Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA - IV. A PROLETARIÁTUS MINT CSELEKVŐ ALANY ÉS MINT REPREZENTÁCIÓ

2014.02.13

Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA

IV. A PROLETARIÁTUS MINT CSELEKVŐ ALANY ÉS MINT REPREZENTÁCIÓ

Teljes jogegyenlőség a föld javainak élvezetében, minden hatalom eltörlése, minden erkölcsi korlát tagadása — ha a dolgok mélyére hatolunk, hát ezért tört ki a március 18-ai felkelés, ezek annak a félelmetes szervezetnek az alapelvei, amely a felkelést hadsereggel látta el.

Parlamenti jelentés az 1871. március 18-ai felkelésről

73. A valódi mozgalom, amely felszámolja a létező feltételeket, a burzsoázia gazdasági győzelme pillanatától irányítja a társadalmat, látható módon pedig azóta, amikor ez a győzelem a politika síkján is megfogalmazódott. A termelőerők fejlődése darabjaira zúzta a régi termelési viszonyokat és minden statikus rend szétporlad. Mindaz, ami abszolút volt, történelmivé lesz.

74. A történelembe hajítva, az azt alkotó munkában és küzdelemben való részvételre kötelezve, az ember kénytelen illúziók nélkül szembenézni a viszonyaival. Ennek a történelemnek nincs olyan tárgya, amely megkülönböztethető volna attól, amit önmagából megvalósít, még ha a történelmi kor utolsó, öntudatlan metafizikus víziója úgy tekinthette is a termelés fejlődését, amelyben a történelem kibomlott, mint annak tulajdonképpeni tárgyát. A cselekvő történelmi alany pedig nem lehet más, mint az önmagát előállító élő ember, amint világa — tehát a történelem — urává és birtokosává válik; akinek ez a tudatos játék a léte.

75. A polgárság felemelkedésével megnyíló hosszú forradalmi korszak osztályharcai együtt fejlődtek a történelem szellemével, a dialektikával — a gondolkodással, amely nem áll meg a létező jelentésének kutatásánál, de meg akarja érteni minden létező szétfoszlását is, és útjában felold minden elkülönülést.

76. Hegelnek már nem a világot, hanem a világ átalakulását kellett interpretálnia; mivel azonban mindössze interpretálta az átalakulást, pusztán filozófiai csúcspontját jelenti a filozófiának. Egy olyan világot kívánt megérteni, amely önmagát alkotja. Ez a történelemfelfogás még nem más, mint a mindig túl későn érkező tudat, amely visszamenőleg szállítja a felmentést. Túllép ugyan az elkülönülésen — de csak gondolatban lép túl rajta. A paradoxon — hogy minden valóság jelentését az illető valóság történelmi beteljesülésének rendeli alá, ugyanakkor ezt a jelentést úgy állítja be, mintha maga volna a történelmi beteljesülés — abból az egyszerű tényből ered, hogy a 17–18. századi polgári forradalmak gondolkodója filozófiájában pusztán a forradalmak kimenetelével való megbékélésre törekedett. "Ha pusztán a polgári forradalom filozófiájaként tekintjük, akkor sem tükrözi ennek a forradalomnak a teljes folyamatát, csakis annak végeredményét. Ilyen értelemben pedig a hegeli filozófia nem a forradalom, hanem a restauráció filozófiája" (Karl Korsch, Tézisek Hegelről és a forradalomról) . Hegel még egyszer utoljára azt tette, ami a filozófus dolga — "dicsérni a létezőt"; de ez a “létező” számára már nem lehetett más, mint a történelem mozgásának teljessége. Csak úgy kendőzhette el, hogy a gondolat valójában továbbra is külső pozícióban maradt, hogy azt a Szellem előzetesen létező tervével azonosította — a Szellem lévén az abszolút hős, aki azt teszi, amit akar, és azt akarja, amit tesz; az erő, amelynek teljes megvalósulása maga a jelen. Így a filozófia, amint kileheli lelkét a valódi történelmi szellemiség karjaiban, immár nem dicsőítheti világát anélkül, hogy egyben ne tagadná is. Hiszen már pusztán ahhoz, hogy szólásra emelkedhessen, azt kell feltételeznie, hogy a totális történelem, amelyhez mindent hozzárendelt, már bevégeztetett, és hogy feloszlatta magát az egyetlen bíróság, amely dönthetne igaz és hamis dolgában.

77. Amikor a proletariátus tettekben megnyilvánuló létével azt bizonyítja, hogy a történelem szelleme nem merült feledésbe, egyszerre tagadja a végkövetkeztetést és igazolja a módszert.

78. A történelem gondolata csakis úgy menthető meg, ha gyakorlati eszmévé válik; a proletariátus mint forradalmi osztály gyakorlata pedig nem lehet kevesebb, mint a világa teljességét formáló történelmi tudatosság. A forradalmi munkásmozgalom valamennyi elmélete a hegeliánus gondolattal szembeni kritikai álláspontból nőtt ki — Stirneré és Bakunyiné csakúgy, mint Marxé.

79. Az, hogy a marxi elmélet elválaszthatatlan a hegeliánus módszertől, egyben elválaszthatatlan ezen elmélet forradalmi természetétől, azaz az igazságától. Éppen ebből a szempontból hagyták figyelmen kívül, vagy értették félre leggyakrabban a Marx és Hegel közötti viszonyt — még az a vád is felmerült, hogy ez a viszony volna a gyenge pontja annak, ami később megtévesztő módon marxista tanítássá lényegült. Eduard Bernstein, A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai című művében, tökéletesen leírja a dialektikus módszer és a harcos történelmi állásfoglalás kapcsolatát, lehúzván a keresztvizet az 1847-es Kommunista Kiáltványnak a németországi proletárforradalom közeli eljövetelével kapcsolatos, tudománytalan előrejelzéseiről: “Ez a történelmi önámítás, amelyet bármelyik politikai ábrándozó is aligha tudott volna túlszárnyalni, Marxnál, aki már akkor komolyan foglalkozott közgazdaságtannal, érthetetlen lenne, ha nem a hegeli ellentmondás-dialektika ama maradványának a termékét látnánk benne, amelytõl Marx — ugyanúgy, mint Engels -, úgy látszik, élete végéig sem szabadult meg, de amelynek abban az általános erjedési folyamatban annál végzetesebbé kellett válnia.”

80. A Marx által végrehajtott inverzió, amelynek célja, hogy a polgári forradalom szellemiségét "átültetve megmentse", nem egyszerűen annyiból áll, hogy a termelőerők anyagelvű fejlődésével helyettesítette be a hegeli Szellem kibontakozását, amint az önmagával való találkozás felé halad az időben — lévén, hogy tárgyiasulása egyet jelent elidegenedésével, és mert a történelmi sérülések nem hagynak rajta sebhelyeket. A történelemnek, ha egyszer reálissá lett, nincs többé vége. Marx lerombolta az elkülönített helyet, ahonnan Hegel leste mindazt, ami bekövetkezik; s egyben kiküszöbölte mindenféle felsőbbrendű, külső tényező kontemplatív jelenlétét. Az elméletnek ezen túl nem kell többet tudnia annál, mint amit maga tesz. A gazdasági mozgás szemlélete a mai társadalom uralkodó gondolati rendszerében, ezzel szemben, a körkörös rendszer megalkotására irányuló hegeli kísérlet nemdialektikus részének neminvertált öröksége; olyan helyeslés tehát, amely elveszítette elvi dimenzióit; amelynek nincsen már szüksége hegelianizmusra az önigazoláshoz, mivel a mozgás, amelyet dicsérni jött, a világnak egy olyan szektora, ahol a gondolatnak semmi keresnivalója sincs — olyan szektor, amelynek mechanikus fejlődése hatékonyan uralja a mindenség fejlődését. A marxi terv egy tudatos történelem terve, ahol a mennyiségit, amely a tisztán gazdasági jellegű termelőerők vak fejlődéséből származik, a történelem minőségi kisajátításává kell alakítani. A politikai gazdaságtan kritikája a prehistorikus kor végének első felvonása: “Az összes termelõeszköz közül a leghatalmasabb termelõerõ maga a forradalmi osztály.”

81. Marx elméletét az köti szorosan a tudományos gondolkodáshoz, hogy racionális módon érti meg a társadalomban valóságosan működő erőket. Alapjában véve azonban ez a tudományos gondolat túlvilága; azt csakis annyiban őrzi meg, amennyiben meg is haladja. Marx számára a kérdés ugyanis a harc megértése, és semmiképp sem a törvényé. „Csak egyetlenegy tudományt ismerünk, a történelem tudományát.” — olvasható A német ideológiában.

82. A polgári kor, amely a történelmet tudományos alapokra kívánja helyezni, átsiklik a tény felett, hogy magát a rendelkezésére álló tudományt sokkal inkább a gazdaságnak kellett történelmileg megalapoznia. Megfordítva, a történelem csak addig függ gyökeresen a gazdaságtól, ameddig pusztán gazdaságtörténet marad. A történelem szerepét a gazdaságban — a globális folyamatban, amely saját alapvető tudományos előfeltételeit is módosítja — valóban alaposan figyelmen kívül hagyják a tudományos megfigyelők; jól megmutatkozik ez az olyan szocialisták hiú számítgatásaiban, akik szerint pontosan megadható a gazdasági válságok bekövetkeztének ideje; most pedig, hogy a folyamatos állami beavatkozásnak köszönhetően a krízishajlam kompenzálódott, ugyanez a típusú érvelés lát ebben a törékeny egyensúlyban végső gazdasági harmóniát. A gazdaság meghaladásának terve, a történelem birtokba vételének terve — ha kézben akarja tartani a társadalom tudományát — önmaga nem lehet tudományos természetű. A legutóbbi mozgalom forradalmi nézőpontja tehát, amelyből úgy tűnhet, hogy a történelem jelenleg tudományos ismeretek alapján uralható, továbbra is polgári maradt.

83. A szocializmus utópikus nézetrendszerei, jóllehet történelmileg a létező társadalmi szerveződés kritikájában gyökereznek, jogosan nevezhetők utópikusnak, amennyiben elutasítják a történelmet — amennyiben tehát tagadják a valós harcot, együtt a kor minden mozgalmával, amely kívül esett a boldog társadalomról alkotott örök tökéletességű képükön. Nem azért utópikusak azonban, mintha tagadnák a tudományt. Éppen ellenkezőleg, az utópista gondolkodókat teljesen a hatalmában tartotta az előző századok tudományos gondolkodása. A céljuk éppen ennek a racionális rendszernek a tökéletesítése volt. Egyáltalában nem tartották magukat lefegyverzett prófétáknak, mivel szilárdan hittek a tudományos bizonyíték társadalmi hatalmában, sőt, mint a saintsimonisták esete mutatja, még abban is, hogy a tudomány révén magukhoz ragadhatják a hatalmat. “Hogyan is képzelték volna, hogy harccal nyerjék el azt, amit elegendő bizonyítaniuk?” — kérdezi Sombart. Mindeközben az utópisták tudományos felfogása nem terjedt ki annak a ténynek az ismeretére, hogy vannak társadalmi csoportok, amelyeknek erős érdekük fűződik a status quo fenntartásához, van erejük is, hogy fenntartsák azt, ráadásul rendelkezésükre állnak a hamis tudat különböző formái, amelyek a pozícióikat erősítik. Felfogásuk nagy lemaradást mutatott még magának a tudomány fejlődésének a történeti realitásához képest is, amely fejlődést ekkor már jórészt a társadalmi kereslet irányította, olyan tényezőkből eredően — mint a fent említettek is -, amelyek nemcsak azt határozták meg, hogy mi tartható tudományos értelemben elfogadhatónak, de azt is, hogy mi tanulmányozható tudományosan. Az utópikus szocialisták továbbra is az igazság tudományos kifejtési módjának rabjai voltak, és ezt az igazságot tisztán absztrakt képében fogták fel — abban a formában, amelyben a társadalmi fejlődés egy jóval korábbi pillanatában rögzült. Sorel megfigyelése szerint az utópisták a csillagászat mintájára igyekeztek feltárni és bemutatni a társadalmi törvényeket. Az általuk előrevetített, a történelemmel oly ellenséges viszonyban álló harmóniaelv logikus módon annak a kísérletnek volt a terméke, hogy a történelemtől lehető legtávolabb eső tudományt alkalmazzák a társadalomra. Elveiket a newtonizmust megszégyenítő, ártatlan kísérletező kedvvel igyekeztek elfogadtatni, a kitartóan megidézett mosolygó jövő pedig „ugyanazt a szerepet töltötte be társadalomtudományukban, mint a testek tehetetlensége a racionális mechanikában” ).

84. Marx elméletét éppen tudományos-determinista oldala tette esendővé az "ideologizációval" szemben; a rés még Marx életében megnyílt, majd egyre csak szélesedett a munkásosztályra hagyott szellemi örökségen. A cselekvő történelmi alany eljövetele egyre távolabb és távolabb tolódik ki az időben, és a gazdaság, a par excellence történeti tudomány lesz az, amely egyre fokozódóbb mértékben szavatolja önnön jövőbeni tagadásának szükségességét. De ezáltal a forradalmi gyakorlat — e tagadás egyetlen igaz eleme — egyre kijjebb szorul az elméleti vízió területéről. A lényeg újra csak türelmesen tanulmányozni a gazdaság fejlődését, és hegeli nyugalommal fogadni az ebből fakadó fájdalmat — ami, mint mindig, a "jószándékok temetője". Kiderül, hogy — a forradalom tudománya szerint — a tudat mindig késik, ezért tanítani kell. „Nekünk és mindazoknak, akik hasonlóan vélekedtek, a történelem nem adott igazat. Világosan megmutatta, hogy a gazdasági fejlődés állása a kontinensen akkor még korántsem érett meg a tőkés termelés megszüntetésére...” — mondja majd Engels 1895-ben. Marx egész életében megtartotta elméletének egységes nézőpontját, azonban az elmélet kifejtése a domináns gondolkodási formák területén, az egyes szaktudományok, legfőképp a polgári társadalom alaptudománya, a politikai gazdaságtan (nemzetgazdaságtan) kritikáján keresztül történt. Ebben a megcsonkított, és később így véglegesített formájában vált a marxi elmélet "marxizmussá".

85. Marx elméletének gyengesége természetesen elválaszthatatlan a korabeli proletariátus forradalmi harcának elégtelenségétől. A német munkásosztály nem kiáltotta ki a permanens forradalmat 1848-ban; a kommün belebukott az elszigeteltségbe. A forradalom elmélete így még nem juthat el tulajdon létének beteljesítéséig. A tény, hogy Marx arra lett kárhoztatva, hogy a British Museum kolostori magányában, a tudós munka elkülönültségében védelmezze és pontosítgassa azt, magának az elméletnek vált a kárára. Éppen a munkásosztály jövőbeni fejlődésével kapcsolatos tudományos igazolások, illetve az ezekkel együtt járó szervezeti gyakorlat lesznek később akadályaivá a proletariátus öntudatra ébredésének.

86. A proletárforradalom tudományos védelmének minden elméleti elégtelensége, mind tartalmát, mind formális kifejtését illetően, arra vezethető vissza, hogy a proletariátust a burzsoáziával azonosítja, a forradalmi hatalomszerzés szempontjából.

87. Azzal, hogy Marx már a Kiáltványtól kezdődően szükségét érezte, hogy a proletárhatalom tudományos legitimitását az ismétlődő történelmi kísérletek felsorolásán keresztül bizonyítsa, csak azt érte el, hogy zavarossá tette saját történelmi gondolkodását. Ez a megközelítés vezette arra, hogy a termelési módok fejlődésének lineáris modelljét támogassa, amelyet a minden esetben „az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával” végződő osztályharc mozgat. A történelemi tények azonban azt mutatják, hogy — amint azt maga Marx más helyütt kimutatta — az "ázsiai termelési mód" például rendíthetetlen maradt minden osztálykonfrontáció ellenére, csakúgy, ahogy a jobbágylázadások sem söpörték soha el a földesurakat, és az ókori rabszolgafelkelések sem vetettek véget a szabad polgárok uralmának. A lineáris séma szem elől téveszti a tényt, hogy a polgárság az egyetlen forradalmi osztály, amely valaha is győzedelmeskedett; egyben az egyedüli osztály, amelynek esetében a gazdaság fejlődése volt a társadalom kisajátításának oka és következménye. Ugyanez a leegyszerűsítés vezette Marxot arra, hogy figyelmen kívül hagyja az állam gazdasági szerepét az osztálytársadalom irányításában. Ha úgy tűnhetett is, hogy a felemelkedő polgárság megszabadította a gazdaságot az államtól, ez csak annyiban volt igaz, amennyiben az állam korábban egy statikus gazdasági renden belül volt az osztályelnyomás eszköze. A polgárság a középkornak abban a szakaszában alakította ki a maga autonóm gazdasági hatalmát, mikor az állam a különböző hatalmak között addig fennálló stabil egyensúly feudális fragmentálódása következtében meggyöngült. A modern államról azonban - amely kezdetben a merkantilista rendszer révén támogatta a fejlődő polgárságot, majd később, a “laisser faire, laisser passer” idején tulajdonképpen a burzsoázia saját államává vált - végül kiderült: olyan hatalom hordozója, amely központi szerepet tölthet be a gazdasági folyamat tervszerű irányításában is. Pedig már Marxnak megvolt a lehetősége, hogy a bonapartizmus jelenségében jellemezze egyik első vázlatát a modern etatista bürokráciának, amely nem más, mint tőke és állam fúziója, a "tőke nemzeti hatalma a munka fölött”, olyan „nyilvános erőszakszervet, amely a társadalmi szolgaság fenntartására szerveződött", és amelyben a polgárság lemond mindenfajta történelmi létről, túl a dolgok gazdaságtörténetén, amelyre önmagát redukálta, és megengedi, hogy "ugyanolyan politikai jelentéktelenségre ítéltessen, mint a többi osztály". Az itt lefektetett társadalompolitikai alapok már kirajzolják a modern spektákulumot, amely negatív módon úgy határozza meg a proletariátust, mint az egyedüli osztályt, amely történelmi létre törekszik.

88. Az a két osztály, amelyek gyakorlati értelemben megfelelnek Marx elméletének, a két tiszta osztály, amelyek felé A tőke teljes elemzése mutat, a polgárság és a proletariátus, egyben az egyedüli forradalmi osztályok a történelemben — ám nagyon is eltérő feltételek között azok. A polgári forradalom lejátszott mérkőzés. A proletárforradalom terv, amely a korábbi forradalom alapján nyert megfogalmazást, attól azonban minőségileg különbözik. Ha figyelmen kívül hagyjuk a polgárság történeti szerepének eredetiségét, úgy nem vesszük észre a konkrét eredetiséget a proletár tervben sem, amelynek csak akkor van jövője, a saját zászlóját hordozza és ismeri "feladatai mérhetetlenségét". A polgárság azért került hatalomra, mert a fejlődő gazdaság osztálya. A proletariátus maga csakis akkor válhat hatalommá, ha a tudatosság osztályává lesz. Ilyen hatalmat a termelőerők növekedése önmagában nem biztosíthat, még közvetve, az egyre növekvő kisemmizés révén sem. A jakobinus államcsíny nem lehet eszköze. Nem segítheti az ideológia, amely a részleges célokat általánosnak állítja be, mert a proletariátus hatalma semmi részleges valóságot nem tarthat meg valóban sajátjaként.

89. Marx a proletariátus harcában való részvételének egy bizonyos időszakában túl sokat várt a tudományos előrejelzésektől, olyannyira, hogy maga fektette le a ökonomizmus illúzióinak elvi alapjait; jól tudjuk azonban, hogy ő maga sosem vált rabjává ezeknek az illúzióknak. Egy 1867. december 7-én kelt, közismert levelében — a levél egy olyan cikket kísért, amelyben ő maga vette kritika alá A tőkét, és amely cikket Engelsnek kellett megjelentetnie úgy, mintha egy ellenfelük írta volna — Marx világosan rámutatott saját tudománya határaira: „A szerző szubjektív tendenciájának — amire talán pártállása és múltja késztette és ösztönözte -, azaz annak a módnak, ahogy a maga vagy mások számára ábrázolja a mostani mozgás, a mostani társadalmi folyamat végeredményét, semmi köze sincs valóságos kifejtéséhez.” Azzal, hogy maga hívja fel a figyelmet saját objektív elemzése "tendenciózus végkövetkeztetéseire", no meg a rákényszerített tudománytalanságokkal kapcsolatban közbevetett “talán” szócska iróniája révén, Marx egyben meg is adja a módszertani kulcsot a dolog két aspektusának egybefogásához.

90. Tudatnak és tettnek magában a történelmi harcban kell egybeforrnia úgy, hogy mindkét pólus a másikba helyezze a maga igazságának biztosítékát. A proletariátus osztálya azáltal válik cselekvő alannyá, ahogyan megszervezi a maga osztályharcát, illetve ahogyan megszervezi a társadalmat a forradalom pillanatában: itt kell megvalósulniuk a tudat gyakorlati feltételeinek, amelyekben a gyakorlat elmélete azáltal igazulnia meg, hogy gyakorlati elméletté válik. A szerveződés sarkalatos kérdésének szentelte azonban a legkevesebb figyelmet a forradalmi elmélet a munkásmozgalom kialakulásának idején — azaz amikor az elmélet a történelmi gondolat örököseként még egységes jelleggel bírt (amelyet, ígérete szerint, egységes történeti gyakorlattá szándékozott volna fejleszteni). Éppen itt jelent meg tehát a következetlenség, lehetővé téve, hogy a polgári forradalomtól kölcsönzött etatista és hierarchikus módszerek újra megtelepedjenek a forradalom elméletén. A szervezeti formák, amelyeket a munkásmozgalom az elmélet visszavonulását követően — és annak talaján — kitermelt, válaszképpen egyre inkább akadályozni kezdték az egységes elmélet megtartását, különböző specializált és részleges diszciplínákra bontván fel azt. Az ideológiává idegenedett elmélet így még arra sem lehet képes, hogy ráismerjen az elárult egységes történelmi gondolat praktikus igazolására, amelynek példáit a spontán munkásmegmozdulások hordozták; annyit tehet csak, hogy segít elnyomni ezeket a megmozdulásokat, és az emléküket is kitörli. Pedig éppen az ilyen, a harc során kialakult történelmi formák adják azt a gyakorlati miliőt, amelyre az elméletnek szüksége van ahhoz, hogy igaz lehessen. Előfeltételei az elméletnek, még ha nem részesültek is elméleti megfogalmazásban. A munkástanácsok léte például nem elméleti felfedezés, és ha még távolabb megyünk, már a Nemzetközi Munkásszövetség legmagasabb szintű elméleti igazsága is saját gyakorlati léte volt.

91. Az Internacionálét első harci sikerei képessé tették arra, hogy leszámoljon a köreiben túlélő uralkodó ideológia zavaros befolyásával. A nem sokkal később bekövetkező vereség és represszió azonban felszínre hozta a proletárforradalom két különböző felfogása között kirajzolódó konfliktust. Mindkét felfogásnak volt egy tekintélyelvű dimenziója, amely arról tanúskodott, hogy a munkásosztály tudatos önemancipációjának kérdése lekerült a napirendről. A marxisták és bakunyinisták között végül kibékíthetetlenné váló ellentét egyrészt a majdani forradalmi társadalom hatalmi kérdéseiben, másrészt a jelenlegi mozgalmi szervezet kérdéseiben kristályosult ki, s áttérvén az egyikről a másikra, mindkét frakció álláspontja önmaga ellentétébe fordult át. Bakunyin illúziónak tartotta, hogy az államhatalom eszközeivel felszámolhatók volnának az osztályok, és figyelmeztetett arra, hogy a dolgok ilyetén menete egy meghatározó bürokrataosztály, illetve a “tudósok”, vagy az akként elismertek diktatúrája létrejöttéhez vezethet. Marx, aki úgy vélte, hogy a gazdasági ellentmondások elkerülhetetlen kiérlelődése, együtt a munkások demokratikus nevelésével, a proletárállam átmeneti szerepét mindössze arra redukálja, hogy az objektív módon kialakuló, új társadalmi viszonyokat legalizálja, azzal vádolta Bakunyint és követőit, hogy egy tekintélyelvű, konspiratív elitet alkotnak, amely önmagát szándékosan az Internacionálé fölébe helyezi, azt az extravagáns tervet dédelgetvén, hogy a leginkább forradalmi erők, avagy az önmagukat mint ilyet tételezők felelőtlen diktatúráját kényszerítheti a társadalomra. Bakunyin kétségtelenül ilyen alapon toborozta híveit: "Mi, láthatatlan pilóták a népek viharában, mi vezetjük majd a Forradalmat, nem nyíltan hordozván a hatalmat, de valamennyi szövetségesünk kollektív diktatúrája révén. Olyan diktatúrával, ahol nincs vállap, nincsenek címek, nincs hivatalos jog, s csak annál hatalmasabb, hogy nem cipeli a hatalom semmilyen jelvényét.” A munkásforradalom két ideológiája ütközött össze tehát egymással; mindkettő tartalmazott egy részlegesen igaz kritikát, azonban elveszítették az egységes történelemszemléletet, és mindkettő igyekezett ideológiai autoritássá intézményesülni. Erős szervezetek, köztük a Német Szociáldemokrata Párt és az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI - Federación Anarquista Ibérica), hűségesen szolgálták egyik vagy másik ideológiát; az eredmény pedig mindenütt nagyban eltért attól, amire törekedtek.

92. Az a jellegzetesség, hogy az anarchisták a proletárforradalmat mint célt közvetlenül jelenvalónak tekintik, a valódi anarchista harcnak egyszerre nagy erőssége és ugyanolyan nagy gyengesége (valódi harcot említünk, lévén az individualista variánsok kitételei egyszerűen nevetségesek). A kollektivista anarchizmus a modern osztályharc történelmi gondolatából csakis a konklúziót tartja meg, ahová azonnal el is kíván jutni — és ezt a feltétlen követelést visszhangozza a módszer iránti szisztematikus megvetése is. A politikai küzdelemmel szembeni kritikájuk így mindvégig absztrakt szinten maradt, a gazdasági küzdelemnek való elkötelezettségüket pedig csak valami délibábos végső megoldás emlegetése mutatja, amely egy csapásra, az általános sztrájk, vagy felkelés napján valósul majd meg. Az anarchisták programja egy ideál beteljesítése. Az anarchizmus az állam és az osztályok, azaz minden elkülönült ideológia társadalmi előfeltételeinek ideológiai természetű tagadása. Ez a tiszta szabadság ideológiája, amely minden közé egyenlőségjelet tesz, és szándékosan kerüli a történelmi rossz gondolatát is. Az anarchizmus érdeme, hogy - minden részleges követelést egyetlen követeléssé olvasztva - a létező feltételeket az élet egésze nevében, és nem valamely kivételezett, specializált kritikai szempontból utasítja el; a tény azonban, hogy a követeléseknek ez az egyesülése, mintegy az egyéni szeszélynek engedelmeskedve, mindenfajta gyakorlati megvalósulást megelőzően, mint abszolútum van elgondolva, egyben nyilvánvaló következetlenségre is ítélte az anarchizmust. Más dolga sincs, mint ismételgetni, minden harc során újra és újra kijátszani a maga egyszerű, totális konklúzióját, mert ezt az elsődleges konklúziót egyben kezdettől fogva a mozgalom végcéljaként határozták meg. Könnyen írhatta Bakunyin az alábbiakat, 1873-ban, amikor kilépett a Jurai Föderációból: "Az elmúlt kilenc év alatt több mint elég gondolat kapott lábra az Internacionálé kebelén a világ megmentésére — ha ugyan gondolatokkal meg lehet menteni a világot -, és aki még egyet kitalál, annak velem gyűlik meg a baja. Ez már nem a gondolatok ideje, hanem a tényeké és a tetteké." Meglehet, ez az elképzelés őrzi a proletariátus történelemfelfogásának azt a bizonyosságát, hogy az elméleteknek gyakorlattá kell válniuk, ám oda is hagyja a történelem talaját, feltételezvén, hogy a gyakorlatba történő átmenet megfelelő formái már megtaláltattak és soha nem változnak.

93. Az anarchisták, akik ideológiai meggyőződésükkel kifejezetten megkülönböztették magukat a munkásmozgalom többi képviselőjétől, belső köreikben is hasonlóan rangsorolták az illetékességet, és ezáltal kedvező terep nyílt a jórészt teljes intellektuális tevékenységüket néhány örök igazság szajkózására korlátozó, középszerű propagandisták és az ideológia védelmezői előtt, hogy informális uralmat gyakoroljanak a teljes anarchista szervezet felett. A döntéshozatali egységet övező ideologikus tisztelet is a “szabadság szakemberei” ellenőrizetlen szervezeti fennhatóságának kedvezett; és a forradalmi anarchizmus ugyanilyen természetű, ugyanilyen eszközök révén megvalósuló egységet várt el a felszabadított néptől is. Ráadásul a tény, hogy semmiféle hajlandóságot nem mutattak arra, hogy egy, a folytonos harcban egybeforrt kisebbség és egy szabad egyénekből álló társadalom helyzete közötti ellentétet bármi módon figyelembe vegyék, az anarchisták állandó elszigetelődéséhez vezetett, valahányszor eljött a közös döntés ideje — gondoljunk csak a számtalan, helyi szinten kirobbant, majd ugyanígy eltaposott spanyolországi anarchista felkelésre.

94. Az illúzió, amelyet többé-kevésbé kifejezett módon minden autentikus anarchizmus táplál, egy olyan, folytonosan küszöbönálló forradalom illúziója, amely egy csapásra igazolja majd az anarchista ideológiát, illetve az arra épülő gyakorlati szerveződés helyességét. 1936-ban az anarchizmus valóban társadalmi forradalmat hajtott végre, megvalósítván a proletárhatalom valaha létezett legfejlettebb modelljét. De még itt is fontos megjegyezni, egyrészt, hogy az általános felkeléshez a katonai államcsíny adta meg a jelet. Másrészt, mivel a forradalom nem teljesedhetett ki az első napokban — a francoisták, erős külföldi támogatásra támaszkodva, egy olyan időszakban, amikor a nemzetközi proletármozgalom másutt már vereséget szenvedett, kezükben tartották az ország felét, miközben a köztársasági táborban továbbra is jelen voltak a polgári erők és az etatista munkáspártok maradványai —, a szervezett anarchista mozgalom képtelennek bizonyult a forradalom félgyőzelmeinek kiterjesztésére vagy akár megvédésére. A mozgalom vezetőiből kormányminiszterek lettek, és túszai a polgári államnak, amely a forradalmat bomlasztotta, hogy elveszíthesse a polgárháborút.

95. A II. Internacionálé "ortodox marxizmusa" a szocialista forradalom tudományos ideológiája, amely teljes igazságát az objektív gazdasági folyamatokban találja meg, illetve abban, ahogyan azok szükségszerű kimenetelét fokozatosan felismeri a szervezet által kinevelt munkásosztály. Ez az ideológia exhumálta az utópikus szocializmus pedagógiába vetett hitét, körítvén azt a történelem menetére való kontemplatív hivatkozással. Egy ilyen hozzáállás azonban annyira távol kerül a totális történelem hegeli dimenziójától, hogy el kell veszítse azt a mozdulatlan totalitásképet is, amelyet az utópista (és különösen a Fourier-féle) kritika még tartalmazott. Az ilyen tudományos attitűd, amely másra nem igen képes, mint újra elővezetni a szimmetrikus erkölcsi választások közti hagyományos dilemmákat, hozta elő Hilferdingből a gúnyos megjegyzést, amely szerint a szocializmus szükségszerűségének felismerése nem ad semmilyen „útmutatást arra nézvést, hogy milyen gyakorlati hozzáállást is kéne magunkévá tennünk. Mert egy dolog felismerni a szükségszerűséget, de megint más e szükségszerűség szolgálatába állani" . Azok, akik nem akarták megérteni, hogy Marx és a forradalmi proletariátus számára az egységes történelemszemlélet nem volt sem több, sem kevesebb, mint az egyedül lehetséges gyakorlati hozzáállás, szükségszerűen estek áldozatául annak a gyakorlatnak, amelyet viszont magukévá tettek.

96. A szociáldemokrata szervezetek ideológiája a szervezeteket a munkásosztály nevelői, a tanítók hatalmára bízta, és e szervezetek formája tökéletesen meg is felelt az ilyen típusú passzív tanulásnak. A II. Internacionálé szocialistáinak részvétele a politikai-gazdasági küzdelemben meglehetősen konkrét volt ugyan, ám mélyen kritikátlan. A forradalmi illúzió nevében vállaltan reformista gyakorlatot folytattak. Elkerülhetetlen volt hát, hogy a forradalmi ideológia éppen azoknak a sikerén fusson zátonyra, akik hordozták. A parlamenti képviselők és az újságírók mozgalmon belüli megkülönböztetésével arra biztatta ezeket az amúgy is a polgári értelmiség köréből verbuválódott embereket, hogy tovább folytassák polgári életmódjukat, a szakszervezeti bürokrácia pedig még az ipari munkásmozgalomból, munkás háttérrel érkezőket is munkaerő-ügynökökké tette, akik a portékájukat úgy adták-vették, mint bármely más árucikket. Ahhoz, hogy mindezen elemek tevékenységében mégis maradjon valami forradalmi jelleg, az kellett, hogy a kapitalizmus a maga részéről képtelennek mutatkozzon arra, hogy a gazdaság szintjén is támogassa a reformizmusukat, amelyet pedig a szociáldemokraták szigorúan törvényes tiltakozása esetében politikailag tolerált. Olyan összeférhetetlenség ez, melyért a tudományuk szavatolt ugyan, de amelyet a történelem úton-útfélen meghazudtolt.

97. Ezt az ellentmondást, amelyre Eduard Bernstein — az a szociáldemokrata, akitől a politikai ideológia a lehető legtávolabb állt, s aki a legnyíltabban kötődött a polgári tudomány módszereihez — mutatott rá meglehetősen becsületesen, s amely a teljességgel forradalmi ideológia-mentes angol munkásmozgalom reformizmusának példáján keresztül is megmutatkozott, azonban csakis maga a történelmi fejlődés demonstrálhatta minden kételytől mentesen. Bernstein, jóllehet mindenfajta egyéb illúzió rabja volt, határozottan visszautasította az elképzelést, hogy a kapitalizmus válsága csodálatos módon, szükségszerűen bekövetkezik majd, így bírván végre cselekvésre a szocialistákat, akiknek a maguk részéről eszük ágában sem volt semmiféle forradalmi kötelezettséget vállalni, egy ilyen szentséges meghatalmazás hiányában. Az első világháborút követő társadalmi forrongás, amely ugyan széles körben fokozta a tudatosságot, egymás után kétszer is bebizonyította, hogy a szociáldemokrata hierarchia pedagógiájának nem sikerült forradalmi útra terelnie a német munkásokat, röviden, nem változtatta őket teoretikusokká: először akkor, amikor a párt túlnyomó többsége támogatásáról biztosította az imperialista háborút, másodszor pedig akkor, amikor a vereség idején a párt megtörte a Spartacus-szövetséget. Az egykori munkás, a pártvezér Ebert ekkor még hitt a bűnben, ugyanis kijelentette, hogy úgy gyűlöli a forradalmat, "mint a bűnt". Egyben kiváló előfutára volt annak az ekkor formálódó szocializmusképnek, amely hamarosan az oroszországi és más országokbeli proletariátusok legnagyobb ellenségévé növi ki magát, pontosan megfogalmazván az elidegenedés eme új formájának programját: "A szocializmus annyit tesz — mondja Ebert -, mint sokat dolgozni."

98. Marxista gondolkodóként Lenin egyszerűen hithű és következetes kautskista volt, aki az "ortodox marxizmus" forradalmi ideológiáját az Oroszországban meglévő feltételekre alkalmazta — ezek a feltételek ugyanis nem tették lehetővé a reformista gyakorlatot, amely a II. Internacionáléban dívott ezzel párhuzamosan. A feladat, hogy a proletariátust kívülről irányítsa egy fegyelmezett, titkos párt, amely a maga részéről olyan értelmiségiek ellenőrzése alatt áll, akik "hivatásos forradalmárokká" léptek elő, egy külön hivatásban öltött testet, amelynek gyakorlói nem voltak hajlandók egyezségre lépni a kapitalista társadalom egyetlen hivatásos irányító rétegével sem (a cári politikai rezsim amúgy sem igen élhetett ilyen ajánlattal, mivel annak alapfeltétele a fejlett polgári rend lett volna). Következésképpen a kérdéses hivatás szakterülete a totális társadalomirányítás lett.

99. A háború és a nemzetközi szociáldemokráciának a háború kapcsán nyilvánvalóvá lett csődje lehetővé tette, hogy a bolsevikok autoriter ideológiai radikalizmusa világméretűvé váljon. A munkásmozgalom demokratikus illúzióinak véres megtöretése az egész világból Oroszországot csinált, a bolsevizmus pedig, uralkodván a válságkorszak első forradalmi szakadása fölött, a föld összes országának proletariátusa elé saját hierarchikus és ideológiai modelljét állította példaként arra, hogy hogyan is kell "oroszul" beszélni az uralkodó osztállyal. Lenin sosem azt hányta a II. Internacionálé marxizmusa szemére, hogy forradalmi ideológia lett volna — hanem azt, hogy megszűnt annak lenni.

100. Ugyanezen történelmi pillanatban, amikor is a bolsevizmus önmagáért diadalmaskodott Oroszországban, a szociáldemokrácia pedig győzelmesen küzdött a régi világért, született meg a dolgok új rendje, amely egyben a modern spektákulum uralmának is alapja: a munkásképviselet szembekerülta munkásosztállyal.

101. „Minden előző forradalomban — írja Rosa Luxemburg a Die Rote Fahnéban, 1918. december 21-én — a harcolók nyílt sisakkal léptek a küzdőtérre: osztály osztály ellen, program program ellen, cégér cégér ellen. (...) A mai forradalomban a régi rend gyarmati csapatai nem az uralkodó osztályok saját cégérei és címerei alatt lépnek a küzdőtérre, hanem egy »szociáldemokrata párt« zászlaja alatt. (...) Ha a forradalom sarkalatos kérdése nyíltan és becsületesen úgy hangzana, hogy kapitalizmus vagy szocializmus, akkor ma a proletariátus nagy tömegében a kételkedés, az ingadozás lehetetlen volna.” Eszerint, mindössze néhány nappal likvidálása előtt, a német proletariátus radikális szárnya felfedezte a titkot — megértette azokat az új feltételeket, amelyek kialakítására a teljes, ekkora már lezárult folyamat irányult (és amelynek sikeréhez a munkásképviselet nagyban hozzájárult): a létező rend védelmi erőinek spektakuláris szerveződését, illetve a látszat társadalmi uralmát, amelyben egyetlen "sarkalatos kérdést" sem lehet többé "nyíltan és becsületesen" feltenni. Ekkorra a proletariátus forradalmi reprezentációja lett a társadalom általános meghamisításának legfőbb faktora, egyben pedig kulcsfontosságú eredménye.

102. Annak gyökerei, hogy a proletariátus miért a bolsevik minta alapján szerveződött, egyrészt Oroszország elmaradottságában keresendők, másrészt abban a tényben, hogy a fejlett országokban a munkásmozgalom lemondott a forradalmi küzdelemről. Az orosz elmaradottság kínálta a feltételeket a szervezeti forma ellenforradalmi fordulatához is, amelynek csíráit öntudatlanul a kezdetektől magában hordozta. Az európai munkásmozgalom tömegeinek újabb meghátrálása az 1918-1920-as nagy történelmi pillanatban — ami egyben a mozgalmon belüli radikális kisebbség erőszakos megsemmisítését is feltételezte — csak tovább könnyítette a folyamat kiteljesedését, amelynek hazug végeredménye úgy jelenhetett meg a világ színe előtt, mint az egyedül lehetséges proletár megoldás. A bolsevik párt, miután megszerezte a munkáshatalom képviseletének és védelmének állami monopóliumát — és ezáltal egyben saját létét is indokolta –, végre nyíltan az lehetett, ami volt: a proletariátus tulajdonosainak pártja, amely alapjaiban szüntetett meg minden korábbi tulajdonformát.

103. Az oroszországi szociáldemokrácia különböző vonulatai mintegy húsz éven keresztül folytatták egymással meddő csatározásukat, avval kapcsolatban, hogy vajon melyik létező feltétel lehet a leggyümölcsözőbb a cári rendszer megdöntése szempontjából: a polgárság gyengesége, a parasztság túlsúlya, vagy esetleg a koncentrált és harcos, ám az országon belül tragikusan kisebbségben lévő proletariátus szerepe, és így tovább. Végül a gyakorlat szolgáltatta a megoldást, azonban egy olyan tényező révén, amely egyáltalán nem szerepelt a fent említett hipotézisek között: ez a tényező pedig a forradalmi bürokrácia volt, amely a proletariátus élére állva magához ragadta az állami vezetést, és új osztályuralmat kényszerített a társadalomra. Egy szigorú értelemben vett polgári forradalom nem volt lehetséges; a "munkások és parasztok demokratikus diktatúrája" formulának nem volt valós értelme; a munkástanácsok (szovjetek) proletárhatalma pedig nem küzdhetett meg sikeresen egy időben a kisbirtokos parasztok osztályával, a belföldi és nemzetközi reakcióval, valamint önnön külsődlegessé tett, elidegenedett reprezentációjával: az állam, a gazdaság, a kifejezési formák és a gondolat abszolút urainak munkáspártjával. Trockij és Parvus elmélete a permanens forradalomról — amelyhez Lenin maga is csatlakozott 1917 áprilisában — volt az egyetlen elmélet, amely igaznak bizonyult olyan országok esetében, amelyek a polgárság társadalmi fejlettsége szempontjából lemaradásban voltak — de itt is csak azután, hogy a bürokrácia osztályhatalmának ismeretlen tényezője belépett a képbe. A bolsevik vezetésen belüli számtalan összecsapás során Lenin állt ki legkövetkezetesebben amellett, hogy a diktatórikus hatalom ezen legmagasabb szintű ideológiai reprezentációban összpontosuljon. Könnyen lehetett igaza minden ellenfelével szemben, mivel csakis azt a megoldást támogatta, amely logikusan következett az abszolút hatalmat gyakorló kisebbség korábbi döntéseiből: a parasztságtól állami szinten megtagadott demokráciát ugyanúgy meg kellett tagadni a munkásságtól is, és így tovább, a kommunista szakszervezeti vezetőktől, általában a párttagoktól, sőt, végül a párthierarchia legfelsőbb padsoraitól is. A X. kongresszuson, miután a kronstadti munkástanácsot fegyveres úton térdre kényszerítették és rágalmak tengerével borították, Lenin kimondta a "munkásellenzékbe" tömörült baloldali bürokratákról azt a sommás ítéletet, amelynek logikájára később Sztálin a világ tökéletes megosztását építette: „Vagy itt, vagy ott, puskával, de nem az ellenzékkel. […]most már elegünk van az ellenzékekből!.”

104. Az államkapitalizmus egyedüli tulajdonosává lett bürokrácia első dolga volt, hogy belülről biztosítsa a hatalmát, ezért a kronstadti lázadás után, a NEP (’új gazdasági politika’) idején ideiglenes szövetségre lépett a parasztsággal; kifelé pedig a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta az orosz diplomácia előretolt helyőrségeként, így szabotálva a forradalmi mozgalmat és támogatva az olyan polgári kormányokat, amelyek segítségére viszonzásképp a nemzetközi körökben számított (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a Népfrontot Franciaországban és Spanyolországban stb.). A bürokratikus társadalom valódi célja azonban az önkiteljesítés volt, a parasztsággal szembeni terror által, a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozása érdekében. A sztálini éra iparosítása — a gazdaság mindenekfeletti uralma, és a piaci társadalom lényege, a munkaerőáru intézménye átmentésén keresztül — felfedte a bürokrácia végső valóságát, s egyben megmutatta a gazdaság függetlenségének hatalmát: a gazdaság oly mértékben uralja a társadalmat, hogy képes a saját céljaira újrateremteni a működéséhez alapvetően szükséges osztályuralmat is. Más szóval, bebizonyosodott, hogy a polgárság olyan autonóm hatalmat alkotott meg, amelynek, amíg csak az autonómiája fennáll, magára a polgárságra sincs szüksége. A totalitárius bürokrácia nem "a történelem utolsó birtokos osztálya", ahogy azt Bruno Rizzi érti, hanem egyszerűen uralkodóosztály-pótlék a piacgazdaság rendszerében. A megingó kapitalista magántulajdon helyébe alacsonyabb rendű mellékterméke lépett, a bürokrata osztály egyszerűsített, kevésbé rétegzett, koncentrált kollektív tulajdonviszonya képében. Ez az alulfejlett uralkodóosztály forma egyben a gazdasági alulfejlettség kifejeződése; nincs is más perspektívája, mint behozni ezt a lemaradást, a világ meghatározott részein. A hierarchikus állami keretet pedig az elkülönülés polgári modellje alapján szerveződő munkáspárt biztosítja az uralkodó osztály eme olcsó kiadása számára. Ahogy Ante Ciliga írta az egyik sztálini Gulag mélyéről: "A szervezés technikai kérdéseiről kiderült, hogy társadalmi kérdések." (Lenin és a forradalom ) .

105. A forradalmi ideológia, az elkülönült koherenciája, amelynek a leninizmus volt a legmagasabb voluntarista kifejeződése, sikerrel irányította a neki mindenben ellenszegülő valóságot. Ez az ideológia azután a sztálinizmussal újra az inkoherenciában találja meg a maga igazságát. Az ideológia itt többé már nem fegyver, hanem önmagában való cél. A hazugság, amelynek többé nem lehet ellentmondani, egyfajta őrületben teljesedik ki. Valóság és célok egyaránt megsemmisülnek a totalitárius ideológiában, amely azt hirdeti, hogy csak az van, amit mond. Nem más ez, mint a spektákulum helyi jellegű primitivizmusa, amelynek szerepe mindazonáltal meghatározó a spektákulum világszintű fejlődésében. Az itt anyagi formát öltött ideológia gazdaságilag nem alakította át a világot, ahogyan azt a bőség szakaszába lépett kapitalizmus tette; mindössze rendőrileg megváltoztatta az észlelését.

106. A hatalomra jutott ideológiai-totalitárius osztály: hatalom egy fejére állított világban. Minél erősebb, annál erőteljesebben hirdeti, hogy nem létezik, erejét pedig mindenekelőtt arra használja, hogy önnön nemlétét állítsa. A szerénysége persze csak eddig megy el, mivel hivatalos nemléte egyben megfelel a történeti fejlődés netovábbjának, ami egyben a tévedhetetlen vezetés érdeme. Jóllehet, ott van mindenütt, a bürokráciának mégis kötelessége, hogy a tudat számára láthatatlan legyen, így tévén az egész társadalom életét átjárhatatlanná és beteggé. Az abszolút hazugság társadalmi szerveződése erre az alapvető ellentmondásra épül.

107. A sztálinizmus a bürokrataosztályon belüli terror uralma volt. A terrorizmusnak, amely a bürokrataosztály hatalmát megalapozza, magára a bürokrataosztályra is le kell sújtania, mivel az birtokos osztályként semmiféle olyan törvényes alappal vagy kimondott léttel nem rendelkezik, amelyet kiterjeszthetne egyenként minden tagjára. Valódi tulajdona rejtve marad, és csakis a hamis tudat révén válik tulajdonossá. A hamis tudat az abszolút hatalmat csakis az abszolút terror révén tarthatja meg, ahol a valós indítékoknak gyorsan nyomuk vész. Az uralmon lévő bürokrata osztály tagjainak csak kollektív módon, mint egy mindent átható hazugság részeseinek van tulajdonjoguk a társadalom felett: el kell játszaniuk a proletariátus szerepét, amint az egy szocialista társadalmat vezet; színészekké kell lenniük, akik hűek az ideológiai hűtlenség szövegéhez. Ugyanakkor valóságosnak kell felfogniuk gyakorlati részvételüket ebben a hazug létben. A bürokrata nem állíthatja, hogy egyénileg joga volna a hatalomhoz, hiszen, mint tudjuk, ő szocialista proletár: a bürokrata gyökeres ellentéte. Bürokratának pedig semmi módon nem vallhatja magát, miután az idevágó hivatalos igazság kimondja, hogy bürokrácia nem létezik. Így minden bürokrata teljes mértékben egy központi ideológiai garanciának a függvénye, amely szerint minden olyan bürokrata, akit nem likvidál, kollektív részese a "szocialista hatalomnak". Bár a bürokrácia mint csoport hozza az összes döntést, maga az osztály kohéziója csakis azzal biztosítható, ha terrorisztikus hatalmuk egyetlen személyben összpontosul. Ez a személy a letéteményese az uralmon lévő hazugság egyetlen praktikus igazságának: hogy lefektesse önnön áthághatatlan, de folyton módosuló határát. Sztálinnak jogában állt eldönteni, ki is számít bürokratának, következésképp tulajdonosnak — azaz, hogy ki nevezhető „proletárnak", és ki "a mikádó és a Wall Street pénzelte árulónak". Az atomizált bürokraták jogaik közös lényegét csakis Sztálin személyében találhatják meg. Sztálin a világ ura és gazdája, aki ily módon abszolút személlyé emeli magát, akinek szemében nem létezik felsőbb hatalom. "A világ ura a vele szembeforduló alattvalói Énje ellen alkalmazott pusztító erőszak által kerül teljesen tudatába saját mibenlétének." Ő az a hatalom, amely kijelöli az uralomgyakorlás területét, és egyben „sivataggá teszi azt".

108. Amikorra az abszolút hatalom birtokában abszolúttá nőtt ideológia töredékes ismeretekből totalitárius hazugsággá alakult, a valódi történelmi tudat oly tökéletesen elenyészett, hogy a történelem maga sem létezhetett tovább — még a legmindennapibb tapasztalás szintjén sem. A totalitárius bürokrata társadalom az örök jelenben él, ahol mindaz, ami azelőtt történt, pusztán olyan teret jelöl, ahová a rendőri erőknek bejárásuk van. Az "emlékezet energiái monarchikus irányításának" terve, amelyet még maga Napóleon fogalmazott meg, így a múlt folyamatos manipulálásában valósul meg totális módon — ami itt nemcsak a múlt jelentését, de magukat a pőre tényeket is érinti. Az ár azonban, amelyet a mindennemű történelmi realitás alól való felszabadulásért fizetni kellett, a racionális irányultság teljes elvesztése volt, amely a kapitalizmus történelmi társadalmának elengedhetetlen sajátja. Jól tudjuk, mibe került Oroszországnak a gátja vesztett ideológia tudományos alkalmazása — elég, ha a Liszenko-féle szemfényvesztésre gondolunk. Az iparosodott társadalmat irányító totalitárius bürokrácia belső ellentmondásai — a racionalitásra való igénye és a racionalitás egyidejű elutasítása — egyben legfőbb gyengeségét is adják a normális kapitalista fejlődéssel való összevetésben. Ahogy a bürokrácia a kapitalizmussal ellentétben, képtelen megoldani a mezőgazdaság kérdését, úgy végül alacsonyabb rendűnek bizonyul a tekintélyelv, az irrealitás és a mindent átfogó hazugság alapján tervezett ipari termelés területén is.

109. A forradalmi munkásmozgalmat a két világháború között a sztálini bürokrácia és a szervezeti formáját az Oroszországban kikísérletezett egypártrendszertől kölcsönző fasiszta totalitarianizmus egyesített erői semmisítették meg. A fasizmus a polgári gazdaság szélsőséges kísérlete volt arra, hogy megvédje magát a gazdasági válság és a proletár felforgatás kettős fenyegetésétől; egyfajta ostromállapot volt tehát a kapitalista társadalmon belül: a túlélést a társadalom vérkeringésébe fecskendezett életmentő adag ésszerűsítéssel — masszív állami beavatkozással — lehetett csak biztosítani. Ez a racionalizáció azonban elkerülhetetlenül magában hordozta eszközének hatalmasan irracionális természetét. Ha a fasizmus védelmébe vette is az ekkor már konzervatív polgári ideológia legfőbb ikonjait (család, magántulajdon, erkölcsi rend, nemzet), egyesítvén a válságtól pánikba esett, vagy a forradalmi szocializmus impotenciája láttán illúzióit vesztett kispolgárságot és a munkanélküliek tömegét, maga alapvetően nem volt ideologikus természetű. Annak mutatta magát, ami valójában volt: a mítosz erőszakos feltámasztása, amely megkívánja az ősi pszeudoértékek — faj, vér, vezető — definiálta közösség részvételét. A fasizmus maga nem más, mint technologizált archaizmus, amely új életet lehel a degenerált mítoszpótlékba, a kondicionálás és a megtévesztés legmodernebb módszereinek spektakuláris kontextusában. Így a modern spektákulum kialakulásának fontos tényezője, egyben pedig — köszönhetően a régi munkásmozgalom elsöprésében játszott szerepének — a jelenkori társadalom egyik alapja. Mivel azonban a fasizmus a legköltségesebb módszernek is bizonyult a kapitalista rend fenntartására, mi sem természetesebb, mint hogy e rend költséghatékonyabb és életképesebb formái hamar kiütötték a nyeregből — át kellett adnia a színpadot a vezető színészeknek, a kapitalista államoknak.

110. Amikorra az orosz bürokrácia végül sikeresen megszabadult a gazdasági hegemóniája útjában álló polgári tulajdon utolsó maradványaitól is, a gazdaságot felfejlesztette a saját céljaira, és miután végül kívülről is elismerték mint nagyhatalmat, végre szeretné nyugalomban élni a világát, eldobván magától a saját létére nehezedő önkényt: támadni kezdi hát a sztálinizmust — saját kezdeteit. Az ilyen kritika azonban kénytelen-kelletlen sztálinista, önkényes, homályos marad, folytonos korrekció tárgya, egyszerűen azért, mert a bürokrácia eredetét övező ideológiai hazugságot sosem lehet bevallani. A bürokrácia nem szabadulhat fel sem kulturális, sem politikai értelemben, amennyiben osztályléte ideológiai monopóliumának függvénye, amely, összes nehézkességével, egyben egyedüli tulajdonosi jogcíme. Jóllehet, ebből az ideológiából régen eltűnt az önállítás kezdeti szenvedélye, még a közömbös trivialitás is, amely megmaradt, elegendően represszívnek bizonyul, hogy elfojtsa az ellenérdek akár legminimálisabb megnyilvánulását, és bebörtönözze a gondolat teljességét. A bürokrácia hozzá van tehát láncolva egy olyan ideológiához, amelyben többé senki sem hisz. Ami terrorista volt benne, nevetségessé vált, de a nevetségességét is csak az tartja fenn, hogy a terror, amelytől megválni igyekszik, mindig ott bujkál az ajtó mögött. Így hát abban a pillanatban, mikor a bürokrácia a kapitalizmus térfelén igyekszik a felsőbbrendűségét bizonyítani, rögtön úgy jelenik meg, mint szegény rokon. Ahogyan valódi történelme ellene mond jogi státusának, durva eszközökkel fenntartott tudatlansága tudományos kérkedésének, úgy annak a vágyának is, hogy a bőségi árutermelésben versenytársa legyen a polgárságnak, útjába áll a tény, hogy az ilyen típusú árubőség magában hordozza ideológiáját, és a hamis, spektakuláris alternatívák kifogyhatatlan tárházából való választás végtelenül kiterjedt szabadsága kíséri — pszeudoszabadság ez, jól tudjuk, de a szabadságnak még ez a formája is összeegyeztethetetlen a bürokrácia ideológiájával.

111. A bürokrácia fejlődése jelenlegi szakaszában ez az ideologikus tulajdoni jogcím már nemzetközi szinten is hitelét vesztette. A hatalomnak, amely az egyes nemzeteken belül egy lényege szerint internacionalista modellt követve épült ki, immár el kell ismernie, hogy többé nem tehet úgy, mintha az internacionalizmus hazug kohéziója továbbra is működne. Azon országok egyenlőtlen fejlődése, amelyekben az egyes, egymással is konkuráló bürokráciáknak sikerült kisajátítaniuk a maguk „szocializmusát”, az orosz és a kínai hazugság teljes és nyilvános konfrontációjához vezetett. Ezen túl minden egyes hatalmon lévő bürokráciának, illetve minden olyan, a hatalomra ácsingózó totalitárius pártnak, amely az egyik vagy másik nemzeti munkásosztályon belül sikerrel átvészelte a sztálinizmust, meg kell választania a maga útját. Együtt értékelvén a belső tagadás tényével, amelynek létezéséről először a "fémmunkás kormányt" követelő kelet-berlini munkások felkelésekor szerzett tudomást a külvilág, és amely azóta egészen a magyarországi munkástanácsok megalakításáig vezetett, a bürokratikus misztifikáció világszintű szövetségnek ez a széthullása végeredményben a legkedvezőtlenebb tényező a jelenlegi kapitalista fejlődés szempontjából. A polgárságot az a veszély fenyegeti, hogy lemondhat arról az ellenfeléről, amely valójában — a fennálló rend minden tagadását illuzórikus módon magában egyesítvén — objektíve támogatta. Ha szakadás áll be a spektakuláris munkamegosztás rendszerének pszeudoforradalmi oldalán, az magának a rendszernek is a végét jelenti. A munkásmozgalom felbomlásának ez a spektakuláris eleme így maga is a felbomlás sorsára jutott.

112. A leninizmus illúzióját manapság valójában már csak a különböző trockista áramlatok viszik tovább, amelyek mintha észre sem vették volna, miféle következményekkel járt a proletár jövőterv azonosítása egy ideológiai alapon szervezett hierarchiával. A szakadék, amely a trockizmust a jelenkori társadalom forradalmi kritikájától elválasztja, megmagyarázza a trockizmus tiszteletteljes távolságtartását az olyan álláspontoktól, amelyek már akkor tévesnek bizonyultak, amikor egy valódi harcban jelentek meg. Trockij 1927-ig alapvetően lojális maradt a bürokratikus felső vezetéshez, bár eközben igyekezett átvenni felette az ellenőrzést, hogy visszavezesse a valódi bolsevik külpolitika útjára (ismeretes, hogy lojalitásában odáig is elment, hogy botrányos módon megtagadta harcostársát, Max Eastmant, így segítvén titokban tartani Lenin híres "végrendeletét", amelyet az nyilvánosságra hozott). Trockijt alapjában véve a saját perspektívája ítélte bukásra; a helyzet az volt, hogy amint a bürokrácia, saját eredményei láttán, fel kellett hogy ismerje magában az ellenforradalmi erőt a hazai fronton, ellenforradalmi szerepet volt kénytelen vállalni a külpolitikában is — persze szigorúan a forradalom nevében! —, mintha csak otthon volna. Trockij későbbi küzdelme, hogy tető alá hozzon egy IV. Internacionálét, ugyanezt a következetlenséget mutatta. Miután a második orosz forradalom idején a bolsevik szervezeti forma feltétlen harcosává szegődött, hátralévő éveiben egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a bürokrácia hatalma valójában egy elkülönült osztály hatalma. Amikor Lukács György 1923-ban kimutatta, hogy a bolsevizmus volna a régen várt közvetítő elmélet és gyakorlat között, amelynek köszönhetően a proletárok puszta „nézőkből” tudatosan cselekvő lényekké lépnek elő, akik maguk választják és élik meg a saját szervezetükön belül zajló eseményeket, akkor — a bolsevik párt feltételezett erényeinek felsorolásán keresztül — éppen annak adta leírását, ami ez a párt nem volt. Elméleti munkássága minden mélysége ellenére Lukács ideológus, aki egy olyan hatalom nevében szólt, amely a lehető legvégletesebb módon volt idegen a proletármozgalomtól; elhitte, és a közönségével is elhitette, hogy ő maga, mint teljes személyiség, a saját elidegeníthetetlen jogán részesül ebből a hatalomból. Miközben a bekövetkező események pontosan megmutatták, hogy a kérdéses hatalom milyen módon tagadja meg és likvidálja kiszolgálóit, Lukács, a saját vég nélküli ön-megtagadásain keresztül szinte karikaturisztikus élességgel demonstrálta, hogy mivel is azonosult — nevesül önmaga ellentétével, egyben mindazon dolgok ellentétével, amelyek érdekében a Történelem és osztálytudat lapjain szót emelt. Lukács a legjobb illusztrációja az alapvető szabálynak, amely a század valamennyi gondolkodójára érvényes: amit tisztelnek, az a maguk hitvány valóságának pontos mértéke. Magáról Leninről viszont bizonyosan nem lehet elmondani, hogy hasonló illúziókat dédelgetett volna a tetteivel kapcsolatban, lévén ő volt az, aki elismerte, hogy "egy politikai párt nem veheti a tagjait vizsgálat alá, hogy megtudja, vannak-e ellentmondások személyes filozófiájuk és a párt programja között". A Lukács által megfestett, tisztán imaginárius és időszerűtlen portré modellje egy olyan párt volt, amely valójában egyetlen precíz részfeladatban volt koherens: az államhatalom megragadásában.

113. A mai trockisták által dédelgetett neoleninista illúziót minden pillanatban meghazudtolja a modern kapitalista társadalom valósága — legyen az illető társadalom akár polgári, akár bürokratikus. Nem meglepő tehát, hogy a legjobb fogadtatásban az olyan, formálisan független, "fejlődő" országokban részesül, ahol a bürokratikus, illetve államszocializmus egy-egy illúziókeltő változatát tudatosan úgy manipulálják a helyi uralkodó osztályok, mintha az egyszerűen a gazdasági fejlődés ideológiája volna. Az ilyen osztályok hibrid összetétele többé-kevésbé közvetlenül kiadja a polgári-bürokrata spektrumon belül elfoglalt pozíciójukat. Nemzetközi lavírozásuk a létező kapitalista hatalom két pólusa között, valamint a vegyes társadalmi bázisuk megkövetelte vallási kompromisszumaik — elsősorban az iszlámmal — csak arra vezetnek, hogy az ideologikus szocializmus ezen utolsó melléktermékét minden maradék hitelétől megfosztják — persze a rendőrség hitelének kivételével. A bürokrácia kialakulhat úgy, hogy egybefogja a nemzeti függetlenségi harcot és a paraszti osztályok felkelését; ilyen esetekben, mint Kínában is, a sztálinista iparosítási modellt igyekszik alkalmazni, olyan társadalmakra, amelyek még az 1917-es oroszországi fejlettségi szintet sem érik el. A nemzeti iparosítás végrehajtására alkalmas bürokrácia kiemelkedhet a kispolgárságból is, ha a hatalmat katonai káderek ragadják magukhoz, ahogy azt Egyiptom példája mutatja. Egyéb helyeken, mint a függetlenségi háborúból kiemelkedő Algériában, a bürokrácia, amely a harcok során mint paraetatista vezetés konstituálta magát, kompromisszumok útján törekszik a stabilitásra, és összeolvad a gyönge nemzeti polgársággal. Végül Fekete-Afrika egykori gyarmatain, amelyek továbbra is nyíltan kötődnek különböző európai vagy amerikai tőkés osztályokhoz, a helyi polgárság — általában a hagyományos törzsfőnöki hatalomra támaszkodva — az állam birtokbavételével alakul ki: ezekben az országokban, ahol továbbra is a külföldi imperializmus a gazdaság valódi ura, a felkapaszkodott helyi újgazdag réteg, kárpótlásul azért, hogy hajlandó helyi termékekkel kereskedni, tulajdoni részesedést kap a helyi államból, amely a helyi tömegektől nem, az imperialista hatalmaktól azonban nagyban függ. Az eredmény egy mesterséges polgárság, amely képtelen a tőkefelhalmozásra, pusztán szétszórja a jövedelmét — mind a helyi munkaerőtől elvont értéktöbbletet, mind az érdekeit védő államok vagy monopóliumok által neki juttatott külföldi támogatásokat. Az ilyen polgárság, amely nyilvánvalóan nem képes ellátni az alapvető burzsoá gazdasági funkciókat, hamarosan szembetalálja magát egy felforgató ellenzékkel, amely a bürokratikus modell alapján strukturálódik, többé-kevésbé jól alkalmazkodik a helyi feltételekhez és nagyon is szeretné rátenni a kezét a burzsoázia örökségére. Azonban, még ha a bürokrácia utóbb sikerrel megvalósítja is létfontosságú projektjét, az iparosítást, ezzel egyben megteremti a feltételeket önnön történelmi bukásához, mivel a tőke felhalmozásával egy ütemben felhalmozza a proletariátust is: megteremti önnön tagadását, olyan országokban is, ahol ilyen tagadás eddig nem létezett.

114. Az összetett és rémséges evolúció során, amely az osztályharcok korát új feltételek felé vitte, az iparosodott nemzetek proletariátusa teljes mértékben elveszítette a képességét, hogy saját önálló perspektíváját képviselje. Alapjában véve elveszítette illúzióit is — de léte még az övé. Nem számolták fel, továbbra is tagadhatatlan valóság a modern kapitalizmus fokozott elidegenedésében; a munkások széles tömegei alkotják, akiknek semmi hatalmuk sincs az életük rendje felett, és akik, amint ennek tudatára ébrednek, szükségszerűen proletariátusként definiálják majd újra magukat — mint tiszta, operatív tagadást – a modern társadalom kebelén. Ezt a proletariátust objektíve megerősítette a parasztság fokozatos eltűnése, csakúgy, mint az a tény, hogy a gyári munka logikája kiterjedt a "szolgáltatások" és a szellemi foglalkozások szélesebb szektoraira. Szubjektív értelemben került még távolabb a gyakorlati osztálytudattól, és ez nemcsak az alkalmazotti rétegre, de az átlagos bérmunkásra is érvényes, aki még csak a régi politika impotenciájára és misztifikációira ébredt rá. Mihelyt azonban a proletariátus felfedezi, hogy önnön kihelyezett erői részesek a kapitalista rendszer állandó erősödésében, immár nem pusztán a munkája révén, de azon szakszervezetek, pártok és állami intézmények formájának köszönhetően is, amelyeket egykor azért hozott létre, hogy saját emancipálódását segítsék, akkor arra is rádöbbenti a konkrét történelmi tapasztalat, hogy ő az az osztály, amely totálisan ellene szegül a hatalom mindenfajta rögzült kihelyezésének és specializációjának. Ő hordozza a forradalmat, amelynek mindent magában kell foglalnia, az igényt, hogy örökké a jelen uralja a múltat, és az elkülönülés totális kritikáját. Ehhez kell megtalálnia a megfelelő formát a tetteiben. Sem szegénységének mennyiségi könnyebbedése, sem a hierarchiába való látszólagos betagozódás nem lehet tartós gyógymód kielégületlenségére, mert a proletariátus nem ismerhet valóban önmagára semmiféle különös rosszban, amely osztályrészéül adatott, így tehát egyetlen, de akár számos különös rossz megjavításában sem. Csakis és kizárólag a reá mért minősítetlen, egyetemes rossz — az életből való kizárattatás — orvoslásában.

115. Egyre sokasodnak a tagadás jelei a gazdaságilag legfejlettebb országokban. A spektakuláris rend értetlenül reagál ezekre a jelekre, vagy megkísérli félremagyarázni őket, azok azonban elégségesen bizonyítják, hogy új korszak kezdődött. A munkásosztály első kapitalizmus elleni támadásának csődjét követően most a kapitalista bőség csődjének vagyunk tanúi. Egyik oldalon látjuk, hogy a nyugati munkások szakszervezet-ellenes harcait elsősorban maguk a szakszervezetek szorítják vissza; ugyanekkor fiatal lázadó csoportok indítják első tiltakozó akcióikat, formátlanul ugyan, de egyértelműen elutasítván a régi politika, a művészet és a mindennapi élet specializált szféráit. Ugyanannak az éremnek a két oldala ez: mindkettő az új, spontán küzdelmet jelzi, amely a bűnözés jegyében kél; mindkettő hordozza az osztálytársadalom elleni második proletár roham előjelét. Amikor ennek az egyelőre mozdulatlan hordának kallódó gyermekei újra a csatamezőre lépnek, amely átalakult bár, de mégis ugyanaz, egy új Ludd tábornok áll majd élükre — és vezeti a támadást, ezúttal az engedélyezett fogyasztás gépei ellen.

116. Az a "végre meglelt politikai forma, amelyben megvalósulhatott a munka gazdasági emancipációja", századunkban a forradalmi munkástanácsok képében ölt alakot. A munkástanácsok minden döntési és végrehajtó hatalmat a saját kezükben összpontosítanak, és a bázisuk előtt felelős, bármikor visszahívható küldötteken keresztül alkotnak egymással szövetséget. Ez idáig csak röpke, kísérleti lét adatott meg számukra; megjelenésükre mindenütt az osztálytársadalom egyik vagy másik védelmi mechanizmusának — ideértve gyakran a magukban a tanácsokban tovább élő hamis tudatot is — megsemmisítő csapása volt a válasz. Pannekoek helyesen látja, hogy a munkástanácsok hatalma önmagában nem is annyira megoldással szolgál, mint inkább "problémákat vet fel". Mégis éppen a tanácshatalom az a hely, ahol a proletárforradalom problémáira igazi megoldások adhatók. Ez az a hely, ahol találkoznak a történelmi tudat objektív előfeltételei; megvalósul az aktív, közvetlen kommunikáció, megszűnik minden specializáció, hierarchia és elkülönülés, a létező feltételek átalakulnak "az egység feltételeivé". Itt emelkedhet ki a cselekvő proletáralany a kontemplációval vívott harcából: tudata mostantól egy a gyakorlati szervezettel, amelyet magának választott, mert ez a tudat maga elválaszthatatlan a koherens történelmi beavatkozástól.

117. Testet öltvén a tanácshatalomban, amely arra rendeltetett, hogy világszerte felváltson minden egyéb hatalmat, a proletármozgalom önmaga terméke lesz, és ez a termék a termelő maga. Célja csakis önmaga. Az élet spektakuláris tagadása csak ekkor lesz maga is megtagadható.

118. A munkástanácsok megjelenése volt a proletármozgalom legmagasabb szintű megvalósulása a 20. század első negyedében, de vagy észrevétlen maradt, vagy álruhába bújtatták, hogy tűnjön el, együtt minden maradványával a mozgalomnak, amelyet a kor teljes történelmi tapasztalata megtagadott, és szemétre dobott. A proletárkritika megújhodásának pillanatában azonban éppen a munkástanácsok tűnnek a legyőzött mozgalom egyetlen győzhetetlen pontjának. A történelmi tudat, amely bennük tudja egyedüli lételemét, ma már nem tekinti őket a történelmi apály hordalékának, hanem bennük ismeri fel az ár centrumát.

119. Az olyan forradalmi szervezet, amely a tanácshatalom megvalósulása előtt jön létre — és amelynek így ki kell küzdenie a saját formáját —, mindezen történelmi indokoknál fogva már tudja, hogy nem reprezentálja a forradalmi osztályt. Mindössze az elkülönülés világától való radikális elkülönülést kell felismernie önmagában.

120. A forradalmi szervezet koherens kifejeződése a gyakorlat elméletének, amint oda-vissza kommunikációba lép a gyakorlati küzdelemmel, és elkezd gyakorlati elméletté válni. Saját gyakorlata, hogy általánossá teszi a küzdelemben a kommunikációt és a koherenciát. A társadalmi elkülönülés feloszlásának forradalmi pillanatában ennek a szervezetnek is el kell fogadnia, hogy mint elkülönült entitás, maga is feloszlik.

121. A forradalmi szervezetnek szükségszerűen teljes körű társadalomkritikát kell alkotnia — olyan kritikát, amely nem paktál le az elkülönült hatalom semmilyen formájával, és amely a földön mindenütt az elidegenedett társadalmi lét valamennyi aspektusa ellen irányul. A forradalmi szervezet osztálytársadalommal vívott harcában a fegyverzet nem más, mint a küzdők lényege: a forradalmi szervezet nem termelheti újra a domináns társadalom megosztottságát és hierarchiáját. A spektákulum uralma alatt folytonosan küzdenie kell saját torzulása ellen. A forradalmi szervezet totális demokráciájában való egyéni részvétel egyedüli megkötése, hogy minden egyes tag ténylegesen felismerje és magáévá tegye a szervezet által gyakorolt kritika koherenciáját, amelyet a tulajdonképpeni kritikai elméletnek, illetve elmélet és gyakorlati tevékenység kapcsolatának kell hordoznia.

122. Amint a minden szinten egyre kényszerítőbbé váló kapitalista elidegenedés, egyre nehezítve, hogy a munkások felismerjék és néven nevezzék a tulajdon nyomorukat, azt az alternatívát állítja eléjük, hogy vagy a teljes nyomorukat utasítják el, vagy semmit, a forradalmi szervezetnek meg kellett tanulnia, hogy többé nem harcolhat az elidegenedés ellen elidegenedett formákban.

123. Most, először a történelemben, az elmélet mint az emberi gyakorlat intelligenciája az, amelyet a tömegeknek magukévá kell tenniük és közvetlenül meg kell élniük — ez a proletárforradalom sikerének egyetlen záloga. Azt követeli meg a munkásoktól, hogy dialektikusokká váljanak, és gondolataik összeforrjanak a tetteikkel; sokkal többet kér tehát ezektől a tulajdonságok nélküli emberektől, mint a polgári forradalom egykor azoktól a magasan kvalifikált szereplőktől, akiket a színpadára küldött, hiszen a polgárság által megalkotott részleges ideológiai tudat alapja mindössze a társadalmi lét egyik kulcsfontosságú szegmense, a gazdaság, ahol ez az osztály már hatalmon volt. Így tehát maga a fejlődés, amely az osztálytársadalmat a nemélet spektakuláris szerveződéséhez vezette, kényszeríti ki, hogy a forradalmi terv látható módon azzá legyen, ami lényege szerint eddig is volt.

124. A forradalmi elmélet most a forradalmi ideológia legádázabb ellensége — és tudja, hogy az.