Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fekete Sándor Vasvári Pál 2

2014.03.15

 Fekete Sándor Vasári Pál 2

„Midőn az úgynevezett országgyűlés előtt megállánk, jól jegyezte meg egy barátom, hogy a népet e küldöttség jogszerűbben képviseli, mint ama hongyűlés, melynek tagjai nagyrészint önmagukat és saját érdeköket képviselik.”

32

 

Hasonlóképpen szólt egy másik beszédében:

 

„A mostani országgyűlés nem képes a bécsi kabinetet elég erővel megtámadni. Mert e hongyűlés nem a nemzet kifolyása: ez csak egy kiváltságos osztály képviselete.”

 

A liberális nemesség és a márciusi ifjúság között, vagyis a forradalom konszolidációjának pártja és a forradalom továbbfejlesztésének pártja között szükségszerű ellentét alakult ki. Ez az ellentét a liberális nemesség haladó mivoltának belső ellentmondását fejezte ki, testesítette meg. A hatalomra került nemesség (vegyük most egy kalap alá ezt a különböző csoportokra tagozódó réteget) általában híve volt Magyarország polgárosodásának, nemzeti önállásának, de a forradalomtól félt, s ha az már bekövetkezett, mindenképpen azon fáradozott, hogy a nép szerepét csökkentse s a szükséges reformokat felülről, a nemesi osztály érdekeinek megfelelően hajtsa végre. De aki a népre nem mer támaszkodni, az fegyvertelen marad a reakcióval szemben. Ez magyarázza az új, független minisztérium, a Batthyány-kormány tehetetlen alázatosságát a bécsi kamarilla felé. Ez magyarázza a Batthyány-kormány ingadozó, középutat keresgélő, sem erőt, sem határozottságot fel nem mutató kapkodásait.

 

A márciusi ifjúság ezzel szemben egyszersmindenkorra szakítani akart az osztrák reakcióval, ellene volt minden egyezkedésnek, hazánk teljes függetlenségét s a nép, elsősorban a parasztság felemelkedését elősegítő újabb reformok megvalósítását követelte. Az ellentét tehát elkerülhetetlenül kialakult.

 

De az erőviszonyok és a történeti körülmények csak a liberalizmus győzelmének szolgálhattak alapul. A márciusi ifjúságra addig volt szükség, amíg az a márciusi forradalmat fegyverként a kamarillának szegezve, kikényszerítette a legszükségesebb reformokat. A biztosítottnak vélt győzelem után a nemesi kormány elérkezettnek látta az időt e fegyver elhajítására vagy legalább is elraktározására.

 

A kormány április közepén Pestre költözött, nem utolsó sorban azért is, hogy a mozgalmat leszerelje. Az egyetemi ifjúságot lefegyverezte, visszairányította az egyetem padjai 33közé, a márciusi forradalom szervét, a Közcsendi Bizottmányt feloszlatta.

 

Ez az időszak az elvek próbája volt. Nem egy márciusit „térített” meg a liberalizmus győzelme. Aki gyengének bizonyult, az hamar csatlakozott a kormányhoz és „Batthyány is a haladásért küzd, én is amellett vagyok” jelszóval átsétált a liberalizmus táborába.

 

Vasvári nem „tért meg”. A márciusi ifjúság kényszerű visszavonulását ő is szükségszerűnek ítélte meg, de tudta, hogy eljön még az ő idejük újra. Tudta, hogy „az osztrák kabinet végig akarja játszani ördögi szerepét egész az utolsó jelenetig, mely nemsokára be is következik”. Nem táplált magában illúziókat a reakció természete felől. Megtanulta már a történelemből, hogy az ellenforradalom nem adja meg magát, s csak az alkalmas pillanatra vár, hogy „a kivívott szabadságot megtámadja”.*10 Ha pedig a reakció támad, a nemzetnek újra szüksége lesz a márciusi ifjúság forradalmi aktivitására, lendületére, hősi elszántságára. Ez a magyarázata annak, hogy Vasvárit a visszavonulás nem keserítette el, nem siránkozott, nem tört meg. Hű maradt elveihez, szilárdan állott barátai, harcostársai között, „a jobb időket várva”.

 

Amikor a kormány Pestre jő, a forradalmi nép nevében ő üdvözli a minisztereket. De beszédéből nem a „behódolás” hangja szólal meg. A nép bizalmatlanságát érezni ki szavaiból, amely éberen fogja figyelni a kormány leendő tetteit. Így fejezi be szónoklatát:

 

„E nép most kezeitekbe teszi e forradalmi hatalmát, s felelősségtekre bízza e nemzet sorsát. Ti egy újjászületett nemzet előtt fogtok számolni eljárásaitokról. S azért a haza szent ügyét figyelmetekbe ajánljuk.”

 

A miniszterek nincsenek elragadtatva e szónoklattól s attól sem, hogy a fogadást követő ünnepélyeken a márciusiak nem vesznek részt. „Kölykök üveltenek türelmetlenségükben” – jegyzi fel a fogadásról naplójába Széchenyi, maga is az új kormány tagja, „kölykök” alatt a márciusiakat értve, akik miatt „szörnyű rebellió és anarchia bűzlik itt”, tudniillik Pesten.

34

 

Bekövetkeznek a forradalom nyugodt napjai. Néhány heti szélcsend a feltámadott tengeren.

 

Vasvári visszatért – mint ahogy ő maga kifejezte – „családi tűzhelyéhez, a históriához”. Kidolgozta a terveit egy mintegy 15–20 füzetből álló sorozatnak s hozzálátott a munkához. Ne gondoljuk, hogy ezzel hátat fordított a forradalomnak. Vasvári a tudományt nem menekülésnek fogta fel, amelyben a „viharok” után „enyhülést” nyernek a harcból kidőltek. Nem, ő tudományos munkájával is a forradalmat akarta szolgálni. Ezt terveinek jellege is bizonyítja. Két célja volt: egyrészt a magyar történelem kiemelkedő nagyjainak életrajzát megírni s a hősi mult felébresztésével példát mutatni az elkövetkezendő harcokra, másrészt a francia forradalom „terjedelmes kidolgozását” elvégezni, s a Grande Révolution tapasztalataival támaszt, iránytűt adni a márciusiaknak. Ez lett volna az első magyar könyv a francia forradalomról. Mivel a francia forradalomra szórt reakciós rágalomgyüjteményeket nyugodtan leszámíthatjuk történeti irodalmunkból, Vasvári terve meg is maradt mindmáig egyetlen tervnek.

 

A gyakorlati politikusból tehát rövid időre histórikus lett. Végre szabadon, cenzúra nélkül írhatott és taníthatott. Azaz hogy mégsem teljesen szabadon, amint ez az alábbiakból is kitetszik.

 

Az egyetemi ifjak azt gondolták, hogy ha már a forradalmat nem csinálhatják, legalább tanulják a forradalmak történetét. Gyűlés gyűlést követett s végül küldöttség menesztetett Eötvös miniszterhez, hogy nevezze ki Vasvári Pált az egyetem történeti tanszékére. Megvolt erre az okuk, mert Vasvári, Horváth professzor legjobb tanítványa, több önálló tanulmány szerzője, alkalmas volt a tanszék betöltésére. Joguk is volt ezt kérni, mert elvégre mégis csak volt némi részük abban, hogy Eötvös miniszter s az egyetem szabad és önálló lehetett. S bátran kérhettek, mert Eötvös a forradalom napjaiban megígérte, hogy ki fogja nevezni Vasvárit az egyetemre.

 

Ami most következik, kitűnő példa annak érzékeltetésére, hogy a történelem fordulói hogyan határozzák meg az egyes ember életének irányát.

35

 

Eötvös a küldöttséget – korábbi ígéretével ellentétben – elutasítja, mondván, hogy Vasvári személyesen kérje kinevezését. Egy hónap sem telt el korábbi ígérete óta, de az az egy hónap sokmindent megváltoztatott. A márciusi ifjúság fegyveres, országos jelentőségű pártból lefegyverzett, szétszórt, szűk csoporttá lett, a liberális nemesség két tűz között hányódó, ingadozó, az események által befolyásolt osztályból uralkodó osztállyá vált. Az ígéreteket, amelyeket az események kényszerítettek ki, nyugodtan el lehetett felejteni. S el is felejtették. Ezt megmutatja a parasztoknak ígért reformok lassú, vissza-visszacsípegető végrehajtása nagyban, s a Vasvári kinevezését kérő küldöttség elutasítása kicsiben.

 

Mindamellett Vasvári levélben is kéri kineveztetését:

 

„A tanári szék engem biztosítana a történetek szaktudományának s komoly munkákon fognék működni. Ne kénszerítsen tisztelt miniszter úr! hogy e fáradalmas pályát hálátlannak kelljen nyilvánítnom – mert kilátást nem nyujt – és oda kelljen lépnem az időszaki sajtóhoz… Én 3 laphoz is voltam szerkesztőnek felhíva: de nem fogadám el; mert mint izgató, a haza jelen körülményei közt, nem akarok fellépni…”

 

Eötvös finoman és udvariasan, de elutasította. Még Thallóczy is azzal magyarázza lépését, hogy a miniszter „félt Vasváritól, hogy az ifjúságnak nemcsak a történelemben lesz tanítója”.

 

Végül is mindegy, hogy mi okból, de Vasvárit elutasították. A kormány ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy Vasvári minél rövidebb ideig működhessen a történészi pályán. De hogy végleg hagyja ott a históriát s lépjen fel újra mint „izgató”, azt nem az elutasítással kényszerítette ki a kormány. Valójában az élő történelem újabb eseményei vonták el Vasvárit a holt történelemtől.

 

A kamarilla magához tért a márciusi csapásból, s hozzálátott az ellenforradalom megszervezéséhez. Legyőzni az olasz szabadságharcosokat, ezalatt fellázítani a magyarországi nemzetiségeket, közben alkudozással húzni az időt a szükséges pillanatig, és akkor lecsapni a magyar forra36dalomra – ez volt a kamarilla stratégiája. S alig két hónappal március után már látszottak e stratégia első eredményei. A határvidékről rossz hírek érkeztek, belül az országban összeesküvéseket szerveztek az osztrák katonai parancsnokságok, ügynökök és kémek furakodtak be a kormányhivatalokba, egyszóval: készülődött az ellenforradalom.

 

A márciusi ifjúság a fenyegető veszély növekedését látva, újjászervezte sorait. Előbb Márciusi Club, majd Demokratikus Club néven új pártot alakít, céljául tűzve ki „a pesti 12 pont nyomán az általános szabadság elvének fejlesztését és terjesztését, s azoknak életbeléptetésén működni”. Vasvári mind a két pártnak alapító és vezető tagja lett. De a Márciusi Club rövid idő alatt feloszlott, az utána következő Demokratikus Club szintúgy, s ez megmutatta a márciusi ifjúság gyengeségét.

 

A forradalom menete ebben az időben, május-június hónapban, két ízben is próbára tette a márciusiakat. Májusban Lederer osztrák katonai parancsnok rálövetett a tüntető pesti diákokra és munkásokra, júniusban pedig osztrák ügynökök fellázították az itt állomásozó olasz katonákat. „A bujtogatók vért akarnak – írja Vasvári – mert ők a reakció bérlettjei. Ők zavart és vért óhajtanak, hogy a dolgok régi állapotát visszaidézhessék.”

 

A kormány alázatos hajlongással vette tudomásul mindkét provokációt, a bujtogatókat nem büntette meg, az idegen parancsnokságokat nem távolította el hazánkból.

 

A kormány politikája ebben az időben: a liberális nemesség megalkuvó részének politikája. A márciusi ifjúság hiába próbálja szervezett tüntetésekkel eltávolítani a kormányt, hiába követel erélyes, forradalmi-függetlenségi politikát, még csak a bűnösök megbüntetését sem bírja kiharcolni. Akciói nem sikerülnek, a kormány pillanatnyi megingás után helyén marad s tovább folytatja ingadozó politikáját. A nemzetgyűlési választások, amelyek e két provokáció után következnek, „alkotmányosan” is megpecsételik a márciusiak vereségét: csak két képviselőjük jut be az új nemzetgyűlésbe.

 

A márciusi ifjak választási veresége elsősorban rajtuk kívül álló, a magyar társadalom elmaradottságában gyökeredző okok miatt következett be. De ennek ellenére 37jobb eredményt érhettek volna el, ha világosan felismerik azt, hogy csak a széles paraszti tömegek érdekeiért vívott harcban tudnak erős, a kormányt félretolni is tudó párttá válni.

 

Az egész márciusi ifjúságból csak Petőfi és Vasvári ismerte ezt fel – több-kevesebb világossággal. Vasvári maga leszögezte, hogy „nincs az az ember, nincs az a hatalom, ki a néptől a szabad földet elvegye… És ez az alapja a honszabadságnak!” Látva, hogy az elmaradott parasztság nem egy helyen volt földesurát támogatja, a márciusi ifjúság fontos feladatául jelölte meg, hogy terjessze az igazságot, „hirdesse országszerte az igazság szavait”, bízott abban, hogy „az elvetett mag előbb-utóbb meg fogja teremni gyümölcseit”. De tény, hogy ő sem lépett fel közérthető, határozott követelésekkel, amelyek még az elmaradott tömegeknek is megmutatták volna, kik az igazi védelmezői. Ez kétségtelenül történelmi korlátozottsága e kiváló harcosnak, amelyet méltatlan lenne elhallgatni.

 

Hogy a vereség után nem szóródott szét még jobban a márciusiak pártja, abban Petőfi és Vasvári irányító lelkesítő tevékenységének igen jelentős része van. Barátnak és ellenségnek továbbra is számolni kellett a márciusi ifjúsággal.

 

Közben a veszély növekedése fokozatosan meggyőzte Kossuthot arról, hogy liberális társai önmagukban képtelenek szembeszállni a szervezkedő ellenforradalommal. Megérlelődött benne egy szélesebb, baloldalibb nemzeti koalíció eszméje, amely összefogná mindazokat, akik eltökélték magukat a függetlenség megvédésére. Kossuth ezért – nem egyik napról a másikra, de fokozatosan a baloldal felé fordul. Ezalatt az ellenzék erői egyesülnek. A márciusi ifjúság és a kormány nemesi radikális ellenzékének leghaladóbb elemei megalapítják az Egyenlőségi Társulatot.

 

Az Egyenlőségi Társulat már első jelentős fellépésével is erőt tud mutatni a kormánynak. Az úgynevezett olasz kérdés vitájakor a baloldalnak köszönhető, hogy a kormány nem mert határozott ígéretet tenni a kamarillának az olasz szabadságharc leverésében való segítségre. A baloldal nem néhány képviselőjének köszönhette a sikert, hanem a pesti népnek, amely felvonult a nemzetgyűlés elé s kifejezte forradalmi szolidaritását az olasz nép iránt. A felvonuló tömeget 38Vasvári vezette, s többek között a következőket mondotta a rögtönzött népgyűlésen:

 

„Nemzedékünk nem a magyar trikolor zászló alá küldetik… hanem a sárga-fekete zászló alá, hogy sárga színben lássa nemzeti betegségünk halvány színét és feketében a sötét halált… Egész Európa tengere forr, a reakció vad háborúi alatt leroskadt népek még halálhörgéseik alatt is a szabadság gyilkosai ellen harcolnak, s mi mielőtt küzdöttünk volna, odadobnók magunkat a kamarilla gyilkos karjaiba?!”

 

Az olasz kérdés vitája alatt Kossuth további lépéseket tesz a baloldal felé. Így alakul ki a nemzeti ellenállás vezető csapatja: a Kossuthot követő függetlenségi érzelmű középnemesekből, a nemesi radikálisokból és a márciusi ifjúságból. Vasvári lelkes híve volt az új koalíciónak, s tegyük hozzá: Kossuthnak is. Természetesen lényeges kérdések választották el egymástól a két politikust. Kossuth a társadalmi reformok terén nem tudott tovább lépni a nemesi liberalizmus programmjánál, Vasvári pedig, mint látni fogjuk, eljutott egészen a szocializmus utópiájáig. De Vasvári a gyakorlati harcban nem volt utópista. Tudta, hogy a forradalom főkérdése a nemzeti függetlenség lett. Tudta, hogy Kossuth a leghivatottabb a szabadságharc vezetésére. Becsülte Kossuth kiváló szervezőkészségét, őszinte hazafiságának tisztelettel adózott s ezért vállalt szolgálatot a pénzügyminisztériumban mint Kossuth titkára. Ő, aki eddig ellenezte azt, hogy a márciusiak hivatalt vállaljanak a kormánynál, felismerte: itt az idő, amikor támogatni kell mindenkit, aki a nemzeti függetlenség őszinte híve, legyen különben a társadalmi reformok terén akár más véleménye is. Hivatalának címe ne vezessen félre bennünket – nem adóügyi aktákat másolgatott. Kossuth mellett dolgozott mint futártiszt. Különben ebben az időben már Kossuth is csak éppen annyit foglalkozott a pénzügyekkel, amennyit a főfeladat: a nemzeti ellenállás megszervezése megkövetelt.

 

Ekkor már a határvidékeken megindultak a nemzetiségi felkelések. De a fő ellenség fő seregei még nem támadtak. A kamarilla kezét Olaszország kötötte meg. Azonban minden világosfejű ember látta, hogy a döntő harcok ideje közeleg.

39

 

Tudta ezt az ellenség is. Ez a magyarázata annak, hogy a legkülönbözőbb provokációkkal igyekeznek a harctérre irányítani Petőfit és Vasvárit, hogy a pesti népet megfosszák legbefolyásosabb vezetőitől. Kellemetlen volt az ellenségnek, hogy Petőfi és Vasvári az újjászerveződő baloldal vezetőiként Pesten, a forradalom központjában működik. A kamarilla olyan országot akart megtámadni, amely a forradalom továbbfejlesztésével nem tud válaszolni az orvtámadónak.

 

A provokációk igencsak aljas jellegűek voltak. Vasvári levelet kapott egy besúgótól, amelyben a márciusiakat nyulaknak nevezték, akik megriadnak „a hatalmas oroszlántól”. Egy másik levélben „sokak véleményeként” a következő kérdést tették fel neki: „Hogy van az, hogy te, ki a hazáért utolsó csepp véredet feláldozni késznek nyilatkoztál, most szépen otthon csücsülsz, féltvén a bőrödet a horvát határszélen osztogatni szokott gyengédtelen golyócskáktól, dénique*11 te is csak olyan önérdekű szájhős vagy, mint sok más társaid…”

 

Nehéz dolog egy forradalmárnak ilyen mocskolódásokat elviselni. De Vasvári (mint Petőfi sem) nem volt forrófejű. Tudta, hogy még nem érkezett el az az idő, amikor neki is a táborba kell szállnia. Tudta, hogy a fő harcok előtt rendet kell csinálni az országban, fel kell előbb készülni belül. Pesten maradt. Várni tudni, nem hebe-hurgyán csapdába ugrani – ez is hozzátartozik a forradalmár jellemvonásához.

 

Nem kellett sokáig várnia. Szeptemberben, az olasz forradalom leverése után, a kamarilla „hivatalosan” is nekibuzdította Jellašić csapatait a forradalmi Magyarországnak. S amint várható volt, a Batthyány-kormány alkudozásba kezdett az ellenforradalom tábornokával s tehetetlen sopánkodásba fogott a királynál, az ellenforradalom vezérénél. De a kamarillának már nem kellett Batthyány. Nem tárgyalni, hanem akasztani akart.

 

A reakció orvtámadása igazolta Vasvári előrelátását, aki még a nyár folyamán figyelmeztette a kormányt és a népet is:

40

 

„Az ifjúság többé jelenleg egy forradalmi lépést sem fog tenni. – Mindennek megvan a maga ideje. Csak egyet akarunk: A vélemény szabad nyilatkozatát. Ki ezt gátolná, az gyanúba fogna esni azonnal. Aesop meséjében a szolgálók megölték a kakast, hogy ez ne kukorékoljon, ne költse fel őket, hanem szabadon alhassanak. A kakas nem költé fel őket…*12 Ha mi barátaink, honfitársainktól nem akarunk ébresztő szót hallani: majd fülünkbe dörgi az ellenség. – De akkor már talán késő leszi!”

 

De még nem késő, szeptemberben sem késő! Csak határozottan kell hozzálátni! Minden attól függ, tud-e a nemzet irányító és cselekvő, forradalmi kormányt alakítani a szabadságharc vezetésére. Most érkezett el a márciusiak ideje. Bátran és ingadozás nélkül fordulnak Pest népéhez: „Veszélyben a haza!” „Ütött a cselekvés órája!”

 

Vasvári ezekben az izzó szeptemberi napokban a pesti nép élén harcol az új forradalmi hatalomért. Gyűléseket tart, beszédeket mond, tüntetéseket szervez. Az Egyenlőségi Társulat népgyűlésén felhívja Pest népét, hogy döntse meg a Batthyány-kormányt s álljon a függetlenségért küzdő nemzet élére. Egy erősen mérsékelt, liberális kortárs leveléből idézünk egy részt az Egyenlőségi Társulat gyűléseiről:

 

„Tegnap az egyenlőségi társulatnak voltam gyűlésében… egyik előhozza, hogy sokan vannak Pesten reaktionáriusok, kik a hajdani schwarz-gelb*13 uralkodást vissza kívánnák állítani – ezen gondolat nyomán elő hozza Franczia ország példáját, mely hasonló körülállásban volt… midőn kebelében dúltak a royalisták.*14 …Ezen kényszerült állapottyokban – így folytattya a szónok Vasvári beszédét – Dantont dictátorrá tevék, s a haza mentve lőn. …Ezt elbeszélvén úgy raisonniroz,*15 hogy mellőzzük a minisztériumot, s akik képeseknek hiszik magokat arra, ragadják kezökbe a kor41mányt… guillotinirozzák*16 a magas fejűeket és így mentsék meg a hazát!!!”

 

Ismeretes, hogy a forradalom új fordulatát valóban a Vasvári vezette pesti nép vívta ki. Valóban, mint Révai József írta, „a pesti utca” Vasvárival kiáltotta: „A haza veszélyben van!” Szeptember 4-én a pesti nép a forradalmat újra megindította, majd 29-én az ellenforradalom diktátorjelöltjének, Lambergnek felkoncolásával végleg elvágta a megegyezés, a reakcióval való alkudozás útját.

 

Befejeződött a forradalom „csendes” időszaka. Megkezdődött a szabadságharc. A forradalmár szervezőből és propagandistából forradalmár katona lesz.

42

Föl, föl magyarok, harcolni vitézül!

 

Ne értsen félre senki; most, amikor a hősi tetteket dicsőítő fejezetbe kezdek, nem akarom én csökkenteni a szavak fontosságát. A szavak eszméket fejeznek ki, az eszmék pedig, Marx gyönyörű kifejezését idézve, „anyagi erővé válnak”, ha magukkal ragadják a történelem legfőbb cselekvőjét, a népet. A szavak tehát a tettek testvérei.

 

De mégis: legszebben a tettek beszélnek. A történelem könyvének azokat a lapjait forgatjuk legszívesebben, amelyekre a népek és hőseik sorsukat megváltoztató tetteiket írták. A népek összes erényeit sötét századokon is átfénylő ragyogó pontokba gyüjtik össze legnagyobb tetteik.

 

A multnak ezek a lobogó fáklyái megvilágítják az utat a késői utódoknak, új harcokra mutatva példát. Nemzetünk 1848–49-es szabadságharcának fényét nem tudta kioltani száz év elnyomatása sem. Legjobbjaink, szóban és írásban, újra és újra visszatértek a nagy harcok történetéhez s bátran vallották: amelyik népnek ilyen multja van, annak jövőjét nem lehet eltiporni. A nép pedig, a szalmatetős parasztkunyhók és a külvárosi bérkaszárnyák népe 100 éven át tanítgatta gyermekeit a harci dalra:

Kossuth Lajos azt üzente,

Elfogyott a regimentje.

Ha még egyszer azt üzeni,

Mindnyájunknak el kell menni,

Éljen a magyar szabadság,

Éljen a haza!

 

Kik tették 1848–49-et a nemzeti ellenállás, a függetlenségi harc hősi éveivé? Mindenekelőtt maga a nép, az isaszegi, szenttamási, branyiszkói s a többi felejthetetlen harc népe. Szegényes felszereléssel, rongyosan, rosszultápláltan állták 43a harcot a túlerő ellen a bihari parasztönkéntesek, Damjanich vörössipkás huszárai, Bem apó gyermektüzérei. Elsősorban népünk bátor ellenállása váltotta ki az elragadtatásnak azokat az érzéseit, amelyeket az akkori világ legjobbjai, s köztük mindenekelőtt Marx és Engels kifejeztek.

 

A fentmaradt írások és képek népünnepélynek mutatják a toborzásokat. S a legtöbb helyen tényleg azok voltak. De nem mindenütt. A hősiesség nem születik meg magától. Különösen nem, ha az ellenség oly buzgón dolgozik, mint ahogyan 1848-ban is. Papok, spionok, spiclik járták a falvakat, szabotőrök rontották a hadsereg ellátását, mint a bacillusok, úgy terjedtek a rémhírek a kamarilla „legyőzhetetlenségéről”, a „harc hiábavalóságáról”. S mindehhez számítsuk még hozzá, hogy a forradalom politikai vezetése sem tudta következetesen megoldani a jobbágyfelszabadítást. Százezrek jogos sérelme, a nemesség önző és szűkkeblű politikája szintén gátolta az általános nemzeti felkelés kibontakozását. De, mint Révai József megállapította, „a magyar parasztság önzetlenebb volt, mint urai. Mert bár elégedetlenül a márciusi törvényekkel, de elment és védte a hazát”.

 

Hogy a Kossuth vezette Honvédelmi Bizottmány a magyar népben fel tudta ébreszteni a függetlenségi harc szellemét, abban döntő szerepet játszottak a márciusi ifjak.

 

Maga Vasvári is jelentős részt vállalt a toborzásokban. Bejárta egész Somogy megyét, szinte minden faluban megfordult. Maga Madarász László, a forradalom balszárnyának vezetője irányította munkáját, ő bocsátotta útjára, ő írta alá megbízólevelét, amelyben ez állt: „Vasvári Pál és Vas Gereben polgártársaink és barátim mennek Somogy Vármegyében szabadságaink védelmére barátaimat felhívni a haza nevében, azért őket ajánlom minden polgártársaimnak szíves barátságába.” Hogy a toborzás nem volt könnyű feladat, különösen azokban a járásokban, ahol az ellenség propagandája gyökeret vert, azt Vasvári útijegyzetei is mutatják. Ezekből az írásokból kiderül, hogy nem egy helyen Vasvári még a nevét sem használhatta, mert mint közismert demokratát „árulónak”, „muszkakémnek” feketítették be a kamarilla ügynökei az elmaradottabb rétegek 44előtt. A nehézségek elől azonban nem hátrált meg, feladatát eredményesen végezte el.

 

Somogy megyei munkáját befejezve, a kormány engedélye alapján szabadcsapat szervezéséhez látott.

 

A kormány olyan helyen adott engedélyt Vasvárinak szabadcsapat toborzására, ahonnan már java újoncait régen kiválogatta. De Vasvári nem csüggedt. 1849 elején bejárta Bihar, Szatmár és Szabolcs megyét s néhány hét alatt fel állította a Rákóczi-szabadcsapatot. A mult század 80-as éveiben – egykorú írások szerint – még emlékeztek toborzó beszédeire, az öreg parasztok sírva beszéltek az ékes nyelvű ifjúról, aki a haza szabadságának megvédésére hívta őket.

 

Hogy Vasvári milyen lelkesen és milyen kötelességérzettel látott hozzá új feladatának megoldásához, azt az mutatja a legjobban, hogy elméletileg is foglalkozott a katonai tudományokkal. Elsajátította a csapatszolgálat szabályait. Végigolvasott egy sereg hadtörténeti tanulmányt, vaskos könyveket, katonai emlékiratokat, tanulmányozta a harcászat alapelveit. Mintegy féléven keresztül stúdiumainak nagyabb részét katonai jellegű témákkal tölti ki. Oly hamar beletanult a katonai tudományokba, hogy korábbi parancsnoka, Nádassy alezredes, külön kiemelte a fiatal tiszt ilyenirányú tájékozottságát. Egyszóval ezt a munkát is forradalmár módjára fogta fel és teljesítette. A kormány érdemei elismeréséül századossá, majd rövidesen őrnaggyá léptette elő.

 

Újonnan szervezett seregével Erdélybe vonult. Ekkor élte át a forradalom legválságosabb heteit. Seregeink mindenütt visszavonultak, a főváros elesett. Minden becsületes épkézláb ember a haza védelmére sietett.

 

A márciusi ifjúság is a frontokra ment. Velük nemcsak létszámban gyarapodott a hadsereg, de elsősorban harci szellemben, bátorságban, félelmet nem ismerő hazaszeretetben erősödött. Vasvári maga így jellemezte a táborba szállt márciusiakat:

 

„Ezek vagy győzni fognak, vagy az első ágyúk előtt halomra hullani. A hány kebel, annyi isten, annyi meggyőződés. Ezeket keblök szent érzelme lelkesíti. Ezek 45nem élő gépek lesznek, hanem a szabadság oroszlánhősei.”

 

A márciusi ifjúság részvételét a nemzeti függetlenségi harcban Vasvári oly fontosnak tartotta, hogy ő maga közülök választotta ki tisztjeit, mert tudta, hogy nemcsak parancsnokokat, de a nép önfeláldozó vezetőit választja ki bennük. Igaz ugyan, hogy a reakciós történetírás a márciusi ifjakból kikerült honvédtiszteket fegyelmezetlen, engedetlen, egyszóval katonátlan elemeknek igyekezett feltüntetni. De valahányszor a márciusiak szembefordultak a megalkuvó hadvezetéssel, mindig igazuk volt, éppen úgy, amilyen igaz ügyet képviseltek, amikor szembefordultak a politikai megalkuvókkal és kiegyezőkkel.

 

Hogy a márciusi ifjak milyen katonák voltak, azt egyik politikai ellenfelük, Kemény Zsigmond jellemezte a legszebben. Mély politikai ellenszenve ellenére is így volt kénytelen megemlékezni a „március 15-i párt” fiataljairól:

 

„A fiatal, erőtől pezsgő rész Versecnél, Alibunárnál, Fehértemplomnál, Szenttamásnál, Turinál, Földvárnál, Lagersdorfnál és azon számtalan helyein a veszélynek és hősiességnek hullott el, mely a magyar és a rác közti iszonyú harcot a történetben örökké emlékezetessé teendik. Akik pedig e vador és elszánt küzdést… túlélték, megalapították a 4. és 9. zászlóalj hírét. Szuronyszegezve és forradalmi dalt énekelve mentek az ágyúk elébe. Látták a szolnoki és nagysarlói csatát. Elfogytak a zászlóaljakból a temesvári és világosvári napok előtt.”

 

A hősök, akik forradalmi dalokat énekelve, szuronnyal mentek az ágyúk elébe, a néphez való hűség s a függetlenség szeretetének ragyogó példáit hagyták az utókorra. S csak azért, mert a forradalom élcsapatát is ők alkották, lehettek méltók arra, hogy a függetlenségi harc legjobb katonái legyenek.

 

Ismeretes, hogy a márciusi eszméktől fellelkesített nép a kezdeti visszavonulás után ragyogó győzelmeket aratott. Az ellenség a határok felé menekült.

46

 

E hősi harcokban kivívott győzelmek Magyarországot a nemzetközi forradalom élcsapatává tették. A kommunista Marx és Engels, a kispolgári szocialista Mazzini, a forradalmi demokrata Gercen és Csernisevszkij, olyan írók, mint Heine, Ibsen, Freiligrath, az európai haladás legjobbjai minden országban, úgy köszöntötték a magyar forradalom győzelmeit, mint az újralobbanó európai forradalom kezdetét. Az elcsendesített Európában Magyarország volt az elnyomott népek reménye. Jogos büszkeséggel írhatta Petőfi.

„Él a magyar, áll a hon, a hol egykor

Olyan halotti volt a hosszú csend,

Minő zajt üt most ott a harcoló kard!

Minden csengése egy világra cseng!

Oh, népem, eddig önmagad se tudtad,

Hogy létezel, s most tudja a világ;

Utolsó voltál, s íme a legelsők,

Most még ők is bámulva néznek rád.”

 

A magyar forradalom nagy tragédiája volt, hogy amíg honvédeink a frontokon győzelmesen nyomultak előre, a hátországban a mindenáron való kiegyezésre törekvők kiszorították a baloldalt a hatalomból, hozzáláttak a forradalom konszolidációjához – s a harcokban meggyöngült baloldal ezt nem tudta megakadályozni. 1849 tavaszán újra a liberális mérséklet embereinek kezébe került a forradalom vezetése.

 

De a forradalom megfékezése korainak bizonyult. Az osztrák kamarilla segítségül hívta Európa zsandárát, a cárt, aki saját népét is kegyetlen elnyomatásban tartva, késznek nyilatkozott az intervencióra:

 

„Nem avatkoztam volna be – írja tábornokának – ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis, ha nem látnám, hogy a bécsi és a magyar gazemberek nemcsak Ausztria ellenségei, hanem az egész világ rendjének és nyugalmának ellenségei is… gonosztevők, világpusztítók, akiket ki kell irtani a mi nyugalmunkért.”

 

Az összeomlás előrevetette árnyékát. Közeledett a felbomlás és a bukás időszaka. De még nem veszett el a harc!

47

 

Katonáink az osztrák határ felé meneteltek s a szétvert ellenforradalmi hordák nem tudtak ellenállni csapásainknak. Még az orosz seregek megérkezése előtt újjáéleszthettük volna az osztrák és olasz forradalmat. Ez pedig meghátrálásra bírhatta volna a cárt is.

 

A harc most csapott fel a legmagasabbra. Amikor a kishitűek már a fejüket vesztették, a gyávák behódolásra készülődtek, a magyar nép még mindig állta a harcot.

 

Ezekben a válságos napokban Vasvári, aki az erdélyi harctéren csatázott, minden erejével arra törekedett, hogy megegyezést találjon a románokkal. Ismeretes, hogy az osztrák kamarilla kihasználva a liberális nemesi kormány végzetesen helytelen nemzetiségi politikáját – a magyar forradalom ellen vonultatta az erdélyi román parasztokat. A román nép legjobbjaiban azonban kiolthatatlanul élt a vágy a magyar forradalommal való szövetségre. Bǎlcescu és barátai felismerték, hogy a magyarnak és románnak meg kell békülnie s közös harcot kell folytatnia a közös ellenség, a népeket egymás ellen ugrasztó osztrák reakció ellen.

 

Vasvárinak a forradalom első napjától kezdve az volt a meggyőződése, hogy a Dunavölgye baráti népeinek össze kell fogniok a kamarilla ellen. Ezt a meggyőződést vallotta a harcok legelkeseredettebb szakaszaiban is. 1849 elején írta egyik cikkében, hogy a magyar hadseregnek ne a nemzetiségek megsemmisítése legyen a célja, hanem a különböző népek kibékítése:

 

„Egyedül a magyar fiatal hadsereg képes kijavítani a mult századok hűbéri intézményeinek unokákra kiható hibáit, kiengesztelni… a faj és faj között kifejlődött gyűlöletet, összetartani a hazát.”

 

Ez az idézet azért is igen fontos, mert ez az egyetlen magyar nyilatkozat a nemzetiségi kérdésben, amely az alapvető hibát „a mult századok hűbéri intézményeiben” keresi. Vagyis: Vasvári tudta, hogy a kamarilla uszítja egymás ellen a népeket, de azt is látta, hogy a magyar nemesség önző, soviniszta politikája tette ezt lehetségessé. S e helyes meggyőződését a gyakorlatban is követte, amikor kapcsolatokat keresett Avram Iancuval, a román népfelkelők vezető48jével. Ismeretes, hogy ugyanabban az időben Dragoş János, a magyar nemzetgyűlés román képviselője már tárgyalásokat folytatott Iancuval. 1849 májusa volt. Vasvári maga is felkereste Iancut, hogy kifejtse előtte eszméit a magyar és román nép megbékéléséről, összefogásáról a közös ellenség ellen. A megegyezésért folytatott tárgyalások azonban megszakadtak. Hatvani őrnagy, ellenséges beállítottságú, népellenes, soviniszta tiszt aljas provokációval rátört az abrudbányai román lakosságra. E vérengző provokáció megakadályozta a tárgyalások folytatását s egyben a két nép közös osztrákellenes harcát. Az erdélyi csatatéren újra fellángolt a tragikus küzdelem.

 

Bem, aki maga is legszívesebben a román néppel szövetségben vívta volna felszabadító harcát, kénytelen volt új hadjáratot szervezni a felkelők ellen. E hadjáratnak egyik részt alkotta Vasvári Bánffyhunyadon táborozó csapatának a havasok felé való elindítása. Az ő serege zárta volna le azt a kört, amelyikkel Bem körül akarta fogni a felkelőket. Közben Bem az orosz betörés miatt tervét megváltoztatta. Visszavonulási parancsot adott ki seregtesteinek, de – valószínűleg árulás miatt – Vasvári nem kapta meg Bem visszahívó parancsát. Ott maradt kis seregével a felkelők tengerében, egyedül, segítség nélkül. A korábban megkapott parancs szerint elindult Marisel felé, hol a Gyaluból elindult hadoszloppal kellett volna egyesülnie, s ahol ekkor már az ellenség táborozott.

 

Vasvári súlyos beteg volt. Többhónapos láztól legyengülve érkezett meg Bánffyhunyadra. Barátai és tisztjei kérték, hogy maradjon a városban, de ő nem akart elszakadni a seregtől. A vezénylést átadta Buzgó nevű tisztjének s ment a sereggel a havasok közé, utolsó útjára.

 

Csapata legföllebb 2000 emberből állott, velük szemben sokszoros túlerő. E kétezer ember a következőképpen oszlott meg: Buzgó Pál zászlóalja, maga a Vasvári által szervezett Rákóczi-szabadcsapat, bihari parasztönkéntesek 123. zászlóaljának egy százada, egy udvarhelyi vadászszázad, Bulyovszki százados, a márciusi ifjúság egyik hőse, Petőfi és Vasvári barátja vezette a Bécsből hazánkba jött egyetemista ifjúság úgynevezett halálfejes légiójának 49maradványait. Idetartozott még egy szakasz bihari paraszthuszár és egy zászlóalj gyalogos önkéntes. A csapat előtt az utat egyengette 200 „békés oláh”, ahogyan akkor nevezték, vagyis azok a románok, akik csatlakoztak a magyar honvédseregekhez. A forradalom hadseregének jelképe ez a kis csapat: magyarok, németek, románok, parasztok és néphez hű értelmiségiek. Felszerelésük – s ebben is tükrözték az egész honvédséget – különösen gyatra volt. Pivány Ignác honvédfőhadnagy, Vasvári tisztje így ír erről későbbi feljegyzéseiben:

 

„Fegyverkezésünk a lehető legkezdetlegesebb volt: hasznavehetetlen régi lovassági karabélyok, ócska vadászpuskák, imitt-amott egy kovás-muskéta: csak a keretbeliek bírtak rendes szuronyos, gyutacsos fegyverrel. A kiszedett töltények golyóit össze kellett vagdalni, hogy a vadászpuskák csöveibe beleférhessenek, a lőpor egy részét ki kellett önteni; mindamellett nem ritka eset volt, hogy a rozzant cső az elsütésnél szétrepedt s hordozójának kezét súlyosan megsértette. Nem csoda tehát, ha a legénységnek fegyveréhez egyáltalán semmi bizalma nem volt.”

 

S kikből állott a legénység? A katonai regula szerinti „harcképes” férfi kevés volt. Csupa 15–16 éves ifjú vagy 40–60 éves rokkant!

 

A Szamoson átgázolva a Marisel felé vezető útra ért a csapat. 1849. július 1-e volt ekkor. A gyalui hadoszlopot két napig várták s hiába. A seregnek csak két napra való elesége s nagyon megfogyatkozott tölténykészlete maradt. Az utánuk küldött élelmezési oszlopot az ellenség szétverte és zsákmányul ejtette. A kiküldött felderítők mindenütt ellenséges előörsökbe ütköztek.

 

Itt e néhánynapos kényszerpihenő alatt a beteg Vasvári állandóan katonái között tartózkodott, helytállásra biztatva őket. Este vörös zászlóval díszített sátrában olvasgatta klasszikusait, Cabet Ikáriai Utazás-át, az utópista kommunizmus e remekművét fordítgatta. Egyik jegyzete szélére írta a következő megrázó sorokat:

50

 

„A csatatér színhelyére jöttem háromhónapos betegeskedésem után, hogy ha halnom kell, együtt haljak meg beteg hazámmal, vagy ha a hon meggyógyul, engem is gyógyítson meg az öröm. Itt járok a nagyszerű látvány piacán: vizsgálom a haza embereit és gondolkodom. Ittlétem olyan, mint Pliniusé az Aethna kitörés rémjeleneténél.”

 

Még a legnehezebb pillanatokban sem esett kétségbe. Nem a megfutamodásról s a behódolásról elmélkedett, hanem arról, hogy az ellenforradalom „vad csordáját” úgy kell leverni, ahogyan azt az első francia forradalom jakobinusai csinálták. Jegyzetei tanúsága szerint a „Vendée ellen harcoló respublika vezérének” képzelte magát, ki a nép élén legyőzi az ellenséget. Betegen, ellenséges csapatoktól körülvéve sem, egy pillanatra sem ingott meg: a forradalom hű katonája maradt utolsó percéig.

 

Közben helyzetük válságosra fordult. Elegendő élelem, lőszer híján vissza kellett volna fordulniok. Július 5-én délben a sereg visszaindult. Elől ment Vasvári, a csapat zömét vezetve, a már említett Pivány főhadnagy ágyúkkal fedezte a visszavonulást. A hatalmas szálfákkal elzárt utakon egymásba torlódtak a sorok, ekkor támadt rájuk az ellenség. A véres harcot Pivány főhadnagy később így jegyezte le:

 

„Székelyeim az ütközet alatt férfiasan viselték magukat. De fegyvereink mindinkább kezdték szolgálatukat megtagadni: tüzünk mindinkább gyengébb és gyengébb lett; de annak dacára csatárláncunk rendje meglehetős hosszú időn át meg nem bomlott. Midőn tüzünk már úgyszólván elalvó félben volt, akkor nekibátorodtak a románok és rohamosan nekünk jöttek. Fejsze és lándzsa ellenében a puskatus nem elegendő védőszer; sorunk megbomlott, honvédeink fegyverüket és tölténytáskáikat eldobták és hogy könnyebben futhassanak, mind a mély útba szorultak. A románok közénk keveredtek. Iszonyatos volt a fejszékkel betörött koponyák koppanása, s ha egyik-másik sorát is állotta, hogy az ellenséget szuronnyal vagy puskatusával leverje, mégis a rémülés általánossá vált. Így jutottunk 51el a szoros-út mintegy közepéig, midőn egyszerre a Rákóczy-indulónak hangjai ütötték meg fülünket. Buzgó, midőn csatártüzünk elnémulását észlelte, a Rákóczy-csapatot küldte elénkbe, hogy felfogadjon. Evvel cigánybanda volt, s barna testvéreink minden erejükből húzták a lelkesítő nótát, de hasztalan. Deprimált székelyeim és a nagyobbrészt szinte gyerkőczökből állótt Rákóczyak a tízszerte nagyobb számú románok tömkelegében csaknem elenyésztek. Vasvári köztük volt, de nem lóháton.

 

Így vonult vissza a vérengző embergomoly, míg egy a Szamostól körülbelül 1000 lépésnyire fekvő kis tisztásra értünk. Ott egyik ágyúnk volt felállitva, melynek első eldördülése a megszokott hatást hozta létre: a románok csakhamar a fák közé rejtőztek. Most jobb rendben, ha ezt rendnek lehet elnevezni, tudtunk visszavonulni. Az ágyú még egypárszor eldördült, de a mint felmozdonyoztatott, *17 a románok ismét közöttünk termettek. Egy másik tisztásra érvén, mely mintegy 300 lépésnyire volt a Szamostól, a másik ágyút találtuk lövésre készen. De átlátván, hogy a tömkelegben barátot és ellenséget egyaránt sújtana, lövés nélkül ismét felmozdonyoztatott, a megfordulásnál felfordult, a mozdonyszeg eltört és a fogat a mozdonyszekérrel elvágtatott.

 

Az elhagyott ágyú körül most rövid, de iszonyatos küzdelem keletkezett. Vasvári, Bulyovszki és néhány tiszt őrülten védték; egyszerre csak láttam, hogy Vasvári lehull, alkalmasint fejszecsapás érte, utána Bulyovszky és a többiek… Ágyúnk veszve volt… Így végződött az általunk mariselinek elnevezett ütközet, ámbár a katasztrófa Mariselhez még másfél mérföldnyire lehetett. Veszteségünk aránylag igen nagy volt… A Rákóczyak vesztesége közel 200 volt, köztük a cigánybanda is, mely utolsó lehelletéig húzta a lelkesítő nótát… Béke legyen e barna testvéreink hamvaival.”

52

 

Eddig tart Pivány leírása. Egy másik szemtanú, Vasvárinak egy másik katonája, Gojdich Iván, részletesebben is leírta az ágyú körül vívott harcot:

 

„Főkép az ágyuk körül, amelyeket Vasvári mindenáron meg akart védeni, iszonyú volt az öldöklés.”

 

A katonák meghátráltak a túlerő elől. Vasvári ekkor, Gojdich szerint, a következő szavakkal állította meg őket:

 

„Inkább kész vagyok áldozatul hozni életemet a kétes kimenetelű, de dicsőséges harcban… készebb vagyok az ellenség golyózáporát egymagam felfogni, mintsem beszennyezzük azt a zászlót, amelynek dicsőséges lobogtatására eskünk kötelez.”

 

A honvédek megálltak. Folytatódott a kemény közelharc. Gojdich szerint ekkor esett el Vasvári.

 

„Vasvári kezébe ragadta csapatjának a lobogóját s az ellenség közé rohant. A lábai alá rogyott halottak csoportja magasra emelé alakját, míg végre a golyók zápora őt is leteríté… a dandárnak egyharmada elhullott a harcban.”

 

Corcheş viszont, a guerillacsapatok vezére azt írja, hogy egy fejszés elállotta Vasvári útját, „fejszéjével főbeütötte és levágta fejét”. Valószínűleg mindhárom szemtanúnak igaza volt: Vasvárit előbb golyó érhette s utána verhették le fejszével.

 

Hősiességét az ellenség is elismerte. Avram Iancu egyik jelentésében, amelyben beszámol „az irtózatos mészárlásról”, „vitéznek” nevezte Vasvárit.

 

Vitéz volt, népéért és nemzetéért küzdő hős. Alig egy évvel halála előtt mondotta a pesti nép előtt:

 

„Veszni legyőzetve, veszni küzdelem által még nem szégyen, de veszni elmellőzve, kigúnyolva, megvetve, ez a halál legkínosabb, legnyomorúságosabb neme…”

 

Hű volt saját szavaihoz. Nem a gyáva megfutamodást választotta, hanem a halálig tartó küzdelmet. Inkább meghalt legyőzve, de harcban, mintsem tovább éljen gyáván, 53megfutamodva. Gyűrűjét később megtalálták a havasiaknál. Zöld alapon, kitárt könyvet ábrázolt, keresztbefektetett meztelen karddal. A könyv egyik oldalán nevének kezdőbetűi, másik oldalán a következő szöveg: 1848 mártius 15. Könyv és kard – önmaga választotta élete jelképéül. A könyv azt jelképezi, hogy egész életében népünk felvilágosodásáért küzdött, a kard harcos életének és hősi halálának megtestesítője, népünk szabadságáért és függetlenségéért vívott harcának jelképe.

54

Vasvári, a szocializmus első magyar előfutára

 

A Marx és Engels előtti társadalomtudomány és történetírás – mint Lenin kimutatta – a legjobb esetben is csak töredékesen gyüjtött nyers tények halmazát s a történelmi haladás egyes részletkérdéseinek kidolgozását adta. Ezeknek az elméleteknek közös jellemvonása volt, hogy a néptömegek történelemalkotó tevékenységét figyelmen kívül hagyták s a történelem mozgatóerőit az egyes ember szellemi-politikai beállítottságában keresték. Vagyis: Marx és Engels előtt senki, a legforradalmibb gondolkodók sem jutottak el a történelem valóban tudományos felfogásáig.

 

Az összes Marx előtti elméletek közös idealista hibájában osztozik Vasvári történelemfelfogása is. Ez azonban nem ok arra, hogy Vasvári szellemi örökségét elvessük, mint értéktelen, teljesen tudománytalan eszmék gyüjteményét. Az ilyen bánásmód dialektikátlan, antimarxista vulgarizálás lenne.

 

Tény és való, hogy ha ma vallaná valaki ezeket az eszméket, joggal nevezhetnénk igen elmaradott embernek. De akkor, 1848 előtt s a forradalomban ezek az eszmék megfeleltek az általános európai tudományos színvonalnak s hazánk elmaradott viszonyainak. Ne felejtsük el, hogy a Kommunista Kiáltvány (amit különben Vasvári nem is olvashatott!) csak 1848 elején jelent meg, vagyis akkor, amikor Vasvári legfontosabb elméleti vonatkozású cikkei már elkészültek, sőt részben meg is jelentek. S különben is: Marx és Engels éppen akkor kialakuló történelem-felfogása még csak szűk körben volt ismert, még a legjobb fejekben is Michelet és Proudhon, a legjobb esetben Cabet vagy Fourier uralkodott. Követelhetjük-e, hogy az elmaradott Magyar55országon, ahol még a feudalizmus elleni harc állott a politika központjában, az általános európai tudományos színvonalat meghaladó elmélet jöjjön létre? Semmiesetre sem. Vasvári nagysága éppen abban állt, hogy kora színvonalán, korcs viszonyok között is eljutott a szocializmus utópiájáig. Nagyon tanulságos ezzel kapcsolatban Plehanov tömör szavait idézni. Ő a XVIII. század francia materialistáiról beszél, de mindaz, amit mond, Vasvárira is érvényes:

 

„…a francia materialistáknak vitathatatlan és elévülhetetlen érdemük, hogy koruk tudományának alapján következetesen gondolkoztak s ez minden, amit követelhetünk és követelnünk kell egy gondolkodótól. Semmi csodálnivaló nincs azon, hogy korunk tudománya maga mögött hagyta a mult század francia materialistáit…”

 

Történelmietlen és méltatlan tehát a tudomány mai állásának magas pontjáról lenézni Vasvárit nem egy eszméjének fogyatékos megfogalmazásáért, idealizmusáért, tévedéseiért. Ezt teszi például Jordáky Lajos is, aki az első marxista szándékú ismertetést írta róla, megállapítván, hogy „minduntalan mosolyogni kell a tanulmányból kiáradó naiv-idealista-romantikus szemléleten”, továbbá, hogy „Vasvári egyetlen pozitívuma a zsarnokság elleni fellépése”. A sok jelző nem fedi el azt a tényt, hogy Jordáky mélységesen téves nézetet vall ebben a kérdésben. Az olvasó könnyen meggyőződhet arról, hogy nem mosolyognunk kell Vasvári eszméi fölött, hanem jogos büszkeséggel olvashatjuk azokat, tanulhatunk azokból. Mindezt előljáróban már csak azért is le kell szögezni, mert Vasvári, úgy látszik, jobban tisztában volt egy-egy eszmeáramlat értékelésének dialektikus, azaz történelmi követelményeivel, mint sok késői utód.

 

„Ki tudja – írja – nem fog-e felmerülni egy hatalmasabb század, melynek elvei tisztábbak, nagyobbszerűek lesznek a miéinknél is? és jól fog-e esni nekünk, ha e század visszanézve a XIX. század sírhantjára, azt mondaná: Ezek apróságokkal bibelődtek… elveik nagyrészt hibásak, nem úgy gondolkodtak, mint mi, tehát legyenek elfeledve… Nem mennénk-e el azon új kor 56ítélőszéke elébe, hogy hibáinkat kimentsük, hogy jószándékunkról, őszinte törekvésünkről bizonyságot tegyenek?… Nem fognánk-e sírunkból felkiáltani, hogy e kor irányunkban méltánytalan, kíméletlen és nem veszi tekintetbe a körülményeket, melyek közt élénk?”

 

„Iránynézetek életrajzi történetünk felett” című cikkében még határozottabban veti fel a történelmi személyek történeti értékelésének szükségességét:

 

„Szabad-e azt jogszerűleg követelnünk az elmult századok férfiaitól, hogy ezek korukon felülemelkedjenek? lehet-e szemükre vetnünk, hogy a kort, melyben éltek, századokkal meg nem előzték?”

 

S meg is válaszol e kérdésre, mondván, hogy az ilyen történetírás „tiszteletlenség századok előtt élt őseink irányában”.

 

Hogyan kell tehát helyesen, marxista módon bánnunk elődeink szellemi örökségével? Ki kell elemeznünk azokat a körülményeket, amelyek közt létrejöttek, fel kell fednünk történelmi és osztálykorlátaikat, ki kell hámoznunk mindazt az értékeset belőlük, ami helyes vagy részben helyes közelítése volt az igazságnak. Ezt az értékes szellemi örökséget azután bátran magunkénak vallhatjuk és vállalhatjuk: gazdagabbak, erősebbek leszünk vele.

 

Ha összefoglalóan akarjuk jellemezni Vasvári világnézetét, politikai eszméit, történelemfelfogását, akkor megállapíthatjuk, hogy a polgári felvilágosodás eszmei alapjára épülő polgári demokrácia következetes nemzeti és társadalmi programmja. De – és ez a döntő – nemcsak ennyi! Ha botladozva, ha bizonytalanul is, de Vasvári felrajzolta magának egy olyan társadalom képét, mely már nem a burzsoázia világa, hanem a dolgozó millióké. Életműve hazánkban az első kísérlet a szocializmus megalapozására. Mindennek bizonyítására elemzésünket azzal kell kezdenünk, hogy mit és hogyan vett át Vasvári a felvilágosodás politikai programmjából. (A filozófiai örökség vizsgálatát itt most mellőzhetjük.)

 

A feltörekvő polgárság ideológiájának szerves részét képezte az (akkor még haladó) nacionalizmus. A szétforgá57csolt feudális államocskák helyébe egységes nemzet – ez felelt meg az ipari és kereskedelmi burzsoázia érdekeinek. Hazánkban, a reformkor idején, a nemzet polgári egységéért és függetlenségéért folytatott harcban, e polgári nacionalizmusnak számos kiváló ideológusa, írója működött. Vasvári a reformkor nemzeti légkörében nőtt fel s kora fiatalságától kezdve a nemzeti függetlenségi mozgalom első vonalában küzdött. Azonban az ő hazafiságának osztálytartalma nem esik egybe a nemesi-polgári haladó hazafiságéval sem.

 

Első pillantásra nem vesszük észre a különbséget Kölcsey és Vasvári, vagy Berzsenyi és Vasvári nemzeti kérdésekre vonatkozó nézetei között. Rá is jellemző – mint a reformkor minden ilyen problémával foglalkozó írójára – hogy műveiben jelentős teret kap a magyarság régi nagy történeti multjának a jelennel való szembesítése, illetve az akkori Magyarországnak a fejlett Nyugattal való összehasonlítása. Hazánk elmaradottsága benne is, mint előtte és azóta is minden igazi magyarban a jogos keserűség és a forradalmi tettvágy érzését keltette fel. A legnagyobb magyar hazafiak hangja szólal meg azokból az írásaiból, amelyekben elmaradottságunkat ostorozza. Multunkról írva megjegyzi, hogy a magyar századokon át „a szenvedés szánandó népe volt”, az akkori Magyarországot Nyugattal pedig így hasonlítja össze:

 

„Mi elkésett selyembogarakként még az eperfán csúszkáltunk, midőn már az életrevaló nemzetek szabad szárnyakra kelének. Régi bajokkal tépelődünk, melyekről a nagyobb nemzetek már régen elfelejtkeztek.”

 

A magyar elmaradottságot Vasvári nem valami „faji” sajátosságnak, turáni végzetnek látja. Nem önti el valamiféle „magyar pesszimizmus” „átkos sorsunk” miatt. Világosan és egyszerűen fejezi ki elmaradottságunk okát: „A Metternich-féle politika gyilkolá meg a nemzetet.” Hazánk azért maradt le a fejlődésben, mert 300 éven át a monarchia „sírcsarnokában” kellett sínylődnie. Ez a felismerés teszi Vasvárit nemzeti függetlenségünk lángoló harcosává, mindenféle nemzeti elnyomás ellenségévé. A magyar főkötelességének azt tartja, hogy az európai népek szabadságharcához 58kapcsolódva vívja ki szabadságát és védje meg kivívott függetlenségét. A márciusi forradalom előtt néhány nappal ezért szólította fel a magyar népet arra, hogy cselekedjen, mert bekövetkezett az idők teljessége:

 

„Most vagy soha! – Ha a kedvező európai eseményeket elszalasztjuk: akkor ismét sínlődhetünk századokon át, senki bennünket meg nem fog szánni! Amely nemzet önmagát elhagyja, az nem méltó a szabadságra. Mi elszalasztók az alkalmat 1790-ben, 1828-ban, 1830-ban.”

 

Azzal, hogy forradalomban akarta kivívni hazánk függetlenségét, már túl is lépett a nemesi-polgári liberalizmus korlátain. De az ő hazafisága – amint erre már utaltam – osztálytartalmában is több Berzsenyi vagy Wesselényi hazafiasságánál. Nála a jobbágyság, a szegénység, a nép nem egyszerűen csak szükséges (de nem döntő) része a nemzetnek, – nála a nép és a nemzet elválaszthatatlanul egybeforr, az ő nemzeti eszményképe – bár visszaéltek ezzel a kifejezéssel, de ez a legtalálóbb – a népek nemzetté való válását tűzi ki célul. Szerinte a multban azért nem volt szabad a nemzet, mert nem volt szabad a nép, s viszont: csak akkor lesz valóban szabad a nemzet, ha szabaddá teszi magát a nép. Így ír:

 

„…nálunk a nép a rabszolgaság egyik nemére van kárhoztatva; nyomorban, elhagyottan él, és csak kötelességeket ismer, jogokat nem! Azért volt e haza a sötétség hazája. Egy óriási börtönhöz hasonlított, melyben milliók csörgették a rabláncokat…”

 

Vasvári tehát a nemzetté válás alapfeltételét a nép felszabadításában találja meg. Dehát – vetheti valaki közbe – a reformkor minden valamirevaló politikusa, írója elismerte a „nép felszabadításának” szükségességét. Ez igaz. De a „felszabadításnak” többféle fajtája is lehet. Van, aki azért akarja felszabadítani a jobbágyot, hogy bérmunkást csináljon belőle, s van olyan – a későbbiekben ezt igyekszem bebizonyítani – aki úgy akarja felszabadítani a jobbágyot, hogy egyben minden kizsákmányolást megszüntethessen. Az adott 59korban mindkettő haladó volt. De amíg az egyik egyszerű burzsoá célokért harcolt, a másik szeme előtt – ha homályosan is – de egy kizsákmányolók nélküli társadalom képe lebegett.

 

Vasvári hazafiasságának első jellemző vonása tehát népisége: a nép és haza nála elválaszthatatlan.

 

De ha a hazafiság és a nép felszabadítása elválaszthatatlan, nem kevésbbé az a hazafiság és nemzetköziség. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy egyetlen népnek sincs joga a másik népet, egyetlen nemzetnek sincs joga a másik nemzetet elnyomni. Róma hódító háborúit, amelyekről 2000 év történészei annyi dicsőítő mesét összeírtak, Vasvári határozottan elítéli:

 

„A római polgár egyik kezében a szabadság jelképét, másikban zsarnoki fegyvert viselt… a szabadság mindenható erejét más népek leigázására használta, s amely hazákba hosszú kezeivel elért, mind azokat kizsákmányolá.”

 

Vasvári ezt még a forradalom előtt írta. Ezért volt kénytelen, a cenzúra „kedvéért”, Rómát venni példának. De vehette volna az akkori Angliát is, Franciaországot is, s minden más népek elnyomására törő hatalmat. Nem tévesztette meg, hogy ezek az országok „a szabadság jelképét” hordozzák egyik kezükben, mert tudta, hogy a szabadság hangoztatása üres és képmutató frázis, ha más népek „zsarnoki” elnyomásának fedezésére szolgál. Olyanok ezek a sorok, mintha ma írta volna egy gyarmati sorba süllyesztett ország hazafia, akinek nemzetét „a szabadság” jelszava alatt zsákmányolják ki „a hosszú (és mocskos) kezű” imperialisták.

 

Tehát a népek önállóságra való jogának elismerése lényeges alkotóeleme a nemzetköziségnek. De az internacionalizmus ebben még nem merül ki. Nem elég, ha a népek elismerik egymás jogait, de a reakciós hatalmak közben elnyomják a népeket. Harcra van szükség, minden szabadságra törekvő nép harcára, közös harcra a közös ellenség, a népeket egymásra uszító és elnyomó reakció ellen. A világ két részre szakadt – vallja Vasvári. Egyik oldalon „a világzsarnokság”, a másik oldalon „a világszabadság” hívei álla60nak. A következtetés világos. S ezt a következtetést – ma is érvényes, határozott, éles megfogalmazásban így mondta ki Vasvári 1848. március 15-én, a magyar szabadság első napján: (Már önmagában az a tény, hogy Vasvári a magyar szabadság ünnepén tett hitet a népek testvérisége mellett, mutatja és bizonyítja, hogy milyen szerves egységet alkotott az ő világnézetében a hazafiság és nemzetköziség!)

 

„Az olaszt ne csúfoljuk többé sajtkészítéssel, se a cseheket ne gúnyoljuk ki. Mi mindnyájan testvérnemzetek vagyunk. Egyenként gyengék, de egyesülve erősek, hatalmasak, megtörhetetlenek!…”

 

„Ha a magyar, olasz, cseh, lengyel és ausztriai nép egyesül és egyszerre mozog: szeretném tudni, kit küld ellene Metternich? Ha a népek testvérekül ölelik át egymást, szeretném tudni, hol a hatalom, mely őket megtörje, lealázza?… Azért éljen a nemzetek közötti testvériség! Nyujtsuk oda őszinte jobbunkat a szomszéd népeknek, s közösen törekedjünk a szent cél felé: mert a mi küzdelmeink célja közös, és közös az ellenség is, mely ellen irtó háborút kell viselnünk.”