Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FEKETE SÁNDOR - VASVÁRI PÁL 1.

2014.03.15

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Gyarló ember lép fel, súlyos körülmények között; de határozott elvekkel bír s ezekért küzdeni fő kötelességének tartja. Az ily egyének példája varázshatást gyakorol minden romlatlan keblű utódra. Az elveket, melyekért egy ember küzdött, ezren teszik magukévá s a szilárdság, mellyel az szerepét játszotta, ezrek kebelében gyökeret ver és erős jellemet fog teremteni… melyre főleg hazánkban oly nagy szükség van.”

 

Vasvári: Történeti Névtár

A forradalmár tanulóévei

 

„A nemzet szívében kell, hogy hordozza azokat a fiait, akik szívükben hordozták a nemzetet.” E sorokat, a mult század végén, Vasvári Pálnak egy polgári életrajzírója vetette papírra. Ugyanakkor kénytelen volt azt is megállapítani, hogy a „nemzet” mégsem tartja kötelességének az ifjan hősi halált halt forradalmár emlékének ápolását. Idézett történészünk széttárja kezeit s tanácstalanul kérdi: hogyan lehet a nemzet ily méltánytalan? Pedig nincs ezen a tényen semmi csodálkoznivaló, semmi különös. Teljesen érthető és természetes folyamat ez, amelynek során a „nemzet” Vasváriból kamaszos játékhőst faragott s aztán ezt a bábut beállította a történelmi lomtár valamelyik elrejtett zugába „örök” pihenésre.

 

Lenin azt írja egyhelyütt, hogy minden modern nemzetben két nemzet van: egyik oldalon a hivatalos, az államilag és törvényesen védett nemzet, az uralkodó és kizsákmányoló osztályok nemzete, a másik oldalon a nép, a munkások és parasztok nemzete.

 

Ez a megállapítás érvényes volt a multszázadbeli s általában a felszabadulás előtti Magyarországra is. S így érthetővé válik az a tény, hogy a „hivatalos nemzet” közel száz éven át hamisítgatta, kisebbítgette vagy egyszerűen elhallgatta az 1848-as nemzeti szabadságharc kiváló katonájának, Vasvári Pálnak életművét. A hivatalos nemzet jó politikai érzéket tanúsított ebben a kérdésben. Tudta, hogy Vasvári nem az ő eszményeit hordozta szívében, nem a közel száz éven át uralkodó úri nemzetért ontotta szíve vérét. A földesúri és tőkés nagyságok házi krónikásai tudták mit cselekszenek, amikor előkelő hallgatással vagy fitymáló mosolygással siklottak el Vasvári élete felett. Levéltárak 7poros aktái közé zárták a halhatatlan harcost s írkálták tovább hamisításaikat a „nemzet igazi hőseiről”.

 

Vasvári is történész volt, a nemzet nagy fiainak krónikása. De az ő szeme előtt nem a csaholásért dukáló konc lebegett, mint az elmúlt 100 év legtöbb történészének szeme előtt. Szinte látnoki szemeivel a jövőbe tekintett s látta azt a nemzetet, amely lerázza magáról a kizsákmányoló semmittevők koloncát, megvédi magát a függetlenségére törő gyarmatosító rablók ellen s felépíti a dolgozó nép szabad honát.

 

S ezért, ha természetes és érthető volt, hogy a régi Magyarország hivatalosai megtagadták Vasvári Pált s megakadályozták a magyar népet abban, hogy megismerje egyik nagy fiát, még természetesebb és érthetőbb, hogy ma az egész magyar nép elé kell tárnunk úttörő elődünk életét, harcait, hősi halálát. Fel kell idéznünk erőt adó eszméit, példamutató tetteit, hogy végre szívébe fogadhassa a nemzetté vált nép azt a fiát, aki rövid életében oly áldozatosan küzdött népünk jövőjéért.

 

Nem nehéz felidézni emlékét. Eszméi a századnyi kényszerpihenés ellenére sem vesztették el erejüket. Kemény fegyverek maradtak, melyeket nem bírt megemészteni az úri rozsda.

 

Hogyan születnek a hivatásos forradalmárok?

 

Azt a régi szólást variálva, mely szerint a költők nem lesznek, hanem születnek, azt mondhatnánk, hogy a hivatásos forradalmárok nem születnek, hanem lesznek. Mert a bölcsőbe még nem teszik bele azokat az erényeket, azokat az eszméket, melyek valakit forradalmárrá fegyvereznek fel. Fontos dolog, hogy ennek vagy annak az osztálynak a keretei közé születik-e valaki. A munkásfiú mindenkinél fogékonyabb a szocializmus eszméi iránt. De a munkások csak akkor tudnak osztályként osztály ellen tudatos forradalmi harcot vívni, ha magukévá teszik a szocializmus tudományos eszméit. S ami áll az osztályokra, áll az osztályok képviselőire is. Senki nem születik hivatásos forradalmárnak, csak azzá válhat, ha megérti kora parancsát, ha a 8halódó és születő harcában bátran az új mellé áll s az új győzelmének szenteli életét.

 

Hivatásos forradalmárnak tehát nem lehet születni. Hivatásos forradalmárrá csak az válhat, aki végigjárta a társadalmi tapasztalás és az osztályok harcának iskoláját. Vasvári Pál kijárta ezt az iskolát, ezért válhatott a nép felszabadulásáért küzdő hivatásos forradalmárok ragyogó mintaképévé.

 

Vasvári első leckéit – a fenti jelképes értelemben is – atyjától, Fejér Pál görögkatolikus paptól kapta. Bár lelkészkedő atyja egyben nemzeti iskolai igazgató is volt Nyirvasváriban (fia innen vette később a Vasvári nevet), a kis család élete alig volt valamivel jobb, mint általában a görögkatolikus, vagy ahogyan a felvidéken szokás mondani, orosz papoké. A közmondás is azt tartja róluk, hogy az orosz papoknak maguknak kell harangozniok.

 

1826-ban, amikor a kis Fejér született, már különösen sanyarú volt az alsópapok élete, alig különbözött a parasztokétól. A klérus ugyan isten nevében jó summa pénzeket gyüjtött, de alsórendű jámbor szolgáinak vajmi kevés jutott belőle. Vasvárinak tehát – nevezzük ezentúl ezen a felvett nevén – korán meg kellett tanulnia, hogy a javak elosztása itt a földön korántsem egyenlő s talán nem is egészen igazságos.

 

De nemcsak ennyit tanult Nyirvasváriban. Itt kapta az első leckéket a hazafiságból is.

 

A nagykállai járás, amelynek egyik községe volt Vasvári szülőfaluja, román, görög. szerb, zsidó és magyar elemek gyüjtőhelye ebben az időben. Jó atyja ugyan büszkén származtatta magát egészen Bocskai hajdújaitól, dehát ki tudta volna azt eldönteni, hogy valójában milyen vér keveredett milyennel a Fejér-gyerekekben. Egy biztos: itt kezdte megsejteni a gyermek Vasvári, hogy a hazafiság titka nem is a közös vérben van, hanem valami egészen másban. Gyermekkori tapasztalatai, magyarok, szerbek, románok közös szenvedései segítették megérlelni benne azt a tisztult hazafiságot, amely a népek egyenlőségét és barátságát vallja, amely a magyarságot nem a vérben, hanem a közös 9nyelvben és kultúrában, a közös történelmi multban s a jövőért vívott közös harcban fogja fel.

 

Apja szájából hall először az évszázados harcról, a Bethlenek, Thökölyek és Rákócziak zászlajáról, arról, hogy a nemzet régen szabad volt és erős, s az ő korában rab és szolga. Bántja fülét a német és latin szó, amelyet az úri nép használ, hogy az együgyű paraszt ne érthesse meg gazdái „fennkölt” gondolatait. Ökölbe szorul a keze, amikor portyázó német vasasokat lát faluja határában. Ilyenkor sejti meg talán először, hogy magyarnak lenni szent kötelességet jelent, harcot az idegen elnyomók és megszállók ellen.

 

Ezeket tanulta a gyermek Vasvári falujában. De a falu látóhatára szűk. A forradalmárnak nagyobb távlatokban kell látnia.

 

1837-ben Vasvári bekerült a nagykárolyi piarista gimnáziumba. 11 éves volt ekkor. Útközben is, Nagykárolyban is, a jobbágyok szenvedése tűnt legelébb szemébe. Megvilágosult előtte, hogy nemcsak falujában, de az egész magyar hazában, mindenütt egyformán, milliónyi jogtalan, dologra kötelezett jobbágy teremti meg néhány ezer dologtalan könnyű életének feltételeit. Megismerte és megszerette a jobbágyot, aki robotol, dézsmát fizet, adót teljesít, katonát ad – és harcolt is minden ellenség ellen, fenntartva a hazát tatár, török és német ellenében. Gyermek volt még, amikor megértette a jobbágyrendszer igazságtalanságát.

 

De az élet nemcsak jóra és igazra tanítja a leendő forradalmárokat. Az akkori élethez nemcsak hozzátartozott, de uralkodott benne a hamisság, a kétszínűség, a szolgaság szelleme. S a gimnáziumot sem adják ingyen a szegény ember fiának. A kegyes atyák, Vasvári tanárai, megzavarták a gyermek éppen nyiladozó eszét, igyekeztek megtörni eddigi fejlődését, butították a legaljasabb babonákkal. Ez a fejlődés első kritikus pontja.

 

Hány fiatalember, ki őszintén igyekezett megérteni az emberi életet, őszintén igyekezett változtatni a társadalmasított nyomoron, hány jóeszű, jótehetségű ifjú került vakvágányra útja legelején, mert nem tudott átlátni a hazugságok és lealacsonyító ostobaságok ködén, amelyet eléje vontak!

10

 

Mintha Vasvári fejlődése is kettétört volna! A jobbágyokhoz húzó, kuruc eszméken nevelődő gyermek alázatos, imádkozó bábu lett, ki engedelmesen csókol kezet minden papnak s fő kötelességének tartja a templomok látogatását. Mindezt azonban nem lehetett elkerülni, hiszen – mint ahogy Vasvári első életrajzírója, Thallóczy finoman megjegyezte – a „szerzetes-gimnáziumokban értették a módját, hogyan kell a gyermekekbe alázatosságot oltani”. Éreztették vele, hogy „szegény deák létére jótéteményekben részesült” s hogy „nemcsak szellemi, de tényleges hála kötelezettséget” is kell éreznie „jótevői iránt”. Mintha a rabnak hálásnak kellene lennie, mert rabbá tették…!

 

Nagykároly magasságából nem lehetett átlátni e papi sötétségen. Tovább kellett lépni, feljebb kellett emelkedni.

 

Jó eszének köszönhette Vasvári, hogy tovább lépett, hogy nem rekedt meg fejlődése a nagykárolyi piarista atyák szellemi színvonalán. A liberális Károlyi grófok liberáliskodó uradalmi igazgatójának feltűnt a végig tiszta jelesen tanuló Vasvári tehetsége s támogatta a tanulnivágyó ifjút – pénzzel is, ajánlólevelekkel is. – Vasvári előtt megnyílt az egyetemre, Pestre vezető út!

 

Pestnek 1780-ban 23 ezer lakosa volt, ebben az időben (a 40-es évek elején) a 100 ezret kerülgeti. Mikszáth Kálmán egyhelyütt tréfásan azt írja, hogy a város ekkor még pólyákban van, de ez tényleg csak tréfa. Észrevétlenül, lassan, de biztosan, az ország gazdasági és kulturális központjává növi ki magát. 33 kávéház és 13 újság – talán nem túl tudományos, de igen jellemző adat a 40-es évek Pestjéről.

 

A nemesség még mindig Pozsonyban tartja országgyűléseit, de Pesten már egy új, polgárosodó Magyarország kezd kialakulni. Bár ami a polgárosodás politikai kísérőjét illeti, az tényleg pólyában van még, s azt a pólyát is a nemesek bontogatják. Maguk az iparral, kereskedelemmel s egyéb pénzügyletekkel foglalkozó polgárok nagy része nyelvében idegen s politikájában haladásellenes. Még azok is, akik felismerik, hogy üzleti sikereiket mennyire előmozdítaná Magyarország önállósága, legtöbbször gyáván és pipogyán távoltartják magukat a politikától s csak kisebb, főleg céhen11kívüli részük támogatja a liberális nemesség által vezetett reformmozgalmat.

 

A céhlegények, napszámosak, gyáripari munkások s a biztosított munka nélkül tengődő szegények alkotják Pest sivár viszonyok között élő, dolgozó tömegeit. Akár a céhműhelyekben, akár a gyárakban dolgoznak, elégedetlenek sorsukkal, de még homályban áll előttük az az út, amelyen felszabadulásukért harcolhatnak.

 

E háromnegyedrészt még német városban az egyetemi ifjúság volt a leghaladóbb, a legnemzetibb elem. Elszegényedő kis- és középnemesek, jómódú felvidéki polgárok előretörő fiai, a vidéki értelmiség szerencsés gyermekei, egynéhány paraszt- vagy egyéb szegénysorsú vidéki legény, aki áttörte a rendi Magyarország korlátait – tanár- és jogászjelöltek, leendő doktorok, mérnökök és gazdatisztek: ők képezték a nemzeti haladás legöntudatosabb, legmozgékonyabb csapatát Pesten. Viseletükkel, nyelvükkel, szokásaikkal, nemzeti táncaikkal, nemzeti vívóegyleteikkel tüntetnek a reformok ügye mellett, a szabad, haladó Magyarország eszméje mellett.

 

Az egyetem hivatalos szelleme még régi és szolgai. De már az új időket jelzik Horváth István nemzeti szellemű történelmi előadásai, szabad és bátor szellemet képvisel Jedlik Ányos, a kiváló fizikus.

 

Vasvári 1843. szeptember 1-én érkezett Pestre. 17 éves volt ekkor.

 

Az egyetemen ismét a legjobb tanulók közé küzdi fel magát. Kikerülve a kegyesrendi társház fojtó levegőjéből, felszabadultan veti rá magát a legkülönfélébb tanulmányokra. Különösen a fizika és a történelem érdekli. A természettudomány valószínűleg segített neki abban, hogy levethette magáról a nagykárolyi örökséget, a história pedig, megmagyarázva a multat, a jövő felé nyitott kaput előtte. Nem sokkal később – s ebben Horváth professzornak is van érdeme – teljes érdeklődésével a történelem felé fordul. A latin mellett megtanul franciául és németül, hogy eredetiben olvassa kedvenc szerzőit és a legfontosabb kútfőket. Szívósan foglalkozik a történelem segédtudományaival is. Egyik levelében így ír erről:

12

 

„Ifjú koromat a tanulásra szentelém, biztos alapot vetendő jövő állásomnak. A rendes tanfolyam ki nem elégíti e tudásszomjas kebel vágyait… rendes tanulmányaimon kívül a történelemtudomány segédeszközeit tanultam, az oklevél-, címer- és pecséttan, a nemágazat stb. fürkészetem tárgyai lőnek. S az egyetemi könyvtárban magyar, latin, német s francia történetírókból szerzék adatokat honunk jeles családjai multjának történetéhez.”

 

Tanárai hamarosan felfigyelnek Vasvári kiemelkedő tehetségére, társai az egyetemi ifjúsági mozgalom vezetőjének kezdik tekinteni.

 

Egyetemi ifjúsági mozgalom… Nem szabad persze nagyszabású, földrengető eseményekre gondolnunk. De a történelem nem is csupa nagy eseményből, a folyókat vörösre festő csatákból áll. Vannak a történelemnek csendes, szinte észrevétlenül végbemenő hétköznapjai, amelyek szürkék, egyhangúak, de nagyon fontosak. Az ilyen hétköznapok készítik elő a „történelem ünnepnapjait”, ahogyan Marx szerette nevezni a forradalmakat. Ezeknek a hétköznapoknak a csendes, s talán már unalmas szervező munkája, a szívós tanulás, a nap mint nap gyarapodó társadalmi tapasztalás, önmagunk erejének kis dolgokon való kipróbálása: ezek edzik az eljövendő forradalom katonáját keménnyé, áldozatkésszé – hőssé.

 

Vasvári teljes emberként vett részt ebben a mozgalomban. Szervezte a liberális, haladó politikusokat köszöntő fáklyás-zenés felvonulásokat, a haladó tanárokat megtisztelő ünnepélyeket, útmutatót írt a nemzeti táncmodorról, gyorsíróköröket kezdeményezett (az elsők között Magyarországon!). Irányító tagja volt annak a körnek, amely a legfejlettebb egyetemistákat fogta össze s a tagok önművelését, politikai fejlődését volt hivatva szolgálni. Rajta kívül még olyan kitűnő egyéniségek dolgoztak e tanulókörben, mint Sükei Károly, Bulyovszky Gyula, Gál Jenő és Nyári Albert. Ha hasonlítani akarnánk ezt a szervezetet valamihez, akkor azokra az illegális szemináriumokra kell gondolnunk, amelyekben a II. világháború előtt a mi haladó értelmiségi 13ifjúságunk tanulgatta a tudományos szocializmus elméletét. Vasváriék köre emellett szervezeti egységet is alkotott, tagjai tagdíjat fizettek, amiből azután könyveket vásároltak, fűtést fizettek – s ebből „finanszírozták” a kör hivatalos „közlönyét” is. Az Egyveleg vasárnaponként jelent meg. A szerkesztő tiszte volt a kéziratokat egybemásolni – amiből kitűnik, hogy a közlöny bizony csak afféle kéziratos volt. Az Egyvelegből olvashatjuk az ülések jegyzőkönyveit is.

 

E régi írások Vasvári élénk tevékenységéről tanúskodnak. Írt balladát, ódát, történeti beszélyt, filozófiai értekezéseket, erkölcstani megjegyzéseket. A kör persze hevesen összecsapott e művek felett. A viták különösen akkor éleződtek ki – nem is annyira az ellentétek, mint a téma miatt – amikor a szabadságról és zsarnokságról, a történeti hősök elveiről folyt a szó. Megtudjuk e jegyzőkönyvből, hogy Ciceró „karakter híján elmarasztaltatott”, s hogy a kör „majdnem birokra kelt” Mucius Scaevola felett. Az ókorról azután – ez a dolgok rendje – áttértek a jelenre: a francia forradalom, a jobbágyság, a nemzeti önállóság, a magyar nyelv – ezek képezik a fő vitatémát. Mindez talán kicsit gyermekesnek is tűnik. De ne feledjük: a gyermekből lesz a felnőtt, a tanulókörösdiből a forradalmi mozgalom! Csak szenvedélyes ifjakból lesznek szenvedélyesen küzdő felnőttek, csak szívósan s okosan végzett tanulókörösdi törheti az utat a legyőzhetetlen forradalom felé.

 

Szenvedélyben pedig nem volt hiány a pesti egyetemi ifjúságnál! A legapróbb „mozgalmi” munkát is szenvedéllyel, lelkesedéssel végezték. Vajda János naplójában olvashatunk arról, hogy milyen kedvvel, bátran és lelkesen vett részt az egyetemi ifjúság a haladó követek melletti választási agitációban:

 

„Csak az akkori ifjúság szelleme s hangulatának jellemzésére legyen mondva, hogy ha valaki közelünkben az ellenjelölt nevét kiáltotta volna el, annak jobb lett volna egyáltalán nem születni. Ami engem illet, nem ismertem lázasztóbb sérelmet, mint ha valaki azt merészelte volna mondani, hogy ő fanatikusabb tisztelője Kossuthnak, mint én. De nem is emlékszem, hogy valaki 14ilyesmire vetemedett volna. Az igaz, hogy e lázas napok alatt divat volt kétfontos buzogányt tartani kéznél, bizonyos eshetőségekre, én magam is hódoltam e divatnak, egy lat különbség nélkül.”

 

Mindez persze nem szórakozásszámba ment. A rendőrség se vette annak. Fizetett kémek kísérgették az egyetemi ifjúság vezetőit. Még élénken emlékezetes Wesselényi és Kossuth börtönbezáratása, az ifjúság első ébresztője, Lovassy László még Kufsteinban raboskodik – akik gyávák, ilyenkor megriadnak, elfordulnak a mozgalomtól. Ez a fejlődés második kritikus pontja. Vasvárit azonban nem törték meg sem a fenyegetések, sem a zaklatások.

 

De akit nem bírtak elbutítani a papok, akit nem bírtak megrettenteni a börtönök, arra még leselkedik más kísértés. Vasvárit is megkörnyékezték úri „barátai”, „jóakarói”, „pártfogói”. Ő, aki pap fia, minek ártja magát a politikába? Bízza azt az országgyűlésre! Okos, művelt, nagytehetségű, fiatal, nyitva áll előtte a tudományos pálya, úri szalonok várják, fényes karrier és jövedelmező házasság int felé – ne törődjön olyan dolgokkal, amik nem tartoznak rá. Hagyja csak a népet, az úgy sem kér az ő világmegváltó terveiből, nem is érti azokat! Éljen a mának, már az ókori költő is azt mondta: carpe diem, ami annyit is jelent, hogy hagyjuk a politikát és éljünk gond nélkül, vidáman…

 

Ez a fejlődés harmadik kritikus pontja. Ne gondoljuk, hogy jelentéktelen a veszély, ami a hivatásos forradalmárjelöltet fenyegeti. Itt is el lehet bukni, van példa rá elég. Mert a kísértés sokszor igen ártatlan formában, talán csak bál közben, egy kedves lány kacsintásaiban jelentkezik. Sokszor csak egy „atyai jótanácsot” kell megfogadni s a hős máris eltért útjától.

 

Vasvári ezt a próbát is kiállotta. Nem kecsegtette a vagyon, a „karrier”, pedig igen csak szegény diák módjára kellett tengődnie – lévén ő csak egy szegény pap fia.

 

A mi ifjú nemzedékünk már kezdi elfelejteni azt az állapotot, amelyben a tehetségnek és tudásnak nyomor volt az osztályrésze, ha nem párosult „kellő” származással. S hogy mit is jelentett a „származás”, azt sok fiatal már csak elmé15letileg tudja. Az a 18 éves egyetemista, aki most kezdi tanulmányait, mint történészjelölt, kitűnően elmondja, hogy 150 évvel ezelőtt milyen rendek voltak, a tízkötetes Szilágyiban látott nemesurakat is, díszes mentében, prüszkölő paripán – de talán alig sejti, hogy milyen is volt igazában az a világ, amelyben néhány ezer főnemesnek dolgozott sokszázezer „nemtelen magyar”. Mennyi megaláztatással, szenvedéssel, mellőzéssel járt ez – csak mintegy ráadásképpen a nyomorra.

 

Vasvári, igaz, pap fia volt. Nem a legalján tehát a társadalmi létrának, de mégis csak nagyon alul az országos urakhoz képest. Egy-két létrafok választotta el a paraszttól, emezektől pedig egy egész világ. S abból az egy-két foknyi magasságból mire tellett? Hónapos szobákra, néhány könyvre s alkalmasint evésre. Gróf Festetich többet költött az aranyhalaira, mint amennyit Vasvári lakásra és élelemre kiadhatott.

 

Hogy milyen szegénységben éltek a 100 év előtti magyar értelmiségi fiatalok, egyetemisták, írók, művészek – ha nem volt ezerholdakat biztosító kutyabőrük (vagy ha már a kutyabőrről lekoptak az ezerholdak s csak az maradt meg) – arra érdemes idézni Mikszáth Kálmánnak egy megmosolyogtató formájú, de igen keserű tartalmú feljegyzését. Az ifjak, akiket megemlít, tehetséges és bátor úttörők, a márciusi ifjúság vezető alakjai, Vasvári barátai. (Petőfit nem is említi, mert az ő legendás szegénysége közismert volt.)

 

„…e fiatal írók csoportja mind nem keresett annyit, mint Molnár József hites ügyvéd úr egymaga. Bizony, csupa szegény ördögök voltak ezek, a hórihorgas Pálffy Albert, ki a magyar Millionerrel csinált magának egy kis nevet, rendszerint nem vacsorált, mert arra nem tellett, Pákh Albert, egy lutheránus pap fia, maga foltozta ruháit, a gavalléros Bérczy Károly, …búsan böjtölte ki külseje előkelőségét, Lisznyai Kálmán a varsányi hét szilvafájából a nyolcadikat költötte… Csengery Antal legalább méltósággal tűrte szegénységét, de a különc Vajda szidalmazta érte az isteneket… Köztük volt a mókázó elmésségű, cinikus Kecskeméti Aurél, 16szegény fiú, kinek anyja szobaurakat tartott kvártélyban és abból tartotta fenn magát…”

 

Szokás az ilyen fiatal írókat bohémeknek nevezni. Ez félrevezető elnevezés. Mintha a fiatal írók természetéhez tartozna, hogy padlásszobában szeretnek lakni s csak egyszer naponta bírnák az ételt a szájukban! Nem, voltak fiatal írók akkor is, akiknek nem kellett ez az életmód s ügyes szolgálattal szép ruhát és ízes ételt érdemeltek ki maguknak. A Hazuchák, Császár Ferencek már fiatalon is megtalálták számításaikat. Helyesebb ezt az állapotot az úri Magyarország szégyenfoltjának nevezni.

 

De mégis, miből éltek az ilyen fiatalok, köztük Vasvári is? Hát abból, hogy gazdag familiáknál mindig bőség van ostoba gyerekekben s abból, hogy a gazdag gyereknek, ha ostoba is, el kell végeznie az iskolákat. Vagyis házitanítóskodásból. Vasvári is egy bizonyos Hepesváry tanácsos úr gyermekét vezetgeti a tudományok rögös útjain s ebből teremti elő magának a ruhára és lakásra valót.

 

S miközben buta gyerekekkel vesződött, tanult és vizsgázott az egyetemen – színjelesen! – szervezte az ifjúsági mozgalmat, eközben céltudatosan készült a történetírói pályára. Már nemcsak tanult, de tanított is. Első tanulmánya 1846-ban jelent meg. 20 éves volt ekkor. Ettől kezdve az Életképeknek és a Pesti Divatlapoknak (a két leghaladóbb folyóirat, az utóbbinak Petőfi a segédszerkesztője) állandó cikkírója.*01

 

A történelem a Zalán futása óta politikai és nemzeti ügy Magyarországon. Irodalom, tudomány, politika egyaránt a történelemre, a régi dicsőségre hivatkozva, hirdeti a magyar nemzet szabadságra való jogát. Nem volt véletlen tehát, ha a nemzeti multnak ebben a légkörében Vasvári a történelmet választotta tanulmányai céljául, s Horváth Istvánt, a nemzeti történetírás atyját, mesteréül.

 

Egyidőben szokás volt Horváth Istvánról csak mosolyogva beszélni. Nem méltó azonban, éppen történészekhez 17nem méltó, hogy a XX. század történetírásának magas lováról mosolyogjuk le nemzeti történetírásunk kezdeteit. Kétségtelenül naivak azok az elméletek, amelyek egyenesen Mózesig vezetik vissza a magyarság családfáját, benépesítik az egész földet magyarokkal, lófejű szittyákkal és palócokkal. Horváth műveiben a maga korában haladó polgári nacionalizmus szinte önmaga karikatúrájáig jut el. Mindez igaz. De az is igaz, hogy ezek a művek minden sorukkal Magyarország gyarmatosítása ellen tiltakoztak, ezreket segítettek nemzeti önbizalomra és szabadságharcra gerjeszteni.

 

A lenézésből és mosolygásból bőven kijutott Horváth legjobb tanítványának, Vasvárinak is. S tényleg, ha Horváthnál az emberiség bölcsőjét ősmagyarok ringatják, akkor Vasvárinál ezek az ősmagyarok ráadásul még tőrőlmetszett demokraták is. De vajjon semmi igaza nem volt Vasvárinak akkor, amikor a honfoglaló ősöket szembeállította korcs utódaival?

 

De nem is ez a leglényegesebb. Az a fontos, hogy mindez csak kiinduló pont volt Vasvárinak, örökség, amit Horváth Istvántól vett át. De nemcsak ezt vette át az iparosfiúból lett professzortól! Michelet-hez, Louis Blanc-hoz is az ő segítségével jutott el.

 

Engels Michelet-t a hegeli iskola bolygó zsidajának nevezte. S ha e címbe nem kevés gúnyt is vegyített, és joggal,*02 s ha Michelet a maga polgári korlátait sohase tudta áttörni – 1847-ben Magyarországon Michelet-től tanulni forradalmat jelentett. Forradalmat nemcsak a magyar elmaradottsággal, a rendi reakcióval szemben, de a haladó nemesi liberalizmushoz képest is! Ha idealista módon is, de a Collège de France tanárának írásában a haladás legyőzhetetlensége fejeződött ki, a hit az emberiség végtelen előrefejlődésében a szabadság, egyenlőség, testvériség megvalósulásának irányában.

 

Vasvári az ő műveiből ismerte meg a francia forradalmat. S nemcsak megismerte, de tudományos munkában Magyarországon elsőnek ő állítatta példaképül a magyar nép 18elé az első francia forradalmat. Hazánkban a demokratikus forradalom hangja tudományos műben először az ő történelembölcseleti írásaiban szólal meg. S nem akármilyen hangja. Cikkei eleven, harcos írások, éles vitairatok, propagandaművek a szó tiszta értelmében. Ő maga ismételten kifejtette, hogy írásaival a haladó, demokratikus világnézet terjedését akarja szolgálni, azért ír, hogy ezt a világnézetet győzelemre segítse. Milyen időszerűek ezek a sorai, amelyeket bevezetőül szánt történelmi tanulmányaihoz!

 

„Világnézeteket kell szereznünk.

 

Emberre nézve a helyes vezéreszme az, ami madaraknál a repülő szárny. A világnézet szárnyakat ad az embernek, melyek vitorláival a lég magas hullámain sajkázhat. E szárnyak segitségével a világ fölé emelkedhetünk. Egy pillanattal beláthatjuk a föld nagy részét.

 

Ki világnézetekkel nem bír: az egy szűk völgy rejtekéhez van láncolva, s keskeny látókörén túl nem hatnak szemei, mert magasabbra emelkedni nem bír, nem képes. Hasonlít a tollatlan madárfiúhoz, mely csak a fészket látja, melyhez tehetetlensége láncolja, s ha föltekint, legföllebb egy darabka eget pillanthat meg a faágak között. De ha e madárnak szárnyai megnőnek, fölreppen kisded fészkéből, s a lég birodalmában, fog andalogni…

 

Egy magasabb sziklatetőre kell tehát állanunk, mert csak így láthatandjuk az alattunk viharzó folyam egész menetét és iránya fölött csak ekkor ítélhetünk. Ugyanezért:

 

Világnézeteket kell szereznünk, melyek iránytűül szolgáljanak az események hullámai között! E vezérnézetek szerint fogjuk magunkat a tények zavaros tengerén tájkozhatni.”

 

Mivel Vasvári a történetírást világnézeti fegyverként kezelte, érdeklődése elsősorban az életrajzok felé irányult. Hős férfiak életét örökítette meg, hogy ezzel példát mutasson saját korának, olyan férfiakét, „kiknek kebelében az emberiség boldogításának nagy eszméje érlelődött, s nagyszerű tényeket visznek véghez a világszabadság, a világboldogítás érdekében”.

19

 

A kortársak egybehangzó tanúsága szerint Vasvári írásai erős hatást gyakoroltak az olvasóközönségre s elsősorban természetesen az ifjúságra. Olyannyira, hogy az egyetemi ifjúság 1848 első szabad napjaiban deputációval kérte Eötvös minisztert Vasvári egyetemi tanári kineveztetésére. De erről még később is lesz szó.

 

Első hosszabb munkája, önálló könyv formájában, egy terjedelmesebbnek szánt életrajzi sorozat bevezetőjeként, 1848 januárjában jelent meg. Címe: Történeti Névtár, A hazánkban szerepelt nevezetes férfiak és hölgyek élet- s jellemrajzai, vezéreszmék, emlékszavak, népregék s körképekkel földerítve. Az életrajzokat az Árpád-kori pogánylázadás vezetőivel kezdte. Különösen az úgynevezett „Bevezetési ötletek” tartalmaznak nagyon sok, később még idézendő forradalmi eszmét. Tudományos munkájának megemlíthető epizódja még, hogy 1848 februárjában neki ítélték a Zrínyi-pályázat első díját, amelyet a Kisfaludy Társaság 15 aranyban ki is fizetett.*03

 

Történetírói munkássága, terjedő népszerűsége, ifjúsági mozgalmi tevékenysége s mindenekelőtt demokratikus meggyőződése megnyitotta előtte a kaput az Ifjú Magyarország baráti és politikai köréhez. Kik tartoztak az Ifjú Magyarországhoz? Petőfi szavaival azok, „kik valódi szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyotakarók”. Olyan párt ez „mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába akarja öltöztetni”. A későbbi márciusi ifjúság vezérkara volt ez, írók, költők, újságírók, ügyvédek, s egyéb foglalkozásnélküli (mondjuk így: munkanélküli?) értelmiségiek, a polgári demokrácia úttörői a nemesi-rendi Magyarországon.

 

Mint majd a forradalomban gyakorlatilag is, most a felkészülés éveiben elméletileg vitáznak a liberális-nemesi esz20mékkel, amelyeket szűkkeblűnek, felemásnak tartanak. Nyugat felé, Párizs felé tekintenek, az ő eszményük a francia forradalom demokráciája.

 

E kor haladó ifjúsága nem véletlenül fordult a forradalmi Franciaország felé. „Párizs volt – miként Sztálin elvtárs írja – a fölmenőben lévő burzsoázia forradalmi képviselőinek menedéke és iskolája.”*04 Forradalmi iskolája nemcsak az odamenekült emigránsoknak, de filozófusainak, íróinak, politikusainak könyvei révén az egész nemzetközi forradalmi burzsoáziának. A márciusi ifjak is ebben az iskolában tanultak.

 

„Valamennyien franciák voltunk! – olvashatjuk Jókai Mór visszaemlékezéseiben. – Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blanc-t, Sue-t, Hugo Viktort, Bérangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemökben franciák.”

 

E vegyes névsorban a forradalmi mozgalom különböző árnyalatait és pártjait képviselik a nevek. S bár a magyar társadalom fejletlen osztályviszonyai és osztályharcai miatt a márciusi ifjúság többsége nem láthatott még éles különbséget e nevek (vagyis pártok!) között, osztályhelyzetének és politikai fejlettségének megfelelően mindegyikük kiválasztotta ebből a „tananyagból” éppen azt, amit meg kellett tanulnia. A márciusi ifjúság többsége e „francia eszméken” nevelődve jutott el a polgári demokratikus állásfoglalásig.

 

E forradalmi iskola magyar osztályából két tanítvány jutott a legmesszebb: Petőfi és Vasvári. Eljutottak egészen a szocializmus utópiájáig.*05 Ők már megsejtették a burzsoá társadalom korlátait, ellentmondásait. A francia forradalom bukásából azt a következtetést vonták le, hogy szilárdan a népre támaszkodva a nép demokráciájáért kell küzdeniök. Ahhoz, hogy Petőfi és Vasvári eljuthasson az utópiától a tudományig, Cabet-tól Marxig, nem voltak érettek Magyarország társadalmi viszonyai.

21

 

De ha Vasvári nem is lehetett a még ki nem fejlődött munkásosztály tudatos katonája – barátja, tanítója, harcostársa lett a pesti proletároknak. Ki-kijárt a külvárosok népéhez, beszélt a szegényeknek arról a társadalomról, amelyben nem lesznek nyomorultak és gazdagok.

 

Első életrajzírója szerint Vasvári „szocialisztikus beszédei a pesti munkásokra nagyon kevés hatással voltak. Nem értették”. Persze, igen valószínű, hogy a pesti munkások még homályos osztálytudatába csak kevéssé hatolhattak be Cabet eszméi. De ebből nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy Vasvári nem hatott a pesti munkásokra. A tények mást bizonyítanak. Ha sok mindent nem is értettek meg azokból a szavakból, amelyek maguk is csak egy még meg nem értett igazság első visszhangjai voltak – egyet kétségtelenül megértettek Pest proletárjai: megértették, hogy Vasvári az ő őszinte barátjuk. S hogy hallgattak Vasvárira, hogy az ifjú forradalmár igenis „hatott rájuk”, azt eléggé megmutatják 1848 eseményei. (Persze csak azoknak, akiknek nem áll érdekükben, hogy az igazságot meghamisítsák.)

 

Gondoljunk egy kicsit a közelmultra: milyen megbotránkozást szült „jobb” körökben, ha egy „tisztességes családból való ifjú” a munkásmozgalom hatása alá került s – kommunista lett. Helyezzük vissza magunkat a polgári világból a rendi világba: körülbelül ilyen felháborodást váltott ki Vasvári „jóakaróiból”, „atyai barátaiból”, hogy a jámbor papfiú a bűn tövises útjára lépett, rongyos emberekkel társalog és istentelen eszméket hirdet nékik. Figyelmeztetések és fenyegetések, atyai levelek és rokoni sírások következtek. De Vasvári már erősebb volt, semminthogy meghátrálásra bírhatták volna. Azt se bánta, hogy egyes „barátai” elhidegültek tőle. A nyirvasvári pap fiából 21 éves korára keményfejű, egyenesgerincű férfi lett. Hivatásos forradalmár.

 

De még mielőtt a forradalom éveire térnénk át, röviden foglalkoznunk kell Vasvárival, a nevelővel is. Nem a házitanítóskodásról lesz szó, hanem valódi nevelőmunkáról, mégpedig forradalmi nevelőmunkáról, mely még Rousseau tetszését is megnyerte volna.

 

A dolog ott kezdődött, hogy Teleki Blanka grófnő, ez a nagyszerű magyar asszony, eltérően többi magát cicomáz22gató, semmittevő társnőjétől, elhatározta, hogy részt vesz a magyar átalakulásért vívott küzdelemben, s valóra váltja Vörösmarty eszméjét: a magyar nők hazafias szellemben való nevelését. (Természetesen nem parasztleányokét, ezt a kor még „nem bírta volna el”.) Teleki Blanka a középnemesi lányok hazafias nevelését tűzte ki céljául. Intézete pedagógiai forradalom Magyarországon: magyarnyelvű, magyar, vagyis függetlenségi szellemű, a gyakorlati élettel egybekötött nevelést kaptak leányai.

 

Teleki Blanka bátor haladó szellemét dicséri, hogy fel merte kérni Vasvári Pált a magyar nyelv és történet tanárának. Egy 21 éves, diplomanélküli s mellesleg rebbelis hírben álló ifjút! Mit csodáljunk jobban, Teleki bátorságát, vagy Vasvári tehetségét?!

 

Az igazi forradalmár nevelő is: Szavaival felvilágosít, tetteivel példát mutat, így tanítja a tömegeket, neveli harcostársait. Vasvári azért tudott 21 éves fejjel kitűnő nevelővé válni, mert igazi forradalmár volt.

 

Rohanó életében ez a néhány hónap a legnyugodtabb időszak. Tanítványai lelkesek és okosak. Főnöke bátor, haladó asszony, akivel haláláig tartó barátságot köt, s aki új barátokat is szerez neki, forradalmi franciákat, a hazánkban élő de Gerando házaspárt.

 

Vasvári életrajzokban adta elő a történelmet s így állított eszményképet tanítványai elé a Gracchusok anyjában, Kanizsai Dorottyában s így tovább. A kisleányok rajongtak érte és az eléjük tárt eszményképekért is. Kéréseikkel, ötleteikkel, bajaikkal még vidéki útjaira is elkísérték – levélben persze.

 

Ha igaz – s igaz – az a mondás, hogy a tanító munkáját tanítványai előrehaladásán lehet lemérni, akkor Vasvári tényleg kiváló nevelő volt. Néhány hónap alatt igazi hazafiakat nevelt leányaiból. Íme például egyik tanítványának, Dőri Matildnak levele: „A jövőben olyan derék nő akarok lenni, hogy a jeles nők történetébe lehet írni.” Sztojka Juliska arról ír, hogy azelőtt „németes kislány” volt, de „most szégyenli hibáját”. Blaskovics Nina pedig egészen tanítója szellemében ezt mondja: „Én azt hiszem, hogy Nagy Károly azt nem jól tette, hogy annyi országot megdöntött.” A 11 éves (!!) 23Puteáni Rózsika ezt ígéri tanítójának: „Intézetet fogak állítani 10 év mulva, ha hazajövök Amerikából. Akkor célom lesz, hogy a kis leánykákból igaz magyarok váljanak… Az én öltözetem egyszerű lesz s nem leszek soha felpiperézve.”

 

E kislányoknak köszönhetjük, hogy Barabás kőre rajzolta Vasvárit, ők kérték fel a híres mestert erre. S e kislányoknak köszönhetjük az első írást is, amelyben a nők egyenjogúsítását fogalmazták meg Magyarországon! A márciusi forradalom hatása alatt fellelkesült leányok a következő „kiáltvánnyal” lepték meg Vasvárit:

 

„Hazafiak! Szabadság, testvériség és egyenlőség jelszavatok, a magyar, mit mond, meg is tartja, azért legyenek a nők is egyenlők, Vasvári, ki előbb tanítónk volt, most az egész hazáé, ezt mi örömmel nézzük, de kívánjuk:

 

1. Hogy az egyetemen nők is tanulhassanak.

 

2. Hogy ne legyenek olyan mondatok: Mindenki bír szavazattal, kivévén a nőket.

 

3. Hogy egész Magyarhonban, a legkisebb falukat sem kivéve, legyenek tanodák és a szülők gyermekeiket itt taníttassák.

 

4. A falusi tanítók jobb díjt kapjanak, hogy képesek legyenek a tanítást jól vinni.

 

Ez mit kívánunk és elvárjuk, hogy bele fognak egyezni honunk lelkes fiai.”

 

13–14 éves lányok 1848-ban! Vasvári büszke lehetett rájuk s mi büszkék lehetünk a tanítóra és tanítványaira egyaránt.

24

Föltámadott a tenger

 

A forradalomról lesz szó és a hősökről, akik a forradalmat vezetik. Az első kérdés, amit nem hagyhatunk megválaszolatlanul, így hangzik: hogyan vezetnek a hősök? Hogyan vezet a forradalom vezére? Mint aki a lovát hajtja, kénye és tetszése szerint szabva meg útja irányát? Kik hát a hősök? Utat szabó istenségek – alakítói, mintázói s teremtői mindannak, amit az emberek összessége elérni igyekezett?

 

A történelmi tények nem adnak igazat az ilyen elméleteknek. Hány kivételes tehetségű kísérletezőt mutat föl a történelem, aki sikertelenül döngette kora korlátait: nem bírta megteremteni azt, amit korainak, nem bírta megóvni azt, amit pusztulónak ítélt a történelem. Ezt az igazságot már Vasvári is felismerte. Így írt erről – néhány héttel a márciusi forradalom előtt:

 

„Nem nevetséges-e a kertész, ki gyümölcsöt vár, mielőtt a fa virágzott volna? És nem nevetséges-e azon másik is, ki a fejlődő virágokat vissza akarná erőszakolni a bimbózás korszakába?”

 

A történelem elítélte az ilyen kísérleteket. Törvényei parancsát nem az emberek írják elő, hanem a termelés eszközeinek fejlődése szabja meg. „A gőz, az elektromosság és a fonógép sokkal veszedelmesebb forradalmárok voltak – írja Marx – mint Barbès, Raspail és Blanqui.*06

 

Dehát eszerint nincsenek is hősök? Akiket azoknak tartunk, csak tehetetlen bábui a történelemnek?

 

Mágikus hatású, félistenszerű hősök tényleg nincsenek. Félistenek helyett olyan egész embereket tartunk hősöknek, 25akik felismerték a történelem parancsát, meglátták a fejlődés irányát (még ha annak csak egy részletét is) s ennek végső győzelméért küzdöttek.

 

Az ilyen hős nagyobb és emberibb dolgokat visz végbe a magát félistennek tartó képzelgő összes álmainál. Az ilyen hősnek messzitekintő, megtörhetetlen embernek kell lennie, akit nem rettent vissza semmi akadály. Aki a felismert, vagy akár csak megsejtett igazságot bátran magáévá teszi s képes arra, hogy ténylegesen meg is gyorsítsa, könnyítse, közelebb hozza annak győzelmét. Az ilyen hősök nem parancsolnak a történelemnek, az igaz. De elsők között ismerve fel annak parancsát, mindenkinél többet tesznek azért, hogy a népek ezt a parancsot végre is hajtsák.

 

Vasvári ilyen hős volt. Persze nem valami „hatalmas gálya kormányosa”, hanem „csak” a márciusi ifjúság néven ismert, számra kicsiny, bár jelentős politikai párt Petőfi után legjelentékenyebb vezetője. De a kormányos hősiességét nem is a hajó nagysága határozza meg.

 

Elsők között ismerte fel nemcsak azt, amit akkor egyetlen liberális nemes sem látott, hogy tudniillik hazánk nemzeti önállóságát és polgári haladását csak forradalmi harcban vívhatja ki, de azt is elsők között mondotta ki, amit akkor mások még – az egy Petőfi kivételével – gondolni sem mertek, hogy ennek a forradalmi harcnak elérkezett az ideje.

 

„Érezzük-e – írta Marx – hogy a bennünket körülvevő atmoszféra 20 000 fontnyi súllyal nehezedik ránk? Éppúgy nem érezzük, mint ahogyan az európai társadalom 1848 előtt nem érezte azt a forradalmi légkört, amely körülvette és minden oldalról nyomást gyakorolt rá.”*07

 

Vasvári egyike volt azoknak a keveseknek, akik megérezték a forradalmi légkör nyomását, azoknak a keveseknek, akik a társadalom nyomor-sebein tartották kezüket s lázából felismerték, hogy elérkezett a régi világ halálórája.

 

1848 januárjában, a szicíliai felkelés fellobbanásakor Vasvári azt írta jegyzetfüzetébe: „Szicília a rakéta, mely fel26robbantja egész Európát.” A rakéta csak azt tudja felrobbantani, amit robbanóanyaggal töltöttek. Vasvári tudta, hogy Európát a forradalmak robbanóanyaga, a népek erjedő elkeseredése, az elnyomás ellen feszülő dühe telíti.

 

De a forradalmak nem természeti folyamatok, amelyek emberi beavatkozás nélkül, maguktól végbemennek. „A forradalmak – mondja Marx – a történelem mozdonyai.”*08 Okos és bátor masinisztákra van szükség, akik a harcra gerjedt, a történelmet beteljesítő népek élére állanak.

 

1848 első heteiben úgy látszott, Magyarország nem tud válaszolni az európai forradalmak hívására. A paraszt még csendben tűrt, Pozsony még tétovázott, a liberális nemes ingadozott, inkább szeretett volna a törvényesség bajnokának maradni, semmint forradalmi úton hatalomra kerülni. „Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított – írja Vasvári. – Az óra kerekei Pozsonyban voltak, de nem igen akartak forogni… Rúgóra volt szükség, mely a kerekeket gyors mozgásba hozza…”

 

E döntő napok alatt, amikor egyik európai forradalom a másik után robbant ki, mint a gyujtózsinóron sorban elhelyezett aknák – e döntő napokban annak, aki népünkkel együtt a megmozdult Európa népei közé akart felsorakozni, fel kellett ismernie és le kellett küzdenie a nemesi haladó párt tehetetlenségét.

 

De hátha ők, ott Pozsonyban, jobban tudják? Hátha nem érkezett még el a kedvező pillanat; hátha a szomszédos forradalmak csak afféle fellángolások, amelyek majd hirtelen kihúnynak? Hátha a reakció győz? Nagy felelősség e kételyek ellenére harcra hívni a népet! De a márciusi ifjúság nem félt vállalni e roppant felelősséget. Idejében cselekedett.

 

Vasvári mondta ki először 1848-ban, hogy bekövetkezett az idők teljessége, amikor a várakozás már nemzetárulás. Március 14-én, egy nappal a forradalom előtt, századok óta az első népgyűlésen, kimondta a szavakat, amelyeket türelmetlenül várt már Pest népe, de az egész, haladni, nem halogatni akaró nemzet:

27

 

„Egész Európa tengere forr, s a népek újjászületésének meg kell történni! Jajj a nemzetnek, mely még most is közönnyel tudna tekinteni a nagyszerű világeseményekre. Azt én egyenesen öngyilkossággal vádolnám.

 

A francia kakas már harmadszor is kukorékolt: a hajnal minden életrevaló nemzetnél kezdődik…

 

Most vagy soha! – Ha a kedvező európai eseményeket elszalasztjuk: akkor ismét sinlődhetünk századokon át… Amely nemzet önmagát elhagyja, az nem méltó a szabadságra.”

 

A francia nép az akkori Európa leghaladóbb népe volt, s forradalmában Vasváriék felismerték az idő jelét. Lehetetlen úgy olvasni Vasvári beszédét, hogy 100 év után is, ne támadjon fel bennünk, kései utódokban, a jogos büszkeség: népünknek olyan fiai voltak, akik bátran mutattak rá Európa haladó népeire s tettre szólították fel. Megvan minden okunk, hogy büszkék legyünk rájuk, akik hangosan kimondták s tettre váltották a jelszót, hogy a magyarnak a haladás élenjáró népei között van a helye. Csak akkor lehetünk méltóak az ő példájukhoz, ha erről sohasem feledkezünk meg.

 

Némely olvasó talán azt gondolja, hogy már megint eltértünk a tárgytól. De nem. Mindez nemcsak hozzátartozik az életrajzhoz, de talán legfontosabb benne. Mert mi méri a hős nagyságát legbiztosabban, ha nem az, hogy 100 év távlatából is példát mutat? S hogyan ismerjük meg életét, ha nem ismerjük meg élete célját és értelmét, a forradalmat? Nem cifra kulisszának, érdekes háttérnek kell odarajzolni a társadalmat a hős drámájában, hanem a dráma igazságát kell megadni vele. Mert az igazi hős élete elválaszthatatlanul forr egybe a történelemmel, jelen esetben a történelem ünnepével, a forradalommal.

 

A márciusi forradalom rúgó volt, egyszerre mozgásba hozta azt a bizonyos pozsonyi órát, amelyet oly sokan szerettek volna rozsdásodni hagyni még néhány századig.

 

Eseményei közismertek. Petőfi, Vasvári és Jókai vezette azt a márciusi ifjúságot, amely 1848. március 15-én túllépve a törvényesség elavult korlátait, nem félve a golyótól és bör28töntől, tettre hívta fel Pestet. S Pest népe nem félt cselekedni: a külvárosok szegényei, céhlegények, gyári munkások, kisemberek, vásárra érkezett parasztok megdöntötték a cenzúrát, szabaddá tették a rab Táncsicsot s ami a legfontosabb, kész tények elé állítva a nemesi országgyűlést és a kamarillát, kikényszerítették a független felelős minisztériumot s a polgári átalakulás néhány alapvető reformját.

 

Vasvári az elindulástól kezdve vezető szerepet játszott a forradalomban. Ő volt az összekötő a Fiatal Magyarország és az egyetemi ifjúság között s így ez utóbbiak mozgósítását is nagyrészt ő végezte el. A professzoroknak, akik meg akarták fékezni a mozgalmat (az egyik paptanár minden ötödik diáknak a megbuktatását követelte), odakiáltotta, hogy már elkéstek az ötödeltetéssel.

 

„Ifjú honpolgárok! – szólt többek között. – Az egyetem slendrián rendszere Önöket meg akarja gyilkolni! A tanárok rideg rendszer szolgalelkű gépei. Azért tiltják le Önöknek, hogy a reformlakomán meg ne jelenjenek. De Önök ne hajtsanak az ilyenszerű parancsokra! Az orvos-tanár parancsol tanítványainak az előadás termében, parancsol a kórágynál, de a honpolgári kötelesség teljesítésében Önöket meg nem gátolhatja.”

 

Vasvári személyesen vezette az orvoskar, a mérnöki és jogászkar ifjúságának mozgósítását. A tanítók zsarnokságáról beszélt az egyetemistáknak s a zsarnokság gonoszabb képviselői, a cenzúra és a börtön ellen vezette őket.

 

A diákifjúság hívására azután megmozdult Pest népe. Az egyre jobban dagadó tömeg közepéből forradalmi kiáltások hangzottak fel, Pest népe határozott forradalmi irányt adott a tüntetésnek. „A népámítókhoz!”, „A cenzorokhoz!” kiáltások alatt vonult a tömeg a Landerer-nyomda elé. A tüntetés forradalomba csapott át.

 

A Landerer-nyomda előtt a tömeg forradalmi bizottságot választott. A négytagú bizottságba Petőfi, Jókai és Vidács mellett beválasztották Vasvárit is. A reakció rémülten figyelte az eseményeket. A kaszárnyákban töltött fegyverekkel és az ágyúk mellett égő kanócokkal állott a katonaság, 29de a helytartótanács urai nem mertek közbelépni. A hatalmas tömeg elszántsága megijesztette őket.

 

A felfegyverzett katonaság szeme előtt, a pesti nép megmozdulására támaszkodva, a márciusi ifjak „kikiáltották” a sajtószabadságot. A pesti nép ezzel az első rést ütötte az önkényuralom falán.

 

Itt, a Landerer-nyomda előtt, a magyar szabadság első órájában, Vasvári fontosnak tartotta, hogy figyelmeztesse a magyar népet: a szabadságot egyedül kivívni és megtartani nem lehet, arra van szükség, hogy a szabadságért küzdő népek baráti szövetségre lépjenek a közös ellenség, a népeket egymásra uszító osztrák kamarilla ellen. Ő volt az első hazánkban, aki szabadon és nyíltan megmagyarázta népünknek a nemzetek összefogásának szükségességét, leleplezte a népeket rabságban tartó osztrák reakció politikáját.

 

Vasvári felszólalása a magyar szabadság napját a demokratikus nemzetköziség ünnepévé is avatta. Ezeket mondta:

 

„…a népek nem fogták fel e szónak értelmét: testvériség. Azért törekedtek sikertelenül, azért vérzettek el a küzdelem napjain. Mindenik nemzet külön akarta kivívni a szabadságot.

 

Ausztriának pedig kezdet óta ez volt a politikai fő elve: divide et vinces*09 = oszd meg az erőket, szakítsd szét egymástól külön a nemzeteket. E fekete titok magyarázza meg: miért ápolta annyira a külön népek közötti ellenszenveket. Nemzeti gyűlölséget ébresztett fel, egyik népet felhasználta a másik legyilkoltatására. Ha a lengyel felkelt a zsarnokság ellen, a magyart, a csehet és olaszt küldé annak legyilkolására. Ha az olasz mozgott, a magyar és lengyel katonákat gyilkoló eszközül használta (1828). S azért az ausztriai zsarnokság ereje csak addig tart, míg a népek előtt e titok kideríttetik, hogy tudják és értsék meg, miszerint ők testvérgyilkosok, s a zsarnokság által egymás megölésére vak eszközül használtatnak… Éljen a nemzetek közötti testvériség! Nyujtsuk oda őszinte jobbunkat a szomszéd népeknek, s közösen törekedjünk a szent cél felé: mert a mi küz30delmeink célja közös és közös az ellenség is, mely ellen irtó háborút kell viselnünk. – Metternich vesszen!”

 

A szavak roppant fontosak. Forradalomban az okos és bátor szó tett számba megy. De nem pótolhatja a tetteket. S Vasvári nemcsak azzal járult hozzá március 15-e győzelméhez, hogy harcra lelkesítette a pesti népet. Tetteivel is szolgálta a forradalmat. Szervezte a tüntetést, igyekezett ellensúlyozni a liberális óvatosság mérséklő hatását, tárgyalt az ellenséges helytartótanáccsal, ott volt Táncsics kiszabadításánál, mindenütt ott volt, ahol a márciusi ifjúságot képviselni kellett. Petőfi és ő dolgozta ki a Közcsendi Bizottmány, a forradalom vezető szervének tervét, egyben ők voltak kezdetben irányítói is. Egyik megszervezője a nemzetőrségnek, amely – mint ő maga írta – a fegyvert „nem isten kegyéből” nyerte, de maga ragadta meg a forradalom napjaiban. Amikor a forradalom ellenségei zsidóellenes tüntetésekkel igyekeznek megbontani a pesti nép egységét, a márciusiak őt bízzák meg azzal, hogy a nemzetőrség segítségével biztosítsa a forradalom rendjét. Íme egy részlet kéziratban talált parancsából, amelyet a nemzetőrség parancsnokához intézett:

 

„Vannak felekezetek, melyek egymás ellen törnek, s a szabadság magasztos diadalának szép napjait sötét vérfoltokkal akarják beszennyezni. De ezt a nemzetőrök nem fogják megengedni… Mindenek felett a törvénynek szigorú és részletes végrehajtását várom öntől. Ezt várja a haza, a nemzet s az utókor, melynek üdvét megalapítani tőlünk függ. Emlékezzünk meg a nagy hivatásról. A késő ivadék sorsának teremtői mi vagyunk. Tőlünk függ úgy intézni az ügyet, hogy unokáink áldva emlékezzenek meg rólunk… A sikert fogom mérlegül tekinteni. E szerint ítélendek ön eljárása felett.”

 

Március 15-e eseményeit a reakciós történetírás éretlen kamaszcsínynek tüntette fel. A már idézett Thallóczy is úgy vélte, hogy március 15-e „emlékekben gazdag napja volt a pesti igazán aranyos ifjúságnak”, de „nem döntött”. Az igazság ezzel szemben már közismert: mind az országgyűlést, mind a kamarillát a pesti forradalom bírta rá a megtett 31engedményekre. Forradalom volt március 15-e, a magyar újjászületés kezdete. Mint Vasvári barátja és elvtársa, Petőfi írta, „események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, a mi volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső”.

 

Ezekben a dicső napokban Petőfi mellett Vasvári a legnépszerűbb vezetője a márciusi ifjúságnak. Kis Kossuthnak, kis Demosthenesnek nevezik, Irányi a magyar forradalom Desmoulins Camille-ának kereszteli el, Széchenyi naplójában Saint-Justhöz hasonlítja. Azt szokás mondani, hogy minden hasonlat sántít. Ebben az esetben ez feltétlenül igaz. Nem Saint-Just ő (akit különben tényleg igen becsült, Petőfivel együtt), s különösen nem Desmoulins Camille, s mégcsak nem is kis Kossuth. Vasvári ő, neve önálló, kiváló forradalmi egyéniség fogalma már, akinek nincs szüksége másokkal való összehasonlítgatásokra.

 

Hogy Vasvári népszerű volt, a szó legtisztább értelmében, vagyis a nép szerette és tisztelte, azt a fenti megtisztelőnek szánt hasonlatok mutatják. De mindennél jobban bizonyítja ezt az a tény, hogy az ellenség Petőfi mellett benne látta a „legveszélyesebb izgatót”, amint ezt Zichy gróf, a kamarilla ügynöke, egyik jelentésében megfogalmazta. De nemcsak az ellenség, hanem az ellenfél is, vagyis az ingadozó, harmadik utat kereső liberális nemesség is „főagitátornak” bélyegezte Vasvárit, aki a „diéta nullitására”, vagyis az országgyűlés semmibevevésére, a nemesi országgyűlés eltörlésére izgatja a parasztságot. Ami, ha eltekintünk a szónak nemesi szótárában becsmérlőnek szánt formájától, tartalmában igaz is volt. Vasvári az első volt, aki nyilvános beszédben jelentette ki, hogy az országgyűlés a néptől idegen osztály szerve. Amikor az ifjúság küldöttséget menesztett Pozsonyba, hogy az országgyűléstől a 12 pont jóváhagyását kikövetelje, Vasvári így számolt be a javarészt a néphez közelálló elemekből kikerülő küldöttségről: