Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Guy Debord A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA - VIII. TAGADÁS ÉS FOGYASZTÁS A KULTÚRÁBAN

2014.02.13

Guy Debord

A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA

 

VIII. TAGADÁS ÉS FOGYASZTÁS A KULTÚRÁBAN


Elég sokáig élünk vajon — mi, ezeknek a németeknek a kortársai -, hogy megérünkegy politikai forradalmat? Barátom, Ön persze azt hisz, amit jónak lát. (…) Induljunk csak ki Németország jelenlegi történelméből — remélem, nem teszi azt az ellenvetést, hogy ez az egész történelem meg volna hamisítva, vagy hogy a mai közélet, úgy, ahogy van, ne tükrözné a nép valós állapotát? Olvassa bármelyik újságot tetszése szerint, arról győződhet meg, hogy mi sosem hagyunk fel - és el kell ismernie, a cenzúra ugyan senkinek sem tiltja meg, hogy így tegyen - a szabadság és a nemzeti jólét ünneplésével, amelyben részünk van. (…)

Ruge levele Marxhoz, 1843. március

180.
A kultúra a tudásnak és a megélt tapasztalat reprezentációinak általános szférája a történelmi osztálytársadalomban; az általánosítás hatalma tehát, amely maga is elkülönülten létezik mint a szellemi munka megosztása és a megosztás szellemi munkája. A kultúra akkor szakadt ki a mítoszalapú társadalom egységéből, "mikor az egyesítő erő eltűnt az ember életéből, az ellentétek elveszítették élő kötődésüket és együttműködésüket, és önmagukban létezőkké váltak…"  (A filozófia fichtei és schellingi rendszerének különbsége). Amint ily módon függetlenségre tesz szert, a kultúra megindul az imperialista gazdagodás útján – amely egyben a függetlensége hanyatlása is. A történelem, amely megalkotja a kultúra viszonylagos autonómiáját és az erre az autonómiára vonatkozó ideologikus illúziókat, úgy is kifejezésre jut, mint a kultúra története. A kultúra teljes, győzedelmes történetét pedig úgy is lehet érteni, mint az elégtelensége megnyilatkozásának történetét, mint menetelést az önfelszámolás felé. A kultúra az elveszett egység keresésének helye. Az egység keresése során a kultúra mint elkülönült szféra tagadni kénytelen önmagát.

181.
A hagyomány és az újítás harca, amely a kultúra belső fejlődésének alapelve a történelmi társadalmakban, csak akkor folytatható, ha mindig az újítás kerekedik felül. A kulturális újítást azonban nem más, mint a totális történelmi mozgalom hordozza, amely – tudatába kerülvén totalitásának – saját kulturális előfeltevései meghaladására hajlik és minden elkülönülés felszámolása felé halad.

182.
A társadalom ismereteinek hirtelen kibővülése, amely magában foglalta annak megértését, hogy a történelem a kultúra lényegi alapja, visszafordíthatatlan önismerethez vezetett, amely az Isten elpusztításában jutott kifejezésre. Ez egyben "minden kritika előfeltétele" , ugyanakkor az elsődleges kötelessége is a soha véget nem érő kritikának. Ha a cselekvésnek többé nincs semmiféle tartós szabálya, minden kulturális eredmény a kultúra felszámolását gyorsítja. Csakúgy, mint a filozófia, a tudás minden egyes területe bukásra van ítélve, mihelyt eléri teljes függetlenségét — elsősorban mint hiteles vállalás, hogy a társadalmi totalitás összefüggő magyarázatát nyújtsa, s végül még mint egy, a saját szakterületén belül alkalmazható, részleges módszertan is. Nem más, mint az ésszerűség hiánya kárhoztatja eltűnésre az elkülönült kultúrát, mert benne az ésszerűség győzelme már igényként fogalmazódott meg.

183.
A kultúrát a történelemtől kaptuk, amelyben szétfoszlott a régi világ életmódja, mégis, mint elkülönült szféra, a kultúra egyelőre nem több, mint egyfajta intelligencia és érzéki kommunikáció, amely, egy részlegesen történelmi társadalomban, maga is részleges kell hogy maradjon. A kultúra egy csökkent értelmű világ értelme.

184.
A tény, hogy a kultúrtörténet véget ért, a kultúra két, egymással ellentétes felfogásában mutatkozik meg: az egyik a kultúra meghaladásának terve a totális történelemben, a másik holt anyagként való megtartásának szerveződése a spektakuláris kontemplációban. Az első mozgalom a társadalomkritikához, a második az osztályuralom védelméhez kötötte sorsának szekerét.

185.
A kultúra végének mindkét fenti formája egységes módon létezik, a tudás minden nézetében csakúgy, mint az érzéki reprezentáció minden nézetében — abban tehát, amit egykor arson értettek, a szó legáltalánosabb értelmében. Az első esetben a töredékes ismeretek felhalmozása — amely ismeretek haszontalanná válnak, lévén a létező feltételekkel való azonosulás végül el kell hogy utasítsa a saját ismereteit — kerül ellentétbe a gyakorlat elméletével, amely egyedül fér hozzá a teljes ismeretanyag igazságához, azáltal, hogy egyedül ismeri felhasználásának titkát. A második esetben a társadalom egykori közös nyelvének kritikai önmegsemmisítése áll szemben ugyanannak mesterséges rekonstrukciójával, amely az áruspektákulumban, a nem-élmény illuzórikus reprezentációján keresztül zajlik.

186.
Mihelyt a társadalom elveszti a mítosz közösségét, elkerülhetetlenül elveszíti a valódi közös nyelv valamennyi vonatkozási pontját, míg csak az inaktív közösség megosztottsága túlhaladottá nem válik egy valóban történelmi közösség eljövetelével. Amikor a művészet, amely közös nyelvét adta a társadalmi nem-cselekvésnek, modern értelemben függetlennek tételezi magát, kiemelkedik eredeti, vallásos univerzumából, és elkülönült életművek egyedi termelésévé válik, őt magát is elragadja — egyként a sok között — a mozgás, amely az elkülönült kultúra együttesének a történetét uralja. Függetlenségének kikiáltása egyben a végének kezdete is.

187.
Minden művészet széthullásának, formális megsemmisülésének modern folyamata pozitíve azt a tényt fejezi ki, hogy a kommunikáció nyelve elveszett. Negatíve pedig azt fejezi ki, hogy a közös nyelv többé nem veheti fel megkésett, egyoldalú következtetések formáját — amelyek a történelmi társadalom művészetében valódi párbeszéd nélkül megélt tapasztalatokról szóltak a többiekhez, és amelyek ezt az élethiányt be is ismerték —, hanem a közvetlen aktivitást és nyelvét is magában ötvöző gyakorlatban kell azt megtalálnunk. A lényeg: valóságosan birtokba venni a párbeszéd közösségét és az időhöz való játékos viszonyt, amelyeket a költők és művészek alkotásai mind ez idáig reprezentáltak.

188.
Amikor a függetlenné vált művészet ragyogó színekkel festi a világát, az élet egy-egy pillanata megöregszik. A ragyogó színek nem adhatják többé vissza a fiatalságát — legfeljebb felidézhetik, mint emléket. A művészet nagysága csak akkor kezd előtűnni, amikor az életnek bealkonyul.

189.
A történelmi idő, amely a művészetet leigázta, magában a művészetben jutott először kifejezésre, a barokkal kezdődően. A barokk egy olyan világ művészete, amely elvesztette a középpontját: a középkor által szentesített, utolsó mitikus rend, kozmikus szinten és az evilági kormányzásban egyaránt - mint a kereszténység egysége és mint a birodalom kísértete - megbukott. A változás művészete magában kell hogy hordozza a tünékenység elvét, amelyet a világban felismer. Az életet választotta, Eugenio d'Ors szavaival, "az örökkévaló ellenében". Színház és ünnep, színházünnep — ezek az uralkodó mozzanatai a barokk rendezésnek, amelyben minden különös művészi kifejezés csakis egy konstruált hely díszletére való hivatkozásból nyerhet értelmet, egy olyan szcénára való hivatkozásból, amely önnön vonzásközpontja kell legyen, amely mindent egyesít; és ez a centrum az átjáró, amint kényes egyensúlyként feszül a mindenség dinamikus rendetlensége felett. A tény, hogy a modern esztétikai diskurzusban a barokk elve néha oly túlzott fontosságra tett szert, jól mutatja, hogy egyre inkább tudatosult a művészeti klasszicizmus lehetetlensége: a normatív klasszicizmus vagy neoklasszicizmus megvalósítására tett erőfeszítések három évszázadon át csakis rövid életű, mesterkélt konstrukciók voltak, amelyekben az állam — az abszolút monarchia, vagy akár a római tógába bújt forradalmi polgárság állama — hallatta a hangját. A barokk korszakot követően végül a tagadás egyre individualizálódóbb művészete jött el, amely addig-addig gyűjtötte újabb rohamra erőit — a romantikától a kubizmusig bezárólag —, míg a művészi szféra széttöredezése és tagadása be nem teljesedett. A történelmi művészet eltűnése — a művészeté, amely egy olyan elit belső kommunikációjához kötődött, amelynek félig független társadalmi alapját azon részlegesen játékos létfeltételek adták, amelyeket az utolsó arisztokráciák még közvetlenül megtapasztalhattak — egyben azt is jelzi, hogy a kapitalizmussal az első olyan osztályhatalom valósult meg, amely bevallottan híján van mindenfajta ontológiai minőségnek; amelynek hatalma a pőre gazdaságirányításban gyökerezik, s ezzel valamennyi emberi mesterséget is eltűnésre ítéli. A barokk összélmény, amelynek egysége régen eltűnt a művészi alkotásból, bizonyos értelemben a művészi múlt totalitásának mai fogyasztásában köszön vissza. Először történik, hogy együttesen ismerhetjük és ismerhetjük el történeti jellegében minden civilizáció és minden korszak minden művészetét, mintegy visszamenőleg töltve meg tartalommal a világművészet fogalmát; és ez csak arra szolgál, hogy relativizálja ezt a művészetet a globális rendetlenség kontextusában, amely maga is egyfajta magasabb szinten megvalósuló barokk felépítmény, olyan struktúra, amely magát a barokk művészetet és minden lehetséges újkori variánsát is magába építi. Már maga a tény, hogy a művészettörténet "emlékkönyvei" megvalósulhattak, egyben a művészet világának végét jelenti. Csakis a mai múzeumkorszakban, amikor semmiféle művészi közlés nem lehetséges többé, fogadható el egyenértékűként a művészet minden egyes korábbi mozzanata, miután az általában vett kommunikáció feltételeinek eltűnése fényében már egyik ilyen mozzanat sem szenved a maga egyszeri és különleges közlési képességének eltűnésétől.

190.
A feloszlás korszakába lépett művészet – mint a tagadás mozgalma, amely önnön meghaladását kergeti egy olyan történelmi társadalomban, amely még nem éli meg a történelmet – egyszerre a változás művészete és a változás lehetetlen voltának színtiszta kifejezése. Minél magabízóbbak az igényei, annál távolabb esik keze ügyéből a valódi önmegvalósítás. Ez a művészet szükségszerűen avantgárd, ugyanakkor nem létező. Avantgárdja az eltűnése.

191.
A dada és a szürrealizmus az a két áramlat, amelyek a modern művészet végét jelzik. Kortársai — jóllehet, ezt csak részben ismerték fel — a forradalmi proletármozgalom utolsó nagy offenzívájának; és végül ennek a mozgalomnak a megtorpanása okozta, hogy maguk is mozdulatlanná dermedtek, benneragadtak éppen annak a művészi létnek a csapdájában, amelyet ők maguk nyilvánítottak elévültté. A dada és a szürrealizmus történetileg egyszerre kötődtek egymáshoz és álltak szemben egymással. Ebben a szembenállásban - amely egyben mindkét irányzat legkövetkezetesebb és legradikálisabb hozadéka - tűnik elő az általuk gyakorolt kritika belső elégtelensége, fatális egyoldalúsága. A dada anélkül akarta felszámolni a művészetet, hogy megvalósította volna, a szürrealizmus pedig anélkül akarta megvalósítani a művészetet, hogy felszámolta volna. A szituácionisták által kidolgozott kritikai álláspont utóbb megmutatta, hogy a művészet felszámolása és megvalósítása elválaszthatatlan aspektusai a művészet meghaladásának.

192.
A spektakuláris fogyasztás, amely mélyhűtött formában konzerválja a régi kultúrát, ideértve még negatív megnyilvánulásainak a saját céljaira történő újrahasznosítását  is, a kultúra szektorában nyíltan azzá lesz, amit a spektákulum mint totalitás mögöttes módon tételez: a közölhetetlen kommunikációjává. A nyelv szélsőséges destruálását hivatalosan pozitív fejleményként üdvözölhetik, hiszen lényegében nem más, mint hangos hivalkodás a status quoval – egy végre büszkén kommunikációmentesnek deklarált világgal – való megbékéléssel. Az ilyen destrukciót tápláló kritikai igazság, azaz a modern költészet és művészet valódi léte, természetesen hétpecsétes titok, mivel a spektákulum, amelynek célja eltemetni a történelmet a kultúrában, modernista eszközei pszeudoújdonságának hirdetésén keresztül is azt a stratégiát alkalmazza, amely őt a legmélyebb értelemben alkotja. Így egy újirodalmi iskola, amely nyíltan beismeri, hogy az írott szót pusztán önmagáért szemléli, valódi újításként jelenhetik meg. Másfelől viszont, a pőre kijelentés mellett, hogy a közölhető feloszlása elegendő szépséget hordoz, ott találjuk a spektakuláris kultúra legmodernebb, az általános társadalmi szervezet elnyomó gyakorlatához legszorosabban kötődő tendenciáját, amely "átfogó projektjeiben" arra törekszik, hogy a széthullott elemeket komplex neoartisztikus környezetté szervezze újjá; jó példa erre az urbanizmus próbálkozása a művészeti hordalék vagy a hibrid esztétikai-technológiai formák integrálására. Világosan követhető, hogy a fejlett kapitalizmus általános célja — a munkásfragmentum újraformálása "szociálisan integrált személyiséggé" (amit Riesman, Whyte és más kortárs amerikai szociológusok is leírnak) — itt hogyan fogalmazódik meg a spektakuláris pszeudokultúra szintjén. Bármerre nézünk, ugyanabba a szándékba ütközünk: társadalmi restrukturáció, közösség nélkül.

193.
A mindenestül áruvá lett kultúra arra ítéltetett, hogy a spektakuláris társadalom árusztárja legyen. Clark Kerr, a trend egyik vezető ideológusa kimutatta, hogy az ismeretek előállításának, elosztásának és fogyasztásának teljes, komplex rendszere mára eléri az Egyesült Államok éves nemzeti össztermékének 29 százalékát, előrejelzése szerint pedig a század második felében a kultúra lesz az amerikai gazdaság húzóágazata, csakúgy, mint az autógyártás volt a század első felében, vagy a vasútépítés a múlt század végén.

194.
Az ismeretegyüttesnek, amely ma mint a spektákulum szellemisége fejlődik tovább, az a dolga, hogy igazoljon egy igazolhatatlan társadalmat, és hogy magát a hamis tudat általános tudományává tegye. Ezt a szellemiséget teljes egészében az a tény határozza meg, hogy nem képes, és nem is óhajtja felfogni, hogy anyagi bázisa a spektakuláris rendszer.

195.
A látszat társadalmi szervezésének szellemét az az általános mögöttes kommunikáció homályosítja el, amelyet védelmez. Nem tudja, hogy egész világa a konfliktusban gyökerezik. A spektakuláris hatalom, amely abszolút a maga nyelvi rendszerén belül, ahol nem léteznek válaszok, abszolút értelemben korrumpálja a saját szakembereit; közelebbről, a megvetés tapasztalata és a megvetés sikere korrumpálja őket, mivel annak jogosságát elégségesen igazolja számukra ismeretségük a valóban megvetésre méltó emberrel — a nézővel.

196.
A spektakuláris rend szakosodott gondolatrendszerében újfajta feladatmegosztás működik, amennyiben maga a rendszer tökéletesedése új típusú problémákat vet fel: egyik oldalon a spektákulum spektakuláris kritikájának feladatát a modern szociológia vállalja fel, amely az elkülönülést kizárólag az elkülönülés sajátos elvei és sajátos anyagi eszközkészlete segítségével tanulmányozza; másfelől, a különböző tudományok, amelyekben gyökeret vert a strukturalizmus, a spektákulum apologétái lesznek, hirdetvén a szellemtelenség szellemét, terjesztvén a történelmi gyakorlatot illető, hivatalos amnéziát. Pedig a nem-dialektikus kritika hamis keserűsége és a rendszer puszta dicsőítésének hamis lelkesültsége egyek, amennyiben mindkettő a szolgai szellem egy-egy formája.

197.
Szociológusok, először az Egyesült Államokban, elkezdték vita tárgyává tenni a jelenlegi fejlődés kialakította létfeltételeket. Jóllehet, nagy mennyiségű tapasztalati adatot sikerült gyűjteniük, nem ismerik fel tulajdon kutatási tárgyuk igazságát, mert a szociológiában magában nyoma sincs a kritikának, amely tárgyában immanensen létezik. Így aztán még ez az őszintén reformista szociológiai irányzat sem támaszkodhat másra, mint a morálra, a jóérzésre és más, hasonlóan fellengzős szólamokra. Az ilyesfajta kritikai módszer, nem lévén tudatában világa lényegi negativitásának, valamiféle negatívumtöbblet leírásában éli ki magát, amely, legnagyobb sajnálatára, eltorlaszolni látszik a világa felszínét, mint valami érthetetlen módon túlszaporodott élősködő. És ez a bősz jó szándék, amely még felháborodásában sem kárhoztat mást, csakis a rendszer külsődleges következményeit, kritikai gyakorlatnak tartja magát - megfeledkezvén előfeltevéseinek és módszerének alapvetően apologetikus jellegéről.

198.
Azok, akik a gazdasági bőség társadalmában a pazarlásra való felbujtás abszurditását és kockázatait állítják pellengérre, nem tudják, mire szolgál a pazarlás. Különös hálátlanságra vall, hogy éppen azokat a hű, irracionális őrangyalokat ítélik el a gazdasági ésszerűség nevében, akik nélkül az ilyen gazdasági ésszerűség hatalma kártyavárként omlana össze. Daniel Boorstin például, aki The Image című könyvében leírja az amerikai spektákulumot jellemző árufogyasztást, sosem jut el a spektákulum alapelvéhez, mivel azt a hiú reményt táplálja, hogy képes a magánéletet, illetve azt a valamit, amit "tisztességes árunak" nevez, függetlenül kezelni mindettől a szörnyűséges túlzástól. Nem érti, hogy az áru maga hozta a törvényeket, amelyek "tisztességes" alkalmazása ugyanúgy felel a magánélet valóságának elkülönüléséért, mint azért, hogy a társadalmi képfogyasztás a későbbiekben visszahódítja ezt a valóságot.

199.
Boorstin úgy írja le egy tőlünk idegenné lett világ túlzásait, mint olyan túlzásokat, amelyek idegenek a világunktól. A társadalmi élet "rendes" alapjai azonban, amelyekre mögöttesen céloz, amikor a képek felszínes uralmát — "extravagáns elvárásaink" termékét — ostorozza pszichológiai és erkölcsi ítéleteivel, tökéletesen irreálisak maradnak, akár a könyvet magát, akár szerzőnk korát tekintjük. Mivel a lapokon megidézett, valódi emberi élet helye Boorstin számára a múlt — akár a vallási belenyugvás időszaka —, a szerzőnek nincs módja megérteni a kép társadalmának valódi mélységeit. E társadalom igazsága nem más, mint e társadalom tagadása.

200.
A szociológia, amely lehetségesnek tartja, hogy az ipari racionalitást mint valami önmagában és önmagáért működőt izolálja a társadalmi lét egészétől, arra is képes, hogy a reprodukciós és kommunikációs technológiákat izolálja a globális ipari fejlődéstől. Boorstin tehát úgy ábrázolja a helyzetet, mintha egyrészt a túlburjánzó képközlési technológia, másrészt a mai közönség túlburjánzó szenzációéhsége szerencsétlen, csaknem elrendeltetett találkozásának volna az eredménye. E szerint a spektákulum annak volna köszönhető, hogy a modern emberbe túl sok jutott a „nézőből”. Boorstin képtelen meglátni, hogy az előre gyártott "pszeudoesemények" proliferációja — amelyet mélyen elítél — abból az egyszerű tényből fakad, hogy az emberek, a jelenkori társadalmi lét tömör realitásába vetvén, valójában nem élnek át eseményeket. Miután maga a valós történelem az a szellem, amely bejárja a modern társadalmat, a spektákulum kénytelen az élet fogyasztásának minden szintjén pszeudotörténelmet konstruálni, hogy ezzel tartsa fenn a jelen megfagyott idejének fenyegetett egyensúlyát.
201.
A mai hajlam a strukturalista rendszerépítésre, kimondva vagy kimondatlanul, kétségtelenül arra a nézetre épül, miszerint a történelmi idő jelenlegi rövid jégkorszaka volna a végleges stabilitás maga. A perspektíva, amelyet a strukturalizmus történelemellenes gondolata magáévá tett, tulajdonképpen egy olyan rendszer örökös jelenlétének a perspektívája, amely sosem teremtetett, és sosem szűnik meg. Egy öröktől adott, öntudatlan struktúra minden társadalmi praxist ellenőrző diktatúrájának illúzióját vélhetően már az eredeti kontextusukban is erőltetett nyelvészeti és etnológiai rendszermodellekből (lásd a kapitalizmus működésének elemzését) préselhették ki olyan, sebtében felhajtott akadémiai középkáderek, akik, lévén szellemük semmi másra nem alkalmas, mint a létező rendszer bamba dicsőítésére, minden valóságot gondolkodás nélkül a rendszer létére vezettek vissza.

202.
Ha meg akarjuk érteni a „strukturalista” kategóriákat, állandóan szem előtt kell tartanunk — csakúgy, mint minden történelmi társadalomtudomány esetében —, hogy a kategóriák a létformákat és a létfeltételeket egyaránt kifejezik. Ahogy egy ember értékéről sem annak alapján alkotunk véleményt, amit saját magáról gondol, úgy ezt az adott társadalmat sem értékelhetjük — és csodálhatjuk — annak alapján, hogy belső használatú nyelvének igazságait vitathatatlannak fogjuk fel. "Az ilyen forradalmasodási korszakot sem ítélhetjük meg a maga tudatából, hanem éppenséggel ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból […] megmagyarázni."  A struktúra, mint olyan, a jelenlegi hatalom édes gyermeke. A strukturalizmus államilag hitelesített eszme, amely a spektakuláris "kommunikáció" jelenlegi feltételeit abszolútumként gondolja el. A mód, ahogyan az üzenetek kódját mint önmagában valót tanulmányozza, nem más, mint terméke s egyben elismerése egy olyan társadalomnak, amelyben a kommunikáció csakis hierarchikus adójelek zuhataga formájában létezik. Nem arról van szó tehát, hogy a strukturalizmus szállítaná a spektákulum társadalma történelem feletti érvényének bizonyítékait, hanem éppen a spektákulum társadalma, mint masszív realitás, szerez érvényt a strukturalizmus jeges álmának.

203.
Kétségtelen, hogy a spektákulum kritikai elve is vulgarizálható a szociológiai-politikai retorika újabb, üresen kongó formulájává, hogy azután, mindent absztrakt módon magyarázva és kárhoztatva, csak a spektakuláris rendszer védelmét erősítse. Egyértelmű ugyanis, hogy semmiféle gondolat nem haladhatja meg a létező spektákulumot — mivel csakis a spektákulummal kapcsolatban létező többi gondolatot haladhatja meg. A spektákulum társadalmának elpusztításához olyan emberek kellenek, akik a gyakorlat erejét viszik harcba. A spektákulum kritikai elmélete csak abban az esetben igazulhat meg, ha egyesíti erőit a társadalmi tagadás gyakorlati mozgalmával; a tagadás, ez a megújult forradalmi osztályharc, pedig azáltal tesz szert öntudatra, hogy továbbviszi a spektákulum kritikáját, amely nem más, mint a tagadás valós feltételeinek — tehát a jelenkori elnyomás gyakorlati feltételeinek — elmélete, és amely, inverz módon, fel is fedi a mozgalomban rejlő lehetőségeket. Ez az elmélet nem vár csodát a munkásosztálytól. A proletárok követeléseinek újrafogalmazását és kielégítését hosszú távú vállalkozásnak tekinti. Ha mesterséges megkülönböztetést akarnók tenni elméleti és gyakorlati harc között — mesterséges, mivel, az itt kifejtett alapon, egy ilyen elmélet kialakítása és kinyilvánítása is elképzelhetetlen volna egy szigorú gyakorlat nélkül —, teljes biztonsággal azt mondhatnánk, hogy a kritikai elmélet ködös és fáradságos útja a teljes társadalmat átható, gyakorlati mozgalomnak is osztályrésze kell, hogy legyen.

204.
A kritikai elméletnek saját nyelvén kell közölnie magát. Ez pedig az ellentmondás nyelve, amelynek formájában éppoly dialektikusnak kell lennie, mint tartalmában. Totális kritika, egyben történeti kritika kell legyen. Nem az „írás nulla foka", de annak megfordítása. Nem a stílus tagadása, hanem a tagadás stílusa.

205.
A dialektikus elmélet kifejtésének már a stílusa is botrány, durván sérti az uralkodó nyelvezetet és az általa formált ízlést, mert miközben valóságosan alkalmazza a létező elveket, egyszerre tételezi újra meglelt fluiditásukat és szükségszerű destrukciójukat.

206.
Ennek a stílusnak, amely tartalmazza önmaga kritikáját, ki kell fejeznie a jelenlegi kritika uralmát teljes múltja felett. A dialektikus elmélet kifejtésének módja így maga tanúskodik a benne lakozó negatív szellemről. "Az igazság nem készáru, amelyen nem találni többé a szerszám nyomát." (Hegel) A mozgalom elméleti tudatossága, amelynek magának is viselnie kell a mozgalmi jelleget, a különböző felfogások közötti rögzült kapcsolatok kifordításában, és a korábbi kritikai erőfeszítések valamennyi eredményének kizökkentésében [détournement]  mutatkozik meg. Így vált a kifordított genitivus — a történelmi forradalmak gondolati elemmé lepárolt kifejeződése — a hegeli epigrammatikus stílus védjegyévé. Felcserélvén az alanyt és az állítmányt — Feuerbach kedves gyakorlatát követve —, a fiatal Marx alkalmazta legkövetkezetesebben ezt a rebellis stílust: így lett a nyomorúság filozófiájából a filozófia nyomorúsága. A détournement visszaadja a régebbi korok időközben tiszteletre méltó igazsággá merevedett — más szóval hazugsággá lett — kritikai ítéleteinek minden eredeti szubverzív minőségét. Már Kierkegaard is szándékosan használta, még ha vádként fogalmazza is meg: "De akárhogy csűrd-csavard, mindig az a vége, hogy - hisz a lekvárosüveg is mindig visszatalál a kamrába - becsúszik egy-egy szó vagy szófordulat, ami nem a tiéd, és ami zavarni fog, mert emlékeztet valamire."  (Filozófiai morzsák). A détournement ilyen használatát az a belső szükséglet mozgatja, hogy távolságot tartsunk mindentől, amit hivatalos igazsággá hamisítottak, ahogy Kierkegaard ugyanebben a művében be is ismeri: "Csak még egy megjegyzést, válaszul számos szemrehányó utalásodra, hogy idegen gondolatokat kevernék a magaméba. Nincs okom tagadni, és azt sem rejtem el véka alá, hogy tudatosan teszem, és hogy ennek a munkának a folytatásában, ha ugyan megírom valaha, szándékomban áll ezt a tárgyat a nevén nevezni és a problémát a történelem mezébe bújtatni."

207.
A gondolatok javulnak. Ebben része van a szavak értelmének. A plágium szükségszerű. A haladás követeli meg. Becserkészi a szerzőket, magáévá teszi a szóhasználatukat, kizsákmányolja a kifejezéseiket, kitörli a hamis gondolatot, pontos gondolatot tesz a helyébe.


208.
A détournement az idézet antitézise, az elméleti autoritásé, amelyet már a puszta tény meghamisít, hogy idézhetővé vált — töredékké, amelyet kiszakítottak a kontextusából, a saját mozgásából, végül korának teljes vonatkozási rendszeréből, és egyben megfosztották attól a finom, érzékeny opciótól, amelyet azon a rendszeren belül képviselt, akár a maga értékén felfogva, akár félreértve. A détournement az antiideológia folyékony nyelve. Közege az olyan kommunikáció, amely tudja, hogy képtelen bármiféle önmagában megálló és végleges bizonyosság lefektetésére. Ez az a nyelv, a szó legmagasabb értelmében, amelyet semmiféle előzményre vagy kritika-fölötti szempontra való hivatkozás sem igazolhat. Ellenkezőleg: éppen belső koherenciája és a gyakorlatilag lehetségesnek való teljes megfelelése az, ami igazolhatja az ősi igazságmagot, amelyet magában hordoz. A détournement mint jelenvaló kritika, nem másra, mint önnön igazságára támaszkodik.

209.
Mindaz, ami az elmélet nyelvében nyíltan mint détournement jelentkezik, tagadja a kifejtett elméletek körének bármiféle tartós autonómiáját, erőszakosságával megidézvén a tettet, amely minden létező rend felforgatására és megdöntésére tör. Arra emlékeztet, hogy az elmélet léte önmagában semmi, hogy csakis a történelmi tettel együtt ismerhet magára, és csakis a történelmi korrekció mutatja valódi hűségét.

210.
A kultúra valódi tagadása lehet a kultúra értelmének egyedüli örököse. Ez többé nem lehet kulturális tagadás. Így, noha valami módon a kultúra szintjén marad, immár azon túl mutat.

211.
Az ellentmondás nyelvében a kultúra kritikája egységesként mutatkozik meg: egységes abban az értelemben, hogy a kultúra - a tudás és a költészet - egészét uralja, ahogy abban is, hogy többé nem különül el a társadalmi egész kritikájától. Egyedül ennek az egységes elméleti kritikának áll szándékában, és van reménye találkozni az egységes társadalmi gyakorlattal.