Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FEKETE SÁNDOR - VASVÁRI PÁL 3.

2014.03.15

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sokan talán kicsinyesnek találják Vasvári megjegyzését arról, hogy az olaszt ne csúfoljuk többé sajtkészítéssel… stb. Pedig éppen nem az! Vasvári itt arra figyelmezteti kortársait – s az utókor is meg kell, hogy szívlelje ezt – hogy a sovinizmust nemcsak a „nagy” politikában, de az élet legapróbb dolgaiban is fel kell számolni, arra figyelmeztet bennünket, hogy a nacionalizmusnak tett engedmény, akár a legcsekélyebb dolgokban is, ellenségeink érdekeit szolgálja!

 

A népek felszabadulásukért vívott harcukban nem egyforma fokon állanak. Egyes népek lemaradtak, mások eredményeket értek el. Ebből viszont az is következik, hogy az élenjáró népektől tanulni – minden hazáját szerető forradalmár kötelessége. Vasvári ezt világosan felismerte, ez magyarázza meg őszinte baráti érzelmeit, tiszteletét a francia nép iránt. A mult század elején Franciaország volt a példája és központja az európai forradalmi mozgalomnak. Aki a mult század elején forradalmár volt, annak volt mit tanulnia a francia nép forradalmi harcaiból, tapasztalataiból. E kor 61minden kiváló forradalmára elsősorban a francia felvilágosodás és később az utópista szocializmus*18 irodalmán nevelődött. Vasvári tudatosan és büszkén vállalta, hogy a legjobb francia forradalmárok tanítványa:*19

 

„…ha kell előkép – írja – mely után egy önálló nemzet szellemi míveltsége fejlődjék, én a franciát választanám, kivált az irányelvekre nézve.”

 

Amióta Vasvári e sorokat leírta, több mint 100 év telt el. A proletárforradalmak korszaka köszöntött be. Ha Vasvári ma élne, és „előképet” keresne, „mely után egy önálló nemzet szellemi míveltsége fejlődjék”, akkor a Szovjetunió szocialista kultúrájára mutatna rá. Azt a tényt, hogy világnézete kialakulásában példát adó szerepe volt a francia felvilágosodásnak, éppen olyan büszkén vállalta, mint amilyen büszkén vállalhatjuk, mai magyarok, a szovjet példa követését építésben és kultúrában egyaránt.

 

Tanulni más népektől – korántsem ugyanaz, mint hajlongani mások előtt, elfelejtve, megvetve saját nemzeti-népi hagyományainkat. Az internacionalizmustól idegen minden nemzetietlen világpolgáriasság. Aki valóban a népek nemzetközi barátságának híve, annak mindenekelőtt saját hazájában kell megteremteni azokat a feltételeket, amelyek ezt a barátságot biztosíthatják. Küzdj saját néped felszabadulásáért – enélkül nem küzdhetsz az egész emberiségért! Ez minden forradalmár alapelve kell, hogy legyen. Vasvári tudta ezt s meg is tudta indokolni.

 

„Az emberiség nemzetcsaládokból áll – írja – s ki egy ily családnak használ, használt közvetve az emberiségnek is.”

62

 

Vagyis az igazi internacionalizmus egyben könyörtelen harc is „az elméleti kozmopoliták ellen”, mint Vasvári kifejezte, akik „magukat az emberiség apostolainak szeretnék neveztetni”, de sem saját népükért, sem az emberiségért nem tesznek semmit.

 

„Ezek el akarnák velünk hitetni – írja – hogy amit ők tesznek, azt mind az emberiség szent ügyéért teszik. Utoljára még azt is fogják állítani, miszerint ha ők esznek és sétálnak, még azt is mind az emberiség magasztos érdekeiért teszik. Mindenkor kerültem az ily embert – ez nyugodtan nézi honfitársain csörgő rabláncokat, s azon okoskodik nagy komolyan és nagy bölcsen, vajjon mily arányban áll az a nyomás, melyet jelenleg a láncok gyakorolnak bizonyos számú emberen, azon nyomáshoz, melyet kétszer és félszer súlyosabb láncok fognának gyakorolni ugyanazon idő alatt félannyi emberen, stb.?

 

Bizton hihetjük, miszerint az ily kozmopolita azért vallja magát az emberiség apostolának, a nagyvilág polgárának, hogy körülötte lévő szegény honfitársaival ne kelljen jót tennie: azért akar felülemelkedni saját hazáján, hogy a honfikötelességektől föloldozza magát… Ezekről szokta a magyar mondani: sem országa, sem hazája.”

 

Az igazi hazafiasság harc a sovinizmus ellen; az igazi internacionalizmus harc a kozmopolitizmus ellen – ebben foglalható össze Vasvári tanítása a nemzetiség-nemzetköziség kérdésében. Kora fiatalságától kezdve ezt az elvet, hazafiasság és nemzetköziség egységének elvét vallotta. Egyik legkorábbi írásában Michelet érdemének azt tartja, hogy „a haza és az emberiség” szeretetére nevel. S kevéssel később, 1848-ban ilyen gyönyörű szavakkal fogalmazta meg a márciusi ifjúság politikai hitvallását, saját politikai programmját:

 

„…azon párthoz tartozunk, mely szinte*20 egy szebb jövő után sóvárog, s egy cseppet akar képezni a világ63szabadság tengerében… E párt hajnalt akar deríteni Hunniára, melyre eddig az éjféli sötétség fátyla borult.”

 

Hogy az igazi hazafiság egyben nemzetköziség, hogy a hazafiság egyben harc minden reakciós népelnyomó hatalom ellen, hogy csak a népek felszabadító harcában valósulhat meg a népek testvérisége – mindez együtt adja az alapját annak, hogy Vasvári rendületlenül hitt az egyszer majd harcok árán megvalósuló örök béke eszméjében. Abban az eszmében, amely az emberiség főkötelességének tartja a béke kiharcolását. Így írt erről:

 

„A nemzetek nem fogják egymást üldözni. A testvérszeretet szellemláncai fogják egybekapcsolni az emberiséget s egy világcsaláddá olvasztandják a föld minden népét.”

 

Amikor Vasvári az erdélyi csatatérre ment, azért is ment, hogy hazánk felszabadulásával egy lépéssel közelebb jöjjön az örök béke-korszak. Szavaiért tetteivel állt jót. Oly őszinte volt eszméiben, mint amilyen hős tetteiben és halálában.

 

Vasvári nemzeti eszméje a magyar viszonyokból sarjadt, de elméletileg a francia burzsoázia testvériség-eszméjének következetes folytatása volt.

 

Hasonlóképpen átvette és a magyar viszonyokra alkalmazta a polgári demokrácia szabadságeszméjét. A szabadság követelése az akkori Magyarországon magában foglalta a nemzeti függetlenség eszméjét is, s a jobbágyság felszabadításának programmját is. Lángoló szavakkal tett hitet e szabadság mellett:

 

„…a szabadság fáján az emberi élet minden virágai kifejlődnek. Csak a szabadság fáján érlelődnek a tudomány és művészet gyümölcsei. Emberi észnek leghívebb dajkája a szabadság.”

 

A szabadságot akkor – és ma is – igyekeztek – és [hiányzó sor] radalom elleni harcot, a terrort. Vasvári a legkövetkezetesebb jakobinus-forradalmiság, a Saint-Just-ök, Marat-k forradalmiságával vallja, hogy a szabadság nem ellentéte, de 64édes testvére az ellenforradalom elleni önvédelmi harcnak. Szabadság a forradalomnak, rabság az ellenforradalomnak! – így fogja fel Vasvári a szabadság eszméjét, ezért követeli szeptemberben az ellenforradalom „magasfejűinek guillotinírozását, a robespierrei terrorizmust.” Itt is, mint a forradalom minden alapvető kérdésében egy véleményen van Petőfivel, aki szintén összekapcsolta a szabadságot a szabadság ellenségei elleni harccal:

Egy vallás van a földön: szabadság!

Aki mást vall, rettentően lakol.

 

Vasvári tehát, mint Petőfi is, következetes híve volt az első francia forradalom szabadság- és testvériség-eszméjének. De Lenin arra figyelmeztet minket, hogy „amíg az osztályok nincsenek megsemmisítve, addig a szabadságra… vonatkozó minden elmélkedésnél ezt a kérdést kell feltenni: Szabadság – de melyik osztály számára, és milyen cél szolgálatában?”*21 Az első francia forradalom burzsoái e jelszavakkal a saját szabadságuk, a feudális urakkal szembeni szabadságuk kivívásáért harcoltak. Ez történelmileg indokolt, haladó harc volt.

 

De a francia forradalom kora óta Vasváriig 50 esztendő telt el. Fél évszázad tőkés fejlődése leleplezte a burzsoá „észállam”*22 polgári lényegét, azt, hogy a burzsoázia nem szüntette meg a kizsákmányolást, csak annak feudális formáját tőkés formával cserélte ki. Magyarországon is megjelent – ha kis számban, ha gyéren is – a proletariátus. Mindenkinek, aki őszintén vallotta a polgári forradalmak szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavát, annak szembe kellett fordulnia magával a burzsoáziával, amely élő megcsúfolása volt saját forradalmi jelszavainak. Ez a szembefordulás, mindaddig, amíg a munkásosztály fejletlen, csak fejletlen ideológiai síkon, csak utópisztikus formában mehet végbe. De minden valóban becsületes, a dolgozókkal érző forradalmárban végbe kell mennie. A jakobinus forradalmá65rok legbecsületesebbjeinek útja ezért vezetett el a szocialista utópiáig.

 

Magyarország Nyugathoz képest elmaradott ország volt. Vasvári fejlődési lehetőségei éppen ezért nagyon korlátozottak voltak, de ő a szűk viszonyok ellenére is messze jutott el. A polgári felvilágosodástól ő is elérkezett a szocializmus utópiájáig. Vizsgáljuk meg ennek a fejlődésnek a menetét.

 

A jakobinus forradalmár továbbfejlődését az utópista szocializmusig az egyenlőségre vonatkozó állásfoglalásán mérhetjük meg a legkönnyebben. Hogy kinek akarod a szabadságot, azt félreérthetetlenül megmutatja, hogy kinek követeled az egyenlőséget. Azt akarod, hogy a burzsoá egyenlő legyen a nemesúrral, de a proletár továbbra is termelje a profitot, vagy pedig azt akarod, hogy kizsákmányolásnélküli, szabad emberek egyenlőjogú társadalma valósuljon meg? Vasvári az első választ tanulta meg, azt vette át a polgári felvilágosodás ideológiai fegyvertárából, de nem rekedt meg annál. Menjünk sorjában. A kiindulás Rousseau.

 

Miért van egyenlőtlenség a társadalomban? Erre a kérdésre a népbutítás klerikális bajnokai azt szokták válaszolni: szegények és gazdagok mindig voltak és mindig lesznek, éppenúgy, mint ahogy isten törvényei szerint való dolog az, hogy vannak királyok és vannak alattvalóik. Megint mások azt mondják, hogy mindez a természet törvénye. Ami viszont nem más, mint a kizsákmányolás védelmezése, csak némiképpen más módon: isten helyett a természetet téve meg bűnbakul. Rousseau mondta ki határozottan és kereken: az emberek egyenlőtlensége nem istentől, nem is a természettől származik, hanem annak társadalmi okai vannak. (Más kérdés, hogy ezeket az okokat Rousseau hamisan fogta fel.)

 

Vasvári teljesen a francia felvilágosodás szellemében jelenti ki, hogy a szolgaság akkor keletkezett, „amikor az emberiség a szorgalom és társadalmi élet pályájára lépett”. Azokkal szemben, akik a szolgaságot természeti törvényként akarják megörökíteni, félreérthetetlenül leszögezi:

 

„A földi nyomorok okát nem a természetben, hanem a tökéletlen világszervezetben kell keresni.”

66

 

De amennyire nem természeti törvény, ugyanúgy nem is isteni rendeltetés a kizsákmányolás – vallja Vasvári „a középkori misztikussal” szemben, aki a földet „siralomvölgyének” tartja. A középkorról írva kifejti, hogy nem azért vannak királyok és alattvalók, nem azért van gazdagság és szegénység, mert valamiféle isten akarná így, hanem a dolog éppen fordítva áll: a szolgaság fenntartására szervezik az egyházat, hogy isten nevében nagyobb nyomatékkal lehessen „nyugalomra inteni” a lázongó nyomorultakat. Egy, a cenzúra miatt kéziratban maradt tanulmányában, bátran kimondja az igazságot a papság nagyon is földi feladatairól:

 

„A királyok bérlett apostolai pokollal és örök kárhozattal fenyegették a népet, ha a zsarnokságnak ellene mert szegülni. Emlékezzünk vissza a római pápa átokleveleire…”

 

Egy másik helyen:

 

„Európa a világ fogháza lőn. A rabok milliói nem tudták lerázni vasbilincseiket… A zsarnok isten kegyéből mondotta magát királynak.”

 

Hogyan élt (és hogyan él) vissza az egyház a felvilágosulatlan, helyesebben: mesterségesen elbutított hiszékeny tömegek istenhitével, hogy rémítgették „a csecsemő népeket” az emberiség „ámító dajkái”, arról így ír Vasvári:

 

„Ha valaki kételkedni kezd, az ámító dajka még komolyabban szól a hétfejű sárkányról, a rossz szellemről stb. és magas elbizakodottsággal mondja, miszerint ő e veszett sárkányt rögtön elő is hívja, ha kell…”

 

Mindez eddig nem lépi túl a polgári felvilágosodás, ezen belül a polgári antiklerikalizmus határait. Vasvári azonban nem állt meg e határok előtt. Felismerte, hogy az egyenlőség megvalósulásának a burzsoázia nemhogy barátja lenne, de ellensége.

 

Vasvárit maga a történelem menete tanította meg a burzsoázia ellenforradalmi szerepének megértésére. A 48-as polgárság gyávasága, görcsös igyekezete a forradalom lefékezésére, még ott is, ahol ez saját jogos követeléseinek cserbenhagyását eredményezte (pl. Németország), megmu67tatta, hogy a régi harcos burzsoázia helyét egy legjobb esetben is ingadozó, de legtöbbször nyíltan ellenforradalmi osztály foglalta el. Vasvári éleslátását dicséri, hogy felismerte e változás okait:

 

„Míg közös jogokért vívtunk – írja a pesti polgárságról a márciusi forradalom utolsó napjaiban – addig összeforrtak velünk. Midőn eszmékért kellett volna lelkesülni és áldozni: akkor ők visszavonultak, sőt ellenünk akarának szövetkezni… ők semmit kockáztatni nem akartak. Akinek sok veszíteni valója van, az a biztos jelent nem igen veszélyezteti egy bizonytalan jövő ábrándképeiért… Ők ideál után indulni, eszméért barrikádot építeni nem fognak soha!”

 

Itt Vasvári találó képet festett arról a burzsoáziáról, amelynek addig kell a forradalom, míg osztálycéljait el nem éri, s azután ellene fordul minden előrehaladásnak. Vasvári itt egészen közel jutott a történelmi materializmushoz, magához Marxhoz. A burzsoázia megtagadásától – amely ellenforradalmivá vált, „mert sok veszteni valója van” – csak egy lépés hiányzik a proletárok mellé való álláshoz, akik – a Kommunista Kiáltvány gyönyörű szavai szerint – „a forradalomban csak láncaikat veszíthetik”. Elsősorban korának korlátjai, a magyar viszonyok fejletlensége s korai halála akadályozta meg Vasvárit abban, hogy ezt a lépést tudatosan, mint a nemzetközi munkásosztály katonája, mint Marx híve, megtegye.

 

Vasvári bátran rámutathatott arra, hogy a tulajdon teszi ellenforradalmivá a burzsoáziát, mert saját magának sem tulajdona, sem kapitalista vágyai nem voltak. Tudta, hogy a magántulajdon nem volt mindig s hitt egy olyan társadalomban, amelyben újra közös lesz a természet kincse és a munka terméke. A lopással kapcsolatban a következő bátor szavakat írja le jegyzetfüzetébe:

 

„A lopás nem bűn a természettörvény szerint, mert minden földi adomány közös, melyből kiki mértékletesen éljen, az enyém és tiéd csak a társadalom alakításakor jön létre.”

68

 

Itt Vasvári az ősközösségi társadalomra utal, amelyben még nem volt magántulajdon, „Társadalom átalakításon” (Rousseau módjára) az osztálytársadalom megszületését érti, amely, mint ismeretes, a termelőeszközök magántulajdonára épült. Vasvári természetesen nem értette meg e folyamat történelmi szükségszerűségét, e fejlődés mozgatóerőit még kevésbbé, de kiállása a magántulajdon ellen és a közösségi, népi tulajdon mellett, feltétlenül bátor, forradalmi, antikapitalista tett.

 

Azoknak, akik a burzsoázia jóhiszeműségében, munkásokat gyámolító jó szívében bíznak, attól várják a társadalom meggyógyítását, igen tanulságos megszívlelni Vasvári megállapítását a tőkésekről:

 

„A pénzarisztokrácia kegyetlen. Amott*23 legalább a szív érez (?), ez soha le nem mond: örök zsarnok.”

 

Mindebből logikusan következik, hogy Vasvári nem a pénzarisztokrácia győzelméért akarta vérét ontani. Amikor a forradalom céljáról, a haladásról beszélt, mindig kifejezte, hogy a végcél még messze van. Polgári forradalmár barátai kész példát láttak maguk előtt Anglia vagy Franciaország társadalmában. Vasvári ellenben azt vallotta, hogy „még eddig tökéletes köztársaság nem létezett. De még jőni fog, még jőni kell.” E sorokat Vasvári a francia, holland, amerikai, svájci polgári köztársaság megalakulása után mondotta, világosan kifejezve, hogy még a legdemokratikusabb burzsoá rend sem lehet az emberiség küzdelmeinek végcélja. Ő Cabet utópiáját tette magáévá, mint a hite szerint bekövetkező, kizsákmányolás nélküli igazságos társadalom eszméjét. Hitt annak a századnak az eljövetelében,

 

„…melyben a ló s tehervonó marhák állatgyüjteményekben ritkaságokul fognak mutattatni; …mert mind erre szükség nem leszen, minden terhes munkát gép pótoland: nemcsak a munkára kárhoztatott rabszolgák, hanem a tehervonó állatok is föl fognak szabadít69tatni a járom alól… új intézmények váltandják fel a mieinket, s ami napjainkban áll, le fog romboltatni vagy önként összerogyik, mert magán viseli a mulandóság bélyegét; az emberi nemmel pedig csak az élhet versenyt, ami örök, ami végtelen.

 

Lehet, hogy a világbéke napjaiban csodálni fogják az emberek a véres fegyvereket, melyekkel hajdan a nemzetek öldösték egymást…

 

Jöhet egy század, meglehet, melyben a férfiak közigazgatási jogai meg lesznek osztva a hölgyvilággal.”

 

Mindez tudományos alap nélküli utópia. De megróhatjuk-e Vasvárit érte? Nem. Rá is vonatkoznak Engelsnek azok a szavai, amelyekkel a tudományos kommunizmus e lángelméje az utópista szocialisták hibáit, hiányait koruk szűk viszonyaival, fejletlen társadalmukkal magyarázza:

 

„Az utópisták… utópisták voltak, mert nem lehettek mások egy olyan korban, amikor a tőkés termelés még oly kevéssé volt kifejlődve. Arra kényszerültek, hogy fejből konstruálják meg egy új társadalom elemeit, mert ezek az elemek magában a régi társadalomban nem léptek még nyilvánvalóan előtérbe; új építményük alapvonásait keresve csak az észhez fordulhattak, mert még semmikép sem fordulhattak az egykorú történelemhez.”*24

 

Vasvári maga is tudta, hogy semmi kézzelfogható, objektív, tudományosan megállapítható bizonyítéka nincs arra, hogy az általa elképzelt jövő tényleg be is fog következni. Saját világnézetét mindenkinél jobban jellemezte Petőfit köszöntő beszédében, ahol a következőket mondotta a márciusi ifjúságról:

 

„E párt a nagy eszmék mythologiájában*25 él s te vagy a jósló, ki a boldogabb jövő nagyszerű képeit előnkbe mered rajzolni.”

 

Pontos szavak! Vasvári fejlődésének legtömörebb összefoglalása: elindult a felvilágosodásból s mivel az sok tekintet70ben nem elégítette ki, el kellett érkeznie a szocializmushoz, de nem érkezhetett el, csak annak mythologiájához. Mint ahogy a görögök hittek egy a föld felett élő istennek harmónikus, derűs, boldog világában, a mythologiában, úgy hitt Vasvári egy az ő korának harcai után egyszer majd bekövetkező harmonikus, boldog, derűs világban.

 

Ami Vasvári világnézetét – elméletileg – a nagy eszmék mythologiájává teszi, az idealizmusa, pontosabban történelmi idealizmusa.

 

Az egyenlőtlenség keletkezését teljesen Rousseau szellemében, társadalmi okokkal magyarázza, s e szándéka helyes. De a megoldása: tiszta idealizmus. „Nem a természet, nem a föld, nem az ég” – írja – s ez eddig jó – „hanem az egyesek rossz akarata, mely a világszellemet tisztán kifejlődni nem engedé”. S ha egyes „rosszak” akadályozzák az emberiség fejlődését, akkor a „jók” viszont „teremtőként lebegnek a földteke felett, hogy újra alkossák a világot, melyet az emberi gonoszság s bitor önkény siralomvölggyé változtatott.”

 

Az osztályharc felismerésében is megakadályozza idealizmusa. De látja a társadalom ellenséges csoportokra való tagozódását, csak mindez nála a jók és rosszak ellentéteként jelenik meg:

 

„Az emberiség jobb része – írja – évezredek óta birkózik, viaskodik a gonoszokkal, népgyilkoló zsarnokokkal.”

 

Engels az önködébe fulladó, zavaros Dühringgel vitatkozva kiemelte, hogy a világ felosztása jókra és gonoszokra lényegében a kereszténységből ered. Dühring, aki Marx tanításának megszületése után lépett fel elméletével, vallási eredetű homállyal igyekezett elburkolni a társadalom valóságos tagozódását. De Marx előtt, és főleg Vasvárinál (mint például Petőfinél is!), ez a fogalmazás éppen nem reakciós, sokkal inkább egy idealista mezbe öltöztetett megközelítése a társadalom tényleges osztályviszonyainak.

 

De aki nem érti meg az osztályok gazdasági szerkezetét, aki nem ismeri fel, hogy az osztályok keletkezése a természetes fejlődésnek szükségszerű eredménye volt, az előtt 71homályban marad az az igazság, hogy az osztályok ellentéte kibékíthetetlen. Ez a magyarázata annak, hogy Vasvárinál nem egyszer találunk homályos és természetesen helytelen utalásokat az osztályok „egybeolvadásáról”. Nem tudott ellenállni a Lamartine-i*26 „osztálybéke” frázisainak, mert azoknak hamisságát csak a történelmi materializmus alapján láthatta volna át.

 

Fejlődés-elmélete is teljes egészében idealista. A hegeli világszellem*27 Michelet közvetítésével kerül át műveibe, s ott kizárólagos irányítója lesz az emberiség egész történetének. Hegel világszelleme Vasvárinál egyenlővé válik a társadalmi igazsággal, amely felé szakadatlanul közeledik az emberiség. De ha rá is kell mutatnunk fejlődés-elméletének idealista jellegére, nem lenne sok értelme annak, hogy diadallal vadászgassunk olyan idézetekre, ahol ezt az idealizmust könnyűszerrel tetten érhetjük. Ez – mint Engels Hegellel kapcsolatban megjegyezte – „iskolás fiúknak való munka. Sokkal fontosabb, hogy a helytelen formában és a mesterkélt összefüggésben „megtaláljuk a helyeset és a zseniálisat”.*28 Márpedig Vasvári felfogása – idealista korlátai ellenére is – sok helyes tételt tartalmaz.

 

A francia felvilágosodással szemben, amely hosszú századokat vetett ki a történelemből mint az ostobaság korszakát, Vasvári látja, hogy a történelmi fejlődés folyamatában minden korszaknak megvolta maga szerepe. „Ami később megszűnt szükség lenni – írja – az a maga idejében szükséges és elkerülhetetlen lehetett.” Az egész történelmet, mint 72egy szükségszerű folyamatot fogja fel, amelyben az emberiség folytonos előrehaladása megy végbe:

 

„És sokszor fogunk helyeselni tényeket az előbbi századokban, melyek a jelenkor igényeit ki nem elégíthetik. Mert e tények mind egyes lépcsőkül szolgáltak, melyeken a XIX. század oltárához feljuthatánk.”

 

E tanulmány elején már idéztem megjegyzését a nemzetek előrehaladásáról, amelyet sem tartósan akadályozni, sem idő előtt célhoz vinni nem tud senki. Ez a megállapítása mintha ellentétben lenne a nagy emberek szerepéről alkotott véleményével. De az ellentét csak látszólagos. A nagy emberek tényleg a világtörténet alakítói nála, de cselekedeteik nem lehetnek önkényesek: az igazság (a hegeli világszellem) irányítja útjukat. A történelemben „egyes emberek élete csak eszköz, csak pillanatnyi közremunkáló”. Itt Vasvári teljesen Hegel szellemében kísérli meg a történelem dialektikájának megalkotását, amelyben aláhúzza a fejlődés elkerülhetetlen, szükségszerű voltát, de helyet ad benne a kiváló egyéniségeknek, „a világszellem megbízottjainak”, mint Hegel nevezte.

 

Vasvári ezzel a dialektikus látásmóddal szemlélte saját tevékenységét, az egész márciusi ifjúság jelentőségét is. Nem aggasztotta az a tény, hogy politikájuk vereséget szenvedett, mert tudta, hogy ami ma még gyenge, kicsi, holnap erős, hatalmas, diadalmas lesz. Nemcsak a jelen erőviszonyait tartotta szem előtt (akkor kétségbeesett volna), mert tudta, hogy ami a jelenben uralkodik, az holnapra idejét múlt, gyengülő, pusztuló lesz.

 

„S azért rokonszenvemet gyakran a legparányibb új fejlődés szemlélete is megnyeri, mert előre tudom, mi fog ebből ismét továbbfejlődni.”

 

Dialektikus szemléletének egyik legkitűnőbb vonása, hogy a forradalmat, az ellentétek kirobbanását általános fejlődési törvénynek fogja fel:

 

„A nemzetben mindig szükség van teremtő erőre… de vannak pillanatok, midőn főszerepet játszik a romboló szellem. – Így van ez magában a rendszeres termé73szetben is. A Duna vize most csendes, nyugalmas… De a folyamnak is volt forradalma, volt márciusi korszaka.”

 

S éppen dialektikus szemléletének köszönhető, hogy Vasvári nem egyszerűen csak szocialista álmodozó, mint egyes nyugati utópisták. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy az ő „Ikáriája”*29 csak halála után, a fejlődésnek egy későbbi időpontjában valósulhat meg. Ez óvta meg attól, hogy balszerencsés kísérletekbe, álmodozásokba, tettnélküli sopánkodásba kezdjen. S ebben az egy kérdésben felette áll a nyugati utópistáknak. Azok fejlettebb körülmények között éltek, elméletük gazdagabb, jobban kidolgozott. Vasvári nézetei szegényesebbek, nagyobbrészt átvett, semmint önállóan kikovácsolt eszmék. De Vasvári cselekvő harcosa volt a feudalizmus ellen folyó osztályharcnak, forradalmár volt, nem gyakorlati harcoktól elszakadt álmodozó.

 

Egyesek, még olyanok is, akik marxista szándékkal közeledtek ehhez a kérdéshez, ellentmondást találtak Vasvári polgári forradalmi harcai és utópista szocialista eszméi között. Ezek nem értették meg, hogy Vasvári milyen kitűnő dialektikával látta meg a forradalmak permanenciáját. (Engels ugyanezt Marat-val kapcsolatban is kiemelte!) Vasvári egyik cikkében a polgári megelégedettség hangulatával szemben rámutatott arra, hogy az ő koruk az emberiségnek csak egy új, minden eddiginél nagyszerűbb felvirágzását készíti elő. Cikke mintegy válasz is azoknak, akik ellentmondást láttak forradalmi demokratizmusa és utópista szocializmusa között.

 

„A nemzet cselekvő ereje – magyarázza – mindig a legközelebbi teendőre van irányozva, de e lépések közül egyiket sem szabad végcélnak nevezni, ez mind csak lépcső, melyen a következő ivadék továbbhaladhasson.”

 

Mindez azt bizonyítja, hogy Vasvári nagy tehetséggel, kitűnő éleslátással, forradalmi becsületességgel közeledett a társadalmi kérdések megértéséhez, de hazánk elmaradott 74viszonyai között azokat valóban tudományosan nem tudta megoldani. A feladat, amit maga elé célul tűzött, 1848 Magyarországán megoldhatatlan volt. Pedig milyen élesen, tisztán megragadta magát a feladatot. Figyeljük meg, milyen kitűnő okfejtéssel mutat rá a társadalom tudományának feladatára:

 

„Először meg kellett ismernünk a természet titkait, ki kellett kutatnunk erejét, működését, hatalmát, csak azután győzhettük le azokat az akadályokat, melyeket az emberiség haladása útjába a természet gördít. Az óriási hatalmú természeti elemeket legyőztük s le fogjuk győzni az emberi rossz akarat által útunkba gördített akadályokat is, ha előbb kitanuljuk ezeknek természetét, erejét, működését. S erre megtanít minket a történetkönyv.”

 

A feladat tisztán áll előtte: megismerni, kikutatni a társadalom erőit, s utána megszüntetni a nyomort és a kizsákmányolást. De magát a kérdést is idealista módon veti fel, idealista eszközökkel pedig eleve lehetetlen a társadalom mozgástörvényeit felfedni. Ezt a feladatot csak az emberiség egész kultúráját feldolgozó, proletár osztályállásponton harcoló, történelmi materialista Marx és Engels végezhette el.

 

Vasvári tett lépéseket a történelem anyagi folyamatának megértése felé. Különösen utolsó műveiben találhatunk utalásokat a társadalom gazdasági tényezőinek értékelésére. Egyik helyen pl. ezt írja:

 

„Hogy a nemzet előrehaladhasson; ahhoz két tényező elem szükséges: anyagi erő és szellemi hatalom.”

 

Még kifejezettebben így ír egy másik helyen:

 

„Mert a nemzet előrehaladása olyan, mint egyes emberé. A nemzetnek is két lábra van szüksége: ez az anyagi és szellemi erő. E két lábnak együtt kell menni, ha biztos előrehaladást akarunk.”

 

Ahhoz, hogy ezek az elszórt megjegyzések a történelem anyagi folyamatának megértéséhez szolgáljanak kiindulópontul, Vasvárinak ismernie kellett volna a politikai gazdaságtant, Magyarországon kifejlett proletáriatusnak kellett 75volna lenni… stb. Ezek híján Vasvári ilyenirányú nézetei megmaradtak felvillanó, de ki nem lobbanó szikráknak.

 

Világnézeti fejlődésében mégis van egy szakasz, amikor egy kérdésben továbbjutott korábbi, fejletlenebb nézeteinél: a népnek a történelemben játszott szerepére vonatkozóan. A forradalom előtti írásaiban a fentebb már megismert módon a történelmet a nagy emberek tetteinek fogja fel. A forradalmak osztályharcai, maga a forradalmak gyakorlata mutatta meg néki az ilyenfajta nézetek helytelenségét. Amikor például március után a forradalmi ifjúságnak vissza kellett vonulnia, megérthette, hogy még a legnagyobb jellemek sem képesek a nép nélkül, széles tömegek támogatása nélkül egyedül harcolni. Az ilyen és az ehhez hasonló tapasztalatok győzhették meg Vasvárit arról, hogy a történelem valódi főszereplője maga a dolgozó nép. A forradalom alatt sem ideje, sem különösebb kedve nem volt történelemfilozófiai tanulmányokkal foglalkozni, de tény és való, hogy március után szinte minden beszédében, minden írásában találunk bizonyítékokat álláspontjának megváltozására, világnézeti fejlődésére.

 

Metternichnek, aki hazánk függetlenségének megsemmisítésére, népünk szolgamunkára való felhasználására törekedett, Vasvári büszkén odakiáltotta:

 

„Azt gondolja, hogy leküzdi a népet. Nem tudja, hogy a nép halhatatlan, hogy ezt kigyilkolni nem lehet.”

 

Március 15-e előtt közvetlenül, amikor a forradalom előkészületei már javában folytak, egy gyűlésen a következőket mondotta az osztrák kormányról:

 

„Azt véli, hogy hajója biztosan áll a nép hullámain… De a népnek hulláma mindegyre emelkedik, s emelkedni kell a hajónak is, és fel kell szednie a mozdulatlanság horgonyát… Ha a hajó még most sem alkuszik a hullámokkal: akkor önmaga mondá ki önfejére az ítéletet. Az emelkedő néphullámok előbb ostromolni fogják: később, ha akkor se enged, összecsapnak a mozdulatlan hajó felett s örökre elnyelik.”*30

76

 

Gyönyörű szavakkal fogalmazza meg, hogy az ember önmagában, bármilyen kiváló is, tehetetlen, hogy csak az egyesült, testvéri egyetértésben küzdő nép dönti el a történelem menetét.

 

„Magunk között pedig teremtsünk egyetértést, összeforrást, testvériséget; mert az ember csak addig kicsiny, míg egyedül van. Ha másokkal egyesül, akkor az ember nagy, hatalmas és az egeket is képes ostromolni, miként az őskor gigászai.”

 

A néppel való egybeforrás szükségességének felismerése adja meg szocialista utópiájának valóban reális alapját. A jövő igazságos társadalmában azért hisz, mert tudja, hogy eljön az idő, amikor már nemcsak kiváló egyesek, de az öntudatra ébredő milliárdok fognak harcolni a kizsákmányolás, nyomor, szolgaság társadalma ellen. És mert milliárdok fognak küzdeni, harcukat nem lehet elfojtani.

 

„Még jelenleg csak egyesek keble dobog az egész emberiségért, de meg fog jőni az idő, midőn az öntudatlan milliárdok is felfogandják az emberiség magasztos céljait.”

 

S ebben bízva jelentheti ki, hogy tudja: elkövetkezik az igazságos világ:

 

„A küzdelem még nincs bevégezve, de annyit előre tudunk, hogy az igazságnak győzni kell: az akadályok le lesznek küzdve! a boldogság napjainak meg kell jőni.”

 

Petőfit köszöntő beszédében a költő legnagyobb érdemének azt tekinti, hogy az magasra emelkedett, de nem felejtkezett el a népről. E beszédében ma is időszerű, gyönyörű hitvallást tesz a nép mellett, kifejezve, hogy a népnek nem isteni, sem emberi kegyre nem kell várnia, hanem önmagának kell önmaga szabadságát megteremteni:

 

„Te hirdeted – mondja elvtársáról, Petőfiről – miszerint a nép támaszkodjék önerejére, s ne várjon 77kegyelmet sem a földtől, sem az égtől… Te azt mondod: nép! akarj! és a nehézségek leomlanak útaidból: nép! nyilatkozzál és szavaidat meg fogják hallgatni: mert elmúlt a kor, melyben elég volt hallgatag várakozással nézni az idő folyását, s a kegyelemtől várni sorsunk javulását. Te elmondod mindezt; mert tudod mi a nép más országokban és tudod, mivé fog nálunk is lenni, ha erejéhez aránylagos akaratja van.”

 

Ha – végére érve ennek az ideológiai elemzésnek – össze akarjuk foglalni Vasvári tanításának leglényegesebb mondanivalóját, akkor éppen ezt kell kiemelnünk: rendíthetetlen hitét á népben, hitét az emberi szellemben és tettben. Világnézete a tett világnézete volt, abban az értelemben, hogy eszméi középpontjában a sorsát javítani akaró jobbért küzdő forradalmi nép és forradalmi egyén állott. Nép, cselekedj, ne nyugodj bele a nyomorba, amire ítéltek, nép, ne törj belé az igába, amit rád raktak, harcolj a rabló háborúk ellen, melyeket kifosztásodra és elpusztításodra szerveznek, nép, harcolj saját magad és az egész emberiség jövendőjéért! – ezt tanítja Vasvári. Harcolj, dolgozz – ez minden egyes ember, minden nép feladata. E mély gondolatnak Vasvári filozófiai megalapozását is elvégezte:

 

„Minden ember élete önmagában van bevégezve. De a bevégzés csak olyan, mint az egyes láncszemé. Önmagában egészet képez, de azért szoros egybefüggésben áll az emberiség életláncának többi szemeivel.”

 

Vagyis: minden ember sorsa egybefonódik; az embereknek nem szabad elkülönülniök saját életük kicsinyes céljaival. Minden becsületes ember kötelessége, hogy a milliók között harcoljon az emberiség közös ügyéért, fejlődéséért. Ha ezt a kötelességét teljesíti, méltó arra, hogy embernek nevezzék: mert az embert a közösen végzett munka tette emberré, a közösen vívott harc emelte ki a barbárság korából.

 

„Egyesek életét – írja Vasvári – csak annyira becsülheti a világ, a mennyire ezek tényeikkel az emberiség ügyét – bár parányi körben is – előmozdíták.”

78

 

Kiki vizsgálja meg életét, tetteit. Megtett-e minden telhetőt társaiért, népéért, a népekért, az emberiség boldogabb életéért? Aki nem küzd, aki nem harcol e célokért – tanítja Vasvári – az vigasztalhatja magát mindenféle égi ábrándokkal, elmerülhet önző vágyainak posványában, nem menekülhet a jobbért küzdő emberiség jogos megvetése elől:

 

„A lelkiismeret teszi mennyországgá vagy pokollá az életet… Az ember letűnik az élet színpadáról, de tettei fennmaradnak, mert ezeknek eredménye örök sajátja az emberiségnek… Kik ezt nem értik, vagy nem hiszik, azok nem tudják, nem ismerik az emberiség végcélját… Azok mindennapi kosztosai a természetnek, minden magasabb cél s törekvés nélkül. Sorsul éppen nem irigylendő…

 

Fölmerülnek az élet folyamán s nyomtalanul ismét elenyésznek. Sorsuk a jelentől közöny; az utókortól feledés. Összevéve: közönyös feledés…

 

De kik az emberiség magasabb rendeltetését tudják, értik, felfogják, azok tényeiket egy magasabb célra fogják irányozni, s életök nem öntudatlan növényéleti tengődés, hanem őszinte törekvés és határozott elszántság küzdelmeiből, tényeiből fog állani.”

 

Kedves Olvasói Végére értünk Vasvári Pál életrajzának egy kiváló forradalmár életrajzának. Láttuk, hogyan nevelődik, hogyan fejlődik, hogyan él és harcol egy népéért és az emberiségért életét áldozó kiváló ember. Ahhoz, hogy olyanok lehessünk, mint ő volt, hogy olyan katonáivá válhassunk a mi korunk harcainak, mint amilyen ő volt a magáénak, ahhoz nagy tehetség és kiemelkedő tudás kell. De mindnyájan hősök lehetünk, „ha az emberiség ügyét – habár parányi körben is – előmozdítjuk”, ha úgy élünk és küzdünk, ahogyan ő élt és küzdött, ha a mi életünk is „az őszinte törekvés és határozott elszántság küzdelmeiből, fáradalmaiból, tényeiből fog állani”.

79

[Jegyzetek]

 

*01

 

Vasvárit mint történészt méltatni, nehéz kérdés. E tanulmány utolsó fejezetében megkísérlem majd tudományos munkáinak jelentőségét összegezni, itt inkább műveinek céljával és hatásával kell foglalkozni.

 

*02

 

Engels a proletárforradalmár álláspontjáról joggal gúnyolódott Michelet-n, aki az osztályok kibékítésének kispolgári nézeteit vallotta.

 

*03

 

A Kisfaludy Társaság által 1936-ban kiadott „Százéves a Kisfaludy Társaság” című öndicséreti vaskosság ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy 1848-ban a pályázatok színvonala igen „esett”. Nos, teljesen érthető, hogy a hercegferencek, pekárok, kornisok, józsefhercegek restelkedve emlékeztek vissza a Kisfaludy Társaság régi haladó hagyományaira. Ők viszont sikeresen megtartották a „színvonalat” – egészen az új forradalomig, 1945-ig.

 

*04

 

Sztálin: A leninizmus kérdései, Szikra, 1949, 223. old.

 

*05

 

Lásd erről részletesebben az utolsó fejezetben.

 

*06

 

Marx–Engels: Válogatott Művek. I. kötet. Szikra, 1949. 335. old.

 

*07

 

Marx–Engels: Válogatott Művek. I. kötet. 335. old.

 

*08

 

Marx–Engels: Válogatott Művek, I. kötet. 195. old.

 

*09

 

Oszd meg és győzni fogsz.

 

*10

 

Részletek április 15-i beszédéből, amelyet a megyei választmányban mondott el. Ugyanebben az időben jő a kormány is Pestre.

 

*11

 

Tehát.

 

*12

 

És a keletkező tűzvészben bennégtek.

 

*13

 

Fekete-sárga, az osztrák zászló színe.

 

*14

 

Királypártiak.

 

*15

 

Okoskodik.

 

*16

 

Nyaktiló: az első francia forradalomban ezzel végezték ki az ellenforradalmárokat.

 

*17

 

Mozdonynak hívták az akkori „katonai nyelvben” a lőszerszekeret, amelyet lovakkal vontattak, s amelyet harc közben lekapcsoltak az ágyúról.

 

*18

 

A leghíresebb utópista szocialisták a XIX. század elején Saint-Simon (1760–1825), Fourier (1768–1830), Owen (1771–1858), Cabet (1788–1856). Különösen az első három jelentős szerepet játszott a szocializmus elméleti előkészítésében. Lenin a XIX. századi utópista szocializmust a marxizmus egyik forrásának nevezte.

 

*19

 

Jellemző, hogy Thallóczy fitymálva beszél Vasvári franciabarátságáról, „világpolgáriasságnak” keresztelve azt. Elég szomorú, hogy maga Szabó Ervin is minden kritika nélkül átvette Thallóczynak ezt a megállapítását.

 

*20

 

Szintén

 

*21

 

Lenin: Válogatott művek. 10. kötet. 234. old. (Oroszul.)

 

*22

 

E jelszóval azt fejezte ki a polgári felvilágosodás, hogy az ésszerűtlen, igazságtalan feudális társadalom helyébe az ész törvényei szerint berendezett társadalmat kell állítani.

 

*23

 

T. i. a hűbéri társadalomban. A hűbérurak jószívét itt csak az ellentét kedvéért említi meg Vasvári, – ezt mutatja az is, hogy megállapítását saját maga megkérdőjelezte.

 

*24

 

Engels: Anti-Dühring. Szikra, 1950. 274. old.

 

*25

 

Antik görögök vallásos hite: mythologia.

 

*26

 

Lamartine, francia költő és kispolgári demokrata, az 1848-as francia februári forradalomban az osztályok közötti „szörnyű félreértés” megszüntetésében látta a forradalom célját.

 

*27

 

Hegel a dialektikus módszer megteremtésében kiemelkedő szerepet játszott. De a társadalmi (és természeti) változások anyagi okait nem ismerte fel. A fejlődés mozgatóerőit – mint Engels megjegyzi – „a filozófiai ideológiából viszi be a történelembe”. (Marx–Engels. Válogatott Művek. II. kötet 388. old.) Hegel szerint a természeti és társadalmi változásoknak valamiféle világszellem, „az Abszolutum” az okozója. Erről a világszellemről Engels gúnyosan megjegyzi, hogy csak annyiban abszolút, amennyiben Hegel „abszolút semmit sem tud róla mondani”. (Marx–Engels i: m. II. kötet, 358.)

 

*28

 

Marx–Engels: Válogatott levelek. Szikra, 1950. 514. old.

 

*29

 

Görögországhoz tartozó sziget. Cabet „Utazás Ikáriába” című munkájában a kommunista társadalom országaként szerepel.

 

*30

 

Vasvári beszéde megelőzte Petőfi ismert versét arról, hogy „habár felül a gálya s alul a víznek árja, mégis a víz az úr”. Tehát nem arról van szó, hogy Vasvári esetleg Petőfi hatása alatt beszélt volna így. Ő is, Petőfi is, a forradalom hatása alatt fejlődött, még hozzá mindketten közös irányban. Különben is egyéniségük, forradalmi szerepük hasonló, méltó harcostársai voltak egymásnak a magyar nép szabadságáért vívott harcukban.

Forrás: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=704&secId=65867