Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GUY DEBORD - ATTILA KOTÁNYI - RAOUL VANEIGEM TÉZISEK A PÁRIZSI KOMMÜNRŐL

2014.02.13

L

(1962. MÁRCIUS 18.)

GUY DEBORD - ATTILA KOTÁNYI - RAOUL VANEIGEM

TÉZISEK A PÁRIZSI KOMMÜNRŐL

1.
"A klasszikus munkásmozgalmat bármiféle illúziók nélkül kell vizsgálni, és fõként figyelembe véve a változatos politikai és pszeudoteoretikus örökségeket, mindazt amit a kudarcaiktól örököltek. Ennek a mozgalomnak miközben kudarcokat élt át (Párizsi Kommün vagy az asztúriai lázadás) nyilvánvaló sikere és egyben alapvetõ kudarca (reformizmus az állambürokrácia létrehozása), a legígéretesebb sikerek eddig számunkra és a jövõ számára." (Szituacionista Internacionálé (7.)

2.
A Kommün a XIX. század legnagyobb ünnepe volt. Az 1871-es tavaszi eseményeket alapul véve észrevehetõ a lázadás ünnepi jellege, ami a saját történelmük uralkodójává vált, nem annyira a "kormányzati" politika szintjén, mint inkább a mindennapi életük szintjén (figyelembe véve, hogy például azt amit mindenki a saját fegyverével játsszott: õk valójában a hatalommal játszottak). Tehát Marxot ebben az értelemben kell érteni mikor azt mondja "a Kommün legfontosabb társadalmi mértéke pont a létezése a cselekvésben".

3.
Engels jegyzetét "Nézzük a Párizsi Kommünt - az volt a proletariátus diktatúrája", komolyan kell venni azért, hogy felfedjük azt ami nem a proletaréátus diktatúrája (az állami diktatúrák különbözõ formái, a proletariátus felett, a proletariátus nevében).

4.
Nagyon könnyû jogosan kritizálni a Kommün koherens szervezeti vázának nyilvánvaló hiányát. De a politikai apparátusok problémája sokkal összetettebbnek látszik ma számunkra mint a bolsevik típusú apparátus múltbeli örökösei számára, itt az idõ, hogy a Kommünt ne csak mint a forradalmi primitivizmus ódivatúság mintájaként azokkal a hibákkal együtt, amiket künnyû let volna megelõzni vizsgáljuk, hanem mint egy pozitív kísérletet, aminek az egész igazságát még nem fedezték fel vagy nem hajtották végre mind a mai napig.

5.
A Kommünnek nem voltak vezetõi, és ez abban az idõben történt amikor a vezetõk szükségességének eszméje általánosan elfogadottá vált a proletár mozgalomban. Ez az ellentmondások sikereinek és kudarcainak elsõ okainak egyike. A Kommün hivatalos szervezõi hozzá nem értõk voltak (Marxxal, Leninnel és Blanquival szembe állítva õket). De másrészrõl éppen ezek a változatos felelõtlen "tevékenységei" ennek a pillanatnak pontosan azok amik szükségesek a forradalmi mozgalom folytatásában, a mi idõnkben (még akkor is ha a körülmények korlátozzák az összes ilyen tevékenységet a tisztán destruktív szinthez- leghíresebb példája ennek az volt, mikor egy lázadónak egy burzsoá gyanúsított azt hangoztatta, hogy soha semmi köze nem volt a politikához, lázadó erre azt felelte, hogy "pontosan ezért foglak megölni!").

6.
A tömegek általános felfegyverzésének szükségszerûsége, amely egészen a kezdetektõl végig kísérte a mozgalmat kifejezõdött gyakorlatilag és szimbolikusan is. Nagyjából - egészében a jog, a közakarat erõben történõ kifejezõdése, sem nem adta meg magát és nem is vezetett semmilyen specializációhoz. A fegyveres csoportok példás függetlenségéne koordinációjuk hiányában voltak meg, a szerencsétlen kihatásai: az emberi (népi) erõk Versailles ostromának sem az offenzív sem a defenzív részében nem értek el valós katonai hatékonyságot. Mindazonáltal észben kell tartani azt, hogy a spanyol forradalom- mint végsõ formában egy polgárháború a "köztársasági hadseregbe" való átalakulás nevében veszett el. Az ellentmondás a függetlenség és a koordináció közt úgy tûnik leginkább a korszak technikai szintjével magyarázható.

7.
A Kommün modern szóval a forradalmi urbanizáció egyetlen realitását képviseli - az élet domináns szervezeteinek megtámadása a szociális, politikai feltételekben való megértése, megtagadva bármilyen emlékmû ártatlanságának elfogadását. Bárki, aki ezt valamilyen "lumpenproletár nihilizmusra" vagy pétroleuses (gyújtogatók) felelõtlenségére degradálja meg kell mondania, hogy mit ért pozitív értéken a gyõztes társadalomban, és mi éri meg megtartani azt (kiderül, hogy majdnem minden). "Már minden teret elfoglalt az ellenség... Ha a megszállás megszûnik bizonyos zónákban autentikus urbanizáció fog megjelenni. Itt kezdõdik az amit mi alkotásnak nevezünk. Ezt a modern fizika által kifejlõdött pozitív üres elmélet fogja tisztázni." ("Elementary Program of Unitary Urbanism," IS. (6.)

8.
A Párizsi Kommün inkább a szokások, mint a fegyverek erejével adta meg magát (a legbotrányosabb gyakorlati példája ennek az volt, hogy megtagadták a tüzérség bevetését, vagy hogy elfoglalják a Francia Nemzeti Bankot, amikor kétségbe esett pénzhiánnyal küszködtek. A Kommün létezése alatt a párizsi bank versailles-i területként maradt meg, ami semmi más nem védett, mint néhány puska, a lopás és a tulajdon mítosza. Más ideologikus szokások miden tekintettben épp olyan katasztrofálisnak bizonyultak (jakobinusok lázadása, barikádok defetista stratégiája 1848 emlékében stb.)

9.
A Kommün megmutatja, hogy azok akik megvédik a régi világot mindig hasznot húznak, egyik vagy másik pontból, a forradalmárok bonyolultságából, és végül is azokból akik kitalálják a forradalmat és akikrõl kiderül, hogy még mindig úgy gondolkodnak mint a védõk. Igy a régi világ ellenségei között tartja meg alapjait (ideológia, nyelv, szokások, ízlés), és arra használja õket, hogy vissza szerezze az elvesztet területeit (csak a forradalmi proletariátusnak természetes cselekvésben való gondolkodás kerülheti el visszavonhatatlanul: Adó Irodák lángokban álltak.) A valódi "ötödik oszlop" áll és a forradalmárok fejében van.

10.
A gyújtogatók története- akik a Kommün utolsó napjai alatt Notre-Dame-ot mentek elpusztítani, csak azért, hogy szembe találják magukat a Kommün mûvészeinek felfegyverzett csapatával, a közvetlen demokrácia provokatív példájaként. Ezen felül megmutatja, hogy a problémákat a tanácsok hatalmának szemszögébõl kell megoldani. Ezeknek a mûvészeknek joguk volt-e megvédeni a katedrálist az örökös esztétika jegyében- és végsõ elemzésként a múzeumi kultúra jegyében- míg más emberek úgy akarták kifejezni magukat ott és akkor, hogy ezt a pusztítást a társadalomhoz viszonyuló abszolult dacként szimbolizálják, amely a gyõzelem pillanatában azon voltak, hogy rábízzák teljes életüket a csendre és a feledésre? A Kommün mûvész partizánjai, akik specialisták voltak máris az elidegenedés elleni küzdelem extrém formájával kerültek konfliktusba. A Kommünárokat meg kell kritizálni azért mert nem mertek válaszolni az erõ totális terrorjára fegyvereik totális terrorjával. Mindez azt mutatja, hogy azokat a költõket, akik abban a pillanatban tényleg kifejezték a Kommün lényeges költészetét simán félreállították. A tömegei befejezetlen tevékenységek által lehetõvé tették, hogy a kísérleti akciók pusztán "atrocitássá" váljanak, és az emlékeit cenzúrázzák. Felidézzük Sain-Just észrevételét, aki így szólt, "Azok, akik csak fél forradalmat csinálnak saját sírjukat ássák meg." ez egyben megmagyarázza az õ hallgatását is.

11.
Azok a teoretikusok, akik azzal magyarázzák ennek a mozgalomnak a történetét, hogy az isteni mindent tudás nézõpontjára helyezik magukat; -ez a szemlélet a klasszikus regényírókat jellemezte- könnyen be tudják bizonyítani, hogy a Kommün eleve kudarcra volt ítélve, és nem valósulhatott meg. Elfelejtik azonban azt, hogy azoknak akik ezt valójában megélték a végrehajtás a saját kezükben volt.

12.
A Kommün vakmerõségét és leleményességét nyilvánvalóan nem a mi idõnkkel való kapcsolatba kell nézni, hanem saját idejének intellektuális, morális és politikai attitûdjének az összes közös vállalás szolidaritásának szempontjából, ami darabokra szedte. Ugyanígy a jelenleg uralkodó felfogások mély szolidaritása képet ad nekünk arról a leleményességrõl, ami ma egy hasonló robbanáskor várható.

13.
Azt a szociális háborút, aminek a Kommün csak egy pillanata volt még ma is vívják (bár a felületes felételei jelentõsen megváltoztak). "A Kommün öntudatlan tendenciáinak tudatossá tétele" (Engels) ez a feladat, ennek még ek kell hangoznia..

14.
Franciaországban kb. húsz évig a baloldali kereszténusek és a sztálinisták egyetértettek a nénet ellenes nemzeti frontjuk emlékében, és abban hogy a Kommünben kifejezzék a nemzeti zavarodottság és sértett patriotizmus elemét. (A jelenlegi sztálinista vonal szerint "francia emberek jobb kormányzást kérvényeztek", és végsõ soron kétségbe esett lépésre kényszeríttette õket a burzsoázia csalóka és hazafiatlan árulása.) Azért, hogy megcáfoljuk ezt a kegyes értelmetlenséget elég lenne megnézni azt a szerepet amit azok a külföldiek játszottak akik a Kommünért harcoltak. Marx szerint a Kommün volt az elkerülhetetlen csata, és ez volt "pártunk" 23 éves európai harcának csúcsa