Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA - II. AZ ÁRU MINT SPEKTÁKULUM

2014.02.13

Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA

II. AZ ÁRU MINT SPEKTÁKULUM

Mert csak az össztársadalmi lét egyetemes kategóriájaként válik felfoghatóvá az áru a maga hamisítatlan lényegében. Csakis ebben az összefüggésben nyeri el az áruviszonyok által létrejött eldologiasodás a maga döntő jelentőségét és szerepét mind a társadalom objektív fejlődése, mind pedig az embereknek ahhoz való viszonya vonatkozásában: az emberi tudat mindazon formáknak való alárendelődése szempontjából, melyek ezt az eldologiasodást kifejezik. (…) Ezt az akaratgyengeséget még csak fokozza, hogy a munkafolyamat egyre növekvő racionalizálásával és mechanizálásával a munkás tevékenysége is mindinkább elveszti tevékenységjellegét, s valamiféle kontemplatív magatartássá lesz.

Lukács György, Történelem és osztálytudat

35. A spektákulum alapvető gyakorlata, hogy magába építi mindazt, ami az emberi aktivitásban cseppfolyós állapotban létezett. A spektákulum tulajdonaként, alvadt formában, a dolgok immár kizárólagos értéket képviselnek azzal, hogy negatív megfogalmazását adják a megélt értéknek. Mindebben könnyű felismerni régi ellenségünket, az árut, aki oly jól tudja, hogyan kell első pillantásra triviálisnak és önértelműnek látszani, miközben pedig oly komplikált és oly sok benne a metafizikai finomság.

36. A spektákulum az árufetisizmus elvének tökéletes beteljesülése — a társadalmat olyan dolgok uralják, amelyek „egyszerre érzékelhetők és érzékfelettiek”. A spektákulumban tehát az érzékelhető világ helyébe egy sor, a világnál magasabb rendű, kiválasztott kép kerül, amelyek ugyanakkor úgy ismertetik el magukat, mint az érzéki valóság maga.

37. Az egyszerre jelenvaló és távol lévő világ, amelyet a spektákulum láttat, az áru világa; az árué, amely minden megélt tapasztalat felett uralkodik. Az áru-világ így tehát olyannak mutatkozik, amilyen valójában, mert mozgása egy az embernek embertől, illetve termékeinek összességétől való eltávolodásával.

38. A minőségvesztés, amely annyira egyértelmű a spektákulum minden nyelvi szintjén — a tárgyaktól kezdve, amelyeket felmagasztal, a viselkedésig, amelyeket szabályoz —, pusztán annak a valós termelési folyamatnak a főbb vonásait visszhangozza, amely megkerüli a valóságot: az áruforma kívül-belül maga az önazonosság, a mennyiségi kategóriája. Azt fejleszti, és maga is csak abban fejlődhet.

39. Annak ellenére, hogy kizárja a minőséget, ez a fejlődés — fejlődés mivoltában — maga is minőségi változáson megy keresztül: a spektákulum léte mutatja, hogy átlépte önnön bősége küszöbét. Helyi szinten ez ma még mindössze néhány ponton valósult meg, egyetemes léptékben azonban igaz, és éppen itt találjuk az áru eredeti referenciáját — a normát, amelynek már sikerült is megfelelnie, azzal, hogy a Földet világpiaccá egyesítette.

40. A termelőerők fejlődése a valódi, öntudatlan történelem, amely az embercsoportok létfeltételeit — a túlélési feltételeket és kiterjesztésüket — megalkotta és módosította: ez a fejlődés valamennyi emberi vállalkozás gazdasági alapja. A természeti gazdaságban az áru egyfajta túlélési értéktöbbletet jelentett. Az árutermelés, amely különböző termékek független előállítók közötti cseréjét feltételezi, hosszú ideig meg tudta őrizni kézműves jellegét, abban a marginális gazdasági szerepben, ahol mennyiségi lényege még rejtve maradt. Ahol azonban találkozott a nagykereskedelem és a tőkefelhalmozás társadalmi feltételeivel, sikerrel hajtotta teljes uralma alá a gazdaságot. Ekkor a teljes gazdaság azzá lett, aminek az áru mutatkozott a hódítás során: mennyiségi növekedéssé. A gazdasági hatalom áruformában megvalósuló szakadatlan expanziója az emberi munkát munkaerőáruvá, bérmunkává változtatta, s végül olyan bőség felhalmozásához vezetett, amely által a túlélés elsődleges kérdése ugyan kétségtelenül megoldódott, de úgy, hogy szükségszerűen újra és újra felmerül, és minden alkalommal az előzőnél magasabb szinten. A gazdasági növekedés felszabadítja a társadalmat a túlélésért folytatott küzdelem természetes kényszere alól, de még hátra van, hogy a társadalom megszabaduljon a felszabadítóitól. Az áru a maga függetlenségét kiterjeszti a teljes gazdaságra, amely fölött uralkodik. A gazdaság megváltoztatja a világot, de csakis a gazdaság világává változtatja. A pszeudotermészet, amely a munka elidegenedése révén állt elő, megköveteli, hogy a munka az idők végezetéig szolgálja, és amennyiben ez az idegenné lett tevékenység önmagát határozta meg, és csakis önmaga előtt felelős, úgy valóban képes szolgájává tenni a társadalmilag megengedett erőfeszítések és tervek teljes skáláját. Az árubőség, azaz az áruviszony bősége, nem más, mint fokozott túlélés.

41. Az áru kezdetben a homályból gyakorolta hatalmát a gazdaság fölött, amely maga észrevételen maradt mint a társadalmi lét anyagi bázisa — mint akit éppen azért nem ismerünk, mert olyan ismerős. Egy olyan társadalomban, ahol a konkrét áru ritka, szokatlan jelenség, a pénz tűnik fel egy ismeretlen hatalom rendkívüli meghatalmazott követének szerepében. Végül, az ipari forradalommal, a manufakturális munkamegosztás és a világpiacra történő tömegtermelés kialakulásával az áru, immár teljes fegyverzetben, olyan erőként lép színre, mely a társadalmi lét valóságos leigázására tör. Ekkor válik a politikai gazdaságtan egyszerre domináns tudománnyá és a dominancia tudományává.

42. A spektákulum a fejlődésnek az a foka, amikor az áru bevégzi a társadalmi lét teljes leigázását. Nem pusztán arról van szó, hogy az áruhoz fűződő viszony mostantól láthatóvá lesz - de ez lesz az egyedüli látható dolog: a világ, amely a szemünk elé tárul, az áru világa. A modern gazdasági termelés diktatúrája egyszerre növekszik extenzív és intenzív módon. Jelenléte már a legkevésbé iparosodott vidékeken is érezhető, néhány sztár-áru megjelenése, illetve a termelékenység fejlődésében élenjáró területek által gyakorolt imperialista uralom formájában. A fejlett zónákban a társadalmi teret egyre inkább elfedik az áruk egymásra rakódó földtani rétegei. A "második ipari forradalomnak" ebben a szakaszában, az elidegenedett termelés mellett, immár az elidegenedett fogyasztás halmazati kötelessége is terheli a tömegeket. Egy-egy társadalom áruba bocsátott munkaerejének összessége alakul át globális szinten totális áruvá, és ezt a körforgást mindenáron fenn kell tartani: a totális árumennyiségnek töredékként kell visszajutnia a töredékes egyénhez, aki abszolút módon elkülönült a termelőerők koncentrált működésétől. Hogy ez megvalósulhasson, az uralom szaktudományának tovább kell szakosodnia: szociológiává, alkalmazott pszichológiává, kibernetikává, jeltudománnyá stb. bomlik szét, és így vigyázza, a folyamat valamennyi szintjén, az önszabályozás megfelelő érvényesülését.

43. Míg a tőkefelhalmozás primitív szakaszában "a nemzetgazdaság a proletárt (…) csak mint munkást szemléli”, akinek elég megkapnia a feltétlen minimumot, hogy újratermelhesse a munkaerejét, és sohasem tekinti őt "munkán kívüli idejében, mint embert", addig az uralkodó osztály ezen elképzelései azonnal a fejük tetejére állnak, mihelyt az árutermelés a bőség olyan szintjére jut, ahol a munkástól már többlet-együttműködés kívántatik meg. Így munkásunk, akit a termelés egész szerveződése és felügyeleti rendszere addig csakis teljes megvetésben részesített, hirtelen azt találja, hogy mihelyt a munkáját leadta, keresett udvariassággal, felnőttként kezelik — mint fogyasztót. Eljutottunk oda, hogy az áru humanizmusa áll ki a munkások "munkán kívüli idejéért és emberi mivoltáért", s ez egyszerűen azért lehet így, mert mostantól a politikai gazdaságtannak, politikai gazdaságtan mivoltában, lehetősége és kötelessége uralkodni e szférák felett is. Így került az emberi lét teljessége az "ember tökéletes tagadása" rendszerének felügyelete alá.

44. A spektákulum permanens ópiumháború, amelynek célja, hogy lehetetlen legyen megkülönböztetni a javakat az árutól, illetve a kielégülést a saját törvényei szerint növekvő túléléstől. A fogyasztható túlélés pedig kénytelen folytonosan növekedni, mivel szüntelenül tartalmazza a szükséget. A fokozott túlélésen túl nincs semmi; nincs olyan pont, ahol a növekedése megállhatna, mivel maga nem lépett túl a szükségen: nem más, mint meggazdagodott megfosztottság.

45. Az automatizáció, amely egyrészt a modern ipar legfejlettebb szektora, másrészt gyakorlatának legtökéletesebb modellje, az áru világát egy fontos ellentmondással szembesíti, amelyet annak valahogyan fel kell oldania: a technikai infrastruktúrának, amely objektíve képes kiküszöbölni az emberi munkát, egyben kötelessége, hogy ezt a munkát mint árut, illetve mint az áru egyedüli „nemzőjét”, megőrizze. Hogy az automatizáció, vagy a termelékenység növelésének bármely egyéb, kevésbé radikális mechanizmusa összességében ne csökkenthesse szélsőséges módon a társadalmi szintű munkaidő-ráfordítás mértékét, új foglalkoztatási formákat kell teremteni. A megoldás a harmadik vagy szolgáltató szektor, az áru-dicsőítés és -elosztás hadserege létszámának mérhetetlen megnövelése. A találkozás szerencsés mivolta szembeötlő: egyrészt a rendszernek szüksége van új, redundáns munka integrálására, másrészt maguknak a kínálati árukhoz társított szükségleteknek a mesterséges volta mozgósítja a tartalék erők egész hadát.

46. A csereérték kezdetben csak a használati érték képviseletében léphetett fel, de a saját eszközeivel kiharcolt győzelme végre megteremtette az előfeltételeket, hogy önálló hatalommá váljon. Miután minden emberi gyakorlatot mozgósított, és egyedül élvezi minden eredményüket, végül átvette a használati érték irányítását. A csere folyamata lett minden dolgok haszna, a hasznosság mint olyan tehát teljességgel kiszolgáltatott helyzetbe került. A csereérték a használati érték zsoldoskapitánya, aki végül a maga számlájára folytatja a háborút.

47. A használati érték zuhanó tendenciája, a kapitalista gazdaság e konstans mutatója a szűkség egy új formáját hozza létre a fokozott túlélésen belül, amely nem áll túlságosan távol az ősi szegénységtől, lévén, hogy az emberek nagy többségét arra kényszeríti, hogy bérmunkásként részt vegyenek a végtelen küzdelemben; olyan kényszer ez, mindannyian tudjuk, amelynek vagy engedelmeskedsz, vagy véged. A zsarolás azért lehetséges, mert még a használati érték legszegényesebb formái is, mint az élelem vagy a lakhatás, csakis a fokozott túlélés illuzórikus gazdagságába zárva léteznek — ez a reális alapja a modern árufogyasztás illúziói általános elfogadásának. A valóságos fogyasztó így illúziófogyasztóvá válik. Az áru maga ez a ténylegesen valóságos illúzió, általános kifejezése pedig a spektákulum.

48. A használati értéket, amely azelőtt nyilvánvaló módon benne foglaltatott a csereértékben, most, a spektákulum fejre állított valóságában, nyilvánvalóvá kell tenni — pontosan azért, mert tényszerű realitását kikezdte a túlfejlett árugazdaság eróziója, és mert a meghamisított élet pszeudoigazolást követel.

49. A spektákulum a pénz másik arca: valamennyi áru általános, absztrakt megfelelője. Míg azonban a pénz úgy uralta a társadalmat, mint a centrális megfelelés, vagyis a máskülönben összemérhetetlen felhasználású javak egymásra való kicserélhetőségének reprezentációja, addig a spektákulum ennek modern kiegészítése, ahol az áruvilág teljessége egy tömbben jelenik meg, általános megfelelőjeként mindannak, amivé csak a társadalmi együttes lehet, és mindannak, amit megtehet. A spektákulum olyan pénz, amelyet csakis szemlélhetünk, mert itt a hasznosság totalitása már beváltatott az absztrakt reprezentáció totalitására. A spektákulum nem egyszerűen a pszeudohasználat szolgája: immár ő maga az élet pszeudohasználata.

50. A gazdasági bőség megvalósulásával a társadalmi összmunka koncentrált eredménye láthatóvá lesz, és a teljes valóságot a látszatnak rendeli alá, amely immár a saját terméke. A tőke többé nem az a láthatatlan centrum, amely meghatározza a termelési módot: a felhalmozódás kilöki a szélekre, ahol érzéki tárgyak formáját veszi fel. A társadalom teljes kiterjedése a tőke arcképe.

51. Az autonóm gazdaság győzelme egyben a vesztét is jelenti. Az erők, amelyeket ez a gazdaság szabadjára engedett, végül felszámolják a gazdasági szükségszerűséget, amely a korai társadalmak ércnél maradandóbb alapját adta. Amikor helyébe a korlátlan gazdasági fejlődés szükségszerűségét állítja, nem tehet mást, mint hogy a többé-kevésbé elsődlegesnek elismert emberi szükségletek kielégítését a pszeudoszükségletek végtelen fabrikálásával váltja fel, amelyek léte azonban végül is egyetlen pszeudoszükségletre vezethető vissza — nevesül arra, hogy saját uralma fennmaradjon. De az autonóm gazdaság visszavonhatatlanul elválik a valódi szükséglettől, amint és amilyen mértékben kilép a társadalmi tudattalanból, amely addig tőle függött. "Mindaz, ami tudatos, elhasználódik. Ami tudattalan, nem változik soha. De ha felszínre jut, hát nem szétesik az is, mikor rákerül a sor?" (Freud)

52. Amikorra a társadalom felfedezi, hogy a gazdaságtól függ, a gazdaság valójában már a társadalom függvénye. Ez a földalatti hatalom, amely szuverén erővé nőtte ki magát, egyben el is veszítette hatalmát. A helyet, amelyet a gazdasági dolog töltött be, az énnek kell betöltenie. A cselekvő alany csakis a társadalomból, az azt alkotó küzdelemből emelkedhet ki. Létének lehetősége az osztályharc kimenetelétől függ, az osztályharc pedig a történelem gazdasági alapjának egyszerre terméke és előállítója.

53. A vágy tudatossága és a tudatosság iránti vágy alkotják — együtt, szétválaszthatatlanul — azt a tervet, amely negatív formájában az osztályok felszámolására irányul, arra, hogy a munkások végre a tevékenységük minden egyes mozzanatát közvetlenül birtokolják. Ennek a tervnek ellentéte a spektákulum társadalma, ahol az áru szemléli önmagát egy olyan világban, amelyet maga teremtett