Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA - V. IDŐ ÉS TÖRTÉNELEM

2014.02.13

Guy Debord  A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA

V. IDŐ ÉS TÖRTÉNELEM

Urak! Rövid az élet (…) Ha élünk, királyokon taposunk majd.

Shakespeare, IV. Henrik, I. rész, V. felvonás

125. Az ember — ez a "negatív lény, aki csak abban a mértékben van, amennyiben a Létet fogyasztja" — egy az idővel. Amint magáévá teszi önnön természetét, egyben megragadja a világegyetem alakulását is. "Maga a történelem a természettörténetnek, a természet emberré levésének valóságos része." (Marx) Megfordítva, a "természettörténet" csakis az emberi történelem folyamatában bír valós léttel, amely az egyetlen nézőpont, amelyből megfogható ez a történeti egész, ahogy a modern rádióteleszkópok is képesek az időben követni, amint a csillagködök visszahúzódnak az univerzum peremei felé. Történelem mindig létezett, de nem mindig történelmi formájában. Az ember időbelivé válásának folyamata, amint a társadalom közvetítésén keresztül megvalósult, megfelel az idő emberivé válásának. Az idő öntudatlan mozgása a történelmi tudatban mutatkozik meg és válik igazzá.

126. A valódi történelmi mozgalom, ez az ekkor még rejtett mozgás, "az ember valóságos természete" lassú, észrevehetetlen formálódásával veszi kezdetét, amely az „emberi történelemben - az emberi társadalom keletkezési aktusában” jön létre. A társadalom azonban, hiába rendelkezik már műszaki ismeretekkel és nyelvvel, és hiába saját történelmének terméke már maga is, kizárólag az örökös jelennek van tudatában. Itt minden ismeretet mindig az élők hordoznak, az öregek emlékezete szabta korlátok között. Az idő törvénye sem a halál, sem a szaporodás felfogásában nem játszik szerepet. Az idő mozdulatlan — egyfajta körbezárt tér. Amikor pedig egy mind összetettebbé váló társadalom az időt végre tudatosítja, a dolga inkább tagadni azt, mivel nem úgy tekinti, mint valamit, ami eltelik, hanem mint valamit, ami visszatér. A statikus társadalom az időt, közvetlen természeti tapasztalatai igazságának megfelelően, ciklikus modell alapján szervezi.

127. A ciklikus idő uralkodó szerepet játszott már a nomád népek tapasztalatában is, mivel útjuk minden szakaszában ugyanazok a feltételek ismétlődnek; mint Hegel megjegyzi: „A nomádok bolyongása csak formális, mert egyforma körökre korlátozódik.” Mihelyt a társadalom letelepül, és a térnek az egyes területek egyénített rendezésén keresztül ad tartalmat, az adott hely egyben magába is zárja. A hasonló helyekre való időszakos visszatérés átalakul tisztán az idő visszatérésévé ugyanazon helyszínen, egyetlen gesztuskészlet ismétlődésévé. Az állattartásról a földművelésre való áttéréssel véget ér a renyhe és tartalmatlan szabadság korszaka, és kezdetét veszi a verejtékes munka. Az évszakok változásának ritmusa által irányított, földművelésre épülő termelési mód az alap, amelyen a ciklikus időfelfogás legteljesebb formájában kifejlődik. Az öröklét belső lényege: ez az idő az örök visszatérés földi megvalósulása. A mítosz pedig az egységes szellemi konstrukció, amely a kozmikus rend garanciáját hivatott biztosítani a társadalom határain belül már megvalósított, földi rend körül.

128. Az idő társadalmi kisajátítása és az ember emberi munka által való előállítása egy osztálytársadalomban zajlik le. A ciklikus idő társadalmának szegénységén kiépülő hatalom - az osztály, amely a társadalmi munkamegosztást szervezi és egyben eltulajdonítja az abban rejlő korlátozott értéktöbbletet - kivonja az össztársadalmi idő időbeni értéktöbbletét is: a visszafordíthatatlan életidő az övé és csakis az övé. A hatalom, amely kizárólagos gazdagságát anyagi értelemben a magafeledett ünnepekre szórja el, egyben számolatlanul szórja a társadalom felszínén megjelenő történelmi időt is. Akiké a történelmi értéktöbblet, azok egyben a megélt események tudásának és élvezetének birtokosai. A társadalmi lét alapját adó repetitív termelés kollektív időszervezésétől elkülönített történelmi idő kötetlenül áramlik tulajdon, statikus közössége fölött. Ez a kaland és a háborúság ideje, amelyben a ciklikus társadalom urai a maguk személyes történetét kergetik; egyben pedig az idegen közösségek összeütközéséből kipattanó idő is — a társadalom változhatatlan rendjében bekövetkező zavarok ideje. A történelem ekkor úgy tűnik fel a mindennapi ember előtt, mint idegen tényező, mint valami, amire nem vágytak, és amivel szemben védettnek hitték magukat. De a fordulat újra előhozta az emberiségből a tagadás nyugtalanságát is, amely ott bábáskodott ennek az egész, álomba merült fejlődésnek a bölcsőjénél.

129. A ciklikus idő önmagában véve konfliktusmentes idő. Pedig a konfliktus már az időnek ebben a gyermekkorában is jelen van: a történelem először az urak gyakorlati tevékenységében küzd azért, hogy történelemmé válhasson. A felszínen ez a történelem hozza létre a visszafordíthatatlant; mozgása alkotja az időt magát, amelyet a ciklikus társadalom kimeríthetetlen idején belül kimerít.

130. „Hideg társadalmak” azok, amelyek végletesen lelassították a történelemben való részvételüket; amelyek állandó egyensúlyban tartották mind a természeti és emberi környezettel való szembenállásukat, mind a maguk belső ellentéteit. Jóllehet, az e célból létrehozott intézmények rendkívüli változatossága jól mutatja, milyen plasztikus módon formálja magát az emberi természet, ez a tanulság természetesen csakis egy külső szemlélő, a történelmi időből visszatekintő antropológus számára hozzáférhető. E társadalmak mindegyikében egy-egy végleges szervezeti rend zárta ki a változás minden lehetőségét. A létező társadalmi gyakorlatok jelentették egyszer s mindenkorra az emberi lehetőségek teljes körét, s ezek abszolút konformizmusát kívülről nem korlátozta más, csak a félelem, hogy a társadalom visszahullhat a formátlan állati létbe. Itt tehát, hogy az ember maradhasson, az ember nem változhatott.

131. A politikai hatalom születése - amelynek vélhetően köze van az utolsó, nagy műszaki forradalmakhoz, mint például a vasolvasztás felfedezése, egy olyan kor küszöbén, amely azután nem is tapasztalt meg nagyobb felfordulást egészen a modern ipar kialakulásáig - egyben az a mozzanat, amelyben megkezdődik a vérségi kötelékek felbomlása. Ettől kezdve a generációváltás kilép a tiszta körforgás természetes közegéből, és célszerű eseménnyé válik: hatalomváltássá. A visszafordíthatatlan idő annak az ideje, aki uralkodik. Elsődleges mértéke a dinasztia. Fegyvere az írott szó. Az írásban a nyelv valósága teljes függetlenségre tesz szert, mint az egyes tudatok közötti közvetítő. Függetlensége azonban elválaszthatatlan az elkülönült hatalom, a társadalmat alkotó mediáció általános függetlenségétől. Az írással egy olyan tudat lép elő, amelyet immár nem pusztán az élők hordoznak, és amely nem kizárólag az ő közvetlen kapcsolataikban kerül átadásra: a társadalomirányítás személytelen emlékezete. "Az írások az állam gondolatai; a levéltár az emlékezete." (Novalis)

132. A krónika a hatalom visszafordíthatatlan idejének kifejeződése, egyben pedig az eszköz, amely ezen idő haladását fenntartja, azzal, hogy a múltját rögzíti. Az idő ilyen irányultsága megköveteli a krónika akaratlagos munkáját, mivel e nélkül eleve bukásra van ítélve, minden egyes hatalom bukásával: visszamerül a ciklikus idő közömbös feledésébe, az egyetlen időbe, amelyet a paraszti tömegek ismernek, amelyek — miközben birodalmak és kronológiáik omlanak össze — nem változnak sosem. A történelem birtokosai értelmet adtak az időnek: irányt, amely egyben jelentés is. Történelmük azonban mintegy mellékesen bomlik ki és enyészik el, minden befolyás nélkül az alant elterülő társadalomra, éppen mivel elkülönült a közös valóságtól. Ezért lehet a keleti birodalmak története a mi nézőpontunkból egyszerűen vallástörténet: amit kronológiáik romjaiból rekonstruálhatunk, mindössze azon illúziók látszólag önálló története, amelyek egykor beburkolták őket. Az urak, akik a mítoszok védelmét élvezvén, magántulajdonukként kezelték a történelmet, elsősorban is az illúziók terében birtokolták azt: Kínában és Egyiptomban hosszú időn át övék volt a lélek halhatatlanságának monopóliuma; amint legkorábbi, ismert dinasztiáik sem mások, mint a múlt imaginárius berendezése. Mindazonáltal, az uralkodók illuzórikus tulajdoni viszonya volt ebben az időben mind a közös történelem, mind a saját történetük egyedül lehetséges birtoklási formája. Ahogy valós történelmi hatalmuk nőtt, úgy vulgarizálódott az illuzórikus-mitikus birtoklás. Mindez annak az egyszerű ténynek a következtében történt így, hogy az urak csakis abban a mértékben váltak maguk viszonylagosan függetlenné a ciklikus időtől, amennyiben feladatukká tették, hogy a mítikusan garantálják fennmaradását, ahogy például a kínai császárok évszakonkénti rítusai esetében is történt.

133. Amikor népes társadalmi csoportok is kezdenek valódi részeseivé lenni a történelemnek, a szolgálóihoz szóló, megistenült hatalom száraz kronológiája, amely nem több, mint a mítosz parancsolatainak evilági beteljesülése, szükségszerű módon meghaladottá, tehát tudatos történelemmé válik. A történelmi kommunikáció általános nyelvezete azoknak az embereknek az egymással való, praktikus kommunikációjából születik meg, akik felismerték önmagukban és a másikban az egyszeri jelen birtokosát, aki az események minőségi gazdagságát saját tevékenységeként, saját lakóhelyeként — egyszóval saját koraként tapasztalja meg. Akik számára a visszafordíthatatlan idő valóság, azok felfedezik benne mind az emlékezetest, mind a feledés veszélyét: „A Halikarnasszoszi Hérodotosz a következőkben foglalja össze történeti kutatásai eredményeit, hogy az emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek…”

134. A történelemről gondolkodni annyi, mint a hatalomról gondolkodni. A hatalom és a hatalom változásának kérdéseit először az ókori görögség, a társadalom urainak demokráciája vitatta és értette meg. Megfordítása volt ez a despotikus állam rendszerének, amelyben a hatalom csakis önmagával rendezi a számlákat, legsűrűbb pontjának sötét homályában, palotaforradalom útján, amely, legyen bár sikeres vagy sikertelen, sohasem képezheti vita tárgyát. A görög városállamok megosztott hatalmi rendje ugyanakkor csakis egy olyan társadalmi lét felélésében lakozhatott, amelynek előállítása a rabszolgák osztályának elkülönített, kizárólagos feladata volt. Csak az élt, aki nem dolgozott. A városállamok megosztottsága, illetve a kizsákmányolásáért vívott külhoni háborúik az elkülönítés ugyanazon elvének voltak a kivetülései, amelyen mindegyikük belső rendje nyugodott. Az egyetemes történelmet megálmodó görögség utóbb képtelennek bizonyult arra, hogy erőit egyesítse az idegen hódítással szemben — de még akár arra is, hogy egységesítse a független városállamok naptárait. A történelmi idő itt tudatossá lett — de még nem került tudatába önmagának.

135. A görög városállamok virágzását elősegítő helyi tényezők eltűnésével a nyugati típusú történeti szellem visszaszorult ugyan, de ezt a regressziót nem kísérte az ősi mitikus rendszerek rekonstrukciója. A mediterrán népek közötti összeütközések, a római állam megalakulása majd bukása olyan félig történelmi vallások megjelenésének engedtek teret, amelyek alapvető szerepet játszottak egy új típusú időtudat kialakításában és új védőpáncélját alkották az elkülönült hatalomnak.

136. A monoteista vallás kompromisszum mítosz és történelem, illetve a termelést ekkor még mindig uraló ciklikus idő és a visszafordíthatatlan idő között, amelyben a népek ütközése és keveredése zajlott. A judaizmusból kinövő vallások absztrakt egyetemes elismerése voltak a demokratizálódó visszafordíthatatlan időnek, amely immár mindenki előtt nyitva állt, de még az illúziók világába vezetett. Az idő egésze egyetlen, végső esemény felé irányult: "Közel az Isten országa." Ezek a vallások a történelem talaján sarjadtak, és ott is vernek gyökeret; azonban mindvégig viselik radikális ellenzékiségüket a történelemmel szemben. A félig történelmi vallás mindig egy minőségi kezdőpontot jelöl ki az időben – Krisztus születését vagy Mohamed menekülését –, majd bevezet egyfajta konkrét felhalmozást, amely felveheti a hódítások formáját, mint az iszlámban, vagy a tőkenövekedését, mint a keresztény reformációban, ám az így képződő visszafordíthatatlan idő valójában visszafordul a vallásos szellemben, visszaszámlálássá válik: várakozunk az elfogyó időben, hogy elkövetkezzen az utolsó ítélet, a feltámadás a másik, az igaz világban. Az öröklét a ciklikus időből emelkedett ki, mint valami, ami azon túl van. Ez az a közeg, amely lefokozza az idő visszafordíthatatlanságát, amely a történelemben magában számolja fel a történelmet, ahogy magát, mint tisztán pontszerű elemet, a visszafordíthatatlan idő másik oldalára helyezi, ahol a ciklikus idő visszatér és eltűnik. Bousset még így fogalmaz: "A múló idő révén az öröklétbe lépünk, amely nem múlik."

137. A középkor, a mítosz félkész világa, amely a tökéletességét önmagán kívül tudta, volt az az időszak, mikor a termelést ekkor még nagyban szabályozó ciklikus idő elszenvedte a történelem első valódi harapásait. A visszafordíthatatlan idő bizonyos mértékben immár mindenki számára, egyénileg állt rendelkezésre, az egyes életszakaszok egymásra következésében és az utazás metaforájában: az élet átkelés volt egy olyan világon, amelynek értelme másutt volt, és amelyből nem volt visszatérés. Az utazás jegyében élő ember a ciklikus időből kilépő zarándokként lett valóságos utazóvá. A személyes történelmi lét mindig csak a hatalom keringési pályáján teljesedhetett ki — a hatalom által, vagy a hatalom ellenében folytatott harcokban; a keresztény éra célirányos ideje általános egységének védelme alatt azonban a hatalom visszafordíthatatlan ideje már korlátlanul megoszlott a fegyveres bizalom világában, ahol az urak játékát a hűség, illetve a köteles hűség megtagadása szervezte. A feudális tulajdont a leigázott országokban „készen talált viszonyok és a hódításnak ezáltal megszabott szervezési módja fejlesztették ki a […] hadiszervezet befolyása alatt” (A német ideológia) ; a feudális társadalom tehát e két erő találkozásából született — ahol a ”készen talált viszonyok” közé kell sorolnunk az uralkodó vallásos nyelvezetet is. A feudalizmusban a társadalmi uralom az egyház és az államhatalom között oszlik meg, ahol utóbbi még tovább strukturálódik, a mezőgazdasági nagybirtok, illetve a városi közösségek vonatkozó, komplex hűbéri és vazallusi viszonyainak megfelelően. A történelmi lét lehetőségének ebben a differenciálódásában — miután a világ hivatalos történelmének nagy vállalkozása, a keresztes háború csődbe jutott – a kor addig láthatatlan hozadéka fokozatosan mutatta meg magát: a visszafordíthatatlan időt, amely öntudatlanul, csendben behálózta a társadalmat, az időt, amelyet a polgárság az árutermelés, a városok létrejötte és terjeszkedése, a Föld kereskedelmi felfedezése — egyszóval mindazon praktikus kísérletezés során élt meg, amely egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette a kozmosz mitikus szerveződését.

138. A középkor alkonyán a társadalmat megszálló visszafordíthatatlan idő az ekkor még a régi rendhez kötődő tudatban, egyfajta megszállott halálvágyként jelent meg. Egy világ eltűnésének melankóliája ez, amely egyben az utolsó volt, ahol a mítosz biztonsága még képes volt ellensúlyozni a történelmet; ez a melankólia pedig minden földi dolgot a biztos romlás útjára kísér. A nagy európai parasztlázadások válasz voltak a történelemre, amely kiragadta a parasztságot a patriarchális álomból, amelynek nyugalmát a feudális rend szavatolta. A földi mennyország megteremtésének millenáris utópiája ugyanonnan származik, ahonnan a félig történelmi vallások: a kora keresztény közösségek, csakúgy, mint a judaista messianizmus, amelyben gyökereztek, válaszként a kor zűrzavarára és nyomorára, Isten országa küszöbön álló eljövetelét hirdették, s így erősítették az ókori társadalom nyugtalanságát, forrongó hajlamát. A birodalmi vallássá nőtt kereszténység utóbb e remény minden maradványát puszta babonaságnak kiáltotta ki: ez az értelme az augustusi proklamációnak — minden modern ideológiai apologetika archetípusának –, amely szerint maga a felépült egyház lett volna már régóta ez a szóban forgó földi királyság. Természetes, hogy a millenarista parasztság társadalmi felkelése elsősorban az egyház elpusztítására törekedett. A millenarizmus mindazonáltal a történelem, és nem a mítosz világában bontakozott ki. Így — ellentétben azzal, amit Norman Cohn The Pursuit of the Millennium című könyvével bizonyítani vél — a modern forradalmi remények nem a millenarizmus vallási szenvedélyének irracionális következményei. Éppen fordítva: a millenarizmus, a forradalmi osztályharcnak ez a — még utoljára a vallás nyelvén szóló — kifejeződése már modern értelemben vett forradalmi törekvés volt, amelyből csakis annak tudása hiányzott, hogy történelmi lényegű, és semmi több. A millenaristákat az ítélte vereségre, hogy képtelenek voltak felismerni, hogy a forradalom a saját tevékenységük. A tényben, hogy cselekedeteiket Isten akaratának rendelték alá, hogy egy külső jelre volt szükségük, a harcukban mindig kívülről választott vezetőket követő lázadó parasztok gyakorlati önállótlansága manifesztálódott. A paraszti osztály nem tehetett szert világos tudatosságra sem a társadalom működésével, sem a saját küzdelme irányításának mikéntjével kapcsolatban: éppen azért fogalmazta meg céljait és vezette háborúit a földi paradicsom szellemében, mert az egység fent említett előfeltételei mind tetteiből, mind tudatából hiányoztak.

139. A történelmi élet birtoklásának új formája, a reneszánsz, amely múltját és jogát az ókori kultúrában találta meg, maga volt az örökléttel való boldog szakítás. A reneszánsz visszafordíthatatlan ideje a tudás végtelen felhalmozásának ideje. Az ókori demokratikus közösségek és az őket leromboló erők tapasztalataiból kisarjadó történelmi tudat immár újra felvette — Machiavellivel — a világi hatalomról való elmélkedés fonalát, és mondani kezdte az államról az addig kimondhatatlant. A itáliai városok kicsattanó életében, az ünnep művészetében az élet mint az idő múlásának élvezete ismert magára. Ám az időtöltés élvezete maga sem volt időtálló. Lorenzo de Medici Bacchus himnusza , amely Jacob Burckhardt szerint maga a reneszánsz lélek, e törékeny történelmi ünnep saját sírja fölött mondott gyászbeszéde: „Csal, maholnap tovaillan / — ámde szép az ifjúság”

140. Az abszolút monarchia állama, ez az átmeneti formáció a polgárság teljes dominancia felé vezető útján, kitartóan küzdött a történelmi élet monopóliumának megszerzéséért — és ez megvilágítja a polgárság új, visszafordíthatatlan idejének valódi természetét. Az idő, amelyhez a polgárság elszakíthatatlanul kötődik, a munkaidő, amely végre megszabadult a ciklikusságtól. A polgárság felemelkedésével a munka lesz az, amely megváltoztatja a történelmi feltételeket. A polgárság az első uralkodó osztály, amelynek számára a munka: érték. Azzal, hogy minden társadalmi kiváltságot egyszer s mindenkorra hatályon kívül helyezett, és hogy nem ismer el semmiféle értéket, amely nem a munka kizsákmányolásából származik, a polgárság mint uralkodó osztály jogosan fűzte össze saját értékét a munkával, és tette meg a munka fejlődését a saját fejlődése mértékévé. Az áru -és tőkefelhalmozó osztály folytonosan módosítja a természetet, azzal, hogy a munkát magát módosítja - kiengedvén a termelékenység szellemét a palackból. Az abszolút monarchia idején a teljes társadalmi élet Smiley beillesztéseminősége lemérhető volt az udvar, az „uralkodói mesterségben” kicsúcsosodó, hideg állami adminisztráció e díszlete látszólagos puritánságában; és ehhez a veszteséghez minden különös történelmi szabadságnak hozzájárulását kellett adnia. A feudális urak visszafordíthatatlan idejének szabad játékterét felemésztették a vesztes utóvédharcok: a Fronde, vagy a Charles Edward Stuartot támogató skótok felkelése. A világ új alapokra helyeződött.

141. A polgárság győzelme egy velejéig történelmi idő győzelme, mert ez az idő a társadalmat folytonosan, teljes metszetében formáló gazdasági termelés ideje. Egészen addig, amíg a mezőgazdaság jelenti a fő munkatípust, a társadalom mélyén pangó ciklikus idő tovább táplálja a hagyomány egyesült erőit, amelyek a történelem lassítására törnek. A polgári gazdaság visszafordíthatatlan ideje azonban felszámolja az ilyen zárványokat, mindenütt a világon. A történelem, amely eleddig úgy tűnt, nem több, mint az uralkodó osztály tagjainak egyéni mozgása, tehát eseménytörténetként is került megírásra, most általános mozgásként tudatosul, és ennek a kérlelhetetlen mozgásnak az egyén áldozatául esik. A történelem, amely saját alapjait a politikai gazdaságtanban találja meg, immár tudja, hogy mit rejt a tudattalanja, de továbbra is tudattalan marad, mert nyíltan nem állhat elő vele. Ez a vak történelemelőttiség, ez az új, senki által nem vigyázott sorsszerűség az egyedüli dolog, amelyet az árutermelő gazdaság demokratikussá tett.

142. A történelem, jóllehet, alapjáig átjárja a társadalmat, hajlik rá, hogy a felszínen elenyésszen. A visszafordíthatatlan időt a diadal átváltoztatta a dolgok idejévé, mert a győzelem fegyvere éppen tárgyak sorozatgyártása volt, összhangban az áru törvényeivel. A legfőbb termék tehát, amelyet a gazdasági fejlődés luxusritkaságból átlagos fogyasztási cikké tett, maga a történelem — de csakis, mint az élet mindennemű minőségi felhasználását uraló dolgok absztrakt mozgásának története. Míg az ezt megelőző korszak ciklikus ideje egyre fokozódó mértékben tette lehetővé, hogy csoportok és egyének megéljék a történelmet, addig a termelés visszafordíthatatlan idejének uralma éppen arra irányul, hogy össztársadalmilag kiküszöbölje az így megélt időt.

143. A polgárság így tehát megmutatta, és a társadalomra erőltette a visszafordíthatatlan időt, egyben azonban meg is vonta a használata lehetőségét. "Volt történelem - nincs történelem", mivel a gazdaság tulajdonosainak osztálya, amely nem szakíthat a gazdaságtörténettel, egyben kénytelen, mint közvetlen veszélyforrást, az idő minden más irreverzibilis alkalmazását tiltani. Az uralkodó osztály - a dolgok birtoklásának szakemberei, akik egyben a dolgok birtokai - kénytelen sorsát az eldologiasodott történelem karbantartásának és a történelemben való új mozdulatlanság őrzésének szentelni. Most először történik, hogy a munkás, a társadalom alapja, anyagi értelemben nem idegen a történelemtől, mert a társadalomban a visszafordíthatatlan mozgás most az alapoknál keletkezik. Amikor a proletariátus azt követeli, hogy megélhesse a történelmi időt, amelyet maga állít elő, már nem feledkezhet meg többé forradalmi tervének egyszerű lényegéről; és minden egyes — eleddig szétzúzott — kísérlete, hogy a tervét keresztülvigye, kijelöl egy-egy pontot, amelyből kinőhet az új, történelmi élet.

144. A hatalmat megragadó polgárság visszafordíthatatlan ideje azonnal a saját nevén mutatkozott be, mint az abszolút kezdet — mint a köztársaság első éve. De az általános szabadság forradalmi ideológiája — amely sikerrel lépett túl a mítoszalapú értékrend utolsó maradványain, valamint a társadalmi szerveződés valamennyi hagyományos formáján — már látni engedte valódi szándékát, amelyet addig római tógába öltöztetett: a kereskedelem szabadságát akarta általánossá tenni. Gyorsan felfedezte, hogy ideje visszaállítani a passzivitást, amelyet alapjaiban kellett felráznia ahhoz, hogy a saját, tiszta uralmát megalapozhassa. „Az árutermelők társadalma számára… a legmegfelelőbb vallási forma a kereszténység, az elvont ember kultuszával...” (A tőke) A polgárság tehát ezzel a vallással paktált le, és ezt a kompromisszumot az időkezeléssel is demonstrálta: a forradalmi naptárat félretette, visszafordíthatatlan ideje pedig visszazökkent a tovább őrlő keresztény időszámításba.

145. A kapitalizmus fejlődése világszerte egységesítette a visszafordíthatatlan időt. Az egyetemes történelem valósággá lett, mert az egész bolygó ezen idő múlásának gépezetébe került. Ez a történelem azonban, amely egy időben mindenütt ugyanaz, még nem más, mint a történelem történelmen belüli elutasítása. Ami úgy hirdeti magát az egész bolygón, mint ugyanaz a nap, pusztán a gazdasági termelés ideje — egyenlő, absztrakt töredékekre szabdalt idő. Az egyesített visszafordíthatatlan idő a világpiac, tehát a világspektákulum ideje.

146. A termelés visszafordíthatatlan ideje elsősorban is az áru mértéke. Az idő, amely hivatalosan világszerte a társadalom általános idejének állítja magát, az őt alkotó speciális érdekeken túl semmit nem jelent — jellegében tehát nem általános, pusztán különös.