Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA - III. A LÁTSZAT EGYSÉGE ÉS MEGOSZTOTTSÁGA

2014.02.13

Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA

III. A LÁTSZAT EGYSÉGE ÉS MEGOSZTOTTSÁGA

Új, élénk vita zajlik az ország filozófiai frontján, az "egyből kettő lesz", és a "kettőből egy lesz" elveivel kapcsolatban. A vita tulajdonképpen harc azok között, akik a materialista dialektika mellett, illetve ellene vannak, harc két különböző világnézet: a proletár és a burzsoá világnézet között. Akik azt tartják, hogy az "egyből kettő lesz", a dolgok alaptörvénye, a materialista dialektika oldalán állnak; akik szerint a "kettőből egy lesz" volna a dolgok alaptörvénye, a materialista dialektika ellen foglalnak állást. A két oldal éles demarkációs vonalat fektetett le, érveik a másikéinak szöges ellentétei. Az ideológia szintjén ez a vita jól mutatja a Kínában és a világban zajló osztályharc hevességét és összetettségét.

Zsemin Zsipao, a Kínai Kommunista Párt napilapja, 1964. szeptember 21.

54. A spektákulum, csakúgy, mint a modern társadalom, egyszerre egységes és megosztott. Az egység alapja mindkettőben a kínzó hasadás. Ez az ellentmondás azonban, amint a spektákulumban felmerül, önmagának is ellentmond, jelentésének kifordulása által: a megosztottság egységesként, az egység megosztottként mutatkozik meg.

55. Jóllehet, az egyazon társadalmi-gazdasági rendszert vezérlő különböző hatalmak közti harcot hivatalosan mint a létező megosztottság jelét prezentálják, az valójában éppen a létező egységet mutatja, mind világszinten, mind az egyes nemzeteken belül.

56. Az elkülönült hatalom rivális formáinak látványos iszapbirkózása egyben valóságos is, amennyiben a rendszer egyenlőtlen, konfliktusos fejlődését, illetve a rendszert elismerő, s ezért a hatalomból részt kérő osztályok és osztályfrakciók közötti viszonylagos érdekellentéteket jeleníti meg. Ahogy az élvonalbeli gazdaságok fejlődése is egyes prioritások másokkal való rendszeres ütközését tételezi, úgy az állami bürokrácia totalitárius gazdaságirányítási formáit, illetve a gyarmatok vagy a félgyarmati sorban lévő országok helyzetét is erősen differenciált termelési módozatok és hatalmi viszonyok határozzák meg. Az egymással ellentétes irányú erőket a spektákulum, különböző kritériumokat segítségül hívva, úgy mutatja be, mint tökéletesen elváló társadalmi formákat. Azok azonban lényegük szerint pusztán elkülönült szektorok, amelyek különössége csakis azon egyetemes renden belül értelmezhető, amelynek funkcionális részeit alkotják: abban az egyetlen mozgásban, amely az egész bolygót a felvonulási terepévé tette — a kapitalizmusban.

57. A spektákulummal terhes társadalom nem pusztán gazdasági hegemóniája révén uralkodik a fejletlen területek felett. Úgy is uralkodik felettük, mint a spektákulum társadalma. Ahol — alap hiányában — anyagi értelemben még nem tehette, ott a modern társadalom a spektákulummal szállta meg az összes kontinens társadalmi felszínét. Meghatározza a helyi uralkodó osztály programját, vagy maga alakít ki új uralkodó osztályokat. Ahogy felmutatja a pszeudojavakat, amelyekre ácsingózni lehet, akár hamis forradalmi mintákat is kínálhat a helyi forradalmároknak. A bürokratikus természetű hatalom, amely megszállva tart néhány iparosodott országot, maga is rendelkezik egyfajta spektákulummal, azonban ez a totális spektákulum integráns része, mint annak pszeudotagadása, egyben valóságos támasza. Még ha igaz is tehát, hogy a spektákulum egyes helyi megjelenési formáiban a társadalmi közlekedés és ellenőrzés totalitárius variánsait testesíti meg, ezek a variánsok, mihelyt a globális rendszer működése szempontjából tekintjük őket, tisztán a spektakuláris feladatok világszintű megosztásának részeként jelennek meg.

58. A spektakuláris feladatmegosztás, amely a fennálló rend általában vett megőrzésére hivatott, leginkább a fejlődés tenyészőcsúcsait vigyázza. A spektákulum gyökerei a bőséggazdaság talajába nyúlnak, és ez a talaj termi azokat a gyümölcsöket, amelyek végül is uralni fogják a spektakuláris piacot, minden ideológiai-rendőri természetű gát, protekcionista korlátozás ellenében, amelyeket az önfenntartásról álmodozó helyi spektákulumok állítanak.

59. A spektákulum csillogó változatossága alatt a globális banalizáció uralja a modern társadalmat, még ott is, ahol a fejlett árufogyasztás látszólag megsokszorozza a választható szerepeket és tárgyakat. A vallás és a család maradványai, amely utóbbi még mindig az osztályuralom elsődleges öröklési formája, illetve az ezen intézmények által biztosított erkölcsi elnyomás, mint egy és ugyanazon dolog forrnak össze az evilági élvezet hirdetésével, lévén, hogy az evilági lét teljes egészében úgy áll elő, mint pszeudoélvezet, amely magában foglalja az elfojtást. A létező bamba elfogadása együttműködhet akár a tisztán spektakuláris lázongással is, hiszen az elégedetlenség maga is áruvá válik, mihelyt a jóléti gazdaság képesnek találja magát az ilyen nyersanyagok feldolgozására.

60. A sztár, az élő emberi lény spektakuláris képviselője, azzal, hogy egy lehetséges szerep képét sűríti magában, ennek a banalitásnak a sűrítménye. A sztár a sekélyes látszatéletre való szakosodás identifikációs mintája, aki így kárpótol a ténylegesen megélt produktív szakosodás lehetetlenségéért. A sztár dolga szabadon és globális módon megjeleníteni a különböző életstílusokat és stilizálni a különböző társadalom-felfogásokat. A társadalmi összmunka elzárt eredményét testesítik meg azzal, hogy olyan melléktermékeinek maszkját öltik fel, amelyek csodás módon a munka mint egész fölébe helyeződnek, mint annak céljai; ezek a melléktermékek a hatalom és a tétlen szabadság, a döntés hatalma és a fogyasztás szabadsága: azon folyamat kezdete és vége, amely sohasem kérdéses. Az első esetében a kormányzati hatalom személyesül meg a pszeudosztárban, a másodikban a fogyasztás sztárjai kampányolnak a megélt élet feletti pszeudohatalom képviseletében. Azonban, ahogy ezen égi munkák egyike sem képvisel valódi globalitást, úgy ráadásul még egysíkúak is.

61. A spektákulum ügynöke, aki mint sztár lép a színpadra, valójában az egyén ellentéte, ellensége mind a saját, mind a többiek individualitásának. Miután úgy lép be a spektákulumba, mint identifikációs minta, eleve lemond minden autonómiáról, hogy így azonosulhasson a dolgok menetének való engedelmesség általános törvényével. A fogyasztási sztárok első pillantásra különböző személyiségtípusokat képviselnek, valójában azonban minden egyes típust úgy mutatnak fel, mint amely azonos hozzáféréssel bír a fogyasztás teljességéhez, és abban boldogságot is lel. A döntési sztároknak az elfogadott emberi értékek teljes készletével rendelkezniük kell; így a közöttük hivatalból meglévő különbségeket érvényteleníti a hivatalos hasonlóság, amely előfeltétele annak, hogy minden területen a legkiválóbbak legyenek. Hruscsovot tábornokká nevezték ki, hogy megnyerhesse a kurszki csatát — húsz évvel az eseményt követően, amikor mellesleg államfőként működött. Kennedy pedig olyan nagy szónok volt, hogy még saját sírja fölött is ő mondta a gyászbeszédet, miután Theodore Sorenson továbbra is abban a stílusban írta utódjának beszédeit, amely oly sokban járult hozzá az elhunyt imázsához. Azok a csodálatra méltó emberek, akikben a rendszer megszemélyesül, éppen arról ismerszenek meg, hogy nem azok, akik valójában; onnan a nagyságuk, hogy leszálltak a valóságosságnak még a lehető legjelentéktelenebb individuális életénél is alacsonyabb fokára — és ezt tudja is mindenki róluk.

62. A hamis választék, amelyet a spektakuláris bőség kínál, és amely egyrészt a konkurens, ám egymással szolidáris spektákulumok, másrészt az elsődlegesen tárgyakban megtestesülő, egyszerre kizárólagos és egymást átfedő szerepek egymás mellé helyezésén alapul, átalakul egyfajta küzdelemmé a különböző fantom-minőségek között, amelyek dolga átlelkesíteni a mennyiségi trivialitáshoz való kötődést. Így születnek újjá a hamis, ősi ellentétek, regionalizmusok és rasszizmusok, amelyeknek most az a feladata, hogy a fogyasztás hierarchiájának vulgáris rangsorait mágikus ontológiai felsőbbrendűséggel ruházzák fel, miközben silány versengések végtelen sora — a versenysportoktól a parlamenti választásokig bezárólag — gerjeszt valamiféle mintha-játékos állelkesültséget. Ahol csak megvalósul a bőségi fogyasztás, a spektakuláris ellentét felnőttek és fiatalok között mindig az első helyre kerül az illuzórikus szerepek választékában. De hol találunk itt bárkit is, aki felnőtt volna: ura saját életének? A fiatalság, a létező változása pedig távolról sem a ma fiataljait jellemzi, hanem csakis a rendszert magát, a kapitalizmus dinamizmusát. A dolgok uralkodnak, és azok fiatalok — dolgok, amelyek egymással versengenek, és egymást váltják.

63. A spektakuláris ellentétek mögött a nyomor egysége bújik meg. Egy és ugyanazon elidegenedés különböző megjelenési formái csak azért küzdhetnek egymással a totális választék kínálta különféle álarcokban, mert ezek a formák mind valós, elfojtott ellentmondásokra épülnek. Aszerint, hogy adott állapotában a nyomor, amelyet egyszerre tagad és tart fenn, éppen milyen igényeket támaszt, a spektákulum vagy koncentrált, vagy diffúz formában jelenik meg. De egyik formájában sem más, mint a boldog egyesülés képe a szerencsétlenség viharának szemében, a vigasztalanság és a félelem tombolása közepette.

64. A koncentrált spektákulum lényege szerint a bürokratikus kapitalizmus jellemzője, még akkor is, ha államhatalmi technikaként előfordulhat az elmaradott, kevert gazdaságokban, sőt, válság idején akár a fejlett kapitalizmusban is. A bürokratikus tulajdoni forma maga is koncentrált, amennyiben az egyes bürokrata csakis a bürokratikus közösség közvetítésével, és csakis e közösség tagjaként vehet részt a gazdaság mint egész tulajdonlásában. Emellett az árutermelés, mivel itt kevésbé fejlett, szintén koncentrált: az áru, amelyet a bürokrácia kisajátít, maga a társadalmi összmunka pedig, amelyet cserébe elad a társadalomnak, nem más, mint az ömlesztett társadalmi túlélés lehetősége. A bürokratikus gazdasági diktatúra nem hagyhat a kizsákmányolt tömegeknek választási szabadságot, mivel a bürokrácia maga már minden lehetséges választást meg kellett hogy tegyen, és mert minden tőle független választás, vonatkozzon az ételekre, vagy akár a zenére, lényegében a bürokrácia teljes megsemmisítésének választása. A diktatúrát tehát állandó erőszaknak kell kísérnie. Spektákulumában a jó államilag felmutatott képe magában foglalja a hivatalosan létező teljességet, és rendszerint egyetlen individuumban, a rendszer totalitárius kohéziójának egyedüli biztosítékában összpontosul. Az egyén vagy mágikus módon azonosul ezzel az abszolút sztárral, vagy eltűnésre ítéltetik. Mert ez a figura az egyén nem-fogyasztásának ura: hősi kép, amely elfogadható értelmet ad az abszolút kizsákmányolásnak, azaz a terror által felgyorsított primitív felhalmozásnak. Ha minden egyes kínainak Maót kell tanulmányoznia, és így Maóvá kell lennie, az csak azért van, mert semmi más nincs, ami lehetne. Ott, ahol a koncentrált spektákulum az úr, egyben úr a rendőrség is.

65. A spektákulum diffúz formája az árubőséget, a modern kapitalizmus zavartalan fejlődését kíséri. Itt minden egyedi árucikk léte az egészként tekintett árutermelés nagyszerűsége nevében nyer igazolást, amely termelésnek a spektákulum egyfajta apologetikus katalógusa. A bőséggazdaság egységes spektákulumának színpadán összebékíthetetlen állítások tülekednek, hasonlóan ahhoz, ahogyan különböző áru-sztárok is egy időben ellentétes irányú társadalomszervezést támogatnak: a gépkocsik spektakuláris logikája például tökéletes közlekedési hálózatot, így a régi városközpontok lerombolását követeli, a város spektákulumának pedig múzeumnegyedekre mutatkozik szüksége. A már eleve kérdéses kielégülést tehát, amelynek az egész fogyasztásából kellene származnia, azonnal meghamisítja, hogy az egyszeri fogyasztó csakis ezen árumennyország töredékeinek sorához találhat utat, ahonnan persze minden esetben hiányzik az egésznek tulajdonított minőség.

66. Minden adott áru önmagáért harcol, a többit el nem ismerheti; önmagát mindenütt úgy tételezi, mintha rajta kívül nem létezne más. A spektákulum ennek a harcnak a hőskölteménye, olyan történet, amely egy Trója pusztulásával sem érhet véget. A spektákulum nem fegyvert s vitézt énekel, hanem az árut és szenvedélyeit. A vak küzdelem során minden egyes áru, követvén a szenvedélyt, öntudatlanul önmagánál magasabb rendűt valósít meg: az áru egyre világszerűbbé válik — a világ maga pedig egyre inkább áruvá. Így, az áru-ész csele révén, az áru minden különössége elkopik a harcban, miközben absztrakt formaként továbbhalad a teljes önmegvalósulás felé.

67. A kielégülést, amelyet a bőségben rendelkezésre álló áru a használata révén immár nem képes megadni, most annak az értéknek az elismerésében keresik, amelyet tisztán mint áru hordoz; egy olyan áruérték merül fel tehát, amely önmagában elégséges — az egyszeri fogyasztó pedig eltelik vallásos érzülettel az áruban megnyilvánuló szuverén szabadság láttán. Az egyes termékek iránti lelkesültség hullámai — a létező összes kommunikációs csatorna támogatásával — fénysebességgel terjednek. Egy film öltözködési divatot csinál; az egyik magazin klubokat reklámoz, azok pedig különböző reklámhordozókkal árasztják el a piacot. A „mütyür” megjelenése jól mutatja, hogy amikor az áruk tömege már az aberráció határait súrolja, az aberráns maga is speciális árucikké lesz. Az áru transzcendenciájába való beleszédülés jelei ismerhetők fel például az ingyenes reklámkulcstartók jelenségében, amelyek vagy bizonyos luxus-termékek megvásárlásakor kerülnek a birtokunkba, vagy valamely, az eredeti felhasználásuk körétől igencsak távol eső adok-veszek révén. Aki kulcstartókat gyűjt — melyeket csakis azért gyártanak, hogy gyűjtsék őket —, az áru bűnbocsánati leveleit halmozza — dicső jelképeit annak, hogy az áru megjelent hívei körében. Így tesz bizonyságot az eldologiasodott ember az áruhoz fűződő bensőséges viszonyáról. Az árufetisizmus az eksztázis hasonló pillanatait mutathatja, mint a régi vallási fetisizmus a maga transzállapotaival és csodás gyógyulásaival. Mindeközben az egyedüli használati érték, amely itt is kifejezésre jut, az alávetettség alapvető haszna.

68. A modern fogyasztás által kialakított pszeudoszükséglettel kétségkívül nem állítható szembe egyetlen olyan autentikus szükséglet vagy vágy sem, amely ne a társadalomnak és a társadalom történelmének terméke volna maga is. Az árubőség azonban úgy áll elő, mint abszolút szakítás a társadalmi szükségletek organikus fejlődésével. Az áru mechanikus felhalmozódása egyfajta határtalan műviségnek ad szabad teret, amellyel szemben minden élő vágy fegyvertelen. Az autonóm műviség halmazati ereje szükségszerűen mindenütt meghamisítja a társadalmi életet.

69. A fogyasztás boldogságában egyesülő társadalom képe csak az evilági fogyasztás során törvényszerűen soron következő csalódásig függeszti fel a valódi megosztottságot. Minden egyes új termék, amely a totális fogyasztás ígéretföldjével való villámsebes összeköttetés reményét hivatott képviselni, a maga részéről úgy kerül ünnepélyes felmutatásra, mint maga a végső egyediség. Azonban csakúgy, mint némely látszólag ritka, arisztokratikus keresztnév esetében, amelyről utóbb kiderül, hogy egy egész nemzedék viseli, egy az egyediség ígéretét sugárzó tárgy is csak akkor kínálható fel a tömegek imádatának, ha tömegesen kerül előállításra. A mindennapi termék úgy tehet csak szert valamiféle valódi státusra, ha legalább egyetlen pillanatra a társadalmi lét középpontjába kerül mint a termelés célszerűségének misztikus megvalósulása. Spektakuláris értéke azonban rögvest elpárolog, amint a fogyasztó — és persze az összes többi fogyasztó — hazavitte. Ekkor fedi fel esszenciális szegénységét, amely előállítása szegénységének természetes eredője — túl későn: mert ekkorra már egy másik tárgy hordozza a rendszer igazolását és követel magának érte elismerést.

70. A csaló kielégülés önmagát leplezi le azzal, hogy folytonosan áthelyeződik, hogy követi a termékek, illetve a termelés általános feltételeinek változásait. Ami oly végtelen arroganciával állította rendíthetetlen kiválóságát, mégis változik tehát, mind a diffúz, mind a koncentrált spektákulumban, és csakis a rendszer örök: Sztálinról, éppen úgy, mint a divatjamúlt árucikkről, éppen azok rántják majd le a leplet, akik ránk osztották. A reklámipar minden új hazugsága egyben az azt megelőző hazugság bevallása. Valahányszor a totalitárius hatalom egy-egy megtestesülése elbukik, lelepleződik az illuzórikus közösség, amely egy lélekkel támogatta, és amely nem volt más, mint számtalan magány illúzióvesztett halmaza.

71. Mindaz, amit a spektákulum mint örök dolgot nyújt, a változáson alapul és az alapjával együtt változnia kell. A spektákulum abszolút értelemben dogmatikus, ugyanakkor nem képes megállapodni semmiféle szilárd dogmánál. Számára semmi nem lehet állandó: ez a természetes állapota, jóllehet egyben a hajlamainak tökéletes ellentéte is. 72. Az irreális egység, amelyet a spektákulum hirdet, elfedi az osztályellentétet, amelyen a kapitalista termelési mód reális egysége alapul. Ami a termelőket a világ építésében való részvételre kötelezi, egyben el is választja őket ettől a világtól. Ami együvé hozza a helyi és nemzeti korlátozások alól felszabadult embereket, egyben el is távolítja őket egymástól. Ami az ésszerűség elmélyítésére ösztönöz, egyben táplálja a hierarchikus kizsákmányolás és elnyomás irracionalitását is. Ami a társadalom absztrakt hatalmát létrehozza, egyben a társadalom konkrét nem-szabadságát is megvalósítja.