Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA - I. VÉGSŐ ELKÜLÖNÜLÉS

2014.02.13

Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA

Fordította: Erhardt Miklós

A fordítást az eredetivel egybevetette: Dr. Beke László

I. VÉGSŐ ELKÜLÖNÜLÉS De persze e kor számára, amely előnyben részesíti a képet a dologgal, a másolatot az eredetivel, a képzetet a valósággal, a látszatot a lényeggel szemben […] csak az illúzió szent, az igazság pedig profán. Sőt, a szentség abban a mértékben nő a szemükben, amennyire az igazság csökken és az illúzió nő, úgyhogy az illúzió legmagasabb foka számukra egyúttal a szentség legmagasabb foka is.

Feuerbach, A kereszténység lényege. Előszó a második kiadáshoz (1843).

1. Azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben a modern termelési mód uralkodik, mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg. Minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott.

2. A képek, elszakadván az élet valamennyi aspektusától, közös áramlásban olvadnak össze, amelyből az élet valamikori egysége többé nem állítható helyre. A részlegesnek felfogott valóság úgy tárul fel a maga általános egységében, mint önmagában lévő látszatvilág, amely kizárólag szemlélésre állt elő. A világról alkotott képek szakosodása az autonóm kép világában teljesedik ki, ahol a csaló még önmagát is becsapja. Általában véve a spektákulum, mint az élet konkrét kifordítása, a nem-élő autonóm mozgása.

3. A spektákulum egyszerre mutatkozik mint a társadalom egésze, mint a része és mint az egyesítés eszköze. A társadalom részeként ez az a szektor, ahol minden tekintet és minden tudat összefut. Mivel pedig mint szektor elkülönült, a becsapott tekintet és a hamis tudat helye; az egyesítés pedig, amelyet megvalósít, nem más, mint az általános elkülönülés egyik hivatali nyelve.

4. A spektákulum nem képek együttese, hanem az egyes emberek között létrejött olyan társadalmi viszony, amelyet képek közvetítenek.

5. A spektákulum nem fogható fel a tömeges képterjesztési technológia kitermelte látványvilággal való visszaélésként. Sokkal inkább egyfajta Weltanschauung, amely megvalósult, anyagszerűvé vált. A spektákulum objektiválódott világlátás.

6. Ha totalitásként tekintjük, a spektákulum egyszerre az uralkodó termelési mód eredménye és előrevetített célja. Nem a létező világ függeléke, nem dekoráció, hanem a valós társadalom valószerűtlenségének gyökere. A spektákulum, valamennyi különös megjelenésében — mint hír vagy propaganda, mint reklám, vagy mint közvetlen szabadidős fogyasztás —, a társadalomban domináns életmód mintáját adja. Mindenütt jelen lévő igenlése annak, ami a termelés szférájában már eldöntetett, egyben pedig e választás betetőzése. A spektákulum, formájával és tartalmával egyaránt, a létező rend feltételeinek és céljainak totális igazolását nyújtja s egyben biztosítja ennek az igazolásnak az örökös jelenlétét is, mivel benne éljük le a modern termelésen kívüli idő lényegi részét.

7. Az elkülönülés maga is része a világ egységének, a valóság és kép közötti hasadásban folyó globális társadalmi gyakorlatnak. A társadalmi gyakorlat, amellyel szemben az autonóm spektákulum tételezi magát, egyben az a valódi totalitás, amely tartalmazza a spektákulumot. Ez a totalitás azonban olyan mélyen hasadt, hogy a spektákulum képes a céljaként feltűnni. A spektákulum nyelve az uralkodó termelési mód jeleiből áll, mely jelek ugyanakkor e termelési mód meghaladhatatlan végtermékei.

8. A spektákulumot nem lehet elvont módon szembe állítani a konkrét társadalmi aktivitással; az ilyen megosztás mindkét oldala önmagában is megosztott. A spektákulum, amely a feje tetejére állítja a valóságot, maga is valós aktivitás terméke. Hasonlóképpen, a spektákulum szemlélete anyagi értelemben hatja át, támadja a megélt valóságot, amely pozitív kötődéshez juttatja, s így magába olvasztja a spektakuláris rendet. Az objektív valóság mindkét oldalon megjelenik. Ezért minden olyan koncepciónak, amely vagy az egyik, vagy a másik oldalon foglal helyet, csak egyetlen alapja lehet — az, hogy önmaga ellentétébe fordul át: a valóság a spektákulumból emelkedik ki, a spektákulum pedig valóságos. Ez a kölcsönös elidegenedés a lényege, egyben támasza a létező társadalomnak.

9. Egy valóban a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata.

10. A spektákulum elve a jelenségek széles skáláját fűzi egybe és magyarázza. E jelenségek különbségei és ellentétei egy társadalmi szinten szervezett látszat — a spektákulum — megjelenési formái, amely látszatot magát kell felismernünk, általános igazságában. Saját rendszerében szemlélve a spektákulum a látvány igenlése, illetve a teljes emberi, tehát társadalmi élet látszatként való igenlése. A lényeglátó kritika azonban megmutatja: a spektákulum nem más, mint az élet látható tagadása — az élet tagadása, amely láthatóvá lett.

11. Hogy a spektákulum kialakulását, funkcióit és a felszámolására törő erőket leírhassuk, mesterségesen meg kell különböztetnünk egymástól elválaszthatatlan elemeket. A spektákulum elemzésekor részben a nyelvét beszéljük, amennyiben azon társadalom módszertanával vagyunk kénytelenek foglalkozni, amely a spektákulum által fejezi ki magát. A spektákulum azonban nem más, mint egy elkülöníthető gazdasági-társadalmi formáció totális gyakorlatának iránya, vagy agendája. Ez az a történelmi pillanat, amely tartalmaz minket.

12. A spektákulum úgy mutatja magát mint valami hatalmasan pozitív, vitán felül álló és megközelíthetetlen dolgot. Nem közöl mást, mint hogy "minden, ami megjelenik: jó — és minden, ami jó: megjelenik". A passzív elfogadás, amelyet megkövetel, már meg is valósult, azzal, hogy megjelenésével vitán felül áll, hogy övé a látszat monopóliuma.

13. A spektákulum alapvetően tautologikus, egyszerűen azért, mert eszközei egyben a céljai is. Ő az a nap, amely sosem nyugszik le a modern passzivitás birodalma fölött. Besugározza a teljes földfelszínt, és mindörökké önnön dicsőségében fürdik.

14. A modern ipari társadalom nem véletlenszerűen vagy felületileg spektakuláris: a spektákulum ideológiája az alapjáig átjárja. A spektákulum, az uralkodó gazdasági rend képe számára a cél semmi, a fejlődés minden. A spektákulum fejlődésének nincs más célja, mint önmaga.

15. Mint a frissen előállított tárgyak nélkülözhetetlen díszítése, mint a rendszer stratégiájának általános kifejtése, és mint gazdasági csúcsszektor, amely közvetlenül felel a kép-tárgyak egyre növekvő tömegének gyártásáért, a spektákulum a jelenkori társadalom legfontosabb termelőtevékenysége.

16. A spektákulum éppen olyan totális módon hajtja igájába az élő embereket, amilyen mértékben a gazdaság ezt már megtette. A spektákulum nem más, mint az önmagáért fejlődő gazdaság. Hű tükre a dolgok termelésének és torz eltárgyiasítása a termelőknek.

17. A folyamat, amelynek révén a lét birtoklássá fokozódott le, szükségszerűen lezajlott már a gazdaság társadalom fölötti uralmának legelső szakaszában, és ez az evidens lefokozódás egyszer s mindenkorra ott hagyta a nyomát minden emberi vállalkozáson. A mostani szakasz viszont, amelyben a gazdaság felhalmozott termékei tökéletesen megszállták a társadalmi életet, újabb elmozdulást tesz szükségszerűvé, a birtoklástól a "látszás" felé: ma minden valódi birtoklás köteles mind azonnali presztízsét, mind végső létokát a megjelenésből, a látszatból származtatni. Ezzel egy időben minden egyéni valóság — lévén, hogy közvetlenül függ a társadalmi hatalomtól, illetve teljes egészében az formálja — társadalmi valósággá válik. Az egyéni valóság tehát csakis abban a mértékben látszhat, amennyiben nem valóságos.

18. Ahol a létező világ puszta képekké változik, ott a puszta képekből valódi lények lesznek — fantazmák, amelyek hipnotikus erővel hatnak a viselkedésre. Mivel a spektákulumnak az a dolga, hogy a világot, amely közvetlen módon immár nem érzékelhető, különböző speciális eszközök és elvek közvetítésén keresztül láttassa, elkerülhetetlen, hogy az emberi látást hozza abba a kivételezett pozícióba, amelyet valaha a tapintás érzéke foglalt el; természetes, hogy a legabsztraktabb, a legkönnyebben félrevezethető érzék felel meg a jelenkori társadalomban uralkodó általános absztrakciónak. De a spektákulum nem azonosítható puszta szemmel — még akkor sem, ha fülünk is van mellé. Elszökik az emberi tevékenység elől, elérhetetlen az újbóli átgondolás és a korrekció szándéka számára. A spektákulum a párbeszéd ellentéte. Ahol csak a reprezentáció független életre kel, újrateremti önmagát.

19. A spektákulum minden gyengeségét megörökölte a nyugati filozófiának, amely az aktivitást elsősorban a látás kategóriái alapján értette meg; valójában éppen azon precíz technikai ésszerűség szakadatlan kibontására épül, amely ebből a filozófiai hagyományból nőtt ki. Nem a filozófiát valósítja meg: a valóságot filozofálja át. Minden egyszeri élet feloszlik a spekulatív univerzumban.

20. A filozófia, mint az elidegenedett gondolat hatalma és az elidegenedett hatalom gondolata, a maga erejéből sohasem volt képes meghaladni a teológiát. A spektákulum is a vallásos illúzió anyagi rekonstrukciója. Különböző technikái nem űzték el a vallás fellegeit, ahová az ember a tőle elszakított erőit helyezte; mindössze lehozták azokat a földre, s így éppen a lehető legföldibb élet lett átláthatatlanná és belélegezhetetlenné. Az élet abszolút tagadása, a hazug paradicsom immár nem vetül ki a mennyekbe, hanem magában az anyagi életben talál menedéket. A spektákulum így az emberi erők "túlvilágba" való száműzésének technikai megvalósítása — az emberi lény belső hasadásának betetőzése.

21. Amilyen mértékben a szükségszerűség a társadalom álma, olyan mértékben lesz az álom szükségszerű. A spektákulum a leláncolt modern társadalom rémálma, amely semmi mást nem fejez ki, mint a társadalom vágyát, hogy alhasson. A spektákulum ezt az álmot őrzi.

22. A tény, hogy a modern társadalomban a gyakorlati erő meghasonlott, és külön birodalmat alapított a spektákulumban, csakis azzal a másik ténnyel magyarázható, hogy ez a gyakorlat mindvégig híján volt a kohéziónak, és folytonos önellentmondásban létezett.

23. A spektákulum gyökerénél a társadalmi munkamegosztás legősibb formáját, a hatalomra való szakosodást találjuk. A spektákulum a munkamegosztásban a szóvivő szerepét játssza, aki az összes többi tevékenység nevében szól; a hierarchikus társadalom egyfajta diplomáciai képviseletét látja el tehát, annak saját udvarában, ahol minden más beszéd tilos. Ami a legmodernebb benne, egyben a legősibb is.

24. A spektákulum a létező rend önmagáról szóló, végeérhetetlen beszéde, öntömjénező monológja. A hatalom önarcképe, egy olyan korban, amikor e hatalom totális uralma a létezés minden feltételére kiterjed. A spektakuláris viszonyok tiszta objektivitásának fetisizálása elfedi a tényt, hogy azok lényegük szerint emberek és osztályok közötti viszonyok; olyan ez, mintha egy második természet terjesztette volna ki fatális törvényeit a környezetünkre. A spektákulum azonban nem egy természetesnek tekintett technikai fejlődés szükségszerű terméke. Éppen ellenkezőleg, a spektákulum társadalma olyan forma, amely maga választja meg technikai tartalmát. Ha úgy tűnik is fel néha, mintha a spektákulum — leszűkítve itt legnyomasztóbb felszíni megjelenésére, a „tömegkommunikációs eszközökre” — mint puszta apparátus rohanná le a társadalmat, emlékeztetnünk kell arra, hogy ez az apparátus távolról sem semleges, és hogy pontosan megfelel a spektákulum belső dinamikája szabta igényeknek. Ha egy ilyen technikákat kifejlesztő korszak társadalmi szükségleteit csakis mediatizálásuk révén lehet kielégíteni, ha e társadalom vezérlése és az emberek közötti valamennyi kapcsolat csakis az „instant” kommunikáció hatalma révén valósulhat meg, annak egyedüli oka, hogy ez a "kommunikáció" lényege szerint egyirányú; koncentrációja annyit jelent, hogy a létező rendszer vezetése megszerzi azon eszközök monopóliumát, amelyeket az általa alkalmazott speciális vezetési forma megkövetel. A spektákulumban megjelenő általános hasadás elválaszthatatlan a modern államtól, amely - mint a társadalmi munkamegosztás terméke és mint az osztályuralom szerve - minden társadalmi megosztottság általános formája.

25. Az elkülönítés a spektákulum alfája és ómegája. A társadalmi munkamegosztás intézményesülése és az osztályok létrejötte kialakított egy primer szakrális szemléletet; a hatalom a kezdetektől a mitikus rend varázsköpenyébe burkolózott. A szentség kategóriája igazolta azt a kozmikus és ontológiai elrendeltetést, amely megfelelt a hatalmasok érdekeinek, kifejtette és megszépítette mindazt, amit a társadalom nem tehetett meg. Minden elkülönült hatalom spektakuláris volt tehát, de a tömegek ragaszkodása a szentség mozdulatlan képéhez csak a valós társadalmi aktivitás szegényessége képzeletbeli meghosszabbításának közös elfogadását jelentette — mert ezt a szegénységet ekkor még jórészt egyetemes létfeltételként fogták fel. Ezzel ellentétben a modern spektákulum azt képezi le, amit a társadalom megtehet, de ezen az ábrázoláson belül a megengedett abszolút módon szemben áll a lehetségessel. A spektákulum dolga fenntartani az emberek öntudatlanságát, miközben a létfeltételeik gyakorlatilag folytonosan változnak. Önmaga terméke, és maga alkotta meg a szabályokat, amelyeknek engedelmeskedik: a spektákulum pszeudoszakrális entitás. Annak mutatja magát, ami: elkülönült hatalom, amely önmagában, az egyre gépiesebb gesztusokká szétszabdalt, egyre kifinomultabb munkamegosztásban és az egyre táguló piacra épülő termelékenység növekedésében fejlődik. Minden közösség és minden kritikai tudat feloldódik a fejlődés során, melyben az elkülönülés következtében megnövekedett erők még nem találtak magukra.

26. Munkás és termék általános elkülönülésével az elvégzett munka valamennyi egységes nézőpontja és a termelők közötti minden személyes közlekedés lehetősége elveszett. Az elkülönült termékek fokozódó felhalmozódásával és a termelési folyamat egyre erősebb koncentrálódásával az egységes szemlélet és a kommunikáció a rendszer irányítóinak kizárólagos attribútumává lesz. Az elkülönülés gazdasági rendjének diadala a világ proletarizálódásához vezet.

27. Köszönhetően az elkülönülést termelő elkülönült termelés sikerének, az alapvető tapasztalat, amely a primitív társadalmakban még valamely legfőbb feladathoz kötődött, elmozdul — ha máshol nem is, hát a rendszer fejlődésének élvonalában — a „nem-munka”, az inaktivitás felé. Ám ez a tétlenség semmiképpen sem független a termelőtevékenységtől: a termelés szükségleteinek és eredményeinek való nyugtalan, hüledező alávettetésben létezik; valójában maga is a termelés ésszerűségének terméke. A tevékenységen kívül nem létezhet szabadság, a spektákulum keretén belül pedig minden tevékenység el van tagadva — pontosan azért, mert minden valós tevékenységet a spektákulum globális építkezésén fogtak munkára. A "munka felszabadulása", azaz a megnövekedett szabadidő ezért semmiképpen nem jelenti a munkában megvalósuló felszabadulást, sem pedig az e munka révén előállt világtól való megszabadulást. Semmiféle, a munkába ölt aktivitás nem nyerhető vissza az eredményének való alávettetésben.

28. Az izolációra épülő uralkodó gazdasági rend egyben az izoláció körkörös újratermelése. Az izoláció alapozza meg a technikát, a technikai folyamat, válaszul pedig izolál. A spektakuláris rendszer által előtérbe helyezett javak, az autótól a televízióig, egyben fegyverek is, amelyekkel a rendszer folyamatosan megerősíti a "magányos tömegek" elszigeteltségét. A spektákulum folytonosan újra felfedezi a saját előfeltevéseit — és mindig egyre konkrétabb módon.

29. A spektákulum eredete a világ egységének széthullása, jelenlegi gigantikus expanziója pedig azt is megmutatja, mennyire totális ez a veszteség: minden egyéni munka, illetve az általában vett termelés absztrakt természete tökéletesen kifejezésre jut a spektákulumban, amelynek konkrét létmódja éppen az absztrakció. A spektákulumban a világ egyik fele reprezentálja magát a világ előtt, magasabb rendűként. A spektákulum egyszerűen ennek az elkülönítésnek a közös nyelve. Ami a nézőket egymáshoz köti, nem más, mint az irreverzibilis viszony, amely éppen ahhoz a központhoz fűzi őket, amely az elszigeteltségüket fenntartja. A spektákulum újra egyesíti, ami elkülönült, de elkülönültségében egyesíti újra.

30. A néző elidegenedése, amellyel megerősíti a szemlélt tárgy - tulajdon, öntudatlan tevékenysége eredménye - pozícióját, a következőképpen nyilvánul meg: minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél készségesebben ismer rá az igényeire azokban a képekben, amelyeket az uralmon lévő rendszer felmutat neki, annál kevésbé érti a saját létét és a saját vágyait. A spektákulum és a cselekvő alany viszonyának külsődleges mivolta abban érhető tetten, hogy az egyén gesztusai többé nem a saját gesztusai, hanem azé, akinek számára reprezentálja azokat. A néző sehol sem érzi otthon magát, mert a spektákulum ott van mindenütt.

31. A munkás nem önmagát állítja elő, hanem egy tőle független hatalmat. E termelés sikere, bősége, a termelő számára úgy jelentkezik, mint a kifosztottság bősége. Minden idő és minden tér idegenné válik számára, amint saját elidegenedett termékei felhalmozódnak. A spektákulum ennek az új világnak a térképe, olyan térkép, amely pontosan akkora, mint a leképezett terület. Maguk az erők, amelyek elszöktek tőlünk, mutatják meg magukat előttünk teljes virágukban.

32. A spektákulum társadalmi szerepe az elidegenedés konkrét előállítása. A gazdasági expanzió csaknem teljes egészében megfelel e precízen meghatározott ipari termelés expanziójának. Ha ugyanis van bármi, ami növekedhet a gazdaság önmozgásával párhuzamosan, az csakis az elidegenedés, amely egyben a gazdaság eredete.

33. A termékétől elkülönített ember egyre inkább, és egyre fokozottabb termelékenységgel, maga állítja elő világának minden egyes részletét, és így kerül egyre távolabb ettől a világtól. Minél inkább a saját terméke az élete, annál inkább lesz elvágva ettől az élettől.

34. A spektákulum a tőke, a felhalmozódás olyan fokán, hogy képpé válik.