Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Szituacionista Internacionálé – tegnap, ma, holnap

2014.02.13

A Szituacionista Internacionálé – tegnap, ma, holnap

Forrás: http://www.rednews.hu/a-gyakorlat-elmelete/default/a-szituacionista-internacionale-tegnap-ma-holnap.html)

Rednews előszava:

Honlapunkon több írásban is utaltunk már arra, hogy a Szituacionista Internacionálé (IS, 1957-1972) elméleti és gyakorlati mozgalma több tekintetben két világ határán működött. Egyszerre volt még a régi, tradícionális, szélsőbaloldali, minden újító teoretikus és praktikus meglátásával együtt „exoterikus” marxista mozgalom (elsősorban a forradalmi szubjektum létének affirmációjára, annak a – természetesen nem szociológiai, hanem filozófiai, „a tiszta tagadás osztálya”, értelemben vett – proletariátusnak való megfeleltetésére és ebből következően a munkástanácsok igenlésére gondolhatunk itt) és az új, ultrabaloldali, „ezoterikus” marxista elméleti és gyakorlati útkeresés (itt pedig mindenekelőtt magára a spektákulum fogalmára gondolhatunk, mint lényegében a marxi áru-fetisizmusnak az új formájára, amelynek kritikájából nem a kizsákmányolás, az értéktöbblet kritikája következik, hanem magának „az érték értékesülésé”, az eldologiasodásé, az elidegenedésé és persze a bérmunkáé). Maga a mozgalom legfontosabb műve, Guy Debord „A spektákulum társadalma” (1967) című munkája is magán viseli ezt a kétarcúságot. Debord egyrészről aligha lehetne explicitebb: a spektákulum társadalmi viszony, „valóságos absztrakció” („képek felhalmozódása”, amelynek a valós jellemzője éppen olyan láthatatlan, mint az árué és éppen olyan valóságos), az árufetisizmus legfelsőbb foka, „az eggyé vált termelés és kultúra”, a rendszer, melynek egyetlen szubjektuma maga az érték („sujet automate”) – ebből a szempontból az osztályharc belül van, melynek szereplői a tőke körfogásának öntudatlan ágensei csupán. És mégis: „az áru világa az osztályharcra épül”, mondja nekünk Debord ugyanezen munkájában, mintha a spektákulum fogalmából nem ennek éppen ellenkezője következne... Ez az ambiguitás nem kronológiai kérdés: a spektákulum „kifejlett” fogalma (azaz az alapvetően a színház világból érkező fogalom „marxizálódása”) lényegében 1965-ra készen állt (1), míg az IS a legközelebb a „conseillisme”-hez (conseil ouvrier=munkástanács) természetesen az 1968-as „események” során került és azt követő pár esztendőben. Az 1968-as forradalomban játszott szituacionista szerep meglehetősen közismert, mint ahogy az is, hogy ha volt (éppen általuk) a forradalomnak kitüntett formája, azok a (diák- és munkás-) tanácsok voltak. Másrészről az IS maga is igen közeli kapcsolatba került a kor legforradalmibb munkásszervezetével, a híres Socialisme ou Barberie-köréből kivált ICO-val (Informations correspondance ouvrières), mely a munkástanácsok rendszerének tántoríthatatlan, bátor híve volt és hagyományainak (Pannakoek, Gorter, Rühle, Mattick) hű őrzője. Lassan azonban a szituacionisták a „conseillisme”-ben a régi munkásmozgalom utolsó megmaradt romját látták: az idéologie conseilliste-t, mint az utolsó munkásmozgalmi ideológiát. Az ICO-val való – a szituacionisták átlagához képest igen baráti hangnemben lezajló – szakítást tulajdonképpen pontosan ez a „hűség” okozta: noha a közös pontok egyértelműek voltak, miként az egymás iránt érzett respektus is, az IS számára az ICO „képtelen volt a jelenkori társadalomról egy koherens teória kidolgozására”, ez a purista munkástanács-hűség mindezt megakadályozta, amely egy „abszolút munkásautonómiához vezetett mindenfajta ötlet nélkül”. Ez a teroretikus önismétlés, a nagyon kevéssé kreatív húszas évek remake az ICO minden tisztessége és kiválósága ellenére is ideológiává merevítette magát a munkástanács gondolatot is (2). Ma már a korabeli „munkástanács-divat” (természetesen nem a mindig marginális ICO volt divatban, hanem az „autogestion”, az „önigazgatás” – ennek paradox következménye az lett, hogy a termelésben levő tulajdonviszonyokról áttevődött a figyelem a „döntési jogkörökre”, hogy aztán a hetvenes évek végére elhaljon az egész) persze történelem, de talán mégsem árt felidézni Debord szavait a „conseillisme”-t illető szituacionista specifikumról: „Arról, hogy a mindenre kiterjedő tartalomról, melyet a tanácsoknak el kell érniük; és arról, amit az IS tehet és tennie kell, hogy ez a hatalom létezzen a gyakorlatban is, ezzel a mondattal foglalnám össze tézisemet: „nem a szituacionisták a munkástanácsok hívei, hanem a tanácsoknak kell szituacionistává válniuk.” Mindez nem egyszerűen a szokásos szituacionista szójáték, hanem jól leírja az IS eredtiségét a munkástanácsokat illetően: a tanácsoknak semmiképpen sem lehet az elidegenedés gazdasági és politikai aspektusai elleni küzdelemre korlátozódnia, hanem olyan mindenre kiterjedő totalitássá kell válniuk, ahol a „proletariátus” (azaz mindenki, aki totálisan szemben áll a rendszerrel, „a proletariátus kommunista, vagy nem létezik” – mondja a Tiqqun egy fél évszázaddal később) realizálja a mindennapi élet kritikáját, átalakítva tudatosan a társadalom teljességét. Ennek a kettősségnek a jellemzésére közlünk most két dokumentumot a szituacionisták elmélet lapjából (Internationale Situationniste), melyekben egyszerre van szó munkástanácsokról, mint a XX. század proletárforradalmainak egyedül megőrizendő elemeiről és olyan „fegyverek kovácsolásáról”, melyeknek a célja nem valamiféle munkásönigazgatás, a termelés formáiban lezajló forradalmi átalakulás, hanem az élet totalitásának átalakítása. Persze a közlésben nem elsősorban ez a teoretikus kérdés mozgatott minket (noha szerintünk a pontos olvasathoz nem ártott ez a rövid bevezetés), hanem elsősorban még is csak az, ami végül is oda van írva: egy valódi forradalmi szervezet céljai, működésének alapelvei, elmélete és gyakorlata viszonyának alapkérdései mit sem változtak az utolsó kor óta, amikor még komolyan lehetett szólni ilyesfajta dolgokról. Persze, hogy azt szeretnénk, hogy ismét lehessen.

(1) Vö. „Le déclin et la chute de l’économie spectaculaire-marchande” (1965), In: Guy Debord: Oeuvres,Paris: Gallimard, 2009, 702-715.

(2) Erről a kapcsolatról a nagyszerű Henri Simon írt egy kitűnő brosúrát, tele korabeli dokumentumokkal, visszaemlékezésekkel: "ICO et l’IS, Retour sur les relations entre Information correspondance ouvrières et l’Internationale Situationniste", Echanges et Mouvement, octobre 2006.

 

Útmutatás a fegyverforgatáshoz (1)

Ha van valami nevetséges abban, ha ma forradalomról beszélünk, annak az az oka, hogy a szervezett forradalmi mozgalom réges rég felszívódott a modern országokban; éppen ott, ahol azok a lehetőségek koncentrálódnak, melyekkel döntően átalakíthatnánk a társadalmat. De minden más még ennél is nevetségesebb, mivel magával vonja a létező rend különböző formáinak elfogadását. Ha a „forradalmi” szót azzal semlegesítették, hogy a reklámiparban használják a folyton változó fogyasztói termelés jelentéktelen változásainak leírására, akkor ez csak azért történhetett, mert egy központi, kívánatos változás lehetőségeit senki sem hangsúlyozza többé. Ma a forradalmi terv vádlottként áll a történelem bírósága előtt: azzal vádolják, hogy elbukott, hogy új elidegenedést hozott a világra. Ez arra a felismerésre vezet, hogy az uralkodó társadalom bebizonyította: képes megvédeni magát a valóság minden szintjén, sokkal inkább képes, mint amennyire erre a forradalmárok számítottak. Nem arról van szó, hogy ez a rend elfogadhatóbbá vált. A forradalmat kell újra feltalálni, ennyi az egész. Ez számos olyan problémát vet fel, amelyeken elméletileg és gyakorlatilag is túl kell lépni a következő években. Röviden említünk pár ilyen pontot, melyeket sürgető lenne megoldani. Azok közül az újraszerveződési kísérletekből, melyek az elmúlt években jelentek meg az európai munkásmozgalom különböző kisebbségei szerveződéseiben csak a legradikálisabb áramlatot érdemes megőrizni, mely a munkástanácsok programján alapul. Azt sem hallgathatjuk el, hogy számos egyszerű zavarkeltő elem igyekszik befurakodni ebbe a vitába (lásd a közelmúlt egyetértését a „balos” filozófiai-szociológiai újságok közt, íródjanak is bármely országban). A legnagyobb nehézség, amelybe az újfajta forradalmi szervezet létrehozásán munkálkodó csoportok elkerülhetetlenül belebotlanak, az az újfajta emberi kapcsolatok létrehozása lesz magán a szervezeten belül. Bizonyos, hogy a társadalom mindenhol jelen lévő nyomással száll szembe az ilyen erőfeszítésekkel. De amennyiben ebben nem járunk sikerrel a még kidolgozásra és kitapasztalásra váró módszereink révén, sosem tudunk majd megszabadulni az elkülönült politikától. Mindenki részvételének a követelése egy valóban új szervezeti modell és egy valóban új társadalom szerveződésének sine qua non szükségességéből puszta absztrakt, moralizáló eszmévé torzulhat. Még ha az aktivisták nem is a szervezet vezetője döntéseinek egyszerű végrehajtói többé, továbbra is fennáll a veszély, hogy csupán az elkülönölt politikához leginkább affinitást érző társaik cselekvéseinek nézői szerepébe kényszerülnek; ezáltal itt is a régi világ passzív kapcsolatai termelődnek újra. Az emberek kreativitása és részvétele a megélt tapasztalatok összes aspektusát figyelembe vevő kollektív terv függvénye kell hogy legyen. Az egyetlen járható útja „a tömegek felébresztésének” az, hogy megmutatjuk az élet lehetséges felépítése és annak jelenlegi szegénysége közt feszülő iszonyatos kontrasztot. A mindennapi élet kritikája nélkül a forradalmi szervezet egy szeparált szubkultúra, olyannyira konvencionális és végletesen passzív, mint azok a nyaralófalvak, melyek a modern szabadidő specializált területei. A szociológusok, mint Henri Raymond a Palinuro-ban, evidenssé tették, hogy a spektákulum a szabadidő tereiben a játék mintájára újra létrehozza a fennálló társadalom viszonyait. De aztán elkezdenek naivan „az emberi kapcsolatok sokféleségéről” beszélni anélkül, hogy észrevennék, az ezen kapcsolatok puszta mennyiségi növekedése ugyanolyan unalomban és hamisságban hagyja őket, mint amilyenben bárhol lennének. Még a leglibertariánusabb és a legantihierarchikusabb forradalmi csoportban sem garantálja a közös program az emberek közti kommunikációt. A szociológus természeténél fogva támogatja a mindennapi élet reformjaira tett erőfeszítéseket, nevezetesen hogy a szabad idő legyen a mindennapi élet kompenzálásának ideje. De a forradalmi terv nem fogadhatja el a játékot annak klasszikus felfogásában, azaz azt térben, időben és minősége mélységében korlátozván. A forradalmi játék, az élet teremtése, az összes múltbeli játék gyökeres ellentéte. Biztosítani a három hetes pihenőt abban a negyvenkilenc hét munkával töltött életben, amit egyébként élünk, a Club Méditerranée bóvli polinéziai ideológiájára felhúzott nyaraló falvaiban – arra emlékeztett minket, ahogy a Francia Forradalom a köztársasági Róma jelmezében mutatkozott, vagy mint azok a mai forradalmárok, akik a rájuk leginkább passzoló bolsevik, vagy valamely más típusú aktivista szerep alapján határozzák meg magukat. A mindennapi élet forradalma nem merítheti költészetét a múltból, hanem csakis a jövőből. Pontosan, a szabadidő kiterjesztésének marxista gondolata kritikájában éppen a modern kapitalizmus kitermelte üres szabadidő tapasztalata révén lehetséges némi korrekció: hiszen természetesen igaz, hogy az idő teljes szabadságához elengedhetetlen a munka átalakítása, ennek a munkának a felszabadítása olyan célok érdekében, melyek teljesen különböznek az egészen mostanáig uralkodó kényszermunka körülményeitől (lásd a Socialisme ou Barbarie lapot Franciaországban kiadó csoport, vagy a Solidarity angliai, az Alternative belgiumi csoportjainak akciót). De azok, akik csak a munka megváltoztatására, racionalizálására, az emberek érdeklődésének felkeltésére helyezik a hangsúlyt és mindeközben tagadják az élet szabad tartalmának gondolatát (példának okáért a kreativitás hatalmának fejlődését, amely kívül esik a munkaidő, pihenő és szabadidő hagyományos kategóriáin), egy olyan ideológia előállítását kockáztatják, amellyel el lehet takarni a jelenlegi termelési rendszernek a nagyobb hatékonyság és nyereségesség felé tett harmonizációs törekvéseit anélkül, hogy egyszer is megkérdőjelezték volna ennek a termelési módnak a tapasztalatait, vagy az élet e formájának szükségességét. A teljes individuális élet idejének és terének szabad konstrukciója olyan követelés, amit meg kell majd védeni a társadalmi újraszervezés menedzserei elméjének a harmóniáról szőtt álmaitól. A szituácionista tevékenységek eddigi pillanatai csak a forradalom újrafeltünésének perspektívájában foghatók fel, egy forradaloméban, mely egyszerre lesz társadalmi és kulturális és amely tevékenységi területének már a kezdetek kezdetén szélesebbnek kell lennie, mint az összes előző kísérletnek. Éppen ezért az IS nem akar követőket, vagy partizánokat toborozni, hanem össze akar hozni embereket akik az következő pár évben nekilátnak ennek a feladatnak az összes lehetséges eszközzel és minden előzetes politikai címkék nélkül. Ez azzal jár, hogy nem csak a specializált művészeti tevékenységek csökevényeit kell megtagadjuk, hanem a specializált politikaikat is; és főleg a poszt-keresztény mazochizmus jellemvonásait, melyeket annyi értelmiségi visel magán ebben a miliőben. Nem kívánunk új forradalmi programot létrehozni csak magunkra hagyatkozva. Azt állítjuk, hogy ez a formálódó program egy nap a gyakorlatban fog harcra kélni az uralkodó valósággal, és hogy mi ott leszünk ebben a harcban. Bárkivé is váljunk az egyéni életünkben, az új forradalmi mozgalom sohasem jöhet létre anélkül, hogy ne venné számításba, mit is kerestünk együtt: az átlépést a permanens forradalom korlátolt régi elméletéből az általánossá vált permanens forradalom teóriájához.

(1) Szerzőink – aligha véletlenül – a fegyveres proletárforradalmak atyja, August Blanqui híres, a végletekig gyakorlati szövegének (Instructions pour une prise des armes, 1866) címét adták saját munkájuknak. Ennek létezik már magyar fordítása (Auguste Blanqui válogatott művei., vál., bev. és jegyz. Jemnitz János, Budapest: Gondolat, 1968), így természetesen mi is megőriztük az ottani címet. „Instructions pour une prise des armes”, Internationale Situationniste n. 6 (1961. augusztus)

Ford.: Chrimthinc/rednews Minimálprogram forradalmi szervezetek számára

MEGÁLLAPÍTJUK, hogy minden forradalmi szervezet számára az egyetlen cél a fennálló társadalmi osztályok eltörlése, anélkül azonban, hogy mindez maga után vonná a társadalom más formában megjelenő hierarchizálódását; ebből következően forradalmi szervezetnek csak azokat nevezzük, melyek konzekvensen a munkástanácsok abszolút hatalmának nemzetközi szinten való megvalósítására törnek, melyet a XX. század proletárforradalmainak tapasztalatai vázoltak fel. Egy ilyen szervezet a fennálló rend egységes kritikáját nyújtja, vagy nem jó semmire sem. Egységes kritikán olyan kritikát értünk, amely kiterjed minden földrajzi régióra, ahol az elkülönült társadalmi-gazdasági hatalmak különböző formái uralomra jutottak; olyan kritikát, amely kiterjed az élet minden területére. Egy ilyen szervezet programja alfájának és omegájának a mindennapi élet gyarmatosításának teljes megszüntetését tekinti; azaz nem a fennálló rend tömegek általi önigazgatását tűzi ki célul, hanem annak állandó megváltoztatását. A politikai gazdaságtan radikális kritikáján dolgozik, az áru és a bérmunka megsemmisítésén. Egy ilyen szervezet elutasítja, hogy saját magán belül az uralkodó rend hierarchikus viszonyai újrateremtődjenek. Az egyetlen korlátja a benne rejlő totális demokráciának a kritikája koherenciájának minden tagja által való elismerése és önmagára való alkalmazása: ennek a koherenciának benne kell foglaltatnia magában a kritikai elméletben, illetve a teróriának és a gyakorlati cselekvésnek viszonyában. Ez radikális kritikával illet minden ideológiát, mint az eszmék elkülönült hatalmát, és mint az elkülönült hatalom eszméjét. Ezzel tagadása minden vallásos reminiszcenciának éppúgy, mint az aktuális társadalmi spektákulumnak, amely az információtól a tömegkultúráig, monopolizálja az emberek közti kommunikációt az elidegenült aktivitásuk képeinek egyirányú recepciója formájában. Leszámol minden „forradalmi ideológiával”, amelyben nem lát mást, mint az elbukott forradalmi tervek maradványait, mint a hatalom új specialistáinak magántulajdonát, mint a reprezentáció újabb szélhámosságát, amely eltakarja a proletarizált élet valódiságát. A totalitás kategóriája a modern forradalmi szervezet utolsó ítélete, amely így végeredményben nem más, mint a politika egy kritikája. Magának a szervezetnek kimondottan arra kell törekedenie, hogy győzelme egyben önmaga, mint elkülönült szervezet, halálát is jelentse.

„Définition minimum des organisations révolutionnaires”, Internationale Situationniste, n. 11 (1967. október), a Szituacionista Internacionalé VII.kongresszusán (1966. július, Párizs) elfogadott nyilatkozat.