista klikk könnyen át tudta volna venni egy olyan párt feletti ellenőrzést, amely nagyobb mértékű részvételt enged a tömegeknek és nagyobb szabadságot a baloldali ellenzéknek?[84] Ehhez hasonlóan Anton Ciliga támadta azt a bolsevik állítást is, hogy ha Kronstadtot nem verik le, akkor átengedték volna a reakciónak. Ez lehetséges, mondta Ciliga, de az biztos, hogy a forradalmat elpusztították 1921-ben.[85]

 

Végül a kronstadti győzők estek áldozatául annak a rendszernek, amit segítettek megteremteni. Trockijt és Zinovjevet „a nép ellenségének” bélyegezték, akik szándékosan segítséget nyújtottak az ellenforradalomnak. A „Júdás Trockij”, jelentette ki egy 1939-es szovjet röpirat, telezsúfolta Kronstadtot saját csatlósaival, beleértve a banditákat és a fehérgárdistákat is, miközben szándékosan elterelte a figyelmet erről a szakszer­vezeti kérdéssel. Egy másik sztálinista munka a felkelést Trockij „védencének, a Hetedik Hadsereg parancsnokának, Tuhacsevszkijnek” és a „régi trockistának, Raszkolnyikovnak”, a Balti Flotta parancsnokának tulajdonította. Az árulókkal le­számolni a párt az „igazi leninistát és Sztálin közeli ba­rátját, Kliment Vorosilovot küldte /aki a kronstadti fronton csak kis szerepet játszott komisszárként/.[86] A forradalom egymás után nyelte el gyermekeit. Zinovjevet, Tuhacsevszkijt és Dibenkot a nagy tisztogatás során agyon­lőtték; Trockijt Mexikóban meggyilkolta egy szovjet titkosrendőr; Raszkolnyikov és Lasevics öngyilkosságot követett el. A Kronstadtba ment pártküldöttek közül sokan, mint Pjatakov, Zatonszkij és Bubnov, Sztálin börtöneiben tűntek el. Kalinyin szinte az egyedüli túlélő, aki természetes halállal halt meg 1946-ban. De Kronstadt mártírjai tovább élnek, emléküket kegyelettel őrzik az emberek, mint a forradalom ártatlan gyer­mekeinek emlékét.[87]

 

Paul Avrich: Kronstadt, 1921 Princeton University Press, Princeton, New Jersey 1970.

 

[1] Gyeszjatij szjezd RKP/b/, 167. o.

[2] Grazsdanszkaja vojna, 1918-1921. I. 365. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 150. o., V ognye revoljucii, 1933. 56. o.

[3] Dan: Dva goda szkitanyij, 154-155. o., New York Times, 1921. március 12, Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 22., "Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkij szobityij", kézirat, Hoover Library

[4] Kronatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 226-227. o.

[5] Krasznaja gazeta, 1921. március 10.

[6] Petrogradszkaja Pravda, 1921. március 11.

[7] A kongresszusi jegyzőkönyv 279 önkéntes nem teljes névso­rát tartalmazza. Közöttük olyan kiemelkedő alakok is vol­tak, mint E. K. Vorosilov, A. Sz. Bubnov /a demokratikus centralista/, V. P. Zatonszkij és G. L. Pjatakov; Gyeszjatij szjezd RKP/b/, 765-767.o.

[8] M. Rafail: Kronstadtszkij mjatyezs /Iz dnyevnyika politrabotnyika/, Harkov, 1921., 4-6. o. Lásd még Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 152. o.

[9] Rabinovics: "Gyelegati 10-vo szjezda RKP/b/ pod Kronstadtom", Krasznaja letopisz, 1931. 2. szám, 50-54. o.

[10] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 11. National Archives, 861.00/8318

[11] Izvesztyija petrogradszkogo Szovjeta, 1921. március 11.

[12] Za narodnoje gyelo, 1921. március l8.

[13] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 100., 101. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 147-148. o., New York Times, 1921. március 16., V ognye revoljucii, 58. o.

[14] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 100-101. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 147-148. o.

[15] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 430., 468. o.

[16] Rabinovics, "Gyelegati 10-vo szjezda RKP/b/ pod Kronstadtom", Krasznaja letopisz, 1931., 2. szám, 32. o.

[17] Pravda o Kronstadte, 126. o.

[18] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 13.; National Archives, 861.00/8319; London Times, 1921. március 17., Volja Rosszii, 1921. március 15.

[19] Pravda o Kronstadte, 120-121. o.

[20] Uo. 122., 132. o.; New York Times, 1921. március 16. Egy másik forrás a kronstadti és erődökbeli sebesültek számát hatvanra teszi:"Kak nacsalosz vosztanyije v Kronstadte", 1921. március 12., Miller Archives, File 5M, NO.5.

[21] Mett: La Commune de Cronstadt, 46. o.

[22] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/8619; Dan: Dva goda szkitanyij, 153. o.

[23] Pravda o Kronstadte, 75., 138. o., Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/8619; Petricsenko: Pravda o Kronstadte, 18. o.

[24] "Intervju c cslenami Vremennogo revolucionnovo komityeta", kézirat, Hoover library

[25] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 36. o., Lásd még Goldman: Living My Life, 884. o.

[26] Mett: La Commune de Cronstadt, 77-78. o., Volja Rosszii, 1921. március 15., "Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkih szobityij", kézirat, Hoover Library

[27] Izvesztyija petrogradszkogo Szovjeta, 1921. március 14.

[28] New York Times, 1921. március 18., Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 22., "Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkih szobityij", Hoover Library; Cejdler az Orosz Vöröskereszt elnökének, 1921. március 20., Giers Archives, File 88.

[29] Krasznaja gazeta, 1921. március 17.

[30] Kornatovszkij: szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 89. o.

[31] Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 18. o., New York Times, 1921. március 19. A roham részleteit elsősor­ban a korabeli újságcikkekből és a résztvevők visszaemlé­kezéseiből lehet rekonstruálni. Lásd különösen Kornatovszkij szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 45-51.,89-91. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 162-170. o., Grazsdanszkaja vojna, I. 367-373. o.,  Rafail: Kronstadt­szkij mjatyezs, 20-26. o., és K.E. Vorosilov, "Iz isztorii podavlenyija Kronstadtszkovo mjatyezsa", Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1961. 3. szám, 15-35. o. Sajnos nem sikerült megszereznem a Vojennoje znanyije 1921. évi. 8. számát, amit teljes egészében e témának szenteltek.

[32] Kornatovszkij: szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 90., 105. o.

[33] Grazsdanszkaja vojna, I. 370. o.

[34] Alexander Barmine: One Who Survived, New York, 1945., 95. o.

[35] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 246-247. o.

[36] "Hod szobityij v Petrogragye vo vremja Kronstadtszkovo vossztanyija", kézirat, 1921. március 19., Columbia Russian Archive

[37] Kornatovszkij, szerk.Kronstadtszkij mjatyezs, 78., 88. o.

[38] Petricsenko: Pravda o Kronstadszkij szobityijah, 21.o., Voline: La Révolution inconnue, 499. o.; "Hod szobityij v Petrogragye", Columbia Russian Archive

[39] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 189. o.

[40] Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 22. és 24.

[41]  London Times, 1921. március 30.

[42] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 243. o.

[43] Mett: La Commune de Cronstadt, 56.o., a London Times, 1921. március 31.

[44] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszklj mjatyezs, 107. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 169. p.; "Hod szobityij v Petrogragya", Columbia Russian Archive; Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 19., National Archives, 861.00/8372. Kelley hadnagy 25 és 30 ezer közötti becslé­se azonban túl magasnak tűnik: Quarton az Államtitkár­ságnak, 1921. április 23., 861.00/8619.

[45] Petrogradszkaja Pravda, 1921. már­cius 25.

[46] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 168. o., Grazsdanszkaja vojna, I. 372. o.

[47] V. Pozdnyakov: "The Chemical Arms", In: The Red Army, szerk. B.H. Lidderl Hart, New York, 3847385. o., Pozdnyakov ezredes egyike volt a tervet kidolgo­zó tisztiiskolásoknak.

[48] Za narodnoje gyelo, 1921. március 19., Girmm Giersnek, 1921. március 31., Giers Archives, File 88.

[49] Goldman: Living My Life, 886. o., Berkman: The Bolshevik Myth, 303. o. Thiers Franciaország miniszterelnöke, Gallifet pedig a Kommünt leverő tábornok volt.

[50] Kornatovszkij, szerk. Kronstadtszkij mjatyezs, 15. o., Puhov: Kronstadtsz­kij mjatyezs, 176-180. o., Lásd még G. A. Cseremsanszkij:"Kronstadtszkoje vossztanyije 28 fevralja-18 marta 1921", kézirat, Columbia Russian Aarchive. Cseremscsanszkij az Amurra átvezényelt balti tengerészek között volt.

[51] Fegyko is vezető szerepet játszott Natonov leverésében. Lásd M. N. Tuhacsevszkij, "Borba sz kontrrevoljucionnimi vossztanyijami", Vojna i Revoljucija, 1928. 8. szám, 3-15. o., A. I. Todorszkij, marsal Tuhacsevszkij, Moszkva, 1962. 71-73. o., és Nyikulin, Tuhacsevszkij, 151-156. o.

[52] Krasznaja gazeta, 1921. március 23., Petrogradszkaja Pravda, 1921. március 23.; Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 247-249. o. Az ellenük felhozott vádak szerint felelősek "több ezer" vöröskatona haláláért vagy sebesüléséért, ami Quartonnak a bolsevik veszteségekkel kapcsolatos becslését támasztja alá.

[53] Dan: Dva goda szkitanyij, 153-157.o.

[54] Makszimoff: The Guillotine at Work, 163. o.,; David Dallin és Boris Nicolaevsky: Forced Labor in Soviet Russia, New Haven, 1947., 170. o. Egy jelenkori szovjet munka szerint azon­ban az elfogott tengerészeknek megbocsátották, a "súlyos büntetések" /vagyis a kivégzés/ csak a hangadókra és a szovjethatalom engesztelhetetlen ellenségeire terjedtek ki: Szovionov: Isztoricseszkij povorot, 36.

[55] Dan: Dva goda szkitanyij, 158. o. Egy másik korabeli forrás szerint - valószínűleg tévesen - mindkét fiút agyonlőtték: "Szvegyenyija iz Petrograda et 12 aprleja: Kronstadt i otgolszki evo vossztanyija", kézirat, Hoover Library

[56] A legnagyobb táborban, Ino kikötőjében az ott lévő 3.597 internált személyből 3.585 volt férfi, l0 nő és 3 gyerek. A férfiak közül csak 25 nem volt katona: Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 27.

[57] A londoni Times, 1921. március 30; Dan: Dva Goda szkitanyij, 159. o. Több beszámoló szerint az év folyamán a kronstadti menekültek egy csoportja megszervez­te a "Plehanov zászlóaljat" és a finn partizánokkal együtt hacolt a bolsevikok ellen Kelet-Karéliában. Lásd C. Jay Smith: "Finland and the Russian", 1917-1922, Athens, Ga., 1958., 193-197. o.

[58] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 5., National Archives, 861.00/8446; New York Times, 1921. március 31.

[59] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 163.-164. o.

[60] Petricsenko: "O pricsinah Kronstadtszkovo vossztanyija", Znamja borbi, 1925. december - 1926. január, 4-8. o.

[61] Grazsdanszkaja vojna, I. 362. o., V. Serge: Memoirs of a Revolutionary, 132. és következő o., Unto Parvilahti, Beria's Garden, New York, 1960., 21., 285. o.

[62] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 39-40.  Ugyanezt az észrevételt tette egy mensevik szer­ző In: Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. április 5., Mint egykor Marx írta: " a vé­dekezés minden fegyveres felkelés halála". (Ezt nem Marx írta, hanem Engels: Forradalom és ellenforradalom Németországban című írásában (Marx-Engels Művei 8. kötet 88. oldal, 1962.) Ezt az írást egészen levelezésük 1913-as nyilvánosságra hozataláig Marxnak tulajdonították. Lenin még későbbi is így vélekedett.-RH megjegyzése).

[63] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 16. kötet, 452-453. o. (Magyarul: Lenin: A Kommün tanulságai – LÖM 16. kötet 419. oldal, 1983.)

[64] I.m. 42. kötet, 333. o. Lásd még Carr: The Bolshevik Revolution, 2. kötet, 280-282.o. (A LÖM-ben nem találtunk a megadott dátumnál ilyen vonatkozású írást. Erre a napra a LÖM csak egy cikket ad meg: Beszéd a moszkvai pártaktíva-gyűlésen 1921. február 24. címmel –RH megj.)

[65] Slepkov: Kronstadtszkij mjatyezs, 15. o.

[66] Lenin, Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 43. kötet, 138., 387. o. (Magyarul: Beszéd a Közlekedési Munkások Összoroszországi Kongresszusán 1921. március 27. - LÖM 43. kötet 120. oldal, 1974. –RH megj.)

[67] Lásd Carr: The Bolshevik Revolution, 2. kötet, 277-279. o.

[68] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 404.o. (Magyarul: Lenin: Előadói beszéd a terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának terményadóval való helyettesítéséről március 15. – LÖM 43. köt. 53.o. –RH megj.)

[69] I.m. 413. o. (Magyarul: Lenin: Előadói beszéd a terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának terményadóval való helyettesítéséről március 15. – LÖM 43. köt. 64. o. –RH megj.)

[70] I.m. 37-38., 406. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 26. o. és Lenin: Előadói beszéd a terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának terményadóval való helyettesítéséről március 15. – LÖM 43. köt. 55.o. -RH megj.)  Lásd még Schapiro: The Origins of the Communist Autocracy, 311.

[71] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 185-202. o., White: The Growth of the Red Army, 191-193., 246-249. o.

[72] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 625. o. (Magyarul: Lenin: A terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának adóval való helyettesítéséről mondott beszéd tervezete – LÖM 43. köt. 347.o. –RH megj.)

[73] Boldin: "Menyseviki v kronstadtszkom mjatyezse", Krasznaja letopisz, 1931., 3. szám, 28. o., Katkov: "The Kronstadt Rising", St. Antony's Papers, 5. szám, 13. o.

[74] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 43. kötet, 241. o. (Magyarul: Lenin: A terményadóról (1921 márc.-jún.) – LÖM 43. köt. 186. o. –RH megj.)

[75] Gyeszjatij szjezd RKP/B/, 118.o., (Magyarul. Lenin: Zárszó az OK(b)P Központi Bizottságának beszámolójához március 9. – LÖM 43. köt. 39. o. –RH megj.) Schapiro: The Origin of the Communist Autocracy, 316. o.

[76] Gyeszjatij szjezd RKP/b/, 34-35. o. (Magyarul. Lenin: Zárszó az OK(b)P Központi Bizottságának beszámolójához március 9. – LÖM 43. köt. 31.o. –RH meg.)

[77] I.m. 276. o.

[78] I.m. 571-576. o.

[79] Degras szerk., The Communist International, 1. kötet, 213. o.

[80] Goldman: Trotsky Protest Too Much, 7. o.

[81] Serge: Memoirs of a Revolutionary, XV-XVI. o.

[82] L. Trockij: "Jescso ob uszmirenyij Kronstadta", Bul­letin Oppozicii, 1938. október, 10.o., The New International, 1938. au­gusztus, 249-250. o.

[83] Trotsky: "Hue and Cry Over Kronstadt", The New International, 1938. április, 103-105. o., Trotsky: Stalin, New York, 1946., 337. o. Trockij megjegyzése arról, hogy a túlzás "a forradalom igazi természetének túláradása" emlékeztet Engels tételére, misze­rint a forradalom "az elképzelhető leginkább autoriter dolog". (Pontosan: „A forradalom minden bizonnyal a leginkább tekintélyen alapuló dolog a világon” Engels: A tekintélyről – MEM 19. köt 292. o. 1969. -RH megj.)

[84] The New International, 1938. június, 212-213. o.

[85] Anton Ciliga: The Kronstadt Revolt, London, 1942., 13. o. (Magyarul: Ciliga: Kronstadti lázadás – Anarchizmus antológia Századvég kiadó 1991. illetve: http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1862.htm  (letöltés: 2017.08.15.)  -RH megj.)

[86] Bolsaja szovjetszkaja enciklopegyija, első kiadás, XXXV. kötet, 222. o., második kiadás, XXIII. kötet, 484. o., 0. Leonyidov: Likvidacija Kronstadtszkovo mjatyezsa /mart 1921 g./, Moszkva, 1939., 8-9., 139. o., K. Zakocsnyikov: Razgrom Kronstadtszkovo kontrrevoljucionnovo mjatyezs v 1921 godu, Leningrád, 1941., 62. o. Lásd még Abramovich: The Soviet Revolution, 209. o.

[87] Mett: La Commune de Kronstadt, 6. o, és I.N; Steinberg: In the Workshop of the Revolution, New York, 1953., 300. o.